Somogyi Néplap, 1958. szeptember (15. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-04 / 208. szám

SOMOGYI NÉPLAP t 3 Csütörtök, 1958. szeptember 4. AáAAAAáááá4AAáiááAAAAAAAAAAtiAAAAiAAii kJLkl ÉRIK MUNKÁJUK GYÜMÖLCSE — Azt hittük, hogy mindig kikerülnek bennünket — mond­ta köszönés után Ju­hász József, a kötéséi Jóreménység Tsz bri­gádvezetője. — Üljenek ide a padra — invitált ben­nünket sokat sejte- tően. — Most aztán ... — Most aztán ki vele, mi minden nagyszerűt csináltak. Józsi bácsi mintha kicsit megszeppent volna, először a köny­velőre, majd ránk nézett. — Mégis jobb vol­na, ha maguk kér­deznének — fogta óvatosabbra a szót. — Vagy? — Mondja csak — biztattuk. — De hol is kezd­jem? Az elnök kint van a mezőn, s mint­ha erről jutott volna eszébe, a szántásra terelte a szót. — A búzából hat­van holdat, rozsból tizet, őszi árpából öt­ven kataszterit ve­tünk. Most végzik a keverőszántást a gé­pek meg a fogatok. Az ősziek alá kerülő föld minden holdja 160 kg műtrágyát kap. Ebben van fosz­for, péti- meg kálisó is. 1957 áprilisában tíz család szövetke­zett. — Ennyien vol­tunk, ugye? — kér­dezte a pontosság kedvéért Hődor Ist­vánná könyvelőtől. — Most meg hu­szonegy család dol­gozik a háromszáz­hatvan holdra kere­kedett birtokon. Ez is eredmény. Molnár Géza. Vodnyánszki Gyula nemrég írták alá a belépési nyilat­kozatot. Őket is be­leszámítva nem is huszonhármán va­gyunk. Már családot gondolok — teszi hozzá. — Az állatállo­mány? — kérdezte vissza. — Kilenc tehén, tíz borjú. A Dajka I. a "legszorgalma­sabb«, háromszáz nap alatt 6954 liter tejet fejtünk tőle. Lehet, hogy az orszá­gos kiállításra is fel­utazik. — Birkánk van meg tíz »főből« álló sertéstörzsünk. No­vemberben malacoz- nak először. Kell az abrak, ezért vetünk ötven hold őszi árpát. Az idén kukoricán­kat kiette a száraz­ság. Mikor kelni kel­let volna, akkor volt az a rekkenő hőség. A meleg miatt benn­maradt az »ágy«-ban majd minden szpmje. Másodszor nem tud­tunk vetni, mert a »korábban kellett volna« eső tatyakos- sá tette a földet — mindig esett. — Szálastakarmá­nyunk van szépen, több jószágot is tart­hatnánk. Tartunk is, csak készüljön el az ötven férőhelyes is­tálló. Nem áll üresen, erről gondoskodunk. De menjünk a hely­színre, s nézzük meg ezt a lassan készülő lucaszéket. (Az istál­lóra gondolt, melyet már szeptemberben át kellene adni, de még csak a falak vannak készen.) Talán útköz­ben találkozunk az elnökkel is. A gépkocsi nekiló­dult a domboknak. Józsi bácsi tovább magyarázott. A ké­szülő istálló mellett egy tíz holdas, ta­vasszal telepített lu­cernás. A másik tíz holdon folynak az előkészületek: újra fogasalják a száraz­ság idején leszántott földet. Mállanak a hantok, kiadós esőt kaptak. Lucerna jön ebbe is... — Mennyit osztot­tak tavaly egy mun­kaegységre? — kér­deztük a brigádveze­tőt. — Pár fillér híján negyven forintot. — S az idén? — Még nem tud­juk, de most is szá­mítunk annyira. — Miből? Hiszen... — Búza árából semmi esetre sem, de! — s Józsi bácsi meg a könyvelő vá­laszából ítélve nem lehet kétséges, meg­lesz a negyven forint munkaegységenként. A dinnyeföld szom­szédságában van egy ezer négyszögöles kis parcella. Uborkát termeltek ezen. Be­vétel: tizenhatezer forint. Zöldségkertészetük tizenhárom holdas. Sok újburgonyát, ko­rai káposztát, ubor­kát, kései kelkáposz­tát és zöldbabot, kar­fiolt szállítottak el a siófoki MÉK-nek. A tervezett negyven­négyezer forintos be­vételt már »túllép­ték«, és még van is bőven eladnivaló. Nagy László, a szö­vetkezet dinnyése se dugta még az asztal­fiókba a lékelőkést. A tizenöt holdas tábláról jó párat for­dulhat a szekér, vár­ni kell még erre a két szóra: nincs több. Hét hold gyümöl­csösük, öt hold sző­lejük is van. Az utóbbi fiatal telepí­tés, most fordult ter­mőre ... Szüretel a Jóreménység, bár a szövetkezet se régi Most ízlelik másod­szor a közös munka gyümölcsét. ízlik. S évről évre több jut, mert a fa nő, az ágak terebélyesednek, s több lesz rajta a gyümölcs... (Gőbölös) * aia aeruMj — Birkánk van duit a domboknak. forint. fGőhölösl E rVVWVWTVTyTTTTTTTVTTTVTTVTVTTTVVTTTTVVTTTTTVVTWTTTffTVTVVTTTfVVTTfTTTVTTTTTTTTTT'l »TTTTTTTTfTVTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTTTTT' k Csurgóról a kiállításra — Fekete bácsi, Fekete bá­csi! Álljon meg már egy ki­csit! Magát keresik... Nevének hallatára a kerék­páros ember egy pillanatra hátranéz, aztán lelassít és visszafordul. Ö az. Fekete Ist­ván, aki Csurgó alsoíki részéin egyike a legszebb állatokkal büszkélkedő gazdáknak. Most egy 16 hónapos tenyészbikával, a Júdással utazik rövidesein a fővárosba, az Országos Mező­gazdasági Kiállításra. Az első kérdésre: mióta fog­lalkozik tenyészállat nevelés­sel? — gyorsan jön a válasz: — 1928 óta. Több okból. El­sősorban azért, mert szeretjük a szép, nemes jószágokat Az apám most 80 éves. Nemigen bír dolgozni. De az állatoktól elzavarni sem lehetne, örökké körülöttük szorgoskodik. Más részt jövedelmezőség szem­pontjából sem rossz az állat- tenyésztés. A Fekete-családnak tíz hold földje van. Erre egy ló, egy csikó, két tehén — ezek egyi­ke Juci, a Júdás anyja —, egy bika és egy üsző jut Mind törzskönyvezett állat. A Juci például 24 és fél kiló tejet ad naponta, 4,1 százalékos zsír­tartalommal. — A Júdást már nem ho­zom vissza a kiállításról. Át­veszi az állam éppúgy, mint azokat a szép küllemű, sima szőrű és jó tejű jószágokat amelyeket eddig neveltem — mondja Fekete István. — Máskor is vett már részt Fekete bácsi valamilyen állat­tal kiállításon? — 1928 óta, a háborús esz­tendőket kivéve ott vagyok minden kiállításon. Egy te­nyészbikával nagydíjat egy másikkal első díjat ezenkívül több második, harmadik díjat és elismerő Okleveleket kap­tam. A háborús években azon­ban a kiváló minőségű jószág egy szálig elpuszitult, s csak azután nevezhettem be ismét, amikor helyettük másokat ne­veltem. Fekete István, bár szívesien beszélgetne még az állatókról, mégis menni készül. Sok dolga lesz a hátralévő napokban, mert hosszú idő az, amit a Júdással Pesten kell töltenie. Nem is tartóztatjuk hát ha~ nem Dreher Ferenc keresésé­re indulunk, akiről úgy hallot­tuk, hogy szintén bemutatja i tenyészbikáját a rövidesen f megnyíló kiállításon. A kérdéses bika, a Nándor, egyedül szomorkodiik az istál­lóban. A ház körül senki. A gazdát kinn a szőlőben talál­juk meg hosszas keresés után. Mosolyogva meséli, hogy csak nemrégen kezdett állatte­nyésztéssel foglalkozni. A Na- KHjcsot, a Nándor anyját elő-J szőr meg sem akarta venni, bár tudta róla, hogy törzs­könyvezett Később derült ki, hogy ez a kiváló jószág 4700 liter 4,2 százalék zsírtartalmú tejet ad. S most itt van ez a fiatal bika, a 18 hónapos Nán­dor. A bíráló bizottság minden ellenvetés nélkül fogadta el, és neveztette be a . kiállításra szánt jószágok közé. Nem kis öröm ez az olyan gazdának, mint Dreher Ferenc, aki csak nemrégóta próbálkozik, s már­is sikerről számolhat be: elő­ször vesz részt az Országos Mezőgazdasági Kiállításon. A kiállításra készülő harma­dik alsoki gazda Szalai István. Egy szót sem kell szólnia az otthon lévőik közül senkinek, a látogató, ha csak bepillant az istállóba, máris láthatja: itt az­tán valóban sokat törődnek az állatokkal. Gyönyörű, korszerű, minden követelménynek meg­felelő helyük van a lovaknak, teheneiknek és az Árpádnak, a 17 hónapos tenyészbikának, melyet Szalai István a kiállí­tásra visz. Az Amor, a 24 kiló, 4,1 százalékos zsírtartalmú te­jet adó anya már két hónapja nincs a háznál fiatal üszőbor­jával együtt. A tsz vásárolta meg Szalaiéktól. Árpád meg talán valahova az ország má-i sik részébe kerül. — Nem baji — mondják a tenyésztők —, j majd nevelünk helyette mási-í kát. Éppúgy, mint azok he-j lyett, amikéit máskor vittünk | fel a kiállításra. Készülődnek hát a csurgó-f alsoki gazdák, örömmé! viszik i állataikat a nagy országost szemlére, legfőképpen azért, ( mert ezzel is bizonyíthatják: ( Csurgón és környékén néhány i esztendős letörés után ismét í éled a valamikor híres állat- f szeretet, fejlődik a szarvas- ‘ marha-tenyésztés. (Weidinger) * Csak a szomszédba kellene átmenniük... TÖBB TERMELŐSZÖVETKEZET VERSENG egymás­* sal a kaposvári járásban. A vetélkedés egyik szaka­sza a csépléssel lezárult, s a felsőmocsoládi Petőfi Tsz szerez­te meg az elsőséget. A jutalmat, egy világvevő rádiót — amint annak idején hírül adtuk — a Kaposvári járási Tanács ve­zetői adták át a győztes szövetkezet tagságának ünnepélyes közgyűlésen. Miközben a gyűlés kezdetére várakoztunk, gon­doltunk egyet, és átruccantunk a szomszédos eosenyi Elórébe. Hiszen mi az a négy kilométeres út. Nem volt hiábavaló, sőt nagyon is tanulságossá vált ez a késő délutáni futó látogatás. — Hallották, mi lesz ma este a moesc.ládiaknál? — kér­deztük az Előre Szövetkezet vezetőitől. — Nem, nem tudunk semmiről, se elsőségükről, se a versenyről' — mondták. — Hozzánk bizony nem éppen gyakran vetődnek el a me­zőgazdasági osztály emberei ■— tették hozzá —, mert nekünk nincs rizlingünk, csupán öt hold, még nem is termő gyümöl­csösünk. A múltkoriban Turula elvtárs, a járási főagronómus a mocsoládiaktól szólt át telefonon, ahelyett, hogy Ide moto­rozott volna ezen a jó kövesúton. Suri elvtárs, a járási ta­nácselnök számtalanszor meglátogat bennünket. Még a kút- aknába is lement a nyáron, hogy meggyőződjék róla, hogyan működik a vízszivattyú motorja. Nem jól működött. De har­madnapra itt volt helyette a másik, s erre nincs semmi pa- nsszunk A MEZÖGAZDASAGI OSZTÁLYON DOLGOZO ** ELVTARSAKNAK, nagyon is meg kellene gondol­niuk a dolgot, mielőtt felhajtanák azt a bizonyos mocsoládi poharat. Mert ha egyikük-egyikük csak ritkán is, de hírük mindenkor átjut Ecsenybe. Ne adjanak hát okot holmi fel- tételezésekre, melyek szerint egy-két liter bor, és kész az elv­telen kapcsolat. Semmi szükségük erre sem nekik, sem a mo­csoládi tsz-tagoknak. Mert a Petőfi Tsz igenis jogosan nyerte a versenyt. Nem a poharazgatás vitte az élre — amint azt az ecsenyiek helytelenül vélik —, hanem a kemény, szívós és eredményes munka. Kenyérgabonából 12,5 mázsás holdan­ként! átlagot takarítottak be; száz hold szántóra 56 mázsányi hízósertés értékesítése jut — hogy csak néhány számadatot említsünk. A rádió tehát megérdemelten került hozzájuk. Az győz­hetett, aki benevezett. Márpedig a járás 24 termelőszövetke­zetének csupán a fele jelentette be, hogy össze kívánja mérni erejét társaiéval. A mocsoládiak indultak — az ecsenyiek nem. Ezért is nem tudhattak arról a bizonyos mocsoládi köz­gyűlésről az ecsenyi Előrében. De más furcsaság is előbukkant itt. A két szomszédos község szövetkezetének tagjai, sőt vezetői egyszerűen nem is­merik egymás gazdálkodását — mert nem járnak át egymás­hoz. Földjeik nem határosak, de Mocsolád és Ecseny nem a világ egyik és másik végén van. Négy kilométerkövet állítot­tak a két falut összekötő út mellé! Szomszéd szövetkezetek ismeretlensége — képtelenségnek hangzik, pedig így van, holott közös az útirányuk. Jó volna, ha kölcsönösen meglátogatnák egymást, akár minden hónap­ban vagy hetenként is. Nem térnének haza üres tarisznyával. Itt a növénytermelés, ott az állattenyésztés kínál átveendő módszert. A tapasztalat átadója és átvevője egyaránt nyerhet a Petőfi vagy az Előre portájának, határának együttes meg- tekintésével. J ÖL TENNÉK A MOCSOLADIAK, ha felülnének sa­ját teherautójukra, és átruccannának az Előrébe. Az ecsenyiek sem bánnák meg, ha Zetorjuk pótkocsiján viszont- látogatásra indulnának a szomszédos község Petőfi Szövetke­zetébe. De abból is csak üdvös dolog származhat, ha a járási tanács mezőgazdasági osztályának Mocsoládra kiszálló dolgo­zói gyakrabban úgy osztják be munkaidejüket, hogy futja be­lőle az ecsenyi tsz helyszíni patronálására is. Könnyen meg­tehetik, hiszen csak a szomszédba kell átmenniük, K. J, A millibarba Gál- és a Sebesiyén-csaIád is cseléd volt a veszprémi püspök nagytoldi-pusztai birtokán. Sötét cselédlakásokban ál­modták egy boldogabb jö­vőről, könnyebb életről. A felszabadulás őket is ki­emelte a cselédsorból, föl­det kaptak, s mojit már megkönnyebbülten tervez­hették jövőjüket. Amikor 1950-ben megala­kult az állami gazdaság, azonnal jelentkeztek ők is, mert úgy vélték, ott jobban megtalálják számításukat. Ekkor már három család lépett be, mert 1947-ben Gál János és Sebestyén Mária házasságot kötött. Nem sokuk volt még ek­kor a fiataloknak, bár igazat szólva a szülők se büszkélkedhettek dolgos ke­züknél többel. Nyolc év telt el azóta, hogy az állami gazdaság küszöbét átlépték Gálák, s ma már azzal dicsekedhet­nek, saját házukban lak­nak. 1955-ben kezdtek el épülni, s a gazdaság, ahogy tudta, támogatta őket, fo­gatot adott, szabad embert segítségnek^ 1957-ben már készen állt a ház, birtokba vehette a boldog kis család. Igaz, hogy még nincs bepu­colva, stukatúrozni is kell, ez azonban nem számít, majd kerül pénz erre is. —i Jó harmincezerbe vöt eddig ez a ház nekem... — mondja elgondolkozva Gál János, s kicsit restelkedve végigsimítja borostás állát. — Az, benne vöt annyiban. A villanyt is most vezettet­tem be februárban, az is egy három ezeres. Tekintetem az udvaron heverő kútgyűrűkre téved. Gál János elérti kérdő te­kintetem. — Most fúrótok kutat is. No, látja, a hozzávaló ben­ne vöt kétezerbe, a munka se futja ezernél kevesebből. Gálék ú Gálné eddig nem szólt be­le a beszélgetésbe, igen el van foglalva a mosással. Ott áll a teknő előtt piros fehér­babos ruhában, haját fehér kendő tartja össze, erős, barna kezével szappanozza, gyömöszöli a sok gyermek­ruhát. — Maga is benn dolgozik a gazdaságban? — próbá­lom bevonni őt is a beszél­getésbe. — Bent vótam, amíg a gyerekek nem gyüttek, de hát azzal a három gyerek­kel épp elég dógom van, meg aztán a ház körül is van mit tenni-venrd.., A kapu kivágódik, s vi­dám kacagással a gyerekek futnak be az udvarra. A két nagyobb pukkadozó nevetés­sel kergeti a kis szöszke Ka­tit. — Nyugtassatok már! — szól rájuk az anyjuk, nem erélyesen, csak úgy csití- tólag. — Hű, a mindenit, hisz mind a három lány! Kel­lene ide még egy fiú is — pengetem meg az ötletem. Gál János rám néz hun­cut mosollyal, simlis sap­káját feje búbjára tolja: — Nem lehet reckérozni, mert még ha biztosan tudná az ember, hogy fiú lesz... de hogy a negyedik is lány legyen! A tűzhelyen Totyogva forr a jó ebéd. A gyerek azon­ban nem azért gyerek, hogy kivárja, amíg megkészül. Gálné kénytelen egy-egy al­mával elhallgattatni a ját­szásban kifáradt lányokat. — Szeretném a gyerekeket kitaníttatni valaminek — szólal meg kis szünet után Gál János, majd magyará­zatképpen hozzáteszi: — ha már mi nem tanulhattunk. A Marika, az már ötödikes, igaz ugyan, hogy eddig nem­igen remekelt, csak közepes rendű, de talán a Gizi majd jobban tanul, ő most megy elsőbe. Gálné, amíg öblít, pana- szolkodik egy sort, mennyi gond van ezekkel a lányok­kal, ruha kell, cipő kell ne­kik, most is utazhat Tabra bevásárolni a téli holmit. A gond ebben az esetben azonban csak vesződség ér­telemben használtatik, hisz a pénz ott van a sifonérban szépen, gondosan egymásra rakva, nem hibádzik abból egy fillér sem. — Aztán mit vesznek, ha már a házra nem kell köl­teni? — tudakolódzom a tá­volabbi tervekről. — Bútort! — vág a sza­vamba Gálné. — Motort! — búg bele felesége szavába Gál János. — Rádiót! — sikkantja a kis Kati a küszöbről. i— Márpedig motor az lesz — vágja él felesége támadását Gál János. — Odaadnám a nem tudom micsodámat, csak a motor már meglen­ne! Kivárom, miképpen sül el a puska, ugyanis van egy anyadisznóm, öt malacom meg két hízóm, pénzt csi­nálok belőlük, s abból ve­szek majd tavasszal. Eddig minden évben két hízót vágtunk, jövőre azonban már hármat szeretnék. — Hát aprójószág? — Annyi csirkét összesza­porít az én párom, hogy fé­lek, lassan kifogyok a ta­valyi kukoricámból. Mon­dom is neki váltig, sok az a száz baromfi, de hát más­részt meg jó, hogy hétköznap is kerül a tányérba hús. S folyik a szó tovább. Munkáról, megélhetésről. Sok a terv, mit vásárol a kis család, de egytől-egyig megvalósul majd. Gál Já­nos belépte óta volt már traktoros, parádés-, igásko- csis, két éve pedig a takar­mány ságlyan van. — Itt többre látok, jobb a kereset. Minden hónap­ban megvan az ezerötszáz, aztán tíz csikót is gondoz­tam eddig, amiért még kü­lön hatszázat fizettek. így az­tán mindig tudok pénzt fél­retenni. Most úgy kétezerre számítok, ebből négyszáz fo­rintot elteszek — magyaráz­za Gál János. — Jobban élnek, mint a múltban? — kérdem a so­vány, de izmos férfitől. Gál János meglepődik, de kis gondolkozás után meg­felel a kérdésre: — Most jobb, mert több a pénz, van szórakozási le­hetőség. .. A múltban haj- kurászták az embert, most meg este hétkor leteszi a munkát, aztán van ideje mindenre. Ha akar, meg­iszik egy pohár sört, ha úgy tetszik, megnéz egy mozit, ha ez se kell, hazamegy a saját házába, bevacsorál rá­diószó mellett.. — Szóval, meg van elé­gedve ? — Meg. Az a fő, hogy le­gyen munka, az pedig van doszta. Régen azt a kis gabonát lökték oda csak az embernek, pénzt meg sem­mit. Most ezerszer jobban élünk... tudunk ruházkod- ni. A feleségem most olyan ruhákat vesz magának, ami­lyenekben régen az ürmök grasszattak. Kis hallgatás áü be. Min­denki arra gondol magában. milyen jó, hogy igy van s nem másképpen, milyen jó, hogy az egykori cselédem­berek házat építhetnek, em­beri életet élhetnek. — A szülőket nem se­gítik? — riasztom fel a merengő házaspárt — O, nincsenek azok rá­szorulva — mondja Gálné. — Apámék is bent vannak a gazdaságban, szépen ke­resnek, nemrég építettek családi házat, az apósomék is itt dolgoznak, azok meg még előbb épültek, mint mink. Sőt, ha szükség van rá, még ők segítenek ki ben- minket is. — Szórakozni eljárnak? ■— kérdem meg Gálnét. — A gyerekek moziznak, oz uram is, nekem azonban itt van a háztartás, — Én a magam részéről szeretem a meccset, a filmet is, ha a fiatalok előadást tartanak, arra is elmegyek — teszi le a garast Gál Já­nos, —■ Meg lottózik! — árul­kodik a csintalan Kati. — Azt is — keféli kétoldalm bajuszát mutatóujjával Gál János. Már ugyancsak ko­ringéi engem is a szerencse, Tudja, télen meg az a szó­rakozásom, átjárok estén­ként a sógoromhoz. Van egy kis szőleje, aztán éjfélig el­beszélgetünk, elpoharazga- tunk. A beszélgetés hosszúra nyúlik, de megéri, mert Gál János minden mondata azt bizonyítja, nem csalódott, megtalálta a számítását, va­lóra váltak elképzelései. Gáléknál jártam. Nagytoldi- pusztán, de ugyanígy elme­hettem volna a gazdaság bármelyik dolgozójához, hisz ugyanezt hallottam volna: van munkánk, meg­becsülnek bennünket, jól élünk, s a jövő még többet igét; LAJOS GÉZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom