Somogyi Néplap, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-20 / 300. szám
SOMOGYI NÉPLAP 5 Szombat, 1938. december 20. Több tudásra vágyó sAntosi gazdák a sAntosi Altalanos ISKOLÁBAN este is van tanítás. Igaz, nem táskásán, és tízóraival fölszerelkezve érkeznek a diákok, hanem nagy- kabátzsebbe csúsztatott kék fedelű füzettel. Ki előbb, ki utóbb, aszerint, hogy otthon mennyi még a másnapra halasztható munka. Este hat órára azonban egy*kettő 'kivételével teljes a létszám. A későbben kopogtatók, arcukon bo- csáma Ükéréssel foglalnak helyet a sárga színű s nekik egy kicsit szűk padokban. Az ezüstkalászos tanfolyamra ebben a kis faluban az első előadás után 17-en iratkoztak be. Nem műit el két hét sem, s a létszám 37-re emelkedett. De nem valami kényszer vagy csoda következtében. Az történt csupán, hogy a résztvevők közül jó páran sógornak, komának továbbadták az iskolában hallottakat. A sántosiak- ról meg nem lehet azt mondani, hogy csak az orrukig látnak. Ez a magyarázata annak, hogy holnap talán már szélire is szükség lesz, nem férnek el a padokban a tapasztalni, többet tudni akaró sántcxsi gazdák. Ha az "Osztálykönyvbe« bepillantunk, azt látjuk, hogy kor tekintetében nem is egyöntetű az évfolyam. Pap István bátyánknak például — hiába .hard szemüveget — előre kell ülnie, hogy a táblára írt betűket elolvashassa, jegyzetelhes-. sen. — Ide. az első padba tessék, kedves Pap bácsi — invitálja őt Sándor Lajos tanfolyamvezető, a Kaposvári Mezőgazdasági Technikum tanára >—, nem kell ezt szégyelleni. — — Pap bácsi és Horváth János, legfiatalabb hallgató között harminc év a karkülönbség. FOGLALKOZÁST illetően sem csupa parasztember kopogtat be hétfő és péntek este az iskolába. Van közöttük sofőr, lakatos, és más foglalkozású is, persze kis számban. Ez a mezőgazdaság iránti érdeklődés bizonysága, nem pe- di rossz jel. Cserép János községi tanácselnök is ott ül a hallgatók között, de nem mint látogató vagy hivatalbelli ember. Éppen úgy jegyzetel, mint a többiek, akiknek problémáira, kérdéseire hivatott választ adni. Talán bizonyítani sem szükséges, hogy a tanfolyam elvégzése után mennyivel könnyebben intézi majd a falu ügyes-bajos dolgait, menynyivel több hasznos tanácsot adhat a zömben földműveléssel foglalkozó sántokiaknak. DE LÉPJÜNK BE EGY PILLANATRA a terembe, s nézzük meg a tanárfigyelők arcát. »Takarmányok ismertetése« — ez a főcím a táblán. Gazdaem.bere.knek látszólag nem adhat újat ez a téma. Hosszabb ideig nincs is 'közbeszólás. (Itt meg kell jegyezni, hogy a tanfolyamvezető nem nehez'tel azért, ha valaki szót kér, s azon nyomban elmondja véleményét, hivatkozik saját tapasztalataira a tanár szavait igazolandó vagy ellenvetés képpen.) A silótakarmány szóra azonban már mozgolódás támad, s percekig ekörül forog a szó: "Hogyan kifizetődőbb. melyik módszer alkalmasabb silókészítésre, hány gazda és mit silózzon« stb. Figyeltem, de nem láttam a fali órára vetődő tekintetet. Érdekelte és lekötötte az embereket az előadás. Lehetetlen volt nem észrevenni: ók azért jöttek ide, hogy többet teremjen a sántosi, föld. szebb állatok zörgessék a láncot az istállókban. Haza János a szünetben segítségkérőén fordul Sándor Lajos tanárhoz. — Elszabadult a bikám, s megsértette a lábát. Mit tegyek vele? Napról napra fogy, sorvad. Higgye el, tanár úr, nem kellett a reggeli, de vacsorázni sem tudtam, annyira bánt a dolog. Olyan emberek nyújtják itt ki kezüket a tudásért, akiknek mindenük a mezőgazdaság. A felfedezők izgalmával hallgatják a répaféleségek tápértékének adatait: "Keményítő-, fehérjeérték«, s mindjárt meg is toldják: ezt és ezt érdemes termelni, a másik fajtát meg nem, mert... s a frissen szerzett ismeretek birtokában megindokolják, hogy miért nem. ELSŐ ÉVES a sántosi ezüst- kalászos tanfalva.rp. Hallgatói még csak alig léptek néhányat a kitűzött cél felé. Előrehaladásképpen arra is kell vigyázniuk, hogv a már megtett utat be ne lepje a gaz, ne felejtsék el, amit eddig tanultak, mert erre épül a következő év anyaga. Gőbölös Sándor Kibővítik a véseí művelődési öltként ■— 350 személyes nézőtér, színpad, előtte zenekari árok, vetítőfülke, tágas táncterem, két öltöző, társalgó, KISZ-he- lyiség, szakköri szobák, raktár, sorolja Gombai elvtárs, Vese tanácselnöke. — Ennyi minden lesz az újjáépített művelődési otthonban. Taxival vagy talicskával? Mindenekelőtt két kérdést szeretnék intézni az illetékesekhez# Először azt: mikor kell megrendelnie a gépkocsit annak a szegény halandónak, aki még nem rendelkezik saját autóval, s valami mesz- szi útját taxival szeretné megtenni? Másodszor: Vajon csak belvárosi forgalomra vannak-e rendszeresítve személyszállító gépkocsijaink? December 11-én délután felhívtam telefonon a 12-57-et - bízva abban, hogy ez elég, nem kell kérvényt benyújtanom a hozzávaló bélyegekkel és aláírásokkal —, rendeltem egy személygépkocsit december 12-re. Bejelentve azt is, hogy temetésről van szó, beteg édesanyám nem bír a Buzsáki utca 35-ből elgyalogolni a Keleti temetőbe nagyanyám temetésére. A telefonmegrendelés átvevője megnyugtatott, hogy időben ott lesz a kért személygépkocsi. Másnap, hogy egész bizonyos lehessek a dolgomban, délelőtt megint felhívtam a 12-57-et, ismét megnyugtattak, hogy nincs ok aggodalom- ra, rendelésemet számon tartják, időben megérkezik az autó. Nyugodtan vártunk. Az idő múlt, háromnegyed egyet mutatott az óra, amikor ismét a telefonáláshoz folyamodtam, mert már indulnunk kellett volna. Azt a választ * kaptam, hogy »a kocsi minden percben várható«. Lassan egy óra lett, autó sehol. Elindultunk gyalogszerrel a város túlsó felén lévő temetőbe. Családtagunk végtisztességéről természetesen lekéstünk. Úgy vélem, igazam van nagyon is, amikor a kegyeletsértő késést az AKÖV számlájára írom. És azt mondom, hogy egyáltalán nem tartom természetesnek azt a megbízhatatlanságot, amit tapasztaltam. A második kérdést azért tettem fel, mert szeretném tudni, vajon kötve vannak-e a szóban forgó vállalat személygépkocsijai az aszfaltozott úton való közlekedéshez. Ha igen, jónak látnám közhírré tenni, hogy a város peremén levő egyszerű makadámutakon nem hajlandók a személyfuvarozásra. Mellékesen legyen szabad megkérdeznem, hogy milyen közlekedési eszközt vegyen igénybe az, aki temetésre, esküvőre igyekszik, vagy éppen valami halaszthatatlanul sürgős ügye támad. Arról nem is szólva, mit tegyen az, aki vonaton kívánja szállítani beteg hozzátartozóját valami gyógyintézetbe, ahova az illetőt beutalták. Az AKÖV személyszállító autóira nem számíthat az ember. De hát mit csináljunk? A technika fejlődésének századában talicskán szállítsuk betegeinket teszem azt az állomásra, hogy a vonatindulásra pontosan ott lehessünk? Mi lenne, ha komolyabban venné azt a feladatot az AKÖV, amit m a város személyforgalma ró, • nexű törne borsot az utasok orra alá únos-untalan? Ugyanis ez már a második eset volt, hogy kocsit rendeltem, de a kocsi máig sem érkezett meg. Gondoltam, érdemes lesz nem megvárnom a harmadik esetet, hanem már mostani tapasz- . talataimat elmondva figyelmeztetni az AKÖV-öt! SZŐKE GYÖRGYI, Buzsáki u. 35. I — Mikor kerül sor a megvalósításra? — Az építkezés máris teljes lendülettel folyik, és ha az anyagbeszerzésben nem lesz nehézség, a jövő idényben már ebben az épületben zajlik Vése kulturális élete. — Anyagi fedezet? — Község fejlesztésből kb. 250 ezer forint, de ismerve falumat, jelentős társadalmi munkára is számítunk, mint ahogy az már eddig is megmutatkozott a földmunkálatok során és az anyagszállításnál. — Még C'aik annyit: a kisze- sek televíziót szándékoznak vá_ sárolmi új helyiségükbe az idén közösen, tartalékföldön termelt 10 kh. csillagfürt bevételéből. Valamennyivel ezzel is közelebb kerülünk a városhoz. Diákok között a r r • 1 rr i r r. ítjusagi eloadasan Matrózruhás lányok, sötétruhás fiúk beszélgetnek a színház folyosóin. Diákélmények- röl, diák-problémákról folyik a szó, de azért innen-onnan elkapok egy-egy fél mondatot, melyben találgatják, vajon milyen lesz a darab, amit látni fognak. Az első csengetésre mindnyájan elfoglalják helyüket, megtelik a nézőtér. Érdekes végigpillantani az ifjú. színházlátogatók seregén. Már a vasfüggöny felgördülésekor elhal a halk zsibongás, az érdeklődés mohóságával fordul minden arc a színpad felé. Az operettelőadásokon megszokott kisdiákok eltűntek erről az előadásról, olyan nézősereg/ jött össze, amely az iskolában tanultak alapján eljutott az irodalmi fejlettségnek arra a fokára, amikor már tudják értékelni és kibontakozó műélvezettel nézni a drámát. Visz- szafojtott csendben követik az előttük játszódó cselekmény minden mozzanatát, s gyakorta felcsattanó tapssal fejezik ki tetszésüket. Vajon milyen gondolatokat, milyen élményeket vált ki ezekből a diákokból a Cid előadása? Az expozíció nyomán milyen kérdések, milyen problémák foglalkoztatják őket? Komáromi Gabriellával, a leánygimnázium harmadik osztályos növendékével beszélgetek az első felvonás szünetében. — Vontatottnak érzem az első felvonást — mondja —, s nem látom világosan, hogy a bonyodalom kibontakozásához miért szükséges ennyi esemény bemutatása. Egyébként képzőművészeti iskolába is járok, rajzolok és festek — teszi hozzá —, s igen megragad-< ták figyelmem a díszletek. Ugyanezzel a kislánnyal találkoztam a második felvonás után. Kipirult arccal, mosolyogva mondta: — Nem volt igazam, mikor hosszúnak találtam az expozíciót, most már érteni, miért volt szükség a szereplők részletesebb bemutatására, más szemmel nézem már a darabot, és nagyon tetszik. Osztálytársa, Völgy Zsuzsa is bekapcsolódik beszélgetésünkbe: — En nem ismertem sem az írót, sem a darabot, s nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. Nem csalódtam. Eddig a második felvonásnak azt a jelenetét találtam legjobbnak, melyben Don Rodrigo felkeresi Ximénát otthonában, s majdhogy nem követeli, hogy szerelme mérje rá a megérdemelt büntetést. Gyönyörű volt. Mindenütt a darabról folyik a szó. Három kislány áll egy csoportban: Zoliéi Irén, Árva Györgyi, Hajdú Teréz, a Közgazdasági Technikum tanulói. — Mit szólsz az előadáshoz? — kérdi Györgyi Iréntől. — Nekem tetszik, tudod, hogy irodalompárti vagyok, s nagyon örülnék, ha még több ilyen darabot láthatnék a színházban. A becsület, a kötelességérzet és a szerelem közti vívódást ilyen nagyszerű formában még nem láttam. — Azt tudod — vág közbe Györgyi —, hogy én még nem láttam drámát, habár sokat olvastam. Nagyon örülök, hogy eljöttem... — Pedig — veszi át a szót Teri — tudod, hogy mennyien eladták bérletüket? Most aztán sajnálhatják, mert ilyen élményben elég ritkán lehet részünk. Megszólal a csengő, kezdődik a harmadik felvonás. Most már azok is fokozott érdeklődéssel ülnek vissza helyükre, akik hiába akarták eladni jegyüket, Mem sikerült, s így »kénytelenek« voltak eljönni. Sőt, mint megtudtam B aj zik hajóstól, nagyon örül, hogy nem vették meg bérletét, és láthatja a drámát. Jóleső érzéssel ülök helyemre. Hiszen olyan fiatalok között vagyok, akik talán mind értik és tudják értékelni — ha dvikos módon is — a Cid-et. Nemcsak az előadást, hanem őket is figyelem, amint szinte visszafojtott lélegzettel várják a dráma megoldását. Amikor felgyúl- nak a villanyok, még sokáig zúg a taps köszönetképpen a szép előadásért. A folyosón összetalálkoztam egy dombóvári tanítóképzős kislánnyal, Győréi Évával. Néhány szava megragadta figyelmemet: — Szeretem ezt a témát, és nagyon szeretném emlékül elvinni magammal — szó szerint megjegyezve — az itt elhangzott, az igazi becsületről szóló mondatokat. Elsietett, szemében a meghatottság és az öröm könnyei csillogtak. A kijáratnál találkoztam Magyar Tiborral, a fiúgimnázium negyedik osztályos növendékével. — A könnyű darabok, az operettek után — mondta — helyesnek látom ennek a drámának bemutatását. Kétségkívül nehéz darab a Cid, mind a szereplőknek, mind a közönségnek. Hogy az ifjúsági előadásra ennyien eljöttek, annak külön örülök, mivel a becsületről sokat mond a dráma a fiatalságnak. Don Diego és Don Rodrigo alakja tetszett a legjobban. Úgy érzem, hasznos volt megtudni, megismerni, hogy ifjúságunk milyen érzéssel ült be a színházba a Cid előadására, és milyen véleménnyel távozott. Vörös Márta A fotókiállításról r()iu zta&ze m e i este Már elzengték a harangok esiti gilinggalangjukat, mire Pusztaszemesre értünk. Az apró kis házak csöndbe és sötétségbe takaróztak, csak a villanyok fénye gyújtotta fel itt-ott a fekete estét. A tanácsháza előtt megálltunk. Ablakai már lehunyták szem-üket. Nem tudtunk bemenni. Nézelődtünk. A gyalogjárókon emberek siettek, kezükben tejeskannákkal, kik a csarnok felé, kik már hazajövet. Arcukat egy pillanatra meg-megvilágította a köves- útón tovasuhanó autók reflektora. Baumann János azok közé tartozott, akik már hazafelé jöttek a csarnokból. Megállítottuk. — Talán soványtejet hoz? — Megrázta kezében a kannát, mintegy mutatva: — Nem, nincs soványtej. Pedig jó volna a süldőknek. — Földje? — Tíz, holdam van és ehhez tíz istállós jószágom. — Tehát gazdálkodó. — Ügy is mondhatnám, persze emellett kőműves is vagyok, no meg zenész. A három szakma ellenére azért a földműveléshez ért a legjobban. Csak egy példát említsünk: négyszáz ölön hatvan mázsa cukorrépája termett. — Mivel foglalkozik ilyenkor a falu népe? — Ki disznóvágással, ki toll- fosztással vagy szomszédolással, a fiatalság meg valami műsort tanul — válaszolja. Benyitunk egy házhoz. Horváth Jánosékhoz. Az asztalak mellett csupa eladósorban lévő lányok ülnek. Éppen tollat fosztanak. Kezük ügyesen motoz a pelyhck között, mégis vigyázva, nehogy elszánjanak azok. A gazda is megérkezik. Kést köszörülni volt valamelyik jó barátjánál, aki reggel akarja leszúrni a hízót. — Mi tegnap vágtuk le a disznót — mondja, s közben lehúzza lábáról a sáros bakancsokat, hogy papucsba léphessen. i Sorban jönnek a férfi szomszédok is. öregek, fiatalabb emberek vegyest. Van, aki az unokát is magával hozza, mások csak egy bottal vagy anélkül jönnek, ök nem fosztanak, leülnek a sarokba, és a favágásról beszélnek. — Nem jó munka a gyérítés — panaszolják —, mert nagy mafla fákat kell kidöntögetni a fiatal fák közül, és bizony sokszor fennakadnak. Sokat kell ilyenkor bajlódni velük. Nagy a társaság, de azért megférnek: Horváth a Hoff- mannal, Baumann a Bokorral: ledőltek már az anya-nyelvek közti barikádok. Tovább megyünk. — Azért közben-közben kóstoljuk meg a nedűt is — hallatszik ki az ablakon Auguszt József iskola- igazgató vendégbiztatása. Disznóvágás van náluk. — Talán nem evett már? — Még evett volna, de azért levágtuk mind a kettőt, mert megkívántuk a házi kolbászt. — Hány ujjnyis volt a szalonnájuk? — Inkább csak hússertések voltak. Több is volt, de öt szerződöttet már leadtunk — magyarázza. — Na, akkor most lehet enni kolbászt — mondjuk —, miután tudomásunkra jut, hogy darabot negyven-negyvenöt töltöttek. — Ha előbb jöttek volna — jut eszébe az igazgatónak —, megláthatták volna a kládá- rokat is (disznóvágások alkalmából maszkba öltözött fiatalok). Ernői sajnos, elkéstünk. Átlátogatunk az iskolába is. A padokban nagyobb fiúk és lányok ülnek. A katedra mellett Kürtösi Mária tanítónő áll, akit alig pár napja helyeztek át ebbe a faluba. — Talán esti tanítás folyik? — érdeklődünk. — Nem, nem — válaszolja. — Tegnap osztottuk ki a szerepeket, s ma tartjuk az első ösz- szeolvasást. Karácsonykor akarjuk lejátszani. Megtudjuk tőle azt is, hogy ezt az ’■'És kezdődik az élet« című egyfelvonásos vígjátékot a KISZ rendezi. A kis Kló Kati, aki alig tizenöt éves, zavartan forgatja a szerepfüzetét. i — Talán most játszik elő- } szőr? — Már szerepeltem — pirul el a kérdésre —■, tavaly a János vitézben, magyar lányt alakítottam. Most vasas tanulót játszom. — ö pedig a komikusunk — mutat a tanítónő Pető Jánosra. — Nagyon jól játszik. — A darabban mindig eszik. — Es a valóságban? — Hát a valóságban is szeretek enni — válaszolt tréfálkozva Pető. Nem zavarunk tovább. Elbúcsúzunk tőlük és a falutól is, melynek apró kis házai már régen csöndbe és sötétségbe takaróztak. Szentaj Sándor ! Knezevic Mirjana (Beográd) Portré című képe számunkra (kissé szokatlan alkotás: formai játéknak hat, melyből még a (felcsillanó technika is hiányzik. Ezzel a fényképpel kapcsolatban nem lehetünk a zsűrivel közös véleményen.
