Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-10 / 188. szám

Wsámap, 1958. augusztus 10. 2 SOMOGYI NÉPLAP r Sfizaka a 270-esen Balatonmárián láttuk.. A tücsökzene nem hallat- szik a csillagokig. Egy ideig vibrál, míg lassan elve­szik a végtelen estében. A kö­zeliben harsamé vasutassíp mintha visszaidézné még egy pillanatra. S megint csendes lesz minden. A késői vonatvárók egyike- másika orrát a hideg ki járati ajtóüvegnek nyomja és vár. Belehunyorog a szentjánosbo­gár színű lámpák tömkelegébe. Hol van már a délután 5 óra körüli nyüzsgés, a vonateresz- tés lázas forgataga, amely a Kaposvárhoz hasonló nagy ál­lomások folytonos jellemzője marad? Este 9 után még várható egy kisebb vonatszétküldés, ha beszalad a Dombóvár felőli »kisgyors«. Az 5-kor elindult vonatok többsége már célba ért, csupán a 4061-es »-Dani« darabárus, meg a friss zöld­séggel a Nagyvásártelepre tar­tó 4051-es zakatolhat még a cél felé. Néhány tartalék-moz­dony rendezi a kocsikat nagy igyekezettel. Ezek jó kihasz­nálására nagyon büszkék a vasutasok. Valaki meghúzza a váltót a toronyban, és a Dom­bóvár felől robogó »kisgyars«, a 4018-as beszalad a harmadik vágányra. Zsebembe dugom engedélye­met, aztán megközelítem a 4018-asit. A mozdonyon már tudnák arról, hogy újságírót kapnak az éjszakai útra. Az égre botorkál a hold. Fel­támad a szel is. Még néhány utolsó simítás a mi 270-esün- kön, aztán ... Irány Gyéké­nyes! A mögöttünk lévő két hosszú pullmanban egymásra dőlve, ablaknak támaszkodva alszanak az- utasok. Kit érde­kel az éjszakában más? Alud­ni, aludni, aki csak teheti. Két öreg falusi néni búcsúzkodik a peronajtóban, zokognak keser­vesen: viszontlátásra! Hiába az utazás egy kicsit örökös bú­csúzás is. Ki tudja, hátha nem lesz többé visszaút? Még egy utolsó megfeszített futással kí­sérletezik valaki a peron felől. Uzsoki István mozdonyvezető nagy, erős keze egyet mozdul az indítókaron, aztán, mint a visszafelé pillantó szemében, mozdulatlanná dermed benne az ideg. Az utas elkapja az utolsó kocsi fogózkodóját, s már harsam is a forgalmista sípjele. Kicsit ránk esik, és nyugalommal tölt el bennün két a kijárata jelzőlámpa zöld fénye. Hogy mi történik kö­rülöttem, pontosan nem is tu­dom. Balogh József fűtő hosz- szú vassal a kazán gyomrába túr. Kicsap a láng. Uzsoki fé­keket húz fel-le, most már fel­gyorsulunk. Épp csak a reflek­tor gyér fénye világol elöl. A város fölött halvány fénnyel úszik a hold, s hamar elvesz­nek a tornyok. Visszahajolok, és a mozdony ovális ablakában Uzsoki nyugodt, férfias alak­ját pillantom meg előttem. — A család? — kérdem. Egymásra néznek Baloghgal: — Neked hány is van, Ba­logh? — Három gyerek, neked egy. •— Kinéz a sötétbe, valahova hazafelé. — Alszanak ... Hajaj, húsz év óta már nagyon megszok­ták. egrántja az egyik lógó -LT-*- vaskart, és a 270-es éle­sen felsivít. Füttye elindul < kukoricáson át, és valahonnan a sötét erdők felől tér vissza. Özeiket riaszt, a minap pedig.. Uzsokinak hirtelen megizzad a homloka, ha rá gondol arra az előtte haladó kézdhajtányra, amely a siófoki vonalon dara­bokra szakadt a 270-es kerekei alatt. És ha akkor ez a jelző­fütty el nem hangzik, a fütty- ha.ngra gyorsan kiugró vasu­tas is ott végzi a vágányok kö­zött. Igaz, hogy nem ő, a mozdonyvezető volt a hibás, hiszen a vágányokra merész­kedő kézihajtányos nem kért az útra engedélyt, és ők sem kaptak az egyik állomáson sem előrejelzést, arról, hogy vala­mi szembejövő jármű várható. Hát az a bizonyos vak szeren­cse segített! No de hát, ki kí­vánja az idegtépő baleseti ki­vizsgálások bonyodalmát? Meg hát az utasok élete itt mögöt­tük? — így billegett a moz­dony, ni — mutatja testével. Hirtelen az ablak elé fut a lény. — »..Zöld! Szabad a bejá­rat! — mondják egyszerre egymásnak. Hiába, ez a sza­bály: így aztán semmiképpen se tévesztik el a jelzőt. Messze elöl fény vibrál. Roppant ma­gánosán jár fel, alá, imbolyog az éjszakában. ÉlőibukKan. majd újra eltűnik. Közei so­rompó szalad le. Fékezünk: ál­lomás. Kicsi. A pályaőr fogad­ja a vonatot. Keze a sapkájá­hoz lendül: indulunk. A 40Í8- as személyvonat 22 óra 40 perckor Újlakon áthaladt. Né­hány másodperc múlva nem marad más emlék rólunk, mint két lassan felfelé ívelő sorom­pó meg a sötétben tovatűnő utolsó kocsink vörös lámpája. A kazánfény az arcunkon villog. Az izzadó gépről egyre csöpög a víz. Balogh a kazán parazsát élesztve közelhajol, és önkéntelenül is az 6 verej­tékét vélem benne. Nem cső- dámám: folyton jár a keze,-la­pátol ... fi imítsd el szépen, úgy, csak vékonyítsd a tüzet — biztatja Uzsoki. Ez a tüzelési módszer az alapja a takarékoskodásnak. Nehéz lenne meghatározni, hogy a vasutasnap tiszteletére indí­tott béke-műszakban (egy hó­nap) megtakarított 112 mázsa szénből Balogh József fütő ke­zéhez mennyi fűződik. El nem mondaná, mert ha »végzett« a tűzrakással, kihajol, és szótla­nul nézi a sötétséget. És ha Uzsoki is ilyen hallgatag, ta­lán több szó sem esne Gyé­kényesig, mint az, hogy zöld, vagy vörös a jelző, ö azonban bőbeszédű. Mesél arról a bi­zonyos cserebogár halhatatlan­ságról akár Gyékényesig is. Balogh csak bólogat. De ami­kor azt mondja Uzsoki, hogy »meglátod, Balogh, az anyja üstökit, mi nem is olyan soká­ra dieselmozdonyon »evezünk« ezeken az utakon«, akkor Ba- loghnak is megered a nyelve, és lelkesülten folyik a szó ar­ról, mennyit fejlődött a ma­gyar vasút tíz év óta. Hej, ösz- sze sem lehet hasonlítani a régivel. Keszthelynek száguld a Helikon expressz és ez a jó öreg 270-es is ócskavas lesz tán nem is olyan sokára. Bár­mennyire megszerette is az ember. Bárhogyan fúj is be rajt télen a szél, vagy süt ilyenkor a forró nap. Uzsoki csak akkor szótlanodik el, amikor az elmúlt háborúról esik szó. Végig géppuskázofí vonatokról, menekülő vasuta­sokról, felrobbant mozdonyok­ról. Kihajol az ablakon, és csak a szeme villan a pályára Már reflex. — Láttam én is egyszer egy meggé-ppuskázott vonatot — mondom. — A ma­sinisztát ott lőtték agyon a mozdony kereki mellett. Meg aztán arra is emlékszem, ami­kor az apám hazaszökött a frontról. Egy tehervonat moz­donyán utazott hazáig, falán éppen ilyenen, talán így ra­gyogott a hold akkor is. Hábo­rú volt. A vonat nem állhatott meg az állomáson, és apám le­ugrott. A masiniszták behuny­ták szemüket, a vonat rikol­tott, és éjjel megint jöttek a repülőik... — ... Állj! Piros! Nem le­het áthaladni. T T zsoki visszaugrik, keze megfeszül, fékek nyiko­rognak, prüszköl a 270-es. Döccenővel, de megállunk, még a piros jelző előtt. Legalább százan vannak mögöttünk, és az felel, akire rábízták “a kormányt«. Furcsa, udvaros lett a hold. Szél kerekedik, és megsimogatja Balogh izzadt homlokát, de milyen jólesik ilyenkor nekidőlni egy kicsit a gépnek, és nézni valahova a messzeségbe. Uzsoki azt mondja, ő sohasem fáradt, bármennyire is zsúfoltak a vonatok, és szédületes gyors­nak kell lennie a mozdonyok forgási sebességének. Pihenőre \ mindig jut idő. És amikor aj magyar vasút tíz éve kerül - szóba, ezt, a vasúti munkás anyagi és erkölcsi megbecsü­lését értékelik a legtöbbre. Az állomáson nincs felszál­ló. »Elpotyogtattufc« lassan az utasokat. Csak egy piros pety- tyes. ruhás kislány ereszkedik le a kocsilépcsőről. Gyorsan el­nyeli az éjszaka. Uzsoki meg- i nézi a menetrendet. Előhúzza 4 creg zsebóráját és elmosolvo-f dik. Menetrendszerű az érke-Á zés. A menetrend előírása és a pontos idő között nincs fél perc eltérés. Sebességmérőt sehol sem lá­tok. — He-he... — nevet rám Uzsoki. — Érzék! Az ember érzi már, milyen tempóban kell szaladnia a masinának. A kalauzok jelentik, hogy a feltételes megállóhelyeken nincs leszálló. És felszálló? Ha akad, akkor a pályaőr lámpá­sa nem sárgát, hanem vöröset mutat, s meg kell állni. A forgalmistától egy cédulát ka­punk. Ez a közlés tudtunkra adja, hogy Gyékényesen »egyenesbe járhatunk be«. A vágány sehol sem foglalt, tel­jes hosszban szabad. Aztán szédületes tempójú vágtába kezdünk. Megyünk vagy het­vennel. Gyékényesen annyit hallok mindössze a jelentésből, hogy a Domibóváron még meg­lévő három perc késést behoz tűk. A Dráváról hűvös szél fú.j. Leszálló nincs. Eltűntek csendben, észrevétlenül. Soha­sem láttuk őket, de mert fel­ültek mögénk, hát kötelessé­günk volt vigyázni életükre ezen a 70 kilométeres távolsá­gon. Azt gondoltam, hogy a vég­állomáson a két masiniszta is szundít majd egyet a 270-es visszaindulásáig. Nem így tör­tónt. Mozdonyt fordítanák kint, másfél kilométer távol­ságban. Bent meglódul a daru, és szenet rak fel a gépre. Az­tán vastag sugárban ömlik a gyékényes! víz... Ülök a kihalt váróteremben egyedül. A riport utolsó sorait írom. Két emberről, akiket kö­zelről ismertem meg ezen az éjszakán, és azokról, akiket í csak alig figyelhettem meg,; mert pirossapkás arcuk gyor-1 san elveszett az állomások fél- * homályában. A szélben lámpát* lóbáló kalauzokról és a vonat-» füttyről, amely az éjszakában t végigszalad az alvó falvakom,; s akit éppen ébren talál, meg-j nyugtatja: a vonat megy, a* vérkeringés nem állt meg ; zj ország testében, és ha nolna.p ♦ úgy tetszik, bebarangolhatod { vele a nagyvilágot. Esőben és| viharban, éjjel és nappal Ba-J logh izzadt homlokkal rakja a; szenet, és Uzsoki karja megfe-1 szül. A fehér papírra korom ; hullik a hajamból. A mozdony- ♦ ról való. És ma, a vasutasna-1 pon megfigyelhetem a kitün­tetettek: Papp Lajos, Gábor József, Dőri János, Martin Jó­zsef, Barna János meg a töb­bi kitüntetett haján és arcbő­rén is ennek a szénnek, a munkának a nyomát. A z állomásőr léptei kop- pannak végig a peronon, mint az óraketyegés, amely a mutatókat átmozgatja a holnap­ba. Éjfél van. És Pécs, Kapos­vár meg Kanizsa felől tilosra állnak a jelzők. Eltűnik a hold. A magas nyárfák meghajolnak. Egyma­gában háborog a Dráva menti szél... Szegedi Nándor Alacsony, kövér, kopaszodó, középkorú férfi lép ki a cuk­rászda ajtaján. Nem is annyira termete, mint inkább öltözéke vonja magára a figyelmet. Ugyanis az itt nyaralók és az itt lakók leginkább ftirdőnad- rágban vagy legfeljebb rövid, térden felül érő nadrágban közlekednek. Említett nyaraló vendégünk azonban messze ki­emelkedett a többi közül. Ele­gáns, fehér, jól szabott öltöny feszült rajta. A nadrág is, a zakó is kiváló szabó munká­ját dicsérte. S a hófehér nylon Ing, melyet a ruhájához öltött, arról tanúskodott, hogy gaz­dájának nem csupán ízlése, de bizonyara a keresete is kitűnő. Fagylaltot nyalogatott. Gondo­san elörehajolva fogyasztotta, nehogy akár csak egy csepp is a ruhájára essen. A strand­dal szembeni sétánynak tartott. Hogy nyugodtabbsn elfogyaszt­hassa a fagylaltot, az egyik pad legvégén nézett ki magá­nak helyet. Le is ült, aztán úgy járt, mint az a bizonyos jancsiszög . . . Fejre állt! Az előbb még oly peckesen lépkedő, ruhájára gondosan ügyelő ember fél perc alatt je­lentős minőségi változáson ment át. A pad ugyanis, me­lyen a helyet kinézte magának, nem volt csavarral betonalap- zatához rögzítve, s ahogy le­ült a vegére, abban a pillanat­ban a levegőbe emelkedett, s megtörtént a szörnyű tragé­dia ... Szerencsétlenül járt emberünk kissé tétova, bamba tekintettel húzogatta végig ke­zét eredetileg hófehér nadrág­jának ülörészén, mellyel sike­rült beletottyannia egy előző napról ott maradt esőtócsába. Aztán szeme a fagylaltot ke­reste, melyet meg is talált egy hatalmas rózsaszínű folt alak­jában zakóján és nylon ingé­nek közepén... Amikor feltápászkodott, mel­léje léptünk, s megkértük, mondjon néhány keresetlen szót nyaralásának élményeiről, arról, hogyan érzi magát Ba­latonmárián. — Hát, hogy az a ... — kezdte; a többit nem kívánjuk közölni, mert nem készült eléggé nyi­latkozatára, s nem válogatta szavait, melyekkel a sétány gondozóit, a helyi tanácsot il­lette. Javasoljuk a helyi tanácsnak, készíttessenek táblát a sétány szélére, s írják ki: »A padra ülni életveszélyes!« Vagy ha ez megoldhatatlan nehézségek miatt lehetetlenség, talán az is megtenné, ha a padot megfe­lelő csavarral alapjához rögzí­tenék. (Sz. L.) Felvétel a pécsi Zipernovszky Károly Gépipari Technikum esti és levelező tagozatára A dolgozók ipari techniku­mának esti és levelező tagoza­tára való felvételre az idén augusztus 23-ig lehet jelent­kezni. Felvételét kérheti az a dol­gozó, aki: 1. A beiratkozás évében szeptember hó 1-ig 22. élet­évét betöltötte, de 40. életévét még nem haladta túl. 2. Az általános iskola nyolc osztályának vagy ezzel egyen­értékű más iskolának (nyolc elemi iskolának) az elvégzésé­ről szóló bizonyítvánnyal vagy segédlevéllel rendelkezik. 3. A segédlevél (szaikimunkás bizonyítvány) megszerzése utárr legalább kétéves szak­munkás gyakorlatot folytatott, és azt igazolni tudja. Azokban a szakmákban, ahol nincs szakmunkásképzés, a szakmá­ban eltöltött ötéves szakmun­kás gyakorlatot kell igazolni. A jelentkezőknek jelentke­zési lapot kell kitölteniük, melyet vagy írásban, vagy sze­mélyesen a pécsi Zipernovszky Károly Gépipari Tecnikumtól (Pécs, 48-as tér 2 .sz.) kell kér­ni. A tanuló felszabadult, « „me®ter6í meghuhott Péczeli László, amikor el­határozta, hogy szakmát tanul, akkor már az inast ipari ta­nulónak hívták, s a munka­adó sem mester úr, hanem kisipari termelőszövetkezet. A Kaposvári Vasipari és Mű­szaki KSZ-ben 1955. augusz­tus 1-én kezdett a szakma tanulásához, s 1958. augusztus 1-ig szinte minden órát a vil­lanyszerelő mesterség elsajá­títására fordíthatott. Neki már nem kellett kényeskedő mesterné helyett dolgoznia. Az ő szakmai fejlődését nem émhérgyűlölő mesterek csat- tanós pofonai irányították, mint a múlt inasaiét. Az ö lelkesedését, emberbe vetett hitét nem pofonok, hanem egészen más rendítette meg. Amikor letelt a három esztendő, a magas, jóképű fiú kicsit izgatottan várta a szakmai vizsgát. Nem kellett félnie, becsületesen készült, látszott munkáján, feleletein, hogy jól kihasználta a tanuló­idő minden percét. Péczeli László sikerrel vizsgázott! A Vasipari és Műszaki KSZ vezetősége azonban megbu­kott! Megbukott emberség­ből. Ugyanis alig szorították meg kezét, s kívántak szeren­csét sikeres vizsgájához, ke­zébe nyomtak egy papírt. Először nem akart hinni a szemének, amint olvasta. »Igazolás« — állt az elején, alatta pedig szöveg: »Péczeli László 1955. augusztus 1-töl 1958. augusztus 1-ig villany­szerelő tanuló volt. A vizsgát sikerrel letette. Mivel a ksz taglétszáma kötött, tagnak nem vehetjük fel, alkalma­zottként pedig nem tarthat­juk. Villanyszerelőként való alkalmazását bárhol javasol­juk«. Aláírás: »Hegyi Hen­rik«. S ez 1958. augusztus 1-én történt, ugyanazon a napon, amikor sikeresen heytállt a szakmai vizsgán. Erre az eljárásra nehéz jelzőket találni. Vajon Hegyi Henrik, a ksz elnöke gon­dolt-e arra, mit érezhet egy ember, akit három évi tanuló idő után, vizsgája napján egyszerűen kitesznek az utcá­ra? (Hogyha vele történne hasonló, tetszene-e vajon?) De komolyabb következmény­nyel is járhat ez az embersé­gességet megcsúfoló eljárás: összetörheti a fiatal fiúban a lelkesedést, a népi rendszer iránti bizalmat. Péczeli Lász­ló sokat hallott arról, milyen nehéz életük volt az inasok­nak (ez igaz), s hogy meny­nyivel jobb sorsuk van az ipari tanulóknak (ez is igaz). De hát akkor miért bánnak vele úgy, mint ahogy a múlt mester urai tették felszaba­dult inasaikkal? Beszéltünk a Vasipari KSZ helyettes könyvelőjével. Kifo­gásaival nem érthetünk egyet. Igaz, kötött a taglét­szám, kötött a béralap, de van valami, ami arra kellett volna, hogy kötelezze a ksz vezetőségét, hogy találjon vagy legalábbis próbáljon ta­lálni megoldást. Ez pedig az emberség. Mert csak nem gondolják komolyan, hogy megoldás az, amit Péczeli Lászlónak javasoltak? Hogy ti. »maradhatott volna, de hát nem akart iparítanuió- bérért dolgozni« — így mond­ta a helyettes könyvelő. Ezen senki sem csodálkozik. De azon annál inkább, hogy a Vasipari és Műszaki KSZ ve­zetőségében akadhatott, aki azt ajánlotta a szakmai vizs­gát sikerrel letett tanulónak, hogy tanulóbérért dolgozzon tovább. S mivel ezt a »meg­oldást« Péczeli László — na­gyon helyesen — nem volt hajlandó elfogadni, a ksz ve­zetősége egyszerűbbnek látta az »igazolás« kiadását. Pillanahfelvéfe A balatoni műúton, a gépkocsik, motorok és kerékpárok sűrű­jében két jó alakú lány battyog tikkad- tan. Pittyedt szájjal merednek a mellettük elsuhanó motorokra, gépkocsikra. Ma azonban mindenki nagyon siethet, nagy csupa elaggott reme­te ül a kocsikban, akiknek az arcát nem önti el a vér, amikor a feszülő kár­min halásznadrágon végigcsúszik a tekin­tetük. — Jaj. még fene messze van Fonyód! — sóhajt a fekete hajú lány. — Pihenjünk le egyet — indítványoz­za a másik gyalogló­társának. Leülnek egy fa alá hűsölni. Világoskék Moszkvics rep pen el mellettük. Az abla­kon egy fiatal férfi napszemüveges fe­je lóg ki nőt kémle­lőén. A lányok lát­tán széles mosolyra fut a szája, int a so­főrnek, aki már is­merheti a dürgést, mert fordul is vissza s megáll a két lány előtt. — Hölgyeim, en­gedjék meg, hogy felajánljam a kocsi­mat. .. — csapja ösz- sze papucscipője sar­kát az angol baju­szos Don Juan. A lányokat se kel­lett kétszer biztatni, már bújtak is be hátra. — Hová parancsol­ják? — negédeske- dett az autós lovag. — Fonyódra, kis- apám — nézett bele a szőke démon bűvö- lően a férfi szemébe. — Magukért akár a világ végére is!! — lihegte lelkesen a férfi az előbbi pillan­tás hatása alatt. — Istenbe, hisz on­nan jövünk! — mor- rant mérgeset a so­főr. — Nem kell bere- zelni, majd csak ad­minisztráljuk ezt a kis utat — legyintett a napszemüveges hó­dító. — Épp tizenöt kilo­méter — aggályosko­dott továbbra is a sofőr. — Mi az, talán beijedtél? A sofőr beletapo- sott a gázba. Suhan­va lendült neki a Moszkvics. Ugye, milyen ga­vallérok. némelyek, amikor az állam pén­zét költik, magukét? s nem A laktanya udva­rán megrekedt a dél­utáni forróság. Ott terpeszkedik a halk susogású gesztenye­fák alatt is, bele­itta magát a kövek­be, mint szivacsba a víz, perzselő lehelete mindenhol érződik. A katonának azonban mindegy: hideg vagy meleg, ha szabad ideje mm, jólesik egy kis hancúrozás, lab- dázás. A röplabda- pálya most csen­des, nem pattog a labda a háló felett. A labdarúgás námí­totta el kis időre a pályát. Két fa a kapu. S a kapuban kék—pi­ros dresszben egy őr­nagy áll. Aprókat ru­A megyei tanács munka­ügyi csoportja sem helyesli ezi az eljárást, még akkor sem, ha van is olyan rendelet, amely lehetővé teszi ezt. Vil­lanyszerelő szakmunkást most nem keresnek, pillanatnyilag csupán segédmustcásként he­lyezhetnék el a fiatal felsza­badult tanulót. A KISZÖV elnöke felhábo­rodott a Vasipari és Műszaki KSZ vezetői cselekedetének hallatára. — Szabálytalanul jártak el — mondta beszélge­tésünkkor Laznicsek Imre KISZÖV-elnök —, hiszen ilyenkor biztosítunk keretet, hogy a felszabadult tanulókat három-négy hónapig, de leg­alább addig tartsák, amíg el tudnak helyezkedni... Uta­sítani fogom a ksz vezető­ségét a felmondás visszavo­nására. * * * Péczeli Lászlót tehát visz- szaveszik. De biztosan keserű szájízzel emlékezik majd vissza erre a napra. Ennek az esetnek bizony nem lett vol­na szabad megtörténnie, és hasonlónak nem szabad töb­bé előfordulnia. Vonják le a tanulságot mindazok, akik tanulókat nevelnek, szakmát adnak a fiatalok kezébe. (Sz. L.) gózva lesi, hogy a nekilendülő katona merre küldi a labdát. Már veti is magát a labdára. Kifogja. Vastag fekete ba­juszán elégedetten fut végig az ujja. Szemében büszkeség csillog: »Na, próbál­kozzatok csak, pró­bálkozzatok, gyere­kek, ki lő több gólt a kapumba« — mond­ja a tekintete. S a katonák egy­más után szúrják az új bőrlabdát a ka­pura. Az őrnagy hol vetődve, húzza ma­gához, hol lábbal vé­di ki a labdát. Az öreg gesztenye­fa nézi a játékot, ér­tetlenül rázza a lombját: »Bezzeg az én időmben megszó­lítani se mert egy őrnagyot a »balca«, nemhogy futballozott volna vele. Dehát változnak az idők.. .« L. G.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom