Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-02 / 259. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1958. november 2. dL LíLyk'uebb FIÚ ¥2 cggel fél ötkor a telefon- • *" központ teljesítette a megrendelt ébresztést. Az erős berregés azonnal felébresztet­te az asszonyt. Különben sem aludt már mélyen. Zavaros ál­mai voltak. Az utazás tudata bizonyos izgalommal töltötte el. Vajon kap-e megfelelő szo­bát a fiának? A fiú is felébredt a csenge­tésre. ö volt a harmadik, az utolsó, aki a családi otthonból kirepült.. i Az egyik bátyja Pesten, a másik Miskolcon. Mindkettő a mérnöki pályát választotta, ö a pécsi orvosira kérte a felvételét. Kitűnő ren­dű tanuló volt, simán ment minden. Felváltva szaladtak mosa­kodni a fürdőszobába, ittak egy csésze teát, megkentek vajjal két zsemlét az útra, és már mentek is. — Furcsa, hogy így, együtt utazunk... mondta az asz- szony. — Bátyáid egyedül in­dultak, csak a kapuból inte­gettem utánuk... A fiú rámosolygott szem­üvege mögül. — Legalább tovább látjuk egymást... — Hát ha felvettek volna a diákszállóba, akkor nem is utaznék... De most, hogy szo­bát kell keresnünk, mégis Jobb, ha átmegyek... A vonatban sietve elhelyez­ték a bőröndöket és a vívó­tőrt, melyet a fiú hűségesen cipelt magával. Azután leültek egymással szemben, és újságot vettek elő. Néha cinkosan ösz- szevillantak, mint a jó paj­tások. Látszott rajtuk, hogy kevés szóval is megértik egymást. Anya és fia... Pedig külsejük­re egyáltalában nem hason­lítottak. Ez a sima-sötétszöke fiú valahogyan kiütött a csa­ládból. Mind barnák voltak és göndörhajúak. Eleinte magá­nak a gyereknek is furcsa volt ez a különbség, de azután megszokta. Szeretett volna ő is erősszálú nagy hajat, mely úgy hajlik hullámokba, aho­gyan a tulajdonosa akarja, de hát ő más lett... Viszont így is jó. Nem fontos, hogy a nők­nél könnyű sikerei legyenek. Úgysem udvari ős természetű. Inkább tanulni és olvasni sze­ret. 1%/f ikor a Mecsek méltó­ságteljesen szétter­pesztette előttük dús zöld hal­mait, és feltűnt a Misina ki­látó, meg az Üdülő-szálló, no meg az egész város a maga félig hegyre épült, szinte eme­letesnek ható panorámájával, az asszony kissé megillető- dött. Végre is ez volt a szülő­városa. Huszonhat évvel ez­előtt ő iratkozott be az egye­temre. De abba kellett hagy­nia. Igen, a körülmények... Ezért 'kísérte el most olyan büszkén és gőgösen a fiát. Valahogy be akarta mutatni az öreg, kopott épületeknek, az egész városnak. "íme, a fiam, aki tehetségesebb, mint én, akit most magam helyett odaadok, hogy vigye többre az életben!« Valami ilyesmit ér­zett a lelke mélyén. Egész délelőtt futólépésben járták a szűk utcákat, hogy sorra nézzék a megadott cí­meket. Az egyetem előtt egy­másba karoltak. — Milyen furcsa... ugyan­ide jártam én is... — mondot­ta, és kis szomorúság csendült a hangjában. — Menjünk be, nézzük meg a csoportbeosztást! — lelkese­dett a gyerek, és már húzta is befelé az anyját. A z asszony kissé zavar- tan követte a széles lépcsőkön fel az emeletre. Fiatal fiúk és lányok sétáltak a folyosókon. Mit is keres ő itt? Nem nevetséges-e egy mama, nem mosolyognak-e rajta, amiért a fiát elkíséri? De nem mosolygott senki. Együtt nézték meg a hirde­tést, együtt fedezték fel a fiú nevét az ötödik csoportban. Azután a tanrendnek estek neki. Kémia... Fizika... Anató­mia... A gyerek nem győzött betelni vele. Már szeretett vol­na ott ülni az előadótermek­ben, hogy lásson, halljon és tanuljon. De sajnos, még vár­nia kellett néhány napot. Az együttbolyongásnak érde­kes íze, zamata volt. Az asz- szony sok régi ismerősre akadt, akik még emlékeztek reá lánykorából. Szinte lépten- nyomon kísértették az emlé­kek. Végül is a fiú választott ki egy szobát a sok megtekintett közül. Az asszony ugyanis rá­bízta a döntést. Hiszen ő fog lakni benne. A szoba közel volt az egyetemhez és a men­zához. Meg különben is ottho­nosnak találták a berendezé­sét. — Kérlek, vigyázz a gyerek­re, mintha a sajátod lenne! — mondta a lakás tulajdonos nő­jének, áki szintén régi ismerő­se volt. Kicsit széevellte is magát, hogy ennyire ellágyult, de hát az a másik asszony is meg­értheti, neki is van fia ... És ez a kicsi igazán minden jósá­got megérdemel. Drága, ra­gaszkodó gyerek... Ez még az utolsó pillanat, hogy kiterjeszt­heti föléje védőszárnyait, az­után úgyis menni fog a maga útján. Hiába is akarna ellen­kezni, lassan el fog szakadni. A két nagyobb is elszakadt....-— Még szeretnélek valaho­va elvinni vizitbe... — réve­dezett el, mikor a sok mászká- lás után egy kis cukrászdában fagylaltot kanalaztak. — Egy barátnőmhöz, itt laknak a kö­zelben ... Van két leánya... — Ahogy gondolod... — mondotta a fiú udvariasan. — Elmehetünk... Ekkor már késő délután volt. A bejárati ajtónál viharo- san borultak egymás nyakába őszülő barátnőjével, azután diadalmenetben vonul­tak be a csinosan berendezett lakásba. Vagy tíz éve nem ta­lálkoztak. Mikor leültek a dí­ványra, azt sem tudták, hol kezdjék a beszélgetést. Szeret­tek volna egyszerre mindent elmondani, ami azóta történt velük. A fiú csodálkozva nézte az anyját. Régóta nem látta ilyen élénknek és vidámnak. Arcán elsimultak a ráncok, és mint­ha kiesett volna az életéből sok-sok esztendő , . Bejöttek a leányok is. Az idősebb mentegette magát, hogy csak néhány percre ül le, mert Pesten tanul, és hajnal­ban utazik. De a másik, a ki­sebbik nem sietett... Likőrt ittak, és cigarettára gyújtottak. Csak a két fiatal nem cigarettázott. Az asszony elbűvölten figyelte a kisleányt. Csendes, komoly teremtésnek látszott. Nem lehetett közön­ségesen szépnek mondani, in­kább érdekes volt. Határozot­tan érdekes, sőt egyéniség. Ültek, ültek, és a témák raj­zásában észre sem vették, hogy repültek a percek. Az asszony egyszerre az órá­jára nézett, és ijedten felállt. Hiszen még meg kell látogat­nia Miéi nénit, a nagynénjét. Mert ha Mici néni meghallja, hogy ö Pécsett járt, és feléje sem nézett, akkor soha többé nem lehet kiengesztelni. Saj­nálattal, de búcsúzni kezdett. És ekkor váratlanul megszó­lalt a kisleány. Lágyén suhan­lak szavai, ahogy az ő fiához fordult. — Mindjárt felöltözöm — válaszolta, s feltett szándéka volt, hogy már le sem fekszik, hanem ha ezekkel végez, egyenesen az állomásra megy, és ott virraszt a vonatig. Amint kinyitotta a szobaaj­tót, hirtelen megtorpant. Szembe találta magát az es­deklő, könyörgő tekintetekkel. Csak állt megzavarodottan, mintha az ítélőbíróság nézett volna rá. S a rávetődő tekin­tetek szinte égették, perzselték lelkét. Mintha mind azt mond­ta volna: ha ember vagy, és hivatásodnak érzed a tanítást, nem hagysz cserben bennün­ket, nem futamodsz meg a nehézségek elől. Mutasd meg hát, hogy ember vagy-e, vagy hitvány féreg — most megmu­tathatod! — Tessék, emberek, mi já­ratban vannak — nyögte ki. — Ne haragudjon már, édes tanító úr — rebegte egy öreg, ősz férfi, de megkövetjük szé­pen, ne hagyjon itt bennün­ket. Nekem hat gyermekem van, és mindet szeretném meg­taníttatni az ábécére. Én nem tudok velük foglalkozni, mert magam is írástudatlan vagyok. Gondoljon ezekre a gyerekek­re. Segítsen rajtuk, hogy vilá­gosabbak legyenek, mint apáik. Ne hagyjon itt bennünket, mint ahogy az elődje tette. Az öreg hangja elcsuklott, és brostás álla úgy elkezdett remegni, mint szélben a fale­vél. — Nekem három gyerekem van, drága tanító úr — állt fel egy fiatalabb, nyílt tekin­tetű ember — és azt szeret­ném, ha ember válna belőlük »- egész ember —, és én is az szeretnék lenni, mert eddig csak félember voltam, mivel nem ismertem a betűvetést. Segítsen nekünk, tanító úr ... — Nézze, tanító úr! Mi tud­juk, hogy nem lesz könnyű dolga itt, de a hegy lakói min­dent elkövetnek, hogy könnyit- sünk helyzetén. Amiatt ne ag­gódjon, hogy nincs iskolánk. Egyelőre az én házamban rendezzük be az iskolát, és reméljük, hogy az állam is se­gítségünkre lesz hamarosan. Mihályliegyi csak hallgatott, és valami úgy mardosta a ben­sőjét! Nagyon félt ittmarad­ni. Emésztette a szégyen, hogy ő, aki állami támogatas­sál, ösztöndíjjal diplomát ka­pott. a kezébe, most elfeledkez­ne hivatásáról, emberségéről. Nem, ez gyalázat lenne. Nem szabad visszafordulnia. Tapos­ni kell az élet útját, akármi­lyen göröngyös is ... — Jól van, emberek — só­hajtott nagyot — maradok ... Reggel bemegyek a járásra tanszerekért, maguk pedig rendezzék be az iskolát. Másnap délután, mire a ta­nító visszatért, az iskolában már egy sereg mezítlábas, pi­ros orrú lurkó várta szorong­va. Padok híján az egyik sá- medlin, a másik kis széken kuporgott, de volt, akinek csak egy fatuskó akadt ülő alkalmatosságul. Amint belépett a helyiségbe, egyszerre felugrottak a kis ap­róságok. Vékony madárhan­gon harsogták: »-Isten hozta, drága jó tanító bácsink«. Mi- hályhegyi végignézett a ked­ves kis csenevész társaságon, és úgy elszorult a szíve, hogy félre kellett fordulnia, nehogy megszégyenüljön diákjai előtt. Mert nem jó az a gyermeki léleknek, ha felnőttet lát könnyezni... — Szervusztok, édes kis pajtásaim — mondta szoron­gó torokkal, hát ismerkedjünk meg! — Jó lesz! — zengték a kís csemeték, mintha betanítot­ták volna őket. — No, akkor én leszek az első. Engem Mihályhegyi Er­nőnek hívnak, és én foglak benneteket tanítani. Most pe­dig sorban mondjátok meg a neveteket. Mihályhegyi bevezette a naplóba a furcsa hangzású szláv neveket, majd a kated­rának szánt tölgyfaasztal elé állva mesélni kezdett a gyere­keknek. Azok elbűvölve, tág­ra nyílt szemmel figyelték a tanítót. Tetszett az új mese és az énektanulás is. — Majd holnap folytatjuk — mondta jókedvűen a tanító. Most pedig mindenki megkap­ja a tanfelszerelését és elme­gyünk haza. De vigyázzatok a könyvre, meg a füzetekre, el ne piszkítsátok! Holnap reg­gel nyolc órára legyetek itt mindnyájan... Micsoda örömujjongással vitték haza a kis hegyi cse­meték a soha nem látott könyvet, füzetet meg a ceru­zát! Nincs olyan finom cukor, amit nagyobb örömmel fogad­tak volna, mint ezt a kis cso­magot. Gyermeki lelkűk meg­sejtette, hogy a könyv minden kincsnél többet ér. így kezdődött hát Mihály­hegyi Ernő vándortanítói éle­te. Este többen meghívták vacsorára és beszélgetésre. De hát egyszerre csak egy Szép és veszélyes munka — Te nem maradhatnál még kicsit? . ; ; És a fiú, aki nem volt ud- varlós természetű, és eddig in­kább a könyvekkel törődött, mint a lányokkal, azonnal készségesen válaszolt. — De... ha nem zavarok... Az asszony csak nézett meg­lepetten. — Jól van, maradj... — bó­lintotta. Azután hosszan meg­csókolta a barátnőjét és a kis­leányt is. ♦ A lány a fia mellett állt. | Szintén sima szőke haja volt ♦ és magas, nyílt homloka. Á 5 szeme pedig tiszta, mint a Ba-f laton tükre, mikor rásüt a haj- } nali nap... És ekkor valami | különös sejtelem támad benne, | nagyon mélyről jött, egykori 1 fiatal önmagából. Egyszerre ? minden világos és érthető lett. | — Nem vacsoráztok még? — I kérdezte a barátnőjét. \ — Nem, dehogy ... Csak be- | szélgessenek a gyerekek ...« Igazán örülök, hogy eljöttetek!? — mondta még, amikor kikí-1 sérte. j ♦ * L ent az utcán tétován né- ? zett körül. Már feljöt- ? tek a csillagok, és szemben az ♦ öreg Mecsek terpeszkedett sö- ♦ téten és hatalmasan. Hirtelen ? nagyon könnyűnek és súlyta- ? lannak érezte magát, mintha j az évek terhét végleg levetette | volna. Korát meghazudtoló i iramban lépegetett a kopott; házak sorfala között, mint an-' nak idején, egyetemi hallgató: korában. Egy hangot hallott.: ■»Csak beszélgessenek a gye-» rekek..." í Nem, nem a barátnője hang- j ja volt, hanem egy sokkal gebbi. Neki mondták ezt egy­szer ugyanígy, ugyanilyen hangsúllyal. Furcsa, mintha semmi sem változott volna ... És mindezen mosolyognia kel­lett bölcsen és elnézően. Bagrianszkij J. képe aranyérmet nyert a II. Nemzetközi Művészi Fotókiállításon. Balog Gyula: A festő és a költő És az élet romantikája va­lahogy összekeveredett körü­lötte a szülőváros romantika jával. Szabó Ibolya Kocsma asztalánál kezdetén a nyárnak Költő és a festő együtt iddogálnak. Szól a festő mélán: fölfelé haladtam, Absztrakt képeimmel sok sikert arattam. Te is nagy lehetnél, hogyha volna merszed, Írj te is, barátom, végre absztrakt verset. Bólintott a költő, hangja szinte rezgeti: Mennyit ér egy modern fe^tmeuy vagy szobor? A velencei Biennalen készí­tett statisztikából kiderül, hogy egy modern festmény vágy szobor átlagosan kb. 300 dollárt ér. A statisztikai jelentés sze­rint a 4 hónapig tartó művé­szeti kiállításon 556 műtárgyat adtak el. A képeket és szobro­kat összesen 166 ezer dollá­rért értékesítették, vagyis da­rabját átlagban mintegy 300 dollárért. <>Gömbölyű kockán táncol a nap, Partra kiülte lomha halak. Zöldben aránylik végtelen ég, Táncol a sziklán két zenegép. Dél van. Az égen izzik a hold, Szellemidézőn éled a holt, Kis csiga surran, lépte merész, Rak passziánszot bús tehenész. Száll repülőraj nesztelenül, Meztelen angyal fesztelen ül, Szegletes almák nászdala száll, Ostoba ülnök állva kaszál. Baldachin-ágyon fekszik az út. Lába levágva: most hova fut? Ócska papucsban hárfa zenél, Érszűkülettől hull a levél. helyre mehetett. Mivel a hat- gyermekes Ivanicsék is meg- j invitálták, úgy döntött, hogy ] először is őket tiszteli meg látogatásával. Mire befejezték volna a va- ( csorát Ivanicséknál, már zsú-\ folásig megtelt a szoba ven- < déggel. Odasereglett az egész ^ környék apraja, nagyja, s a hosszú őszi estében egymást i követték a szebbnél szebb ré- j gi népmesék, népdalok, de, megmutogatták a tanító úr- ( nak. a gyönyörű háziszöttese-, két is. Csakhogy kedvében j járjanak... Mihályhegyi jól érezte ma- ( gát a hegyi nép között. Note- < szébe feljegyzett és felrajzolt I minden érdekeset, amit hal- • lőtt,, látott a régi dolgokból. < Nem unatkozott már az ifjú ( tanító. Nappal és este együtt f élt, együtt érzett a hegyi la- < kokkal, s végérvényesen meg- < kövesült benne, hogy velük ( marad. Azóta tízszer hullott le a' lomb, tízszer fakadt rügy o\ fán, de Mihályhegyi azóta J sem készült más vidékre. \ Megedződött, megemberese- 5 dett, igazi férfi s nagyszerű \ nevelő lett belőle az isten-* hátamögötti településen. A he- ? gyi emberekből egész embert lett, s a szépen berendezett, í két tantermes új iskolában t egész emberré serdülnek fiaik f is. J A hegy népe kilépett a régi ? mesék, a manók birodalmából ? a valóság talajára, mert apró? házikóikból kiűzte a sötétséget ? a szellem napsugara. Ma már\ új dalt zeng a hegyvidék... \ SZŰCS FERENC* Jő csuda-árnyék fényparipán, Átfut a traktor rosta likán, Egy eunuch nemz tíz gyereket, Köpköd az ágyú grízszemeket. Vidra a hídra hint parazsat, Szállnak a kádak, mint darazsak, Pénzt ad a tőkés, szíve nyitott, Látni sem tud már több profitot.-« Felugrott a festő, s lelkesen kiáltott: így kell ábrázolni a való világot! Hanem ... az a tőkés ... papír ízét rejti, Húzd ki, hisz ezt máma nem hiszi el senki. Mihályi Margit: Ml KETTEN Még nem jött elő a hold. Ellopott és elkopott, Szerteszórt és megfogyott, Tekergő és didergő Fénye kísért reszketőn. Pislognak és villognak, Csillagportól csillognak, Ragyognak a csillagok. Temetőn, a dombtetőn, Bús jegenyék tetején, Már sárguló levelén Susog a szél szívverőn. Szomorú koszorúkkal, Lehulló virágokkal, Reszketőn és szédítőn Ölelkezik vakmerőn. Kicsi sün lábunk előtt, Kuckójából előjött. Felébredt és kilépett. Szúrósan és álmosan, Fázósan és morcosán Csak zörög és csak döcög. Fejed nyugszik térdemen. Játékosan, csékosan, Jó puhán és melegen, Hűségesen, kedvesen, Altatón és nyugtatón, Szád megpihen kezemen. Könnyek ülnek szememen. Csendesen, szerelmesen. Álmodozón a valón, Életem és mindenem, Csókjaidból boldogan, Csak nézek rád, kedvesem. Rajztechnika az évszázadok tükrében Az Orangeire múzeumban a napokban nyitották meg Pá­rizs egyik legértékesebb ez évi kiállítását. Címe: «Clouet-töl Matisse-ig", és 224, főleg ame­rikai gyűjtemény ékből való rajzot mutat be. Clouet, a XVI. század kivá­ló művésze több képpel szere­pel a kiállításon, a többi kö­zött Stuart Mária gyászru­hás képével és I. Ferenc kép­másával trónörökös korából. A XVII. és XVIII. századot Poussin és Claude Lorrain, Boucher, Fragonard, Greuze és Watteau művei képviselik. A XIX. század műremekei kö­zül Corot tájképeikkel, Ingres arcképekkel, David tanulmá­nyokkal találkozunk. Delac­roix, Géricault, Degas, Tou- louse-Lautrao, Renoir, Pissaro, Gauguin munkái is e század végének művészetét dicsérik. A kiállítás bemutatja a rajz­technika változását az évszá­zadok folyamán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom