Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-17 / 194. szám

Vasárnap, 1958. augusztus It

6

SOMOGYI NÉPLAP

VONATON

A goromba kalauz

Derßs nyári reggel van,

sokan utazunk a fonyódi vonaton. öreglak után ■már szinte mozdulni sem lehet a kocsiban és a peronon: piacra igyekvő asz- szonyok foglalnak el minden talpalatnyi helyet.

— Házhoz viszi az almát vagy árulni? — kérdezi az egyik asszony a másiktól.

— Piacra megyek. Én bizony nem kezitcsókolomo- zok senkinek sem, hogy aranyos naccságám, vegyen ebből a szép gyümölcsből

— felel önérzetesen a kérdezett.

Újabb párbeszéd pereg:

— Hogyan fizeti maguknál a szövetkezet a körtét?

tr-: Forintjával.

r— Én zölden levertem. -., hetven fillért adtak kilójáért.

Az utasok mustrálgatják a piacra szánt portékát.

— Egy kilót kérnék abból a szép piros almából

— mondja az egyik, mutatva a kívánatos gyümölccsel telt kosárra. Előkerül a mérleg, serpenyőjében néhány mosolygó alma, s betoppan a kalauz.

•— Nem piactér a kocsi, asszonyok. (. Uj felszállók, a menetjegyeket. —* Hangtalan egyetértés fogadja a szavait.

Egykedvűen dolgozik « jegykezelő, de semmi kivetnivalót sem találni munkájában. Hanem amikor egy negyven év körüli parasztnénihez ér, egyszerre tovaillan színlelt nyugalma.

— Miért nem adta feI

poggyászként azt a nagy vékát? — formed rá,

— Hiszen nem olyan ne- hég... — prábálja ellenvetni a riadt asszony. — Nincs ez még tizenöt kiló sem. Emelje meg.

— Dehogy emelgetem, láttam, álig bírt felszállni vele. Majd a mérleg megmondja az igazat Fonyódon. Ha nehezebb lesz a megengedettnél, akkor sokba fog kerülni ez a csalás — nyomja meg a szót a MÁV alkalmazottja.

—r Kerül, amibe kerül, úgysem tudom megfizetni, amíg el nem adtam a gyümölcsöt, mert egy fittér sincs nálam = így az asz* szony.

— Kérem a személyi igazolványát — mondja higgadtan a kalauz. Kérése teljesül. Az igazolványt zsebre vágja, és átmegy a másik kocsiba.

Az utasok rosszallóan néznek össze. Megered a beszéd. Van, aki arra biztatja az asszonyt, hogy gyorsan adjon el az almából. Vevő is akad. »De hátha észreveszi a kalauz, akkor meg az lesz a baja— aggodalmaskodnak mások. — Rakjon át a kézikosárba néhány kilót — hallatszik az újabb tanács. Ez sem megy, mert a kalauz jön. Kérlelni kezdi az asszony. — hegyen szíves, adja vissza az igazolványomat.

— Majd Fonyódon — válaszol emelkedett hangon a jegyvizsgáló.

— Igen, adja vissza a személyi igazolványt, mert azt nem veheti el — szól erélyesen egy férfi.

— Magát ki kérdezte? — kontráz gorombán a kalauz. — Én hivatalos közeg vagyok, tudom, hogy mihez van jogom és mihez nincs.

A vitává erősödött szóváltásban elhangzik az idézet:

— Személyi igazolványt lefoglalni csak rendőri szervek jogosultak — ezt mondja az igazolvány 30, oldalán a 15-ös pont.

A jegyvizsgáló hajthatatlan marad. Az asszony sérelme sírásba torkollik. A vonat bejár a végállomásra. Az utasok nem is nagyon válogatott szavak kíséretében búcsúznák a jegyvizsgálótól, aki diadalmasan lépked a mázsaház felé. Sajnálatos, hogy nem érzi: ktftelességteljesítése

— túlbuzgóságát leszámítva — dicséretes, de módszere, túlkapása, gorombasága elégtelen osztályzatot kapott. Talán fölőt- tesei rádöbbentik eljárása

minősíthetetlenségére. Hogy könnyebben nyomára bukkanjanak, ideírjuk: július 31-én játszódott le a történet a Kaposvár— Fonyód között közlekedő, reggel öt után induló vonaton, annak is a mozdonyt követő második, B. 50 620. számú kocsijában.

*

Augusztus 20-án avatják az ifjúság házát

Nincs támasza

Nézem a vonat fapadjának szélén ülő öreget, Fáradt fényű szemei mély üregbe húzódtak vissza, hecsüngő, őszült bajusza alól — beszéd közben —• fogatlan íny villan elő. Eres csont-bőr kézfeje el nem engedné a kampös botot, mintha azt akarná kifejezni: ez az egyedüli támasza, hehet hetvenéves, vagy tán annál is idősebb.

Közelebb hajol a szemben ülő, ötvenes asszonyhoz, hogy szót válthasson vele.

— A maga apja okosabb

volt, mint én. Az nem vetkőzött le, amíg végleg le nem pihent — mondja a hosszú életutat megjárt emberek halk hangján.

— Dehogyis! Ráíratta a házat a bátyámra. Utána nem volt maradása. Hozzám jött lakni, nálam halt meg, isten nyugosztalja. Amikor kísértük utolsó útjára, a régi otthona felé mentünk. Ott is mondott búcsúztatót a pap. Mert ez volt a kívánsága.

Kőröshegyinek nézem a nénit, mert Szántódon szállt föl a siófoki vonatra. Meg hát két telt demizson van nála...

A borostás arcú bácsinak rtincs csomagja. — hatja, a menyem még csak útravalót sem pakolt... — panaszolja.

— Volt előttem elég példa, mégsem okultam belőle — folytatja keservesen, miközben feljebb tolja fekete kalapját, amelynek karimáján szalag helyett porlepte izzadságcsík fűt körbe. — A pusztán cselé- deskedtem az urak idejében. Amim lett, azt a hét karom munkájával szereztem.

Elhagyott vidékről jöhet, mert biztosan valami dülőút füvének harmata nedvesíthette meg gyűrött pantallójának szárát.

— Amíg bírtam magamat, én voltam a gazda. De az örökös robot felőrtt az embert, hegelőbb a szeme látása gyengül meg. Aztán a hallását veszti el. Majd az ereje fogyatkozik meg. Utoljára pedig az esze megy el, amikor ráíratja azt a kis valamijét a gyerekeire.

Még áll a vonat a za- márdi állomáson, hogy elroboghasson mellette a gyors. A paraszti öregség gyötrelmei alatt megrokkant hajdani cseléd tovább szövi nyomorúságos életének igaz meséjét:

— A nagyobbik fiam folyton kérlelt, hogy ilyen jó lesz, hogy olyan jó lesz a sorom, ha rátestálom a birtokot. Bár ne hallgattam volna a szavára.. > Neki adtam a hét hoEdai, meg a szőlőt is. Most aztán be sem nézhetek a pincébe.., Az új bútort is csak akkor láttam, amikor lerakták o kocsiról... a szobába én nem tehetem be a lábamat...

— A másik fia, a kisebbik, az sem segíti? — kérdi az asszony.

— Pesten van, gyárban dolgozik.. i Elég, ha a családjáról gondoskodhat.

— Siófokon, a járásnál, melyik hivatalnál akar most támaszt keresni? — hangzik az újabb kérdés.

A válasz azonban késik. Indul a szerelvény. A lélek mélyéről feltörő bizonytalan felelet beleveszik a vonatkerekek egyre ütemesebb kattogásába...

Kutas József-A Magyar Népköztársaság •különös gondot fordít az ifjú- J ság fejlődésére és nevelésére;

? következetesen védelmezi az ? ifjúság érdekeit.«

\ A Magyar Népköztársaság \ alkotmányának 52. parag- \ rafusa.

í Néhány hete, hogy a volt i úri kaszinó, ma már ifjúság

* háza megnyitotta kapuit a szórakozni, táncolni szerető fiataloknak.

Nagy napra készülődnek most: alkotmányunk ünnepekor lesz a munkás-paraszt ifjúsági találkozóval egybekötött névadó ünnepség. Festik, tatarozzák, csinosítják az épületet.

A KISZ Somogy megyei Bizottságához fordultunk: milyen céljaik, terveik vannak a jövőre vonatkozólag?

Kasza Istvánná ágit. prop. titkár és Szabó Sándor, a megyei bizottság szervező titkára kalauzolnak az épületben, s mire utunk végére érünk, megismerjük a fiatalok áldozatkész munkájával elért eredményeket, színes, változatos és nem kevésbé hasznos célkitűzéseiket.

Az eredmények:

Gyomtalanították, virágokkal ültették be az udvar egyik felét, a másik részén több mint 250 négyzetméternyi terület betonozását végezték el.

S mindezt társadalmi munkával, önerőből. Szombatonként a Textilművek ifjúsági dzsessz- zenekarának muzsikájára táncolnak, szórakoznak (persze néhány pohár sör is igényeltetik) a fiatalok.

90—95 000 forintot kaptak a KISZ Központi Vezetőségétől, ebből 30 000-et berendezésre a többit pedig az épület rendbeszedésére, tatarozására fordítják.

Terveik közül elsőnek a legjelentősebbről, a szabadtéri színpad felépítéséről beszélgetünk. Elkészülte után itt is láthatjuk majd a Kaposvári Csí- ky Gergely Színház, a Pécsi Nemzeti Színház, a Sorr.gy megyei Népi Együttes művészeit, hallgathatunk hangversenyeket és szavalóversenyeket, s tervezik szélesvásznú,_ filmek vetítését is. .

Szeptember közepén vagy ? végén elkészül a televíziós \ vevőkészülék beszerelése. A táncterem csillogó tükreiben nemsokára vidám táncos párok tükröződnek. Két nagy klubtermet rendeznek be, vásárolnak egy biliárd- és egy r£x- asztalt, a megyei könyvtár ren-1 1 delkezésükre bocsát egy 300—

' 400 kötetes fiókkönyvtárát.

1 Minden szerdán ifjúsági nap,

1 szombaton és vasárnap tánc,

' hetenként egyszer filmvetítés 1 lesz.

A szórakozáson és kellemes 1 időtöltésen kívül munkára is ' készülődnek. Szaktanfolyamo- 1 kát indítanak, ahol a lányok 1 megtanulják a sütés-főzés,

1 szabás-varrás nem kevés szak- 1 tudást igénylő tudományát, a

* fiúk barkácsolást és ezermes-1 1 terkedést. Előadássorozat indul

* felkészíteni a fiatalokat a há* zaséletre, a majdani családaia* pításra. Úttörő- és KlSZ-veze- 1 tőket képeznek. Itt hallgathat1 ják az érdeklődök az ifjúságii akadémia előadásait s tanfo-J gyamot a marxizmus—leniniz-J

* mus tanulmányozására. i

Nyáron felszabaduló terme-1

* két kiállítások rendezésével i

* hasznosítják. Kérik a Vendég- J 1 látóipari Vállalatot és más

' üzemeket, szerveket is, ha raj- 1 tűk is áll, segítsék, támogas* sák őket terveik, céljaik meg- ' valósításában.

Nemcsak a kiszesek, az út* törők is otthont találnak az Sf- > júság házában. A kaposvári J úttörőház 1955. február 1-én \ létesült, alig volt néhány szo- ? bányi helyük, felszerelésük,

J berendezésük hiányos és nem J megfelelő. Ennek ellenére az \ 55—56-os tanévben már 12 ; szakkörük működött 250 tag- i gal. Egy év múlva a városi ta- I nács oktatási osztálya 80 000 j forintot adományozott az út,törőknek. A -következő tanév-. (ben a szakkörök száma 32-re \ [ emelkedett Idén a technikai,' ? kulturális és sportszakkörök \ már 350 tagot számlálnak.

J Tervezik — az elmúlt évekhez J hasonlóan — kürtös-, dobos-,

\ őrs- és rajvezetők tanfolyamá- J nak megindítását is. A vezető- . képzéssel egyidejűleg tömeg- [ szervezési és politechnikai ok- i tatás is kezdődik.

Az úttörőház feladataihoz j tartozik a város úttörőcsapa- , tarnak irányítása.

Színjátszó- és bábszakkörük

néhány kedves előadással szórakoztatta az elmúlt évben látogatóit. A fotoszakkor 25 000 forint értékű felszerelése a város középiskoláiét, gimnáziumokét is felülmúlja. A szakkör harminc tagjának fele lány, ők különösen nagyon szeretik »mesterségüket«. A kézimunka-szakkör szekrénye az ügyetlen kézzel kötött, varrt darabok után szép buzsáki és torookói, keresztöltéses és rávarrott mintájú, díszítésű munkákat őriz. E szakkör tagjai készítették el nemrégiben a főző-szakkörben munkálkodóknak a takaros kis fehér kötényeket. Rajzolni és festeni is tanulnak a pajtások, először grafittal, azután tussal, akva- rellel és szénkrétával, majd

végül olajjal. A rádió-szakkör úttörő; már készítettek néhány 2 plusz 1 csöves készüléket, közülük egyet a nemrégiben hazánkban járt bolgár fiataloknak ajándékoztak. Szívesen mutogatják a kíváncsiskodóknak egyik legnagyobb büszkeségüket, az ezermester-szakkör készítette karcsú, még mentőcsónakokkal is felszerelt hajó- modellt.

A gyakorlatlan és később mindjobban ügyesedé kis kezek munkájának haszna is van. Az elmúlt tanév végén körülbelül 150 szemléltető eszközt osztottak szét az iskolák között, s a legjobban rászoruló szülők gyermekeinek kisebb ruhadarabokat készítettek és ajándékoztak.

A munka és tanulás után most Csillebércen, Balatonon és hegyi táborokban pihennek a pajtások. A fonyódi városi táborban például több mint háromszáz úttörő nyaral.

Az épület e részén is folyik a tatarozás, hogy mire friss kedvvel, új lendülettel visszajönnek a pajtások, tiszta falak, otthonos, barátságos termek várják őket.

»A Magyar Népköztársaság különös gondot fordit az ifjúság fejlődésére és nevelésére« — így válnak a szavak eseményekké, valósággá, alkotmányunk egy paragrafusa pírrá a mosolygó gyermekarcokon, a munka és játék örömévé s a tudás fényévé tiszta tekintetükön. Virányi Pál

Szemüveget a szarvas jószágoknak

A múzeum poros aktái, levelei, újságjai között kutattam a minap, érdekes és tanulságos történeteket talál néha az ember, megéri a fáradságot és időt, ajánlom mindenkinek, különösen újságíróknak.

Cirádás, ségJ betűtípussal szedve a következő meglepő címre lettem figyelmes.

»Szemüveget a szarvas jószágoknak«

Nem tudtam hirtelen, miről lehet szó, meresztgettem a szemem a sárgult papírra. Nézegettem a kifakult, hiányos írást, de minden kétséget kizáróan meg kellett állapítanom, ez áll a papíron.

Fokozott érdeklődéssel kezdtem e meglepő cím alatti sorok betűzgetéséhez s nem kis meglepetésemre az alábbiakat olvastam. Szó szerint idézem!

»Gróf Eszterházy Pál érdekes kísérletezést kezdett ...-i pusztán. Fent említett pusztán a gróf úr ötven darab szarvas jószágot (korabeli írásokban utánanéztem, a teheneket értették szarvas jószág alatt. Szerző.) befogadó istállót építtetvén külföldi mesterekkel, ahol megkezdvén országszerte nagy érdeklődéssel várt, a szarvas jószágok étvágyának különféleségű színű fény-világításokkal befolyásolandó munkálatait. Jól tudván azt, hogy ez évbeni tavasz-időben Isten erős és hosszan maradó szárazsággal sújtá szegény hazánkat, szarvas jószágainknak olyany- nyíra kevés zöldelő takarmányok jutottak, bpgy azoknak ismételt és oly erősségű has- csikarásaik lévén, ami méltán tölti el szomorúsággal minden magyar embernek szíveit. Ezen csapást elkerülendő, a hascsi- karáTioknak megszüntetését őszintén remélő és szívből óhajtó minden becsületes magyar emberek jó egészséget kívánnak a gróf úrnak. Nemes munkálkodását Isten segítsége, s majdan minden magyar szarvas jószág hascsikarástalan, nyugodalmas emésztése kísérje.-«

— Ejnye, ejnye, s ez a fontos és jelentős kísérlet teljesen feledésbe merült — csóválgat- tam fejemet. — Hiszen, ha nem is hozta volna meg a szívből és őszintén várt eredményt, akkor is tanítanunk ke*Vne iskoláinkban a tudós, nemes szívű gróf iránti kegyeletből.

Mondanom sem kell, még fokozottabb kíváncsisággal kezdtem a további szöveg olvasásához. Apró betűkkel, zárójelben írva a következőket sikerült elolvasnom. Ismét1 szó sze- rlnf idézem.

Ha ezen kísérletezésnek olyan eredményessége eljö- vend, amit a fenti módon várunk, a gróf úr különféleségű

színű selyemharisnya szárából és kaucsukból mahináltatni (készíttetni) óhajtván olyan pápaszemek viselését tervezé szarvas jószágainak, amelyeken való keresztülnézés folytán az szegény jószágok zöldnek, esetlegesen pirosnak vagy sárgának láthatván egész körülöttük való mindenséget, s ezen nézés által sanyargattató hascsíkarásaiknak teljesen vége várható.«

— Ez igen! Szép dolog, nemes dolog. S vajon mi lehetett a kísérletezések eredménye? — morfondíroztam magamban. Elhatároztam, utánajárok, biztosan találok még valami írásos emléket az ügyről.

Nem kellett sokáig kutatnom* a lap következő heti számában már megtaláltam, amit kerestem. Az utolsó oldalon, hizlaló- és fogyasztószerek s egyéb hasznos és haszontalan dolgok reklámai között megtaláltam a magyarázatot.

A következőket olvastam:

»Az elmúlt heti számunkban »Szemüveget a szarvas jószágoknak-« cím után olvasható beszámolók nem felelnek meg a valóságnak, mivel szerkesztőink egy fiatal tagjának becsapása következtében íródtak. Kérjük előfizetőink elnézését, fiatál szerkesztőnket pedig kioktattuk a jövőbeni becsapások elkerülésének módjairól.«

— vp *

VASÁRNAPI TÁRCA

Qi^kliUty jiilJjii igÁ

A Korona-szálló lányai jelentőség-teljesen összenevettek, aztán azt mondták

Riónak:

— Na, ma este szerencséd lesz ... Néz a Rámpay úr...

Ebben a nevetésben nem volt Irigység, inkább valami elismerésféle, valami izgatott várakozás, sőt tekintetükben ott izzott a kérdés: mivel végződik a párbaj, vajon Ria győz-e abban.

Pedig lett volna miért irigyelniük. Ria uralta a mezőnyt közöttük. Ebben a kétes rendeltetésű szerepben is a vidéki urak kedvence volt. Amikor a kenyeres tálcával végigment a termen, olyan volt, mint egy büszke hercegnő, fehér pártája még csak hangsúlyozta komoly szépségét, kiemelte a fekete hajat, sötétfekete, csillogó szeme, a duzzadtan vérpiros száj pedig csodálatos ellentétként, ékszerként hatott a rózsálló, áttetsző, bársonyos, párnás arcban. A lányok mégsem irigykedtek, volt elég hódolójuk a kismesterek, a kishivatalnokok közül, azután elég jól tudták, hogy Riának minden mindegy: nem törődik túl sokat az egésszel, tudomásul veszi, szinte szórakozottan érzékeli a néha durvaságszámba menő, lihegő, meztelen vágyú érdeklődést. Szépségén kívül hatása titka talán éppen ez volt, ez a hideg közöny, ez az értelmetlennek tűnő értelmes- ség, a hűvös beleegyezés és a még ridegebb, szinte unott szerelem odafönn a szobákban. Legendák keringtek mégis róla, fokozódó megközelíthetetlensége fokozódó, egyre erőszakosabb ostromot eredményezett, az urak fogadásokat kötöttek rá, mindenfélével megpróbálkoztak. Mindhiába. Ria megmaradt annak, ami volt, titokzatosnak és mégis egyszerűnek, szépnek és elérhetetlennek. A szivét nem, csak a testét tudták meglopni, de ez a cselekedet is csak növelte bennük a kielégitet- lenséget, a kíváncsiságot, kicsit talán a férfiharagot is.

Mert Ria válogatott, mindenki nem fért hozzá, mostanában már nem is nagyon próbálkoztak vele a többi lány lovagjai. Talán nem is mertek. Ria a hatalmasoké volt, bár velük sem tett kivételt; magatartása, ha lehet, ezekkel szemben még rátartibb, gőgösebb volt.

— Igazán? — kérdezte vissza a lányokat, és a sarokba nézett.

Valóban ott ült Rámpay úr, és valóban őt nézte. Ria megrántotta a vállát, egy pillanatra elpirult, aztán megfordult, és bement a konyhára.

A lányok gondoltak célzásuk valamilyen hatására, mégis meglepődtek. Öt éve ismerték,

Eia soha nem esett ki szenvtelenségéből.

Most mi lesz? Rámpay úr, mint máskor, ott ült a sarokban a tükrök alatt, nézett Ria felé, de tekintetéből hiányzott a vad, alattomos és leplezetlen hím-szándék, ö volt különben a férfivendégek közül a legtartózkodóbb, a 1®8- választékosabb, s fönn a szobákban a legkedvesebb. A lányok mind ismerték már, a maguk módján kedvelték is, mert gavallér volt a pénzzel és a szerelemben. Tisztában volt a test minden fortélyával, s gusztust árasztó külsejével, egyenletesen szép, vakító fehér fogaival, ápolt, de nem szándékolt, gigerllség nélküli magatartásával még örömet is tudott szerezni nekik. Most ezért várták izgalommal a fejleményeket. Rámpay úr az öt év alatt ^egyszer sem volt Riával, mintha nem is törődött volna vele. De most, most mi lesz?...

A Korona élete folyt tovább a megszokott mederben. Éjfél felé járt, a város asszonyai már eltávoztak a füstös teremből, csak a mindenre elszánt, kártyás és örökké lump férfiak maradtak, akik vártak még valamit ettől az éjszakától is, holott jól tudták, hogy ez is olyan lesz itt, mint a másik volt, néhány duhaj úr majd nekivadultan énekel, reggel felé mulatni kezd, poharak repülnek a földhöz, és senki sem ismer meg már senkit, időnként néhányan eltűnnek a leányokkal, akik már levették a kenyereslány-díszeket, a fehér prusz- likot és a fejdíszt, és együtt énekelnek, táncolnak, kavarognak a teremben.

Most még éjfél sem volt, s egyszer csak történt valami, amire eddig nem emlékezett a törzsközönség. Rámpay úr odaintette Riát az asztalához, s mikor az odaért, illendően felállt, mint aki egyenrangúval találkozik:

— Szeretnék magával beszélni, Ria kisasz- szony — mondta neki, és hűvös, tárgyilagos maradt továbbra is. Csak állt, és nézte a lányt állhatatosan.

Ria szembenézett vele, aztán egy félfordulatot tett, s közben megbiccentette fejét. így, együtt indultak végig a termen, át a meglepett urak, a lányok és Radnai úr, a tulaj között, fel az ételszagú lépcsőkön; amelyet nem lehetett soha kiszellőztetni az épületből. Utánuk úszott a csendes cigánymuzsika.

Benn az egyágyas kis szobában Rámpay úr nekivetette hátát az ajtónak, cigarettázott egy darabig, aztán azt mondta a várakozó lánynak:

— Vetkőzzön le, kedves... — Aztán odament az ágy mellé, felkattintotta a narancs színű éjjeli lámpát, hátat fordított Riának, akinek testéről suhanva csúsztak lefelé • selymes ruhadarabok. * * *