Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-04 / 260. szám
SOMOGYI NÉPLAP 5 Kedd, 1958. november 4. Szüret után... A tőkék fekete bogyóit összezúzta a daráló, a hegyek, lankák édes-zavaros leve pezseg, forr a hordókban, s ki tudja, a bő termés miatt milyen edényt fel nem kellett használniuk idén a szőlősgazdáknak. Forr, tisztul a murci, s ki haragszik meg azért a dí- rtomdánom jókedvért, amely mostanában uralja a tőkék ka- pálóit, szüreteiéit. Elvégre is a nyomtató lónak sem lehet bekötni a száját, s az igazat megvallva, a parasztember sem veti meg a potyát, még ha sajátjáról van is szó. Persze azért nem árt az elővigyázatosság, ezt lehet a gondolatok mögött érezni, mert egyszer megkérdezi a ház gazdasszonya amolyan bizalmatlan arccal: «aztán maguk máskülönben nem fináncok?« Fel is derül erre az egész ház népe, mert tudni való, hogy falusi konyhában üldögélünk — ágyon, széken, pádon, kinek milyen ülőalkalmatosság jutott —, vagy tizenhatan. Itt van a helybeli tanácselnök meg a titkár, akiről különben az a pletyka járja, hogy jó barátja a bornak: jelen van — tekintve, hogy gyülésteremmé változott át röpke félórára ez a paraszti konyha — a községi és megyei tanácstag jelöltön kívül 13 választópolgár, férfiak. asszonyok vegyest — mindnyájan szomszédok. A tanácselnök rövid, de hatásos beszédben eleveníti fel az ország, a község múltját és jelenét, megidézi a régi választások emlékét, aztán — ha már így együtt van a jó nép — döntést kér, hol épüljön meg az a járda, amelyikre egyelőre telik a pénzből. Megegyeznek a jelöltben is, s már szedelőzködnénk, hogy elmenjünk, hanem a házigazda takaródét fúj, hogy hát nem addig van ám! Mármint az összejövetel. Vendégmarasztaló tekintélyével visszaparancsol mindenkit a helyére, aztán sebbel-lobbal behoz egy kötött korsót tele borral meg három pohárral, s azzal sorra kínálja (nem is kínálja, parancsolja) a vendégeket. Valamelyikünk — minő vigyázatlanság — megkockáztatta a gazdához intézve a kérdést: — Aztán sok lett? Körülnéz, hunyorít hamiskásan, aztán felel: — Lett olyan 30—40 literre való. Már erre a helybeliek felnevetnek, s később meg is mondja maga a gazda az okát. így szól a mese: Néhány éve nagy szövetkezeti agitáció folyt a faluban. Mentek a mi házigazdánkhoz is. Neki egy kérdése volt, ami igencsak fájós: mi lesz a szőlővel? Az agitátor azt hitte, most kedvére szól a kérdező- nekf s így válaszolt: 3—4 akó- val is kaphat a szövetkezettől. — Tyű, az áldóját! Maga igazán jól megörvendeztetett! Hát idefigyeljen, tudja-e, hogy nekem harminc hektó terem évente, s éppen annyi a porcióm. Kapunk az alkalmon. — És mind el is fogy? Mennyi akkor a napi norma? — El-e? Éppen hogy kitart < újig. Pedig most már nem bi-1 rom úgy, mint azelőtt, de há- | rom literre valót ma is beszo- I pogatok. Attól függ, milyen a j munka. Ha szoros, több fogy ‘ a borból is. — Te azért még nem tartasz ott, mint az öreg Lábodi, az bírta igazán a bort — szól közbe egy hatvan körüli parasztbácsi, aki a sarokban, a fal mellett álldogál. — Miért, az hogyan bírta? — Jó gyomra volt biz annak. Tizenöt literre volt hitelesítve. Ha valahol kezébe nyomtak egy háromdecis tele po- ♦ harat, szépen visszaadta. Ha ♦ megkérdezték tőle, miért nem ♦ kell, egy szóval válaszolt: «Ki- S esi«. Sajtárból, ha az nem volt | kéznél, ötliteres csuporból it-1 ta a bort. Amikor tizenöt litert | bevett, akkor jókedve szoty- ♦ tyant, ilyenkor a temető felé j vette útját. Megállt a kapu- í ban, és elkiáltotta magát: «Ti- } kos, Lakos, Szilákos — egyko- • ri ivócimborák voltak, akik ki- ♦ költöztek a temető csendjébe } — gyertek ide, igyatok! Lábo- f di komátok van itt, akt csa- J pos mellett született«. Azzal ; elővette zsebéből a pintest, és $ jó hangosan kortyolgatott. Hanem egyszer a veje elha- } tározta, majd ő kidurrant az | öreg korhellyel. Egy este — ♦ •Jc/vor már jó adag volt az,,. öregben — magához vett egy hófehér lepedőt a vő, s azzal kiment a temetőbe, ott magára öltötte a fehérséget, és le- kutyorodott az egyik sírhalom mellé. Nem sokáig kellett várakoznia, hallja az öreget, amint kiabálja: «Tikos, Lakos, Szilákos...«, de tovább nem folytathatta, mert a sírok közül hirtelen felugrott a fehér lepedőbe burkolózott alak, és síri hangon megszólalt, miközben az öreg felé indult: «Itt vagyunk, béke hamvaidra«. Hanem erre nem számított a mókás kedvű öreg. Tüstént inába szállt a bátorsága, futásnak eredt hazafelé. Nyomban ágynak esett, a hideg rázta, de egy világért el nem árulta volna, mi baja. Soha többé nem vette önszántából útját a temető felé. I szogatunk, s egyikünk ■ bicskát kér a pohár felszínén úszkáló muszlinca kiemelésére. Valaki tanácsot is ad: vigyázzon, nehogy úgy járjon, mint a táskái ember. — Az hogyan járt? — Egeret nyelt, de jól állhatott, mert annyit mondott a körülötte állóknak: «Ö, nem történt semmi, csak egy muszlinca ment le«. • • * * I smét megelevenedik egy * igazi régi történet. — Ez még akkor esett meg, amikor nem találtunk a faluban munkát, s kénytelenek voltunk vidékre járni dolgozni. így vetett bennünket a sors meg a pénzkereset parancsa a távoli erdőbe. Hétfőn indultunk el hazulról, és a hét utoljára tértünk vissza, persze gyalogszerrel. Nem gyerekjáték a favágás, kiszívja az erőt a hideg is az inakból, hát vettünk közösen egy disznólapockát, s azt vittük magunkkal. A hét végére ebédkor lefogyott a hús a csontokról. Látjuk ám, hogy egyik társunk jó kedélyű volt, sosem tudott csüggedni — nem dobja el a csontot, hanem szépen összegyúj- tögeti az előruhában, és visz- szateszi a tarisznyába. Nézünk rá csodálkozva, minek cipeli haza, de csak ennyit felelt: «Majd meglátjátok, szükség lesz rá«. Estefelé váltunkra vettük a szerszámot, a cók- mókot, s azzal irány haza. Sötét este volt már, mire Csö- mendre értünk. A kutyák erősen fogtak minket. A csontot cipelő társunk a harangláb irányába veszi lépteit, kiveszi a csontot a tarisznyából, és ráköti a harangkötélre. Még el sem hagytuk a falut, halljuk, hogy megszólal a harang, furcsán, mintha félreverné valaki. Csendesebbek lettek a kutyák is. A furcsa harangszóra kiszaladnak házaikból a jó csö- mendiek, kémlelnek jobbra, kémlelnek balra, de sehol nem látnak tüzet. Visszatérnek házukba, újra megszólal a harang. Ez aztán már nem hagyta nyugton őket, akadtak néhányan, akik a harangláb felé siettek, s uramfia! mit látnak: a kutyák kapkodják a kötélen lógó csontot, azért hallatott olyan furcsa hangot a harang. De a következő héten a szököttnél jóval korábban indultunk az erdőbe, féltünk, hogy következménye lesz a bebolon- dításnák. Es lett is. A csömendiek visszaadták a tréfát. Rájuk voltunk szorulva, mert a közelben csak náluk volt vízimalom. Odavittük gabonánkat öröltetni. Hogy el ne felejtsem, választás volt akkoriban, s ilyenkor az volt a szokás, hogy a kortest fel kellett ruháznia a falunak. Szürkabátot meg papucsot kaptak. Elment néhány kortes a csömendi malomba — igaz, hogy a nevüket már nem tudom megmondani, olyan régen történt, no meg hát nem is érdekes. A csömendiek már készültek. Amikor meg kellett volna kezdeni az őrletést, azt mondják a mieinknek: — Baj van, emberek, meg kell húzni a kereket. A mieink meg nekirugaszkodtak a kötélnek, húzták, feszítették, s egyszer csak zsuvsz! beleestek a hátuk mögött lévő árokba. A csömendiek ugyanis — visszaadván a kölcsönt — fejszével elvágták a kötelet. Azóta egyik falubeli sem próbál borsot törni a másik orra alá. * * * * H anem tudják-e — intézi hozzánk a kérdést a házigazda —, hogy ártalmas ez a boradó az egészségre? Nem tudjuk, ilyent még nem hallottunk. Már milyen kapcsolata lehet az adónak az egészséggel? Értetlenül csóváljuk fejünket. — Hát idefigyeljenek. Ha T egy orvosi bizottság statisztikát csinálna, hány ember kap sérvet az emeléstől, már db bál is meg lehetne állapítani, hogy sok az adó... ??? — Milyen emeléstől? — Hát a hordóemeléstől, amit a parasztolt leemelnek a finánc nem látta bortól. Hát szóval értik? Mindenki derül.., * • * • A ztán egy, a faluból elszármazott, jó állásba került emberre terelődik a szó, — Jó sora van annak — szólal meg az ágy szélén eddig hallgató fiatalember. — A minap beszéltem a Laci apjával. Azt mondja: «Nagy úr fiam«. «Aztán miből tudja?« — kérdem az öreget. «Mert míg kevés fizetése volt, még írogatott haza, de mióta kiemelték, és nagy fizetést kap, azóta egy sort se ír. Hát ebből gondolom« — mondta. • • • • erítékre kerül egy csendöranekdota is Erős, jól megtermett volt csendőrkáplár, büszkélkedett is, hogy már a nézésével is megijeszti az embereket. Csak egy gyenge oldala volt: nem értett a betűvetéshez. Egyszer leállít egy neki ismeretlen embert. Igazoltatja. Az előveszi a papírját, és odaadja i csendőrnek. A csendőr kézbe veszi, de fordítva, és úgy tesz, mintha olvasná. Látja ezt az igazoltatott atyafi, és odaszól a csendőrnek: — Káplár úr, ha meg nem sértem, fordítva van a kézé ben a papír. — Feldühödött erre a csendőr. Mit, hogy őt kioktatja egy ilyen semmirekellő? Azért hát, hogy ura legyen tekintélyének, ráordított az idegenre: — Ne pofázz, vedd tudomásul, hogy egy jó csendőrnek fordítva is kell tudni olvasni. * * * * Ná egszólalt a titkárunk is. ■v * Azt mondja, ő azért szereti a gyenge csirkehúst mert attól nem rúg be, a bort meg azért, mert az nem akad meg a fogai között. — Igazat mond, erre igyunk — mondják. De' már későre hajlik az idő, szedni kell a sátorfát. Ismét a titkár adja meg a hangot: — Összejöttünk szépen, menjünk is el szépen ... Varga József FMSZ-HlREK A kéthelyi földművesszövet- ikeaet a harmadik negyedévben 84 ezer forint nyereséget ért el. * * * Rövidesen megnyílik Sör- nye-pusztán a somogysárdi szövetkezet negyedik italboltja, amelyet a puszta szövetkezeti tagsága nagyrészt társadalmi munkával hozott létre. * * * 107 ezer forint nyereséget terveztek, s ezzel szemben 253 ezer forintos tiszta jövedelmet értek el a babócsai fmsz-nél a harmadik negyedévben. Hasonlóan jó eredmény született Vízváron is, ahol 50 ezer forint helyett 96 ezer forint került a mérleg nyereségrovatába. A nagyatádi jáa-ás három községében — Szabáson, Nagykorpádon és Segesden — 118 ezer forintos forgalmat bonyolítottak le a szövetkezetek az árusítással egybekötött áru- és divatbemutatók alkalmával. Qiallfíqíiak az ápolónőképzősök »Üres a feszek, nincs lakója...« Talán kicsit furcsa hallani az esős novemberben ezt a régi dalt, mely szárnyalva, messze hallatszik a kórházból. A végzett ápolónők ballagnak. Világoskék egyenruhában, fehér fejkendőben, vállukon kis tarisznyával még egyszer végigjárják a kórházi utakat, búcsút intve az épületeknek, az ablakokban könyöklő könnyes szemű betegeknek, az út szélén álló orvosoknak és mindennek, amit ittlétük alatt úgy megszoktak és megszerettek. Még egyszer végigjárják iskolájuk jól ismer: termeit, folyosóit, melyek most pompás virágruhába öltözve teszik még kedvesebbé, még felejthetetlenebbé ezt az öreg épületet. Az elsőévesek szegfücsakros sorfala közt bevonulnak tantermükbe. A terembe, ahová talán a legtöbb emlék fűzi őket, ahol sok-sok szép, vidáman izgalmas és néha szomorú perceket éltek át együtt. Itt kapják meg most — dr. Várvizi János megyei tisztiorvos búcsúbeszédének elhangzása után — jól végzett munkájuk eredményeként képesítőjüket: az ápolónői oklevelet, s itt élik át azt a komoly, felelősségteljes pillanatot, amikor szívre tett kézzel mondják el az eskü szavait: «... munkámat mindig becsületesen, lelkiismeretesen végzem«. Itt kezdtek két évvel ezelőtt, s innen indulnak el a kórtermekbe, hogy hivatásérzetükhöz híven segítsenek az orvosok nehéz munkájában, hogy egy mosollyal, egy gyengéd simoga- tással, türelemmel és szeretettel ápolják embertársaikat. Szép, nemes, felelősségteljes ez a feladat, buktatóival és akadályaival együtt. Most búcsúznak, de könnyes mosolyuk már a holnap felé mutat, amikor megkezdik munkájukat, s elindulnak egy küzdelmes életpályán. V. M. Felelőtlen felelősök A Nagyatádi Gépállomás vezetőinek figyelmébe A nyári munkák dandárja, az aratás és a cséplés régen véget ért már. A gabona magtárakba, padlásokra került. A cséplőgépeket bevontatták, a gépszínekbe az őszi esőzések elől. Egy-két -apróság- haza- ; szállításáról azonban megfe- I ledkeztek a gépállomás felelőtlen felelősei. Nagyatádon a Somogyi Béla út és a Mező utca találkozásánál még mindig ott díszük őszi rozsdavörös színében egy tizenöt mázsás gabonamázsáló és egy kézifecskendő. A hitelesség és pontosság kedvéért ide írom számukat is: a fecskendő CL. 181—270 L/l; a mázsa — 202-es számú. Ezek a tárgyak, melyekért két-három hónap óta az idő vasfoga mardos, a Nagyatádi Gépáüo- más leltári tulajdonát képezik. Ugyancsak a szabad ég alatt árválkodva várja a telet a községi sportpálya háta mögött az egyik szalmakazal társaságában egy másik, 3—4000 forint értékű mázsa is. A gép- állomás vezetői, úgy látszik, arra gondoltak, hogy jövőre ismét szükség lesz rájuk ugyanott, s ezért hagyták kinn. Ezen az alapon nyugodtan kinn hagyhatták volna a Cséplő- és erőgépeket is. Valószínűbb azonban, hogy megfeledkeztek róluk, és csak az évvégi leltári ellenőrzéskor vették volna észre hiányukat. Persze, akkorra már valaki megőrzés céljából el is szállíthatta volna akármelyiket. Mi most ezt megelőztük, és arra emlékeztetjük a Nagyatádi Gépállomás illetékeseit, hogy a társadalmi tulajdon nem Csáky szalmája. D. S. Híradás képekben az őszi munkákról...- <■ \ • ÉltilÉiÉáéiÉlE 1 fciili Silóznak a Balatonboglári Szőlőtermelő Állami Gazdaság lengyeltóti üzemegységében. Bencze Zoltán brigádja naponta 240—250 mázsa kukoricaszárat tesz a -savanyítóba-. Vágja a kukoricaszárat Gyura Ferenc a jutái határban. A két hold tengeri szára jó lesz a télen a tehénnek meg az üszőnek, mert kevés a széna. • V. ..-. . .. Utolsót fordult a gép. Amikor felvételünk készült, a mezo- csokonyai Uj Erő Tsz földjén, a Nagybajomi Gépállomás vetőgépe az utolsó barázdákat vetette el búzával. Kóró László zetoros és Solymosi Pál gépkezelő látható képünkön. A zselici bükköt nem hagyjuk kiveszni Mint ismeretes, ez év őszén országszerte bőséges a bükl*- makktermés. Az erdőgazdaságok feladata volt, hogy a természet e ritka és értékes ajándékát kihasználva minden mennyiségben összagyűjt- sék a bükkmakkot. A Közép- Somogyi Állami Erdőgazdaság a lehetőségeket figyelembe véve 110 mázsa bükkmakk begyűjtését tervezte. Erdészeteink már eddig 175 mázsa bükkmakkot gyűjtöttek össze. Szép az eredmény a szentba- lázsi erdészetben, amely a tervezett 45 mázsával szemben 75 mázsát szedett össze. Nagy Miklós erdészetvezető sorra járta a községeket, s a makkgyűjtésre mozgósította a falvak apraját-nagyját. Felkereste a legeltetési bizottságokat, s rábírta őket arra, hogy a makikhullás idején ne legeltessenek a legelőn, hogy minden szem makkot hiánytalanul felszedhessenek. Ahol szükséges volt, a makkszedés idejére még cserelegelőt is adott a községnek. A siker másik titka abban volt, hogy az alommal együtt Összeszedett makkot cséplőgéppel csépelték ki. így a munka gyorsabban ment, s a nagyobb kereseti lehetőség ösztönözte a makkgyűjtőket. Az erdészetben Kovács Béla csertői és Bállá Dénes vörösalmai kerületvezető erdészek értek el legszebb eredményeket. A begyűjtött makk egy részét csemetekertben vetik el, másik részével pedig 150 hektáron alátelepítést végeznek. A makkal végzett alátelepités gazdaságosabb és eredményesebb, mint hogyha csemetével erdősítenénk. E szép eredmény azt mutatja, erdészeink értékelik a Zselicség értékes fáját, s mindent elkövetnek, hogy pótolják a múlt hibáit, s mind nagyobb területet hódítsanak vissza a bükk részére. 1 akatos Zoltán, erdőmérnők.
