Somogyi Néplap, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-07 / 289. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1958. december 7* Április 4-én, hazánk felszabadulásának évfordulóján fő­városunk dolgozói hosszú sorban vonulnak el a Dózsa György úti dísztribün előtt. A megbonthatatlan szovjet— magyar barátság világra szóló bizonyítéka ez a nap: a felszabadult magyar néppel együtt ünnepel felszabadító­jának, a szovjet népnek küldöttsége, amely április 2-től április 10-ig tartózkodik hazánkban. Hruscsov elvtárs, a szovjet párt- és kormányküldöttség vezetője, az SZKP Központi Bizottságának első titkára, a Szovjetunió Mi­nisztertanácsának elnöke a budapesti felvonulók üdvöz­lésére emeli kalapját. A kis tsz-ek országos versenyében első helyre került a rák- si Uj Elet. Tömpe István elvtárs, a Központi Bizottság tag­ja, a földművelésügyi miniszter első helyettese a június 8-án rendezett nagygyűlésen átadja a jutalmat és a zászlót a tsz elnökének, Walter Imre elvtársnak. Szeretettel fogadják, virágcsokrokkal halmozzák el a répási tsz tagjai a november 4-én hozzájuk ellátogató Kádár János elvtársat, pártunk Központi Bizottságának első titkárát. Dögéi Imre elvtárs, a Központi Bizottság tagja, földművelés- ügyi miniszter, Somogy országgyűlési képviselője iharosberé- —« utóivá! nl-'tóbpr 1 7-p»v Kovács István elvtárs, a november 16-án megválasztott köz­ségi tanácstag átveszi megbízólevelét a kutasi tanácsel­nöktől. SOMOGYI PÁL: TIZENKILENCESEK t KÉT DIÁK Már az »őszirózsás forrada- Jom«-txm, de különösen a Ta­nácsköztársaság idején a töb­bi szellemi dolgozón kívül sok diák is részt vett a mozgalom­ban. A kaposvári diákforradal­márok közül leginkább ki­emelkedett Pusztai Gazda Je­nő bölcsészhallgató és Roth Imre egyetemista. Az egyik, egy szegény vas­utas fia mint diák vonult be a katonasághoz, és a háború végére hadnagyi rangra tett szert. Nevével először az októ­beri polgári forradalom első napjaiban találkoztunk. Az akkori lapok leírták azt a je­lenetet, amikor a forradalmi tömeg Pestről átvonult Budá­ra a Vár alá, s egy Pusztai Gazda Jenő nevű hadnagy fel­rohant a vár fokára, letépte a fekete-sárga császári zászlót, a zsarnokság jelképét, s helyébe kitűzte a magyar nemzeti lo­bogót. Óriási lelkesedéssel fo­gadta ezt a tömeg. Nagy és bá­tor tett volt, első mozzanat, amely szimbolizálta a Habs- burg-hatalom bukását. "Le a császárral!« >>Éljen a Magyar Köztársa­ság!« — kiáltotta a nép. Pusztai Gazda Jenő volt az a »délceg, jóképű, fiatal tiszt«, ahogy az akkori újságok írták, aki a Keleti pályaudvaron megakadályozta két zászlóalj frontra indítását... Aztán bevá­lasztották a Forradalmi Kato­natanácsba. A Tanácsköztársaság idején Pusztai Gazda Jenő Kaposvá­rott a Latinka század egyik parancsnoka volt. Katonáival több ellenforradalmi megmoz­dulást semmisített meg. A cseh fronton századparancsnok volt. Mindig ott látjuk, ahol nagy a baj. Határozott, ke­mény ember, éles eszű és jószí­vű elvtárs. Katonái szerették, az ellenség félt tőle, gyűlölte. A bukás után a fehérek bör­tönbe vetették. Evekig rabos­kodott, aztán jött a száműze­tés, majd végül Moszkvában, második hazájában kötött ki. 1932-ben, amikor Moszkvá­ban találkoztam vele, Pusztai Gazda Jenő már a textiltröszt mérnöki osztályának párttit­kára volt. Mérnök lett és bol­dog családapa. Ma is Moszkvá­ban él. EGY TANÁR peda-f 7talufl-f A másik kommunista forra­dalmár Róth Imre, az olaj- barna arcú, nyurga diák, a sokgyermekes, Kanizsai utcai szegény család gyermeke. A proletárdiktatúra alatt a kaposvári diáklap szerkesztő­je a forradalmi ifjúság vezető­je, szónoka, a Latinka-század katonája volt. Mikor ránk törtek a cseh és román imperialisták és a bel­ső bitangok, mikor hazánk vé­delme úgy kívánta, a Latin­ka-század nagyobb része a frontra ment. Róth Imrét szándékosan azok közé osztot­tuk, akik itthon maradtak. Hiszen a fiatal fiú frontkatona nem volt soha. És nagy szük­ség volt rá itthon is az elvhü, vezetőképes fiatalra. Neki azonban ez az intézkedés nem tetszett, sértette önérzetét. Há­rom nap múlva utánunk jött a frontra, és ott is derekasan megállta helyét. Mikor megdőlt a mi forra­dalmunk Róth Imrét ötévi fegyházra ítélte a fehér bíró­ság. A szegedi Csillagbörtön falói közül a Szo>jjetuni6 segí­tő keze emelte ki mint csere­foglyot. Tíz év múlva találkoztam vele Moszkvában. Roth Imre ekkor a Sarló és Kalapács cí­mű magyar folyóirat főszer­kesztője, előadó az egyetemen és Kun Béla közvetlen munka­társa volt. O is családot alapí­tott Moszkvában, és úgy tu­dom, ma is ott él. Most, hogy közeledünk a nagy évfordulóhoz, úgy érzem, nem szabad hallgatni, beszél­ni kell városunk e két kima­gasló forradalmár fiáról. Szerény otthonában keres­tem fel a 83 éves Vajthó Je­nőt, a nyugdíjas tanárt. Az alacsony termetű ősz ember korát meghazudtoló frisseség­gel sietett elém. — Üdvözlöm, elvtárs! örü­lök, hogy meglátogatott — mondta sugárzó arccal, őszin­tén örülve. Megkértem, hogy beszéljen tizenkilences élményeiről. — Szívesen — mondta —, de egy kicsit nehéz lesz, mert bi­zony negyven ev nagy idő, és memóriám már nem a legjobb. Leültünk, cigarettára gyúj­tottunk, és lassan, elgondol­kozva beszélni kezdett. — Mint a kaposvári polgári iskola történelem tanárát, olyan embert, aki hosszabb idő óta részt vettem a munkás- mozgalomban, a Tanácsköztár­saság kikiáltásának napján a Direktórium a megyei tanfel- ügyelőség vezetésével bízott meg. — Az első nap első órájában felkeresett irodámban az őrti- losi tanító. Egy galambősz, so­vány ember, és hajlongva, megalázkodva arra kért, hogy fél év óta húzódó ügyét in­tézzük el, mert valósággal éhe­zik családjával. Én rögtön hellyel kínáltam az öreg kol­légát, és azonnal intézkedtem, hogy folyósítsák illetményét. Mikor boldogan, csaknem könnyezve eltávozott, dr. Gan­zer Rezső, a régi tanfelügye­lő-helyettes fennhéjázva meg­jegyezte: Nem gondolja, ké­rem, hogy az ilyen viselke­désével lejáratja a tanfelügye­lőség tekintélyét? — En erre azt feleltem: Az újfajta tekintélyt szerintem éppen az ilyen intézkedések­kel teremtem meg. Es vegye tudomásul, a megaláztatást egyszer s mindenkorra meg­szüntetjük. Dr. Ganzer úr nem válaszolt, fanyalogva el­hagyta az irodát. — Még aznap elrendeltem, hogy az évek óta elfekvő ak­tákat legkésőbb tíz nap alatt intézzék el. — Balatonberényben gógus továbbképző tanfolya mot szerveztem, melynek fő célja az ideológiai továbbkép­zés volt. Ezen részt kellett vennie minden Somogy me­gyei pedagógusnak. A tanfo­lyamot kommunista tanárok: Hüdra László, Szentes Béla a és én vezettük. — Mi hárman rövid idői alatt, a túl sok munka elle­nére kidolgoztuk az elemi és középiskolák új tantervét, amelyet felterjesztettünk a közoktatásügyi népbiztosság­hoz. — De jutott időnk arra is, hogy varosunkban a munká­soknak előadásokat tartsunk. Bizony sokat dolgoztunk ab­ban az időben, mondhatom, éjjel-nappal. Sokszor alig{ aludtam egy-két órát, már ro­hantam a tanfelwgyelöségre. Mert szemünket és kezünket(' mindenen rajt kellett tartani, f Kevesen voltunk kommunis-i Iák, így agyon voltunk ter-i helve. — Diákjaink túlnyomó több­sége örömmel fogadta az új­szerű oktatást, szimpatizált a proletár hatalommal. Tudomá­som szerint szép számmal be­léptek a Latinka-századba és a cseh fronton is kitüntették magukat a kaposvári diákok. — A forradalom bukása után engem is, Hudrát is évekre bebörtönöztek. Majd állandó rendőrségi felügyelet alatt voltam. Állásomtól meg­fosztottak. Dolgoztam mint mozizongorista (ugyanis ab­ban az időben ágy volt, hogy a filmet egy zongora kisérte, mert akkor még néma film volt), dolgoztam mint pipagyá­ri munkás és mint az ipar- testület jegyzője. — A felszabadulást számom-< ra is a Vörös Hadsereg hozta ( meg. — Az emlékezés lázában ( Étkezik a kisfiam... gatott. A harcos idők emlé-( keiből visszazökkent a jelen- l. be, a kis szoba csendjébe, aholi az asztal fölött két régi har-f cos összehajolt. Lacika alig múlt fél éves, étkezése mégis az egész csa­ládot megmozgató, jelentős eseménye a napnak. Úgy kezdődik, hogy a péppé pa- szírozott sárgarépából, kel­káposztából meg egyéb, a fel­nőtteknek oly kedves eledel­ből összeállított menüt anyu­kája az asztalra teszi, elébe köti a "Papa kedvence« (ki másé lehetne?) feliratú élő­két, és karjaira fekteti. Ek­kor kezdődik a táplálék be­adagolása egy kis kanál se­gítségével. Azaz, hogy csak kezdődne. Mert: Lacika félrevágja a fejét, közben egyet hámorit, és az addig lefogott bal kezét kiszabadítva a vegyes főze­lék közepébe csap. Anyja egyelőre az étel minőségé­nek magasztal ásáva] igyek­szik hatni az értelmére, mi­közben új adag péppel köze­lit a szája felé. Lacika azon­ban makacs: most nyugod­tan marad ugyan, de ajkát határozottan összeszorítva elzárja a kanál behatolásá­nak útját... Anyukája kö- nyörgőre fogja a dolgot. Az eredmény csupán annyi, hogy néhány mm-re szétnyit­ja ugyan az ajkát drága cse­metéje, de ez a kanál szá­mára kevés, ellenben arra elegendő, hogy a keletkezett lészen berregő hang kísére­tében levegőt fújjon ki, szer­tefröcskölve ezzel a kanál tartalmát. Ekkor avatkozom a küzde­lembe én: az apa. Eléje ál­lok, orromat a bal fülem fe­lé húzom, ugyanakkor a sze­memet a jobb fülem irányá­ba kancsalítom, tenyeremet E>edig hüvelykujjammal fül- kagylómhoz csatolva előre- hátra mozgatom. Produk­cióm láttán kisfiam rám csodálkozik, és egy pillanat- rá nyitva hagyja a. száját. Ez épE>en elegendő ahhoz, hogy az erre az alkalomra váró anyukaja egy adag vitamin- dús táplálékot juttasson a szájába. így megy ez négy kanálig, de aztán elfordul. Többé nem voltam hatással rá. Pedig már a nyelvemet is kidugtam, és bégettem is hozzá. Hiába. Erre lép csatasorba a nagymama. (A nagypapa egyelőre tartalékban marad.) Odamegy, átveszi a kanalat, és most már ő próbálkozik az étkeztetéssel Gügyöré- szik neki, később remegő hangján lalázik, és a dalo­lás ütemére mozgatja a ka­nalat unokája szeme előtt, de így is mindössze kétszer sikerül a kánál tartalmát rendeltetési helyére juttatni. Jön a nagypapa. Magabizto­san, pihenten lép a küzdő­térre, és mindjárt megkezdi támadását: hosszú szárú pi­páját ördögi ügyességgel forgatja ujjai között (erre az alkalomra gyakorolta be), miközben a kecske mekegé- sét utánozza. Eredmény: há­rom kanál. Most következik az általá­nos offenzívat én ugatok és vicsorgók, a nagymama csi­ripel és kötőtűit verdesi össze, a nagypapa pillájával az ég felé mutogatva heje- hujázik és 'bokáit csapdossa, aztán a nagymama is táncra perdül; fedők, lábosok ke­rülnek elő, zenebona, csina- dratta, ihaj-csuhaj — de a gyerek nem eszik. Annyira kacag, hogy nem tudja le­nyelni a belée rőszakolt p>é- pet. Végül 25 perces kemény, megfeszitett munka után mégis sikerül három kanál­lal belediktálni, ami után győztes mosollyal néz körül a hullafáradtan, szerteszór- tan pihegő felnőtteken. . Paál László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom