Somogyi Néplap, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-31 / 307. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Szerda, 1958. december 31. KÉSZÜL A NULLSZÉRIA A VASKOJUBINÁTBAN Az üzem udvarán lerakták a pécsi Zsolnay-gyárból érke­zett magasfeszültségű távveze­tékek porcelánjait, a Pestről jött porcelánsapka-öntvénye- ket, egyéb előregyártott alkat­részeket. Ezek már a január­ban gyártásra kerülő támszi- getelők és szakaszoló kapcso­lók fontos kellékei. Később majd ezeket is itt készítik. Napról napra nagyobb szer­vezettség és rend jellemzi a Vasikombinátot. A riporter itt be is fejezhetné a tudósítást, ha nem ösztönözné a kíváncsi­ság, hogyan jutnak el a ren­dig. Benyitunk a nullszéria- műhelybe. Szinte mindenki ide tart. Találkozunk az üzem vezetői­vel, a Transzvili kaposvári kép­viselőivel. A neoncsővel meg­világított munkaasztalokon hosszú sorban támszigetelők és szakaszoló kapcsolók nullszé­riái láthatók. Mellettük a Pe&_ ten készített prototípus. Esze­rint gyártják a Vaskomibinát munkásai a nullszériát, bár ez még nem számít bele az üzem termelési terveibe. Tanulás és kísérletezés csupán. Addig kell | alakítgatni, míg egészen olyan- j má válik mint a prototípus. ( A szakemberek átvizsgálják a nullszériát. Megállapítják, [ hogy még mindig nem úgy si­került, ahogy kellett volna. Erősebb kéznyomásra mozog az import-cementtel a mene­tes orsóra ágyazott porcelán­fej. Nem szabadna neki, hi­szen a szakaszoló kapcsolókra 500 kg vezetóksúly nehezedik, és a viharok miatt számított biztonsági terhelés 750 kg-os. Megállapodnak hát abban, hogy még nem lehet a sorozat- gyártást elindítani. A Transz- vili kényes, és jó, hogy az! Exportra kerülnek, s milliós beruházásokon épült távveze­tékeken kell a kapcsolóiknak, szigetelőknek megállniuk a helyűiket. Kutatják, hol lehet a hiba. Egyelőre azonban nem más ez, mint találgatás. Nem lehet mindjárt a hibára ta­pintani. Hosszú és kényes munkafolyamat az, míg össze­szerelik a kapcsolókat. Egy másik műhelyben J a- kab István, Horváth János, Ágoston Lajos és Szántó Gyuláné mun­kája nyomán indul el a szere­lés. Ök a porcelán szigetelőket szilárdan, a -Hebőr import-ce­ment segítségével az öntvény­sapkákba ágyazzák. Vajon az előírt 18—20 fokos volt-e a hő­mérséklet a műhelyben, mi­közben a cement megszilár­dult? Csak a szükséges meny- nyiségű vizet adagolták-e a cementhez? Megvárták-e, amíg a cement eléri a kívánt szilárdságot, és csak azután nyúltak-e hoz­zá? De hogyan? — Ezt kérde­zik először a hibát kutató szakemberek. Az utolsó kér­désnél már határozatlankod­nak a kaposváriak. Igaz, hogy voltak Pesten tapasztalatcse­rén, de talán még nem ideg- ződött be úgy ez a »hímes to­jás mozgás« karjukba, mint ahogv azt a Transzvillnál lát­ták. Követjük a szerelés útját. Jakabéktól ebbe a műhelybe kerültek a nullszériák, ahol állunk. Itt szerelik egymáshoz »szakaszba« a kapcsolókat. — Minden előírás szerint történt — mondják a szerelők. Egy­szerre azonban Balogh Tibor munkás — aki pesti tapaszta­latcserén is volt, és szíwel-lé- lekikel dolgozik a sikerért — előlép, és elmondja, hogy sze­relés közben fakalapácsával jobbról is, balról is megütö- gette a kapcsolókat. De hát úgy véli, hogy ez a jelentékte­len ütés aligha ártott A szak­emberek tovább töprengenek. Egyesek szerint ártott, mások szerint nem árthatott az ütés. A vita tán még most is tarta­na, ha nem úgy döntenek, hogy az új széria készítésekor vala­mennyi említett hibára külö­nös figyelemmel lesznek. Ha ez sem segítene, akkor a Transzvilltől hoznak le egy meos szakembert, aki megál­lapítja, hogy hol követték el a vaskomibin attak a hibát. Köny- nyen becsúszhat ilyesmi. A Transzvillnál 3 százalékos volt a víztartalom a cementben, a szigetelők szerelésénél. Az egyik Transzvill-szakember sze ránt Kaposvárott már 12 száza­lékos víztartalmat is tapasz­talt. Minden nullszéria-szerelés begyakorlása új környezetben, új emberekkel átmegy a tűz­keresztségen. Kaposvárott sem kerüli el a gyermekbetegsége­ket. Az itteni munkások arra törekszenek, hogy mielőbb el­készítsék a legtökéletesebb nullszériát, amelyen már sem­miféle kifogásolni való sem akad. A támszigetelőkkel már nincs is baj. A szakaszoló kap­csolók is tetszetősek, és ha az elmozdulást megszüntetik, ak­kor az ő nullszériájuk semmi­ben sem különbözik a pesti prototípustól. Megkezdhetik a sorozatgyártást. Reméljük, mi­nél előbb. (Szegedi) A szívesen végzett munka gyümölcse Csekély kivételével a Bala­ton menti kultúrházak és nép­könyvtárak igazi szezonja ké­ső ősszel kezdődik, mivel a megszámlálhatatlan sok üdü­lőnek jól felszerelt könyvtára van, s míg tart a fürdőidény, az üdülőkben dolgozó »benn­szülöttek« itt szerzik meg ol­vasmányaikat. S valljuk csak be, a sok, nyáron kínálkozó szórakozási lehetőség mellett bizony háttérbe szorulnak a könyvek. Lestár Györgyi és Bogdán Ilona tanítókkal beszélgetünk erről, akik ketten vállalták a népkönyvtárosi tisztséget a balatonlellei kultúrházban. A szép rendben tartott könyvtár helyiségében, noha alig néhány perccel ezelőtt kezdődött meg a kölcsönzés, máris tíz-tizenöt iskolás gyer­mek topog, járkál fel és alá, nézegeti a rögtönzött könyvki­állítást. Éppen ma érkezett meg a hatszáz kötetes könyv­tár anyagát felfrissítő, hátvan darab könyvet számláló külde­mény a járástól. Ezekből ke­rekítettek a könyvtárosok egy kis kiállítást, hogy megköny- nyítsék a kölcsönözni kívánók­nak a választást. Nagy az ifjú olvasók öröme, mivel régi pa­naszuk orvoslásaképpen a ka­rácsonyi vakáció első napjai­ban ifjúsági regényekkel gaz­dagodott a könyvtár. Gábos Szabolcs hatodik osz­tályos nagy fiúkhoz illő ko­molysággal vár sorára. Hóna alatt öt könyvet szorongat. Nemcsak magának kölcsönöz, ő látja el a család és a könyv­tár közötti összekötő szerepét is. A könyvtárosok segítségé­vel választja ki édesanyjának és apjának az olvasmányt. A két tanító néni — igen helye­sen — vonzza a tanítványokat. Olyannyira, hogy a keddi és pénteki napokon jóval a könyvtár nyitása előtt már itt állnak a legbuzgóbb olvasók és kölcsönzők. A harmadikos Nagy Pisti Puskin meséjét, a Szaltán cárt hozta vissza. Szeretné valami kalandos ifjúsági regényre cse­rélni. — Tetszett a mese, Pista? — Igen! — válaszolja az ele­ven szemű legényke, aki egy percig se tud nyugodtan állni. — És szeretsz olvasni? — kérdezem barátkozón. — Nem! — vágja rá gon­dolkodás nélkül, kópé mosoly­gással a szája szögletén. — Hm... hát mit szeretsz csinálni? —* faggatom tovább, mivel nem örömest nyugszom bele a kudarcba. — Na, Pisti! — noszogatják a többiek. — Mondd meg hát, mit szeretsz? — Rosszalkodni! — komisz- kodna tovább, de a tanító néni beleavatkozik a gyerekek kö­rében nagy derűre okot szol­gáltató beszélgetésbe. S el­mondja, hogy Pisti is a szor­galmas könyvtárlátogatók kö­zé tartozik. Nincs olyan köl­csönzési nap, amikor meg ne jelenne. Novemberben csak negyven olvasót tarthatott számon a statisztika. Ma már száztíz a leltei népkönyvtár olvasóinak a száma. A szép adat persze nincs minden előzmény nél­kül: fáradságot nem ismerő munka eredménye. A könyv­tári munka fejlődése szorosan összefügg a kultúrház újra eszmélésével — mint ezt a kul­túrház igazgatója is tanúsítja. A könyvtár, mely kilépett a nyári és kora őszi pangás ál­lapotából, csak egyik eszköze annak, hogy a lelleiek ismét felfedezzék: van kultúrházuk. E napon például a nőtanács rendezésében Vörösmarty-est- re kerül sor. Az előadó Kal­már Mihály tanár. Mint ké­sőbb kiderül a népművelési terveket boncolgató beszélge­tésből, a község KlSZ-szerve- zetének a titkára is tanár. In­nen adódik, hogy a szép park övezte kultúrházba élet köl­tözhet, hogy nincs üres este, amikor nem kínálkozik itt al­kalom a szórakozásra. A pe­dagógusok segítőkészségének köszönhető, hogy nincs ese­mény nélkül szinte egyetlen nap se. A leilei fiatal pedagógusok nemes feladatuknak érzik a kultúrház munkájának támo­gatását. Úgy véljük, nem ár­tana, csak használna népműve­lésünknek, ha e példa ösztön­zőleg hatna más művelődési házakkal rendelkező Balaton menti községek pedagógusaira is! L. I. Másképpen lesz holnap az utöándl HÁj- óht ' Glz-Iwi Ki a cigarettájával bíbelő­dött, ki a kabátján talált el­igazítani valót, mások meg az egyetlen ablakon néztek kife­lé. Talán még soha nem volt olyan csönd közgyűlés előtt az istvándi Uj Elet Tsz irodájá­ban, mint az esztendő utolsó közgyűlése alkalmából A nemrég megválasztott el­nök ebbe a nagy csöndbe dob­ta be a neveket: — Guczog Gyula, Kánya Ferenc, Pintér Lajos, Márton János, Kreskai László önkényesen elhagyták munka­hely üiket, két hát óta erre se néztek. Kizárásukat illetően döntsön a tagság — tette hoz­zá az elnök. Guczog Gyuláné vé­delmére kelt férjének. (Az asz- szony nem is tagja a tsz-nek, érthetetlen tehát, milyen jogon vett részt a zárt közgyűlésen.) — Megállta ő a helyét. Igaz­ságtalanság, hogy kitették az istállóból — hajtogatta. — Miért ment máshová dol­gozni, és miért zu hálta, vadí­totta a teheneiket? Köteleiket szaggatták, a jászolban ugrál­taik az állatok. Ez munka? — kérdezte nagyon csendesen va­laki. — Es miért nem jött cl most ide az urad? Kánya, Pintér és Kreskai ki­vonultak a teremből. Egyetlen maradásra kérlelő szó nem hangzott el. — Nem sajnáljuk őket, men­jenek csak — ez volt a tagság véleménye. Az Uj Élet Tsz-ben ezt meg­előzően más változás is tör­tént. Somogyi József he­lyére már a zárszámadási köz­gyűlésen Nagy István ag- ronómus került, ugyanis sem a gazdasági év közben, sem az év végén nem volt egészen rendben a szövetkezet szénája. Az öttagú vezetőség mintha nem is lett volna. Határozat- hozásra képtelen ülések követ­ték egymást. Szaporodtak a szarkák, a megtorlás pedig el­maradt. A vezetóneik nagyon is jószívű Somogyi elvtárs azt hitte, hogy a szép szó minden esetben használ, és öntudatra ébreszt. Kreskai László eav zsák ga­bonát jogtalanul leemelt a ko­csiról. Kakas bácsi észrevet­te, szólt az elnöknek. Hogy ne legyen nagy eécó az ügyből, Kreskai megúszta dorgálással. Az el’enőrzás hiánya miatt na­pirenden voltak a lonások. Pil­lanatok alatt lábaikéit egy-agy zsák árpának. Tavaly 37 forint 58 fillért osztóitok munkaegy­ségre. Kövesein? a tais* Ág a részesedést, s az elnök távol­létében kiosztottak még ötvem mázsa árpát. így 26 helyett csak 13 hízott marhát szállít­hattak el, de azt sem a kívánt súlyban. Mikor elfogyott a ta­karmány, drága pénzért vásá­rolni kellett. A tagok csak akkor' mentek dolgozni, ha jónak látták, s oda, ki hova akart A vezető­ség rendelkezéseinek nemigen volt foganatja. Még a munká­ba indulás pillanatában is vál­tozhatott a terv. Ilyen értelem­ben sose volt késő módosítani az este vagy a kora reggel ki­adott utasításokon. Szétesett, szétforgácsolódott az erő. A tagság majd a zárszámadás napjáig illúzióban ringatózott — 52 forintot osztunk — mondogatta az elnök. És ezt szentségnek vették. De időköz­ben arra nem gondolt senki, hogy az 52 nem lesz 52, ha az állattenyésztésből várt jöve­delem 96 ezer forinttal csök­ken, ha a tagok külön utakon járnak, s egyesek kezéhez a jogosom felül tapad, és jó pá­ran igen gyakran kétdeciznek a medve bőrére. A szövetkezet 300 holdjából egy tagra nem esett több 5 katasztrális hold földnél. Rét­jeiket mégis az egyéni parasz­tok vágták le — feléből. Ilyen munkamegosztás következmé­nye lehet-e más, mint a lapos erszény? Az új esztendőben nagyon is meg kell fogniuk önmaguk gyeplőjét. Azt mondják a tsz- belieik, hogy 59-ben máskép­pen lesz. Á közös érdekeiknek megf elelő, igazi és rendszerezett munka kezdődik itt. Lesz min­denütt felelős személy. Lesz gazdája kocsinak lónak, szer­számnak, s még csak egy szeg sem veszhet éL Fátylat a múltra. Az így voltból, csak az okulást kell leckeként magukkal vinniük, semmit többet. Erre pedig ké­pes a tagság és az új vezető­ség. »A kilépőkkel csak erősöd­tünk.« — Fordított, furcsa ál­lítás ez, de így igaz. A távo­zók egyike, Kreskai László pél­dául így okolta meg a szövet­kezethez való hűtlenségét: — Világos, hogy nem jövök ide tized munkaegységekért, mi­kor máshol egy ötvenest kere­sek naponta. Guczog Gyula meg ezer fo­rint előleget kért, bár azok kö­zé tartozik, akik legtöbbet ke­restek a közösben. A kihúzó, a szövetkezetét fitymáló, csak kapni és állandóan kapni aka­ró emberekért nem ejtett könnyet a termelőszövetkezet. VckzüÍ] -Ardamakzldj fordította: Lajos Géza 30. HATODIK FEJEZET 1. Nyikoláj Akszencsvk már csak a professzor közismert jóindulatában reménykedett. Ezt az utolsó lehetőséget is meg akarta ragadni. Amikor belépett Volszkij dolgozószobá­jába, homlokához kapva hátra- hökölt. — Mi van magával? — kér­dezte meglepetten a professzor. — Semmi, semmi... — ösz- szeszedte maradék erejét, s odalépett az asztalhoz. — Üljön le. Akszencsuk leült, vizet ön­tött a pohárba, s nagyokat kor­tyolva fenékig kiitta, majd kö- majd nekünk meccsjegyeket, olyan jellemzéssel hajítanának nyörgőn felnézett Volszkijra. hisz elbocsátották a mi Ak- ki egy ilyen intézetből, hogy — Szergej Dmitrijevics, hi­sz encsukunkat. naplopó vagy... báztam — kezdte halkan és — Talán ezt hozva fel ment- Okajemov megállt a hirdető- panaszosan. — Próbálja magát ségére, megkéred Volszkijt, oszlopnál, s elengedte maga beleélni az én helyzetembe. Ki­boaij másítsa meg döntését? mellett az intézet dolgozóinak dobtak egy ilyen intézetből. — Nem, drága Pjotr Aleksze- jevics, most az egyszer leég a maga Szpartakja is. Tudás kell oda, hogy a Lokomotívot meg­verjék. — Nem baj, nyugtával di­csérd a napot. Különben en­gem most az izgat, ki szerez — Szó sincs róla, azt azon­ban ismerd el, hogy senki se volt olyan mestere a jegyszer­zésnek, mint Akszencsuk. — Láttam az előbb ... Ha- lálsápadtan támolygott be Volszkij irodájába. — Belesápadnál te is, ha zajongó tömegét. Ilyen sikert nem remélt. Napok óta készült arra, hogy elvegyül a tömeg­ben, mivel ebből csak haszna lehet, és tessék, már az első próbálkozását siker koronázta. »Akszencsuk ... Akszencsuk...« — ismételgette magában az imént hallott nevet. Végem van. Igen, igen, Szer­gej Dmitrijevics, végem van! Még csak most kezdtem az éle­tet... Mihez foghatnék? Fel­akasztom magam. — Akszen­csuk elhallgatott, s kezébe te­mette homlokát. — Hogy felakasztja magát? Ostobaság! Még fiatal, Ak­szencsuk, maga előtt az egész élet... A professzor kötelességből folytatta csak ezt a fárasztó beszélgetést. Elhatározta ugyan, hogy határozott lesz, közli Akszencsukkal, hogy el­bocsátják és kész, de nem tart­hatta be elgondolását, mert most nyugtatnia és vigasztal­nia kellett az elbocsátott fia­talembert. — Szergej Dmitrijevics! — kiáltott könnyes szemmel Ak­szencsuk. — Szavamat adom, hogy soha nem fordul elő ilyen. Részesítsen szigorú meg­rovásban, csak ne bocsásson el! — Nem, Akszencsuk elvtárs, már aláírtam a felmondóleve­let, nem másíthatom meg. Jól tudja, min dolgozunk az inté­zetben. S ha valaki a rábízott feladatot nem teljesíti, fontos kísérleteket hiúsít meg, s mindezt hanyagságból. Külön­ben régebben is előfordult ilyen eset. — De hisz részkérdés volt Az Uj Élet a legutóbbi köz­gyűlésen átrendezte sorait Nem tűzött új jelszavaikat lo­bogójára, csupán használni csak amit rám bíztak, Szergej j foKja a jövóben azokat a mód szereket, melyek feltételei az egyéni gazdaságoknál gazda­gabb és jobb sorsot nyújtó Gőbölös Sándor Dmitrijevics. — Nincsenek részkérdések munkánkban — szakította fél­be Volszkij. Különben kár | szövetkezeti életnek az időt tovább pazarolnunk. Aláírtam a felmondólevelet, s nem változtatok döntésemen. Adja majd le a titkárnak munkaadói igazolványát. Akszencsuk felállt. Volszkij nem nézett rá, nehogy az utol só pillanatban ellágyuljon. — Végem van... Végem ♦ van! Bocsánat a zavarásért, | professzor — hebegte fojtott l hangon, s kifelé botorkált. : Hegalakult a marcali járás mezőgazdaság- fejlesztési bizottsága Volszkij nem bírta tovább| Húsz tagbó] szajkemberek- tart a nt magat : J bői, párt- és tömegszervezeti- Ha valahol el akar he- iveze£kből álló mezőgazdatóg- lyezkedm mondja meg, hogy; fejlesztésj bizotteág alakult a fariak fel telefonon, enmyds arcaii ,árasban. A bizottság szo!ok néhány szót az erdeke- ♦ cé]ja a p4rt a mező­ben‘ t gazdaság szocialista átformá­... Ez a katasztrófa nem vé- j látóban. Az újonnan alakult tétlenül szakadt Akszencsukra. i bizottság a járás mezőgazdá­sz utóbbi években az volt a | tógának jelenlegi helyzetét be- legszörnyűbb, hogy nem is-f szelte meg, és kijelölte a leg­merte el hibá ját, a legvégső} sürgősebb tennivalókat. Esze- pillanatban sem, fel se tudta írint a tagok első feladata a fogni, mit tett. | községek mezőgazdaság-fej­Tízéves volt, amikor édes-1 lesztési bizottságainak megala- anyja meghalt. Apja, aki híres * kítása január 15-ig, a továib- sebész volt, minden szereteté-1 biatoban pedig ezek munkájá- vel egyetlen gyermekén csün-1 nak irányítása és ellenőrzése. gött. Nyikolajnak semmiben) sem lehetett nemet mondani, legapróbb kéréseit is feltétel nélkül teljesítették. Szeszélyes és elkényeztetett gyerek lett. t Fokozatosan jött rá arra, hogy\ ö a gondtalan életre termett.4 őszintén szólva így is élt. A tanulás könnyen m*nt neki a. . , középiskolában, sőt az egyete-} ^ ruha belese olyan vegyi men is. } anyagot tartalmaz, amely hőt j fejleszt, amint a hőmérő lii- — Folytatjuk — Jganyszála 18 fok alá esik. Hősugárzó ruha v ^ | Egy amerikai szabómester J feltalálta a »hősugárzó« ruhát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom