Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-31 / 205. szám

Évnyitóra Még száz színű a kert, a rét, Még zöld az ág és kék az ég, De néha már levél pereg, S didergetok a reggelek. Az iskolának udvarán Sok kis legény és. kis leány Ajkán a nóta szárnyra kel Es énekel és énekel! Könyv és füzet előkerül: Tanulni kell itt emberül, És nem csüggedni el soha. ^ Komoly dolog az iskola! A nagydiákok ünnepén Már komolyabb az ünnepély, Szemükben elszánt fény lobog, Lányok, fiúk, mind boldogok, Hisz minden szívdobogtato . .. Jövőbe látni volna jó. Lüktet a vér, a szív, az agy S biztat: mutasd meg, hogy ki vagy! Mert ők, kik kergetik sötét Évszázadok csinált ködét, A tudás mézét ízlelik, Ki nézi őket, hisz nekik. S most én is arra gondolok: A tudomány mily nagy dolog * A sötétség már nem maraszt, Művelt lesz munkás és paraszt, S erős és boldog lesz e nép, Ki így vigyázza gyermekét..* Mit elvetettünk, ím kikel: Az ifjúságban hinni kell! ________BALOG GYULA F elragyog a part Megyünk a selymes vízen át. Suhogva úszik, remeg a hajó. Felhők szűrik reánk az égi /éíiyí körénk próbálja díszeit a tó. Illik, hozzád a zöld határ. Szőke hajadtól színesebb az ég. Tekinteted, a szabadult madár, nevetve röpdös: minden a tiéd. Milcor ölellek, felragyog a part, eleven árnyként állnak a- hegyek. Vizv.ilat kél és káprázat lobog, mindent elönt a tündöklő meleg. £s tiszta arcod hamva átpirul, karod mozgása hullámnál puhább, arany fürtödben megzizzen a szél, kerek csípődön feszül a világ. Fodor András cAt lakiak a k&n^aektt Két-három eszten­dővel ezelőtt mind­össze ezerötszáz könyv birtokában kezdte el működését a Tahi járási Könyvtár. Ma, a négyezer lako­sú járási székhely minden lakójának a kezébe tud adni egy könyvet, sőt marad még háromszáz darab »;felesleg« azok szá­mára, akik különösen szorgalmas olvasók. Látogatásom idején a könyvtár vezetője, Nyakas Gyula nincs itthon, de itt van Egyed Márta napbar- nitott-mosolygósan. ö a kölcsönző. Nemrég jött meg a szabadsá­gáról s jó könyvtá­roshoz illő buzgalom­mal látott azonnal hozzá az adminisztrá­cióhoz. Délelőttönként ezt csinálja, kölcsön­zés csak délután van. Egy éve dolgozik itt a könyvtárban, érett­ségi után közvetlenül került ide, de amint mondja: — Nagyon szeretek itt dolgozni. Pedig a tervezgetés időszaká­ban legkevesebbet ar­ra gondoltam, hogy könyvtáros is lehet­nék. — Milyen pályát választott volna? A könyvtárosnő hir­telen kipiruló homlo­kából elsimít egy ra­koncátlan fürtöt, mi­előtt válaszol. —• Újságíró szeret­tem volna lenni. Va­lamelyik egyetem böl­csészkarán akartam felkészülni erre, de aztán úgy jött ki a lépés, hogy könyvtá­ros lettem és levelező főiskolai hallgató ma­gyar és könyvtár sza­kon. A kedves személyi jellegű kitérő után a falu szemefényéről, a könyvtárról vall a fia­ton könyvtárosnő. — Hatszáz beirat­kozott olvasónk van, de ez nem azt jelenti ám, hogy Tabon csak hatszáz ember olvas. Egy-egy családba be­kerülő könyveket sok­szor a család vala­mennyi tagja elolvas­sa. Szeretik a köny­veket itt az emberek, különösen pedig a fiatalok. — Meg tudná mon­dani hozzávetőlege­sen, milyen az olva­sók foglalkozás sze­rinti megoszlása? — Munkások, diá­kok, iparosok, értel­miségiek. Sajnos pa­raszti olvasónk álig van. — Mely írók köny­vei a legkeresetteb­bek? — Erre a legköny- nyebb a válasz. Jókai, Mikszáth, Móricz az idősebb korosztályoké, A fiatalok már válto­zékonyabbak, Olvas­nak külföldi klasszi­kusokat, és kedvelik a ma élő magyar írók műveit is. __ Az olvasóterem m ikor van nyitva? — Minden kölcsön­zési napon. Igaz, a helyiség kicsiny, de sok a látogatója. Itt inkább a folyóiratokat, a napi sajtót keresik az olvasók. Jobbára férfiak, fiátdlok. A nők, háziasszonyok otthon olvasnak. Most vékony, sző­ke kisfiú szökken be mosolygó képpel az ajtón. Jöttére megsza­kad a beszélgetés. __ Kezitcsókolom— h arsogja érces fiú hangon, kezében egy tízforintost lobogtat a kölcsönzési lap mel­lett. Másik keze dia­filmes dobozokat szo­rongat. — Mi járatban vagy, Sanyiké ? — Ezeket hoztam vissza és újakat sze­retnék — mondja a gyerek s már rakja is a kölcsönző asztalra a filmeket; Effel: A vi­lág teremtése, A kis­dobos ... — olvasom a címeket. — Sanyi, Sanyi... csóválgatja a fejét a könyvtárosnő — mintha nem tudnád, hogy csak délután van nyitva a könyv­tár. A fiú az ajtó felé sandít, ami még min­dig tárva, nyitva van. — Na, nézd csak meg, mi van kiírva, mikor van kölcsön­zés! A gyerek vona­kodva lépdel a most kedvét szegő feliratig, hangtalanul olvassa, majd megszólal; — De... — Nincs de, kisfiam — szól rá tettetett szi­gorúsággal Egyed Márta. — Mikor akarsz filmezni? Sanyi restelkedve húzza be a vállát; — Este. — Na látod! Gyere csak vissza délután, jó? Várlak ám! A gyerek elporzik a főutcán a pajtásai­val, akik a beszélge­tés ideje alatt csak a, fejüket dugták be az ajtón. — Nemrég kaptuk meg a diafilm köl­csönzést. Igen vagy sikere van a filmek­nek. Egy-egy, akár színes, akár fekete-fe­hér filmet egyforintos kölcsönzési díj elle­nében vihetnek a gye­rekek el. Nem is hin­né, milyen sok gye­reknek van vetítő­gépje! — Azt már elmond­ta, hogy hatszáz be­iratkozott olvasója van csak a könyv­tárnak — kötődöm vele —, most azt mondja el, milyen nyáron a kölcsönzés forgalma? — Nem panasz­kodhatunk. Átlagos napi forgalmunk 50— 60 könyv. Bizony ez tisztelet­reméltó szám... — Milyen fejleszté­si tervei vannak a könyvtárnak ? — Ez nehéz prob­léma. Fejlesztjük ter­mészetesen, de már ott tartunk,. hogy nem tudjuk hova ten­ni a könyvespolco­dat, úgy értem, az újakat, az újabb könyvek számára. Reméljük nem tart sokáig ez az állapot. A kultúrház ha el­készül, hamarosan megoldódik a könyv­tár problémája. Oda­költözünk. Kicsit sértődötten húzza fel a vállát ne­vetésemre, amivel azt jelzem, hogy lassan az egész megye tré­fálkozásainak cél­pontja lesz a tabi kultúrház, azt tartva, hogy még az a köz­mondásbeli lucaszéke is gyorsabban elké­szül, mint ez az épü­let. De azért nem bú­csúzunk haraggal. Talán amikor leg­közelebb meglátoga­tom a tabi járás könyvtárát, akkor már ott lesz otthon a kultúrházban. L. I. Nem ezt vártuk! A KRITIKUS SZAMARA nem hálás feladat vitatkozni a közönség véleményével, mert ha valahol, itt helyén­való az a mondás, hogy »szólj igazat, betörik a fejed!« A Fekete szem éjszakája ka­posvári bemutatója kapcsán mégis vitatkoznunk kell a kö­zönséggel, altkor is, ha a fej- betörés mindössze annyiban nyilvánul meg, hogy e sorok íróját néhányan nagyképű kötöziködőrtek nyilvánítják. A Fekete szem éjszakája előadásait tomboló siker ko­ronázza. Pedig ez a film alig jobb a közepesnél. Igaz, el­ámít színpompás kiállítása, tetszetős ragyogása, és nagy­vonalúsága — Pásztor Ist­ván operatőr valóban remek­szép fényképezése. A film ennek ellenére — noha a kö­zönség nem veszi ezt észre — adósunk marad a szó szo­ros értelmében vett művé­szettel, az emberábrázolóssal, a finom lélektani folyama­tok rögzítésével, a valósággal! A Fekete szem éjszakája című film kápráztat, de nem ad mást, csak látványossá­got nekünk magyaroknak, — a franciáiknak viszont ad egy egzotikus filmet, olyan fil­met, ami a francia nézőkben ismét megerősíti a magyarok­ról alkotott elképzelést, azt hogy Magyarország a tehi- chos, gíhulach és a cigányok hazája. Rigó Jancsi, a világhírű magyar prímás és Chimay hercegnő legendás szerelmé­nek történetét sziruppal le­öntve tálalja ez a film, kilop­va belőle mindent, ami em­beri. Olyannyira elsekélyesí- ti a való mesét, hogy a film címe nyugodtan lehetne in­kább »Georgia Welles egy szerelme«, vagy ez: Hétköz­napi történet a századforduló Párizsából, Egy szó mint száz, Rigó Jancsinak van a legke­vesebb köze a filmhez és ez már csak 1 azért is bántó, mert ö a film címszereplője. S ez a tény a forgatókönyv­író Szász Péternek, René Wheeiemek ás Francois Cfoa­lais-nak rossz értelemben vett érdeme! Ez a Rigó Jan­csi egy szívnélküli, hódító külsejű bábú, a történet vé­ge felé pedig egy nagyképű alak, akit a mélyebben gon­dolkodó ember nem tud saj­nálni, amikor Vdnteheuil her­ceg fogata elrobog szerelme­sével, a szép Georgia herceg­nővel Az emberek, a valóságos jellemek hiányoznak a film­ből, az a finom léQelkábrázo- lás és kultúrált színészi já­ték, amit a francia és ma­gyar közös filmalkotástól méltán várhattunk. De a for­gatókönyv hibáiból eredően és Keleti Márton sok helyütt kínosan fantáziátlan, vonta­tott rendezéséből eredően hiába vártunk! Nicole Counsel a Fekete szem éjszakájában nem any- nyira korábban őszinte elis­merést nyert emberábrázoló művészetével hódít, mint in­kább törékeny, érdekes sző­keségével. Rigó Jancsi szere­pében a fiatal és elismerten tehetséges Buss Gyula egy szívnélfcüli, merev figura. Egyedül Szabó Ernő nyújtott felejthetetlent egy kis epizód szerepben. A FEKETE SZEM ÉJSZA­KÁJA csalódásunkra szolgált, s akárhogy latolgatjuk, a jó- néhány esztendővel ezelőtt készült Dankó-filmünk javá­ra billen a több elismerés. Félreértés ne essék, nem a magyar—francia együtt-alko- tásnak hasznát kívánjuk vi­tatni, csak azt fájlaljuk, hogy egy hamis, művészetben sze­gény filmalkotás született csupán első összefogásunkból, amelyet egy fejlett filmkultú­rájú ország művészeivel kö­töttünk. Egyébként a Fékete szem éjszakájának az az egyetlen érdeme, hogy meg­törte a jeget, és remélhetjük, hogy első közös filmalkotá­sunkat a franciákkal, követi több, más olyan filmalkotás, ami nem okoz csalódást. A léggömb Mint a vadász a hegyekben az őzike lábanyomat, a nyál szaladó árnyát kergeti hóvizen át s nem csügged; de ha szólnál neki: »Itt van előtted mozdulatlan a vad!« - rád sem tekintene tán: éppilyen a szerelem, mert üldözi azt, ami illan, s elfordul attól, ami kínálja magát. (Kalümaehos) A fiú heteken keresztül néma hódolattal, messziről nézte a lányt. Úgy talált rá, mint az álmodott gyöngyszemre az a halász, akit a balszerencse hosszú idő óta kísér, s aki hiába bukott alá életét százszor-ezerszer koc­kattni a kincseit zsugori vén módjára rej­tegető tenger millió-veszedelmű mélyére, nem talált semmit. Azaz amit eddig talált, mind semmi a mostani kincséhez mérve. Bajuszltája alig serkedt a gyermekien duz­zadt száj fölött s máris jóllakatta a nagyváros ■— ahova egyetemi tanulmányai szólították — könnyű kalandokkal. Valami szépet, rendkí­vülit remélt ezen a nyáron. Esténként elindult bebarangolni szülővárosának korán aludni té­rő utcáit. Rendszerint egyedül ment, vagy karonfogva fehér hajú, özvegy édesanyjával, aki ünnepi meghatottsággal rótta Sanyival az utcákat s tért haza a meghitt sétákról. Ha egy edül volt a fiú, mindig tovább tartott a ba­rangolás. Elfáradván, a városka egyetlen cuk­rászdájának teraszán keresett pihenést. El­nézegette a nyolc-kilenc órakor még pezsgő esti életet. Később már nem akadt néznivaló, csak a lány, akit hosszú találgatások után — milyen női név illenék leginkább hozzá? — Margitnak nevezett el magában. Ha korábban érkezett, mint mindennapos bámulatának eleven tárgya, leült, elfogyasz­totta limonádéját, vagy éppen amit kért és várt. A lány érkezése olyan természetes volt, mint az, hogy kél és nyugszik a nap, a ta­vaszra nyár jő és az őszre tél. Margit minden este jött, egyedül, sudárszépen, fiatalon. S ami tulajdonképpen magára vonzotta a fiú figyel­mét: szomorúan. Az alabástrom arcon, mely­nél különbet nem festett festő ecsetje, még véletlenül sem suhant át soha a fiatalság sa­játos fénye, a derű. Barna szeme ijesztően fe­ketének és mélynek látszott a gyenge esti világításban. Sanyi megfigyelte és jólesett ne­ki, hogy senki nem merte megzavarni a lány szomorú magányát, amint az nyugtalanul ült, szemét idegesen jártatva a jövő-menőkön az- aal a nézéssel, ami néz, de nem lát. A fiú megkérdezhette volna a kiszolgáló kisasszonytól, hogy ki ez, mindent megtud­hatott volna, a kisvárosban mindenki isme­rős. De nem akarta beleavatni titkába az ava­tatlanokat. Fürkészte a lányt, estéről estére megpróbálta összerakni a lelkét ellesett moz­dulatokból, rebbenésekből. De elégedetlen volt e művével. Semmi mese nem volt olyan szép és igaznak tűnő, mint a gyenge vadakat szin­te összeroppantó bánat, mint a szomorú szép­ség maga. — Margit, Margitka, milyen szép vagy ma megint, és milyen soká jöttél! — beszélgetett vele a fiú némán, s úgy elpirult, mint alma lo­páson rajtakapott kisgyerek, amikor a lány távoli pillantása megpihent rajta, hidegen, majdnem elutasítóan. Ilyenkor abbahagyta Sanyi az egyoldalú beszélgetést, mintha attól kellene tartania, hogy egy óvatlan percben hangosan buknak ki ajkán a gyöngéd szavak és nevetségessé válik. Emlékezetében először a gimnáziumi évek óta verssorok után kuta­tott, mert úgy érezte, hogy adandó alkalom­mal ennek a lánynak csak csodaszépet mond­hat, nem pedig a pajtásoktól eltanult vagá- nyos bókokat. I smeretlen ismeretségük ideje, alatt Sa­nyi egyszer látta a lányt mosolyogni. Nem azzal a játékos, lelkes vidámsággal, ami a szív legmélyéről fakad, s széppé tudja vará­zsolni még a csúnya arcokat is. A mosoly fáj­dalmas volt, amilyen gyorsan kinyílt a kes­keny ajkakon, olyan gyorsan el is hervadt. A fiú éppen el volt foglalva egy körülötte saem- telenkedő virágárus fiúval, amikor meglátta, hogy a lány asztalánál helyet foglal egy tagbaszakadt, ősz hajú férfi. Margit mosolya az érkezőnek szólt. Sanyi apát, idősebb test­vért, ismerőst vélt a férfiban felfedezni, mégis irigyelte, amikor távozóban látta oldaílán a lányt. — Most utánuk mehetnék, megnézhetném, hol lakik — csüggött jó ideig a gondolaton. De nyugtalan szívének ez az ötlete is olyan gyermekes volt, ami meghal anyjával, a pil­lanattal. Másnap korábban jött, elhagyta az esti sé­tát is. Szemben ült le a bejárattal és várt. El­múlt hét óra, elmúlt nyolc óra, Margit nem jött Alig valamivel a záróra előtt állt fel s indult el haza. Haragudott magára és hara­gudott a lányra is. Egyszeriben felfedezte, hogy a lánynak csúnya a járása, igen, kimon­dottan csúnya! De azért másnap, harmadnap megint csak várta, Sanyi megcsaltnak érezte magát. Kisemmi­zettnek egy megfogalmazhatatlanul nagy gaz­dagságból. Szerelmes volt. Verseket firkált fecni p^pírszeletkékre és gondosan hajtogatta az iskolás szonetteket bőrtércájába, hogy majd egyszer együtt olvassák el a lánnyal. Együtt mulatnak azon, hogy milyen bolondságra is adta a fejét. Mérnökhallgató létére verseket írt, mint valami századvégi finomkodó gaval­lér. Egy hétig gyötrődött a kérdésen, hogy hova tűnt Margit, mire megtalálta az első meg­nyugtató feleletet: nyaralni. Nyaralni mehe­tett a Balatonhoz. De hiszen ez pompás! Ott, ahol annyi a vidámság, a fény, a levegő, ott megtanulhat nevetni a kedves teremtés. P z után a magyarázat után Sanyira vil- Jü lámcsap ásként hatott, hogy az ünnepi vásár forgatagában egyszerre előtte termelt Margit, égszínkék ruhában, annak a férfinak a karján, akivel elment akkor, amikor utolszor látta. A fiú csak most vette észre, hogy a lány bal lábára aprókat biceg. Megbűvölve eredt a két ember után, amikor azok lassítottak, ő is lassított. — Csak legalább egy percre hagyná egye­dül a bátyja! — fohászkodott és restelkedve dugta hátra a kezében szorongatott kék lég­gömböt, amit öccsének vett. Előtte szótlanul haladt a furcsa pár. Váratlanul megálltak a léggömb árus standjánál, ahol sok apróság to­longott. — Ákos, nem venne nekem egyet? — ütötte szíven a fiút a lány esengc madárka hangja. — Ugyan kérem, ne legyen gyerek! Csak nem fogok sorbaáüni egy ilyen vacakért! — dörmögte a férfi kelletlenül. — Hát jó, ha oly sok, amit kérek..; — folytatta felindulástól remegő hangon a nő. Erre a férfi hirtelen elengedte a karját és meghajolt: — Lássa: kívánsága még mindig parancs, asszonyom! Sanyi a nő mellé sodródva szédüléssel küsz­ködött. Kétségbeesetten kereste a fiatal te­remtés tekintetét, hátha a sok ajkára tola­kodó néma miért közül egyre választ kaphat. De nem tudta elkapni a lány egyetlen pillan­tását sem. Látta, hogy tiszta szerelmének ele­ven tárgya majdnem sír és ajkába harap, amikor látja, hogy az ősz hajú, a férje, aki mellett minden bizonnyal nagyon boldogta­lan, visszafordul. — Asszonyom, a léggömb elfogyott, talán foglaljunk helyet, amíg jön a következő szál­lítmány. Sanyi át sem gondolva, mit tesz, odalépett: — Ha megengedi, én... szívesen odaadom ezt a léggömböt. — Elakadó lélegzettel állt szénben az asszonnyal és átható nézésére da­dogni kezdett: — Ha... ha megengedi:sí A férj ebben a pillanatban ért vissza. Gu­nyorosan nézte végig a vékonydongájú, ma­gas fiút. — Lovagi szolgálat, édes fiam? — húzta el a száját. S talán ez mentette meg Sanyit. Az asszony arca félderült. — Elfogadom, de.:; — Parancsoljon — hajolt meg esetlenül a fiú és ujjongott belül, hogy Margit mosolyog, amikor a játékosain libegő kékség után nyúL — Köszönöm, igazán köszönöm. — Én is köszönöm — ragyogott a fiú, de abban a pillanatban jéggé dermedt ő is, meg a fiatal nő is, mert a férfi hat forintot erősza­kolt Sanyi erőtlenül kinyíló markába. — Fogja, kérem. Viszontlátásra! Sokáig állt a letaposott fűszegélyen. A tö­meg már régen elnyelte üdvösségének és meg­aláztatásának két emberét. Keserűen vágta a porba a három fényes kétforintost és elin­dult. Késő estig ődöngött a bántóan örvénylő vidám forgatagban a közeli utcákban, hagy­ta, hogy sodorják az emberek, vitte, vitte a lába és azt hitte, megszakad a szíve az imént 6zerteröppent álomért. Éjfélre járt az idő, még mindig oda vezetett vissza az útja, ahol Margitnak ajándékozta a kék léggömböt. Nem tudott elszakadni a helytől, pedig az árusok már rég felszedték sátorfájukat. Leült a po­ros fűszegélyre, s újra meg újra végiggondol­ta a véletlen találkozást. Az egész olyan való­színűtlen volt, de minél többször idézte fel emlékezetében a szomorú kicsi asszony arcát, könnyes köszönöm-jét, annál nagyobb békes­ség leöltözött a szívébe. A közeli templom toronyórája kettőt ütött, amikor benyitott otthon. Anyja ébren várta, ott kuporgott hálóingb'en a ka­napé sarkában, olvasott. — Kisfiam... — tapogatta végig aggódó szemével —, valami bajod történt? — Nem, nem mama... — karolta át gyen­géden a fiú, s hogy el ne sírja magát férfiat- lanul, erősen köszörülte a torkát — nincs baj... csak, elszállt egy léggömb. A fehér hajú asszony hitetlenkedve tolta el magától a gyereket. Nem szólt semmit, csak amikor a másik szobában jó hosszú idő után elült a neszezés, nehéz szívvel topogott az ágyhoz. — Mégiscsak történt valami, Sanyi nem ivott eddig soha... Most meg nem is evett... Léggömb, még hogy elszállt egy lég­gömb — méltatlankodott szelíd haraggal, az­tán belemosolygott a szoba végtelen csendű sötétjébe, mielőtt lehunyta volna a szemét: — Milyen bolondosait ezek a gyerekek! László Ibolya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom