Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-09 / 265. szám
SOMOGYI NÉPLAP 3 Vasárnap, 1958. november 9. Három pedagógus egy kérdésről Pártoktatáson Igáiban »Kérdezzük meg a tanítót, ő majd biztosan megfelel arra, hogy hány rádió volt a felszabadulás előtt a községben.« Hasonló beszélgetések gyakran előfordulnak mostanában, hisz a múltról és jelenről sok szó esik, a falu Németh Béla, az ilharosberé- nyi általános iskola igazgatója így nyilatkozik: »1930-ban kerültem a faluba, s minden dicsekvés nélkül mondhatom, alaposan ismerem a község múltját, jelenét, az emberek sorsának, alakulását. Nem újdonság már, több pedagógus szóvá tette, hogy a fel- szabadulás előtt, ha osztályában körülhordozta tekintetét, tudta, melyik gyereknek hány holdon gazdálkodnak a szülei, melyik gyereknek az apja, anyja cseléd az uradalomban. Ma nem lehet a gyerekek között különbséget tenni. Nem mondok azzal nagyot, hogy a tanulók 80—90 százaléka melegítőben jár. Emlékszem, hogy mostani tanítványaim szülei még szűrtarisznyával jöttek iskolába. Ma? minden gyereknek aktatáskája van, tízóraiját pedig nylon zacskóba hozza. A felszabadulás előtt számtalanszor hiányozták azért a gyerekek, mert ruhájuk mosásban volt. Ma már nincs ci- pőtlen, rongyos, foltos ruhájú gyerek. Csak végig kell nézni a padsorokon. A gyerekeken szebbnél szebb öltözék. A lányok habfehér blúzban, nylon harisnyában, a fiúk divatos öltönyben. Én ezen is mérem a község életének megváltozását. Bár nem nézték jó szemmel, a harmincas években — akkor sokait foglalkoztam szociográfiával — leírattam a gyerekekkel két héten át, mit reggelizték, ebédeltek, vacsoráztak. Az eredmény megdöbbentő volt: alig ettek húst, tejet. Ma bőséges és változatos tízórait hoznak tanulóim. Egyik nap a hivatalsegéddel kiborítottuk a szemetes láda tartalmát a padlóra: szalámihéj, almacsutka és 48 darab sztaniől- papír volt benne. A múltban sok család nyolc-tíz szemenként vitte kendőbe kötve a kockacukrot. Ma pedig a gyerekek mindennap hoznak csokoládét az iskolába, s a kutyákkal nem csontot, hanem szalámidarabokat etetnek. Lehet, hogy nagyobb dolgokat várták tőlem, én azonban olyan apróságokkal próbáltam a feltett kérdést megvilágítani, amiket a katedráról látok.« Ifjú Bedekovics István tanító, Somogycsicsó: »Hasonló példákat én is tudnék mondani, azonban nem akarók kollégám szavaival élni. Mégis, hadd említsem meg, hogy a földművesszövetkezeti boltot sűrűn látogatják tanulóim. Mindennap betérnek egy kis édességet vásárolni, s úgy jönnek iskolába. Még nem is olyan régen Somogycsicsón nem ismerték a kekszet, nagy becse volt a cukorkának, amit a szülők Kaposvárról hozták, ma pedig ez a legközismertebb csemege. No de azt ígértem, hogy másról beszélek. Itt születtem a községben, s mint érdeklődő ember megfigyeltem Somogycsicsó fejlődésének legapróbb mozzanatait. Mondhatom, volt mit eszembe vésni. A villany a felszabadulás után gyulladt ki a faluban. A rádiók is megszólaltak a házakban. Most már hatvan készülék van, minden második házra jut egy. Nem unalmasak a szombat esték se a hosz- szú téli időben, ilyenkor felkerekedik a falu apraja-nagyja, s megy mozit nézni. S az autóbuszjárat? XJgy hozzátartozik már a busz a községhez, mint a ló. Sokan még kapálni is busszal járnak az iharosi hegyre. S ha már a közlekedésnél tartunk, érdemes megjegyezni: állomást is kaptunk, mivel a Zrínyi-telep megállóhelye közelebb van Csicsóhoz, mint hogyha Csurgóra kellene gyalogolnia a község lakóinak. Ma már nem meglepő, hogy felkerekednek a faluból néhá- nyan szombaton vagy vasárnap, és bemennek Kaposvárra a színházba.« Már hét órát mutat a fali- [óra az igali pártszervezet szék- f házában, de még csak ketten érkeztek meg a hat órára hir- népe gyakran megy a tanítóhoz tisztázni, ami-{ detett szemináriumra. Bizony, ben nem biztos. Ilyen bizalommal fordultunk { nemigen dicséri az igali pártmi is három pedagógushoz azzal a kérdéssel:»szervezetet, hogy az a tizenöt a nevelő szemüvegén keresztül hogyan látják {elvtárs, aki az »Időszerű kér- községük életének jobbrafordulását. { dések« tanfolyamára jelentkejzett, ilyen félvállról veszi a | megjelenést Táborosi István Tóth Mihály igazgató, Öreg- { párttitkár és Verstroh János lak: {propagandista restelkedve »Tanulnak a fiatalok, tanul- í vallja be, hogy október 15-én, nak az idősek. Módja, lehető- {amikor indulnia kellett volna sége van mindenkinek arra, t a tanfolyamnak, csak öten jöt- hogy képezze magát. Arról is J tek el, s ezért egy héttel eíha- szólnék néhány szót, mügén {Jasztották a tanfolyam meg- különbség van a mi rendsze-i kezdését. A következő alka- rünkben és a múltban végzeit \ lommal végre nyolcán megje- tanítók helyzete között. Sokan i lentek, és megtarthatták az elűzi mondhatnák, mi köze en-|ső előadást hazánk felszabadullak a feltett kérdéshez. Azt | lásáról, a népi demokratikus mondom, sok, mivel ha. sta- j forradalom első szakaszáról. tisztikát készítenénk, kiderül- tAz ezt követő héten »A szőne, hogy alig akadna olyan tcializmus építése Magyarorszá- község, ahonnan ne került vol- Sgon« tananyagról tartott elő- na ki pedagógus, orvos vagyt adást Verstroh elvtárs. mérnök a felszabadulás óta. % Fél nyolc elmúlt, mire hét Akadnak fiatalok, akik nem { ember összegyűlt, s megkez- tudják kellőképpen értékelni Idődhetett a szeminárium. Az azt, hogy iskolába járhatnak, »eddig átvett anyagot kérdezi hogy ösztöndíjat, tanszer se- { vissza Verstroh elvtárs, aki gélyt, tanulószobát, kosztot * egyébként pedagógus. kapnák, az egyetem elvégzései — Milyen népi szervek jöt- után pedig biztos állás várja ♦ tek létre 1945-ben? — teszi fel őket. A múltban? Álljon itt »az első kérdést. az én sorsom példának. Sáros- { Szollár Lajos pénzügyőr hapcitokon jártam tanítóképzőbe. ♦ tározza el magát a válaszadás- Az égvilágon semmi támoga- ♦ ra: — A kommunista párt kéz- fást nem kaptam. Az első év-1 deményezésére széles népi ben havi 50 pengőt kellett fi-f mozgalom bontakozott ki. Uj zetnem az internátusert, a má-l népi szervek jöttek létre: a sodik ^ évben jó tanulásom | nemzeti bizottságok, üzemi bi- eredményeképpen ezt 20 pen-l zottságok, földigénylő bizott- gőre engedték le. S amikdr ♦ ságok. 1937-ben végeztem, állástala-» — Miért volt szükség az nul lődörögtem. Négy észtén-1 üzemi bizottságokra? — prédáig nem tudtam elhelyezked- {bálja Verstroh elvtárs a népi ni a szakmában! Napszámba»szervek szerepét bővebben elefántom, kubikoltam, voltam ♦ meztetni a hallgatókkal. szellemi inségmunkás is. A, | — a munkások érdekeit mai fiataloknak fogalmuk j védte meg a kapitalistákkal sincs arról, hogy mi volt az | szemben — magyarázza Nagy a szellemi ínségmunka. Ha a »Lajos, a földművesszövetkezet pedagógus nem tudott tanító- % üzemágvezetője. ként elhelyezkedni, kérvényt i Egymásután hangzanak el a adhatott be az alispánhoz, aki | kérdések és a feleletek. A ha- ha jó kedve volt — kegyes- »tailom megoszlásáról, az MKP Izedett benyomni az embert va- {feladatairól felelnek a hallga- lainelyik. jegyzőségre . 75 pen-1 tők. gos állásba. Arhiko^r mat Szaló István pénzügyőr arról szárnyra bocsátom tanulóimat { beszél, hogy a párt legfőbb felet gimnáziumba, aztán hírül \ adata az ország vérkeringésé- veszem, hogy egyetemre, főis-1 nek megindítása, a földreform kólára járnak, mindig boldog t végrehajtása, az újjáépítés vagyok, mert tudom, hogy ivo\t szollár István a párt I. mennyivel' jobb az ő életük, {országos konferenciájáról elmúlt a miénk volt.« írnnndifl hofív itt adták ki a: széncsatára és az ország lakosságát a romok eltakarítására. A Kisgazdapárt aknamunkája kerül szóba. Verstroh János elmondja levéltári kutatásai alapján, hogyan odázták el megyénkben a kisgazdák a kommunista párt kultúrtervé- nek elfogadását, amelyben pedig olyan fontos javaslatok szerepeltek, mint egy fiú- és lánykollégium létrehozása, a múzeum megnyitása. — A Kisgazdapárt vezetői nyíltan nem voltak a terv ellen, azonban igyekeztek meghiúsítani elfogadását annak hangoztatásával, előbb azt kell megvalósítani, hogy a cséplőgép mellett ne legyen ellenőr, ez inkább szolgálja a kisgazdák érdekeit. Nyolc óra múlt néhány perccel, amikor még két hallgató beállít, s így kilencre emelkedik a megjelentek száma. A szeminárium folytatódik. A 47-es választásokról, a stabilizációról, a 3 és az 5 éves tervről, Nagy Imréről felelnek a hallgatók. Sajnos, állandóan ugyanazok szólalnak fel, sokan egyáltalán nem vették át az anyagot. Pedig így nincs mód arra, hogy hasznos vita alakulhasson ki; Mi az, amit a tapasztaltak alapján feltétlenül meg kell jegyeznünk? A párttitkámak beszélnie kell az »Időszerű kérdések« tanfolyamra jelentkezettekkel, főleg azokkal, akik eddig még egyetlen alkalommal sem jelentek meg az ’oktatáson. Mert akadnak ilyenek is. Nem kötelező pártoktatásra járni, de aki egyszer jelentkezett, tartsa kötelességének a pontos megjelenést. Mi lesz később Igáiban, ha már a kezdet kezdetén ekkora döccenőkkel indul az oktatás? Félő, hogy a végén a tizenöt jelentkező közül a fele se jár majd el rendszeresen. Most kell a pártszervezetnek a sarkára állnia, amíg nem késő. Azt javasoljuk, hogy a párt- szervezet még most vonja felelősségre azokat, akik igazolatlanul maradtak távol a tanulásról. A hiányzók hátráltatják azokat, akik becsületesen megjelennek minden alkalommal, mivel a sok várakozás miatt hat óra helyett fél nyolckor kezdődhet a szeminárium, így kevés idő áll rendelkezésre, gyorsabban kell tovább haladni, nem mélyíthetik el a tanultakat. Pappné népszerű asszony {mondja, hogy itt adták ki az Lajos Géza»»Arccal a vasút felé« jelszót, ♦ hívták fel a bányászokat a Ha valakinek, akkor neki kijutott a szenvedésből. Már kicsiny korában megízlelte a nyomorúság kenyerét. Tizenhárom gyerek állt 1923-ban édesapjuk koporsója mellett. Nélkülözéssel, vad. világgal nézett szembe az özvegyasszony. Még elképzelni is borzasztó, mennyit kellett robotolnia, koplalnia, hogy a gyerekeknek egy-egy karéj mindennapra való jusson. Anyjuk felnevelte őket, aztán jött a háború, a második nagy világégés. Az özvegy fiait, támaszait is a frontra parancsolták vérezni, szenvedni. Három közülük sohasem jött haza a frontról, a háború áldozata lett. A fronton maradt az ő férje is. Egy hivatalos komorsággal teleírt papír adta tudtául: őt ezentúl özvegy Papp Jánosáénak, két gyermekét pedig árváknak hívják. Nem tudta, mit érez akkor. Azt hitte ele- | inte, nem bírja elviselni e 1 csapást. De amennyi gondot Ez a nyitja a somogj'sárdi kommunisták eredményeinek J ÓZSI BÁCSI, az öreg kommunista hallgatta e szavakat: — Idefigyelj — szólt hozzá az egyik régi ismerőse —, ti azt mondjátok, hogy a mostani választások demokratikusab- bak, mint a régiek voltak. Ismersz engem, tudod, hogy nem a reakció beszél belőlem, hiszen azt a csepp véremet is kiengedném, amelyik a régi világot kívánná vissza. De jól figyelj meg. Emlékszel, régen több párt is volt, az egyik azt mondta magáról, hogy ő a kormánypárt. A másik meg szidta a kormányt, és ez is gyűjthetett szavázatot. Töröm a fejem, hogyan lehet az, hogy most egy párt vezet, és nincs egy másik, amelyik ennek a fejére olvasná hibáit, ha nem jól tesz valamit. Miért mondjátok mégis, hogy ez a mostani választás demokratikusabb a réginél? — Szóval, azt hiányolod, hogy nincs ellenzéki párt? — Megvallom, erre gondoltam. — Hát idefigyelj. Te jól ismersz engem. Tudod, hogy az urak ezerkilencszáztizenkilenc- ben azon a címen, hogy kommunista vagyok, hogy támogattam a proletárdiktatúrát, menesztettek a pusztáról, ahol szolgáltam. Pedig dehogy voltam akkor még kommunista; jóformán azt sem tudtam, mi fán terem a kommunizmus. És emlékszel ötvenhatra? Te is óva intettél, figyelmeztettél, bújjak, rejtőzzek el valahol, ha drága az életem, mert baj leselkedik rám. Pedig te tudod jól, nem ártottam a légynek sem, a falubeli emberektől nem volt félnivalóm, tisztelnek, becsülnek. Hanem azok a hirtelen támadt ötvenhatos »népvezérek«, amint te is tudod, nem nagyon dicsérgették a népi demokráciát, a proletárdiktatúrát. Sőt, ha emlékszel, kígyót-békát kiáltottak rá. Igaz, eleinte a »hibák ellen« léptek fel, de hamarosan kibújt a szög a zsákból, s hirtelen fordulattal a munkás-paraszt hatalom ellen, a szocializmus ellen támadtak. No, látod, hova lyukad ki, aki »ellenzéki« pártot hiányol a mai Magyarországon? Mert nézd csak, kié ez a hatalom: a munkásé, a paraszté, a tiéd is meg az enyém is. Vajon a kisajátított gróf, báró, herceg, a föld- birtokos vagy a gyáros is örömujjongva tapsol nekünk, hogy »édes parasztom, meg munkásom, köszönöm neked, hogy elvetted tőlem a hatalmat, a földbirtokomat, a tőkémet, és kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy nélkülem is megélsz, jobban, mint régen, ás elvezeted a gyárat«. Ki a manó hinné ezt el, még ha akadna is közülük, aki ilyet mondana. Belülről úgysem azt érzi. Mi hát ő? Ellenzéki. Ellenzi — mit? A mi hatalmunkat, amely megfosztotta őt minden kiváltságától, és munkára kényszerítette. Persze, nem mondja ezt nyíltan, sőt úgy tesz, mintha a hibákat bánná, pedig dehogy. Milyen programmal lépne fel tehát egy úgynevezett ellenzéki párt? Csakis olyannal, ami a népnek rosszat jelentene. Engedhetjük ezt? Dehogy! Az ellenséget nem engedjük szóhoz jutni. Azoknak a jószándékú embereknek pedig, akik felelősséget éreznek a máért, a holnapért, azt mondja a párt: gyertek velünk a népfrontban, {segítsetek a vezetésben, törjük i együtt a fejünket, hogyan le- 1 hetne előre vinni az ország ügyét. Nem volna okos dolog az olyanféle munkamegosztás, ! hogy mi vezetünk és dolgo- ' zunk, a bírálat joga meg a ; másik félé. Dolgozzunk együtt azért, amit közösen elhatároztunk, és legyen közös az öröm is meg a felelősség is. E HOSSZÉRA NYÜLT BESZÉLGETÉS Kecze- li Józsi bácsi, a somogysárdi pártszervezet veteránja és egy pártonkívüii társa között zajlott le. Ez a párbeszéd egyúttal jelképe is, hogyan dolgoznak a sárdi kommunisták. Módszerük a meggyőzés, hangjuk éppen ezért szerény, szenvedélyes és vitatkozó. Köny- nyen beszélnek, mellettük szól az igazság. A kommunisták őszinteségének az eredménye, hogy az emberek a jelölő- és kisgyűléseken egyéni beszélgetéseken minden gátlás nélkül elmondták gondolataikat, s a párttagok sem azért hallgatták meg a felvetődő téves nézeteket, hogy legyen mit csokorba gyűjtve átnyújtani a pártvezetőségnek, íme, ez és ez ilyen ferde nézeteket hord magában, hanem ott, a helyszínen mindjárt igyekeztek eloszlatni azokat úgy, ahogy azt Keczeli Józsi bácsi is tette. Ez a hangvétel tetszik az embereknek, mert látják, semmi hátrányuk nem származik abból, ha rosszat is mondanak, nyugodtan elmondhatják kételyeiket, kétségeiket a kommunistáknak. A pártszervezet vezetői még jóval a jelölőgyűlések előtt elmentek puhatolózni a nén közé, és így, a közös vélemény- alkotás után a párttagsággal és a népfront-bizottsággal állapodtak meg: kik azok az emberek, akik a jelöléseken szóba jöhetnek. A legdicsérőbb pecsétet erre a munkamódszerre maga az élet ütötte rá: a jelölőgyűlések szinte majd minden javasoltat elfogadtak jelöltjüknek. — Számtalan esetben — meséli Bánhídi Mihály elvtárs, a tanácselnök — az emberek maguk hívták fel a figyelmünket: »kellene jobbat keresni régi tanácstagunk helyett, mert azzal biz nem sokra mentünk«. A pártszervezetnek is, a tanácsnak, a lakosságnak is az volt a véleménye, hogy mindazokat a régi tanácstagokat, akikben eddig sem csalatkoztak, ismét jelöljék. Hogy az oktalan sértődöttségnek elejét vegyék, azokat is felkeresték, akik az elmúlt négy esztendőben nem nagy igyekezettel dolgoztak, és megmagyarázták nekik, miért nem jelölik őket a tanácsba. A jelölőgyűléseken, amelyeket mindenütt a falu legértelmesebb emberei vezettek — képzett kommunisták, népfront-vezetők, pedagógusok, a földművesszövetkezet stb. dolgozói — igen nyílt eszmecsere zajlott le. A legkedveltebb téma a község fejlődésének eredményei voltak. De nem, egyáltalán nem ijedtek meg az aktivisták, ha olyan »kényes« kérdések jöttek szóba, mint: »miért olyan magas az adó«; »miért van akkora eltérés aranykorona és aranykorona között«. A kérdésekre érvekkel feleltek a kommunisták. Néhol sürgették a bekötőutat. a villanyt, mert a falu jó része még villamosítatlan. Nos, emiatt sem kell szégyenkezniük a kommunistáknak. Olyan létesítményekkel állhatták elő, amelyek valóban irigylésre méltók. Ötvenötben egy községi épülethez való toldással teremtettek gyönyörű orvoslakást. Az idén szeptemberben állatorvosi lakás építéséhez fogtak. Ma, két hónappal az építkezés megkezdése után, már áll a háromszobás, összkomfortos vadonatúj ház, s egy hónapon belül beleköltözhet az állatorvos. Az idén létesítettek állandó jellegű óvodát is. A faluhoz tartozó Sörnyepusztán kultúrházat építettek a volt intézői lakásból, a napokban pedig italboltot nyitottak számukra. Igaz, nincs még villanyuk, telefonjuk a sörnyeieknek, de a tanács tervei szerint a jövő évi községfejlesztésből ide is, meg a falu még villamosítatlan részébe is elvezetik a villanyt. Ennyi létesítmény ilyen rövid idő alatt azért is nagy szó, mert Sárdon csak idén szavaztak meg először községfejlesztési hozzájárulást. Milyen jelképes az is, hogy az állatorvosi lakás és a többi, községfejlesztésből készült létesítményt Vörös Vince elvtárs, a község párttitkára — aki különben kőműves — irányítja. Mondták is azon a gyűlésen, ahol járási tanácstaggá jelölték: »Ö kell nekünk, mert sokat harcolt a községért«. És még nem kis büszkeséggel mondják el a sárdiak: tíz kommunistát jelöltünk a községi tanácsiba. Azokat, akik a legtöbbet tették eddig is a falu népéért. Varga József jelentettek, ugyanannyi életerőt, vigaszt is sugároztak szívébe a gyermekszemek. »Élned, küzdened kell, ez a sorsod, ez a hivatásod« így könyvelte el magában életének további fordulóit. Férhez nem ment, mert nem akarta, hogy mostoha kezére kerüljenek a gyerekek, s nem is tudta volna szívéből kiűzni az elsőnek, az igazinak az emlékét, nevét. Hogy volt éppen elég küszködni valója az élettel, azt mindenki megérti, aki tudja, mit jelent apa nélkül nevelni két gyereket. Mégis vállalta 1950-ben a tanácstagsággal járó több munkát, fut- kosást, felelősséget, gondot. S hogy jól sáfárkodott a kapott bizalommal, arra hadd mondjuk el nyolcéves munkásságának * egyik epizódját, amely tanúskodik özv. Papp Jánosné emberségéről. — Az ötvenes évek elején nem valami leányálom volt tanácstagnak lenni. A kapott megbízatások nem mindig kecsegtettek népszerűséggel, mégis csinálták. De Pappné nemcsak ilyenkor látogatott el választóihoz, hanem meghallgatta panaszaikat, s ha nem is tudott mindig segíteni, de amit lehetett kiharcolt. Előfordult, hogy szembe találta magát a meg nem értéssel, lélektelen- séggel, huzavonával, de nem csüggedt el, ilyenkor mindig azt mondta: »Lám, azért is ki kell verekednem az elintézést, küzdeni kell a helytelen szemlélet ellen is.« A zamárdi iskolában egy napon összeesett az egyik újgazda gyerek. Orvost hívtak, s ő a kórházba irányította. Igen ám, de volt egy kérdőjel: ki fizeti a mentőt és a kórházi költséget. — Nyilván a gyerek apja — mondták, van földje, fizessen. De az nem tudott fizetni. Nagyon nehéz körülmények között élt. Az asszony szenvedélyesen vitatkozott a tanácselnökkel, azt mondta neki: »Értse meg, az az ember képtelen fizetni. S egy gyerek életéről van szó, most ne csak a holt betűket nézze, hallgasson a szívére is.« De az elnök hajthatatlan maradt, lerázta magáról az »okvetetlenkedő« tanácstagot. Jólehet más ember ezek után feladja a harcot, s belenyugszik a »megváltoztat- hatatlanba,« de Pappnét nem hagyta nyugodni a lelkiismeret. Elment az utca asszonyaihoz, a többi női tanácstagokhoz, szivükre beszélt, s addig jártak a hivatalokba míg a gyereket sikerült végre kórházba szállítatni, ahol életet leheltek bele. Igaz, nehéz testi munkát nem bír végezni, de az asszonyok újra összefogtak, és közakarattal, közpénzen megtaníttatják gyors- és gépírásra, hogy megtalálja helyét az életben. Ha többet nem tett volna Pappné, a tanácstag, ez is elég, hogy megmutassa mélységes emberszeretetét, a tanácstagságra való elhivatottságát. V. J.