Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-30 / 283. szám
Vasárnap, 1958. november 30. 2 SOMOGYI NÉPLAP Haldokló szakmák A városban járunk. Kopott cégtáblajú kapuk alatt. Szitál a köd ... Hűtlen asszonyok Nem olyan 'régen még a vevők egymásnak adták a kilincset a szitásüzlet előtt. Mígnem egyszer aztán be kellett venni a kirakott szitákat, meri senki sem állt meg előttük ... A Berzsenyi utcai öreg szitásmester, Nagy Károly bácsi legyint: — Eh. a szita! Hűtlenek lettek az asszonyok. Azt mondják, a malomban is tisztán szitálnak. Hát csak mondják — aztán megbocsátóain hozzáteszi: — igaz is, a boltban olcsóbban adják a szitát. Csináltatni sem érdemes... — A műhelyt azért rendezgeti, mert kerti drótfonatot készít itt. Ez a kiegészítő mestersége. A sarokban van néhány tekercs ebből a fonatból, »sürgős« rendelés. Még máig sem jöttek érte. Kifizették. Hát ott egye meg a tfene ... Mi ez? Talán beletörődés a változtathatat- lanba? Mert most már drótfonatot is kapni a boltokban: olcsón. Érdemes hát műhelyt fenntartani neki? Ki 'tudná. A lánya tette legjobban, munkás lett Zalaegerszegen. Ez a jó mesterség, de hát neki... Késő volna ... A 'lomtárban heverő sziták a. mesterség múzeumába kerülnek. Hamar követi a drótfonat is. Szeszélyes divat — ... Tessék nyugodtan leülni, végigpróbálni mind a tíz kalapot... És végigtpróbálják. Ezzel a biztatással csakis női divatszalonban találkozhati-k az ember. Wal.der Margit napi g húsz órai munka után is készségesen áll vevői rendelkezésére. Amíg lehet! Meht nyáron pihenhet hónapokig, és előfordulhat, hogy hamarosan hosszabb ideig. Hiszen tíz kemény esztendeig haldoklott .ez a szakma. Aztán egyszer .csak a szeszélyes női divat megfújta az életrekeitő harsonát. Jól öltöznek a nők, a ha- , risnyához kesztyű kell meg kalap. És ha valakinek eszébe .jut, hegy nyáron is harisnyát hordjon, akkor júniusban is dolgozhat Wälder Margit a .kalapszalonban, tán többet is napi húsz óránál. Mégis azt mondja, hogy lelkiismeretlenség volna erre a szakmára fiatalt megtanítani. Hátha végső szünet következik... Sorbaállnak a nők a próbához, égő szemmel teszik. — Ezt színházba, ezt utcára stb. Biztos, hogy eltűnik megint ez a divat? Az idős Wälder Margit néhány szakmabelijével kiszolgálja még ezt a hullámot. De utánpótlás egy sincs ebben az iparban. S ha megint feltámad, s jogot kér magának a kalapdivat? Ez a szakma megérne még egy vérátömlesztést, fiatalok! Ki folytatja? Nem száll a ringlis, nem szól a síp, a sok csikót éá tükrös babát papírra rakták az ágy tetején. Az öreg mézeslkalácsos a tűzhely mellett füstölög. Azon tán, hogy a másik két mézeskalácsos nem csinál rendes portékát, és az övének is rontják kelendőségét? Különben jól érzi magát Setényi Jóska hácsi mézeskalács-készítő. — Szereti a demokráciát — mondja a felesége. — Attól kapta a mestervizsga-bizonyítványt meg az engedélyt. Mindennel meg van elégedve, csak hát a mesterség ... haldoklik. Mert a mézeskalácsnak meg a bábcsikónak öi-ökre befellegzett. Nem keresik. Pedig nézze meg csak — tesz elém egy óriási, ezerszínű, nagy tükrös, szép szívet. — Ha ő meghal, ezt itt többet senki sem csinálja utána. Nincs utánpótlás. — Elszorul a szíve. Csodálatos ez a készítmény, mégsem kell. A mai ember inkább eldúdolja, hogy »Szív küldi szívnek szívesen«. És ebből a mesevilágból ennyi is elég. — A fiatalokat inkább a technika érdekli — így az asszony. Talán jobb is! Törpék a piacon Ez a cseri-hegyi környezet tavasszal szép lehet, amikor a 65 esztendős Dénes János az erdő előterében kerti 1 törpéket formál gipszből, és jellegzetes orrbangján az egyik törpére mutatva azt mondja: — Ez a IVJorgó. volt, néha Pestről is megkerestek a hét törpéért... A kilencből’ két gyereket tanított a szakmára, de most nincs tanulója, pedig ez a szakma még nem haldoklik, csak gyengélkedik. Legalábbis, ahogy a törpék és más figurák Balaton-parti meg pesti kelendősége mutatja. Egy emberöltőre még foglalkozásnak választhatná bárki. Ezen se vitatkozunk, mert biztos, hogy egyszer ezt is felváltja majd a piacon a szövetkezeti áru. Gyárfüstöt hoz az esti szél, leszáll a műteremre. Egy ideig még kilátszanak belőle a törpék, oroszlánok és a-rintinti- nek... PillanaTfelvéTel ötéves -forma kisfiú. Szepegve áll nagyapja mellett. Időnként megrázkódik. — Anyut akarom... Hol az anyu?... Miért hagyott el bennünket?.,. Anyu-u-ut akaro-o-om! Nagy' api, hozd haza anyut. I Az utolsó szavakat ' már sírva üvölti, s ; földre vetve magát, j görcsös zokogásban tör ki. — No de, Ferike... — próbálja a nagyapja megvigasztalni a gyereket, de hiába. — Visszajön... meglásd! A fiú nagyapjára emeli bánatos arcát, Elárvult hegemónia — A fránya tudná jobban, hogyan megy ennek a terrakotta-szobrászatnak — mondja. — A nyáron elég jó forgalmam Akad néhány szakma a városban, mint pl. a kályhás, bőrdíszműves, amelyre jelentkezhettek volna tanulónak a fiatalok. Azon persze nem csodálkozom, hogy egy városban nem megy jól hárem hangszer- készítőnek. De a »régi szakmás« kisiparosokból sokáig kellene még egy-egy, hogy javítgassák a kopott holmikat. Nincs például egyetlen esernyőjavító sem a megyében. Persze, a szükséglet szabja meg létüket, mert lám, itt van Geiszler Fülöp esete. Amikor cégtáblája előtt megálltam, nagy forgalmat vártam, mint egyedüli faesztergályostól a megyében. — Ez a hegemónia nagy lehetőségekkel kecsegtet — gondoltam. De aztán a megszokott diagnózist hallom: — Míg a rokkakészítés járta, meg lehetett ebből gazdagodni — mondja a mester —, de most már a gyapjút becserélik, és jobbat kapnak, mint amilyet fonnak. Egy-két sub- lótíiók-gomb, bályegzőfej, kis dísztárgyak .,. ez az összes; de' hát ebből is van már az üzletekben olcsóbb. G osztón 'y i Máriának csináltam valamikor olyant — mutat egy lógó, bepókhálósodott facsillárra. — Annak sem kell már, áttért a kerámiára. A négy megrendelt sublót- fiak-gomb gyorsan elkészül. Hogy le.sz-e utána valami rendelés, nem tudni. Geiszler bácsi halálával, úgy látszik, vég- képD elköltözik ez a mesterség erről a tájékról... Kint köd szitál. A kopott cégtábláról pereg a rozsda .. . s felnőttes komolysággal mondja: — Úgyis tudom, hogy nem igaz... Laci bácsival ment el... Itt hagyott bennünket... S apu is azért nincs itthon... \ Kocsmában van egész nap... iszik. — Dolgozik apu, nincs is a kocsmában, tévedsz gyermekem — erőlködik az öreg, de maga is érzi, hogy hamisan konganak szavai. A gyerek ’konokul ismétli a megcáfolhatatlan, könyörtelen igazságot: — Miért ment el anyu a Laci bácsival, miért nincs velünk? Hát nem szeret már bennünket? Engem se szeret anyu? — Szeret, dehogynem szeret, kisfiam... nagyon is szeret — az öreg hangja el- csuklik. — Visszajön holnap, biztosan visz- szajön. Nyílik az ajtó. Részegen az apa tántorog be az ajtón. Lerogy a székre, és öklével verve az asztalt, ordítja: — Megölöm azt a bestiát, ha egyszer a kezem közé kerül... megölöm. A fiú remegve közelít apjához. — Apu — szólítja meg bátortalanul. — Igaz, hogy anyu visz■ szájon? A részeg ránéz a gyerekre, és viyyor- ral arcán röhögi gyermeke arcába: — Nem... nem., nem... soha. nem jör vissza... Nincs anyád fiam, eldobott bennünket egy senkiháziért! A gyerek sírva borul irészeg apjára, s esetlenül simogatja borostás állát: — Ne búsulj, apu majd minden rendbí jön, mi ketten, ugye, megértjük egymást. A férfi bólint, i megöleli a gyereket. L. G Otthonban élnek ők életük alkonyán... Szegedi Nándor A nemrég még zöld pázsit rozsdabarna szőnyeggé válva borítja be a fák alját. A pompás virág- i ágyak helyén felásott föidrö- göket permetez a novemberi szemerkélő köd. A kastély szürke fátyolba burkolózva várja, hogy betakarja a természet vastag, fehér hódunnával. 240 elhagyott öreg él itt, Széchenyi Bertalan gróf hajdani segesdi birtokán. Emberek, akik életük alkonyán magukra maradtak, olyanok, akiknek most van a legnagyobb szükségük a segítő kézre, a figyelmes szeretette s a családi tűzhely melegére. Mindezt megtalálták itt. A kastély gyönyörű, embermagasságig fa- burkolatú folyosói, az egykori szalonok, szobák ma igazi otthont jelentenek a ráncos arcú, remegő kezű öregeknek. Hogyan is élnek itt? Napjaik kilépnek az időseik által megszokott egyhangúság kare- , teiből. Szórakoznak, házi dia- ' film vetítőikkel mozielőaHáso• kát. rendeznek, társasjátékot | játszanak, olvasgatnak. Saját | 600. kötetes könyvtárukat | Gundi Feri bácsi gondozott • kezeli. Akik már nem látnak jól,, vagy nem tudnak olvasni, de szeretik a könyveket, azok összejönnek, és egy közülük felolvas nekik. Órák hosszat elhallgatják a felolvasást szó nélkül, és élvezettel, szinte szomjasan isszák magukba a könyv szavait, most pótolják, amit fiatal korúikban — talán a sok munka miatt — elmulasztottak. A kastélyhoz tartozó kis gazdaságot maguk az öregek gondozzák. Akadnak köztük olyanok, akik egész életük szorgalmas munkálkodásáról öreg napjaikban sem tudnak lemondani, s a nyári délutánokon a kertben vagy az 1 állatok körül tevékenykednek. I minden ház-körüli munkát maguk látnak el. Most ősszel : az öreg bácsikák drótkerítést csinálnak, körülkerítik kis birtokukat. okuk már nem bír menni, a betegség és a kor ágyhoz láncolja őket. Gk még gondosabb ápolói felügyelet alatt vannak, hetente háromszor meglátogatja őket a körzeti orvos, s mindegyiküknek jut egy jó szó, egy tanács, egy doboz orvosság. Az ágyuk mellett nánikék, bácsí- kák ülnek, akik még képesek arra, hogy megigazítsák a takarót és a vánkost, vagy egy pohár vizet vigyenek a szomjas betegnek. Naphosszat be- ' szélgetnek egymással, özvegy iNemes Lászlónét, mind- j egyikük Kati nénijét, aki immár századik életévébe lépett, az egész kórterem szereti. Életig igen gazdag eseményekben. A jókedélyű, még most is elég | ífürge Kati néni hol az egyik ágyra, hol a másikra ül le, ki- ; nek erről, kinek arról mesél, j vagy ha jó hangulata van, nótára gyújt, és mindannyióju- kat szórakoztatja. Néha botjára támasztja kezét, elüldö- gél ágya végében, és elgondol- | kodva meséli: — Bizony, valamikor itt szolgáltam ebben a házban, Széchenyi gróf úrnál. Mindent csináltam: mostam, takarítottam, főztem, mikor, hol voít rám szükség. Szegény jó uram is itt volt kocsis, igen jó ember volt, az isten nyugosztalja, | csak korán meghalt, annal [ már hatvan éve. — Felsóhaj 1 Kati néni, elhallgat, talán emlékei közt kutatva igyekszik ' összerakni a rég elhunyt élet- j társ arcát, vagy talán épp a: esküvőjére gondol, nem tudni. Aztán legyint egyet, í mint aki az elmúlt, visszahoz- hatatlan dolgok felett nem szeret tépelődni, felderült arccal kezd másról beszélni. — Nagyon jó eset történt egyszer, miikor a grófék vadászatot rendeztek. A szakácsnc olyan keményre főzte a gombócot, hogy senki sem bírta megenni. Aztán mivel éppen én voltam 'kéznél, engem pi- rongattak meg érte. Nem tehettem róla, de megmondtam ám akkor, hogy tőlem tanulni lehet, mert én nem így főzök. A gróf úr erre azt mondta: — Jó, rendben van, másnap magának kell gombócot főzni. — Meg is főztem, ízlett mindenkinek, mind megették. Hej, de sok minden történt velem! — Kicsit gondolkodik, aztán új történetbe kezd. A többiek hallgatják, hol mosolyognak, hol könnyes szemmel bólogatnak Kati néni szavaira. indnyájan ismerik már egymást, de ahol eny- nyien vannak, soha sem elég az idő, hogy mindent megtudjanak a másikról. Ilyenkor ősszel, télen behúzódnak egy- egy félhomályos szobába, melyet csak a parázsló kályha fénye világít meg, és beszélnek, hosszasan beszélnek; elmesélik örömeiket, bánataikat, elmondják egymásnak életük történetét... Vörös Márta '»o-:<><§<^..-ycík^3Cí.-öraKí?c>H^:&Jrcíysa;o‘-öií^ Vaflit] -Ardamatszklj begombolta vattakabátját. Lefeküdtek. Goncsarov köpenyével takaróztak be. Az egész- napos fáradság szinte a földhöz szegezte őket. Elaludtak ... Fordította: Lajos Géza »Némely csekista — magyarázta az ezredes — azt szeretné, ha azokhoz a horgászokhoz hasonlóan járhatna el, akik csengőt kötnek a horgászbotra, hogy a halak felébresszék őket szunyókálá- sukból. Persze, maga jóban ismeri nálam, Potapov, a horgászás titkait. Azt azonban biztosan tudom, hogy a halakat keresni kell. Keresni bizony, tanulmányozni azokat az öblöket, ahová szívesen ellátogatnak. S akkor nem lesz szükség csengőre ...« Ez a kellemetlen beszélgetés úgy kezdődött, hogy Asztan- gov ezredes megkérdezte: »Mi újság? Hogy mennek az ügyek?« Potapov erre azt válaszolta: Semmi különös. Teljes némaság.« Az ezredes hunyorogva bámult Potapovra, és hellyel kínálta meg. Ebből sejtette, hogy bírálat következik. Nem, az ezredes nem emeli fel a hangját, egyetlen szigorú szava sincs hozzá, ez azonban nem könnyít a helyzeten ... így is volt. Az ezredes pél- - dázatot mondott az egyszeri papról, aki abból, hogy egyetlen hívő sem ment hozzá gyónni, azt a következtetést vonta le, biztosan nincs is többé bűnös a nyájban. Kérte feletteseitől, nevezzék el az ö egyházközségét paradicsomnak. Ellenőrző közegek indultak a faluba, de mire odaértek, rablók gyilkolták meg az optimista papot. — Remélem, ért engem, Potapov? s— kérdezte az ezredes gúnyosan hunyorogva. — Csak ennyit a »teljes némaság« kérdéséhez. A beszélgetés során Asztan- gov oda lyukadt ki, hogy a csekistáknál az éberség nem védelem, hanem támadás. — Tá-ma-dás! — szótagolta az ezredes, s tenyerével kopogta az asztalon a ritmust. Potapov annyira belemerült gondolataiba, hogy nem vette észre barátját, Pavel Gancsa- rov főhadnagyot, aki már régen ott álldogált az ablak alatt. Amikor meglátta, önkéntelen hátrahőkölt. — Nincsenek rendben az idegei, őrnagy elvtárs — mosolygott Gancsarov —, látom már, hogy az ezredessel folytatott beszélgetés nem a legkellemesebb emléket hagyta magában ... — Hát te!... Úgy bolyongsz a kertben, mint valami kísértet. — Akkor megyünk? — Én maradok. — Csak nem mondod komolyan? Mi ütött beléd? A testvérem egész nap szedi a kukacokat, most aztán dobjam a szemétbe? —- Kit kell a szemétbe dobni? — Goncsarov háta mögül Potapov felesége bámult elő. — Jelena Romanovna — fordult hozzá Goncsarov —, véletlenül nem maga a ludas abban, hogy nem megyünk horgászni? — Én? Eszembe se jutott. Már össze is pakoltam. Kolja, mi van veled? Csak nem vagy beteg? — Kutya bajom. — Akkor fogadj szót. A verandán van az elemózsiád. Fogd a vattakabátot, s mars a tóra. Holnap egész nap szükségem lesz rád. Hajnalig azonban elvitatkozhatsz Goncsa- rovval, jobb, ha a természet lágy ölén vitáztok, mint a dohányfüstben. Szóval, mars! Semmi ellenkezés!. . . Fiatal fenyőerdön mentek keresztül. Kellemes fenyöillat csapta meg az orrukat. Olyan áhitatos csend fogta körül őket, hogy szentségtörés lett volna egy szót is szólni. A szunnyadó tó felett kék kód gomolygott. A tóból kiemelkedő fatönköt hízelkedve nyalogatta a gyűrűző víz, nyilván valami nagy hal ficánkolt ott. — Először a fenékhorgokat helyezzük le — mondta halkan Goncsarov, s a hátizsákból egy halom fakorongot szórt ki. A part mentén haladtak. Potapov vitte a fenékhorgokat és a kukaccal teli vedret, Goncsarov pedig minden kilencedik, tizenkettedik lépésre elvett egy fenékhorgot, kukacot tűzött rá, s eltűnt a bokorban, hogy a vízbe dobja. Amikor az utolsó fenékhoroggal is végeztek, visszatértek oda, ahol a holmijukat hagyták. — Ne feledd, hogy tizenkettőt dobtunk be — . mondta Goncsarov, és ismét eltűnt a bokorban. Nemsokára egy ölre való fával tért vissza, s tüzet rakott. Mindezt gyorsan, ügyesen és szívesen csinálta. Potapov hallgatott, még mindig azon az átkozott beszélgetésen járt az esze. Goncsarov kitalálta gondolatait. — Szitkozódott az ezredes? — Sohse szokott — válaszolta Potapov kényszeredetten. — Tudom, pedig az jobb lenne. Potapov nem folytatta a beszélgetést.1 Goncsarov megértette, hogy az őrnagynak kellemetlen ez a téma, ezért nem is kérdezősködött tovább. A tűz kialudt, a parazsak szürke hamuvá omlottak szét. Meg- csapia őket a tó felöl fújó nedves, hideg szél. Potapov Okajemov felkészüléséhez az is hozzátartozott, hogy tizennégy éjjeli ejtőernyős ugrást hajtott végre erdős terület felett. A földetérés elég könnyen ment, szidta is vékony, nyírott erdeikért a németeket, mint a bokrot, hisz közel se jöhetett ahhoz a háborgó erdőóceánhoz, ahova a Szovjetunióban le kellett ereszkednie. ... Az ejtőernyő azonnal kinyílt. Erősen oldalra rántotta Okajemovot. de aztán lassan ereszkedni kezdett. A motordübörgés gyorsan elhalt, süket csend és sötétség fogta körül. Lepillantott a földre: Lassan mozgó fények imbo- lyogtak lent, de mélyen, mintha a sötétség fenekén jártak volna. »Jó helyen dobtak ki — jegyezte meg Okajemov. — Ott lehet a vasút.« Messze- messze halvány pír derengett — nagyobb város lehetett ott. Okajemov tudta, miféle város, épp oda kellett eljutnia. Most azonban az motoszkált fejében, hogy jó tíz kilométerre alatta nem nyírott német er- dőcske, hanem a Fekete erdő bozontos farengetege hullámzik. Ellenőrizte, erősen tart-e a szemüveg, amelynek az ágaktól kellett megóvni a szemét. Ugyanebben a percben fekete árnyak suhantak el a feje felett, forró levegő csapott az arcába, a süvöltéstöl majdnem megsiketült. Rémületében összehúzta kicsire magát, nem tudta hirtelenében, mi lehet az. Az eszeveszett bö- gés pillanat alatt a lökhajtá- sos gépek jellegzetes hangjába ment át. Okajemov már mindent értett, s megkönnyebbülten felsóhajtott: «Jó, hogy idejében sikerült kiugranom.« A pilóta sorsa nem érdekelte. Ismét csend volt körülötte... Látni még nem látta a Fekete erdőt, de már hallotta az egyre gyorsabban közeledő monoton zúgását. Óriási fenyő villant meg mellette, lába elmerült a ruganyos ágak sűrűjében. Egy vastagabb ág oldalt lódította, de ugyanakkor az ejtőernyő fennakadt a fán. Az esés lassult, majd megszűnt. Okajemov a tartó zsinórokon lógott. Ügyesen felmászott a fára, a zsinórokat elmetszette, lecibálta az ernyőt a fáról, aztán óvatosan lemászott. Hallgatózott egy darabig, de az erdő nyugodt, egyhangú zúgását nem zavarta meg semmilyen veszélyt jelentő hang. S ekkor megtette az első lépést azon a földön, amelyet elárult. Mintha rrjignyílt volna lába alatt a föld, zuhant, zuhant, akár a pörgettyű, s egy mély gödörben találta magát. Esés közben beverte a fejét egy köbe. Dühében szitkozódott. Amikor kezére akart támaszkodni, egy rücskös béka ugrott el brekegve a tenyere alól. Talpra állt s undorodva törölte bele kezét az ' ejtőernyőbe. »Nyugalom, csak nyugalom — biztatta magát —, azért kapóra jött ez a gödör.« — FoJy tatjuk —
