Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-03 / 182. szám
SOMOGYI NÉPLAP 3 Vasárnap, 1958. augusztus 9« A SZOCIALISTA HUMÁNUM SZELLEMÉBEN Emberek vagyunk. Megértésre, szeretetre vágyók. Igazságérzetünk minduntalan hábo- rog, ha méltatlanul bántanak minket. Keressük a kiutat az esetleges rosszindulat szülte vádak alól, és küzdünk, hogy elfogadjanak, értékeljenek, emberszámba vegyenek. Hibákat követünk el, tévedünk, mert emberek vagyunk. Vállaljuk érte a felelősséget. A büntetést is. Azonban nem szeretjük, ha egyszer jogosan kifogásolt, nem jóvátehetetlen, de azóta óriásira duzzasztott tévedésünket éveken át emlegetik, s erre hivatkozván felületesen, kézlegyintéssel döntenek sorsunkról. Mert elég egy szó, egyetlen rosszindulatú megjegyzés, s már kerülnek az emberek. Kivetettjei lehetünk így a társadalomnak, mindentől elzárt, kisemmizett, elkeseredett bábok. Nos, egy ilyen történetet akarok most elmondani. Főszereplője egy asszony, aki nem találhatja meg helyét a társadalomban, mert valami, vagy valaki mindig közbeszól... Kovács Ernőné (előző nevén Báron Pálné) másfél éve fut igaza után, melyet látszólag többször is elismertek már. Valaki talán így mondaná: a sors üldözöttje. Én úgy látom inkább: nem túlságosan emberségesek, kik akarva-akaratlan (nehéz lenne kideríteni) gátat vetnek útjába... 1957. március 31-én racionalizálták. Jogos volt, vállalati érdek, senkinek sem lehet szava ellene. Pénztáros volt a Somogy megyei Tejipari Vállalatnál, • s az átszervezés folytán kiesett. Sok emberrel, másokkal is előfordult ez már. Csakhogy történetem szereplője azóta' sem tud elhelyezkedni... Hivatalos pecsét, aláírás tanúsítja: »Munkáját. pontosan lelkiismeretesen ellátta, ellene kifogás nem merült fel, magas képzettségről és sokoldalú gyakorlati tapasztalatról tett tanúbizonyságot. Működése alatt politikai tevékenységet, különös tekintettel az ellenforradalmi eseményekre, nem fejtett ki.« Ezzel bocsátotta útjára a vállalat. És azóta már sok helyen megfordult: a városi tanácsnál, a Vízműveknél, a kollégiumban és más vállalatoknál. Mindenütt képzettségének megfelelő állás kínálkozott, örömmel fogadták. Am az információ megérkezése után az arcokon megfagyott a mosoly, s lemondóan közölték: politikailag nincs valami rendben... Kovács Ernőné nem dolgozik. A megyei pártbizottság vizsgálta az ügyét. Igen, állítólag az ellenforradalom alatt, vagy után tett valami kijelentést. De ettől nyugodtan elhelyezkedhet. (Hasonló kijelentés nem egy, több ember szájából is elhangzott akkor.) Nem tartják ellenforradalmárnak, ellenségnek, hanem azért racionalizálták, mert létszámcsökkentés volt a vállalatnál... Hiába a papír, az igazolás .., Kovácsnét úgy tüntetik fel mindenütt, mint politikailag megbízhatatlant, s ezáltal nem tud állásba jutni. Ki kéri az információt és kitől? Nehéz kérdés. Papíron egyik vállalat sem kért javaslatot, csak szóban hangzott el körülbelül így: Kovácsné tipikus kispolgár, kijelentéseket tett az ellenforradalom után... Nos, ha ezt mondják az emberről, szinte magától értetődik, hogy a szűk szavú és nagyon is egyoldalú vélemény eleve kizárja az elhelyezkedés lehetőségét. Félreértés ne essék: ha valaki bűnös, bűnhődnie kell. Nem emelnék szót védelmében, nem igyekeztem volna kibogozni a kibogoz- hatatlant. De Kovácsné nem bűnös. Olyan kijelentést tett, mellyel nem érthetünk egyet, amelyért dorgálás jár. De semmi szín alatt sem foszthatjuk meg miatta a munka lehetőségétől. Talán nem is rosszindulatról, felületességről van szó ebben az esetben. Miért, hogy Vétek József elvtárs, a Vízművek igazgatója csak úgy »utcán át« érdeklődik a nála jelentkezettről? Miért az, hogy Némethné elvtárs így nyilatkozik: »Tiltakoztam ellene először is azért, mert nő. És hangoskodott októberben ...« Miért az, hogy Fehér József elvtárs, a Tejipari Vállalat párttitkára, amikor tudomására hozom, hogy Kovácsné még mindig nem tudott elhelyezkedni, így válaszol: »Az az ő baja«. Másképp kell bánni az emberekkel, még ha hibáztak is, még ha százszorosán is elítéljük egyetlen kijelentéséért. Mert szocialista humanitásról beszélünk, emberségről... Igen, igaza van Fehér elvtársnak. Nem hivatott arra, hogy valakinek fészket csináljon. Azt mondja: »Nem teszek egy lépést sem elhelyezkedése ellen. De hogy kijelentéséről tájékoztatok mindenkit, ez biztos.« Nem itt van a baj. Ott, hogy papíron más a véleményünk egy emberről, mint szóban. Hogy jogos volt-e kiadni azt a bizonyos működési bizonyítványt, és arra illetékesek írták-e alá? Igen, ezen lehet vitatkozni. De Kovácsné dolgozni akar, s joggal hivatkozik a vállalat javaslatára... Tanulságos ez a történet, nagyon tanulságos. És arra int, hogy büntessük meg, aki bűnt követett el, de ne ítéljük el, legyünk emberségesek azokkal, akik tévedtek. Egy kicsit mindig annak az embernek a he'vébe k? képzelni magunkat, akinek a sorsa, léte, munkalehetősége függ tőlünk. Mert ilyen dolgokat nem lehet felületesen, kapualjban, ■ így utcán elintézni. Sokkal nagyobb felelőseget várnak tőlünk, mert az emberek nem szeretik, ha méltatlanul bántják őket... JAVOBI BÉLA. |Vfl egvallom, amikor szoba elegyedtem Rékási Jánossal, és előlhozakodott családi tragédiájával, először fenntartással fogadtam az apósára, bizonyos Szegény Imre nevű egykori gabonakereskedő, vagyonos gazdára tett nem éppen hízelgő megállapításait. Volt okom a kétkedésre. Mostani találkozásunk ugyanis már nem az első, idestova két esztendő óta ismerjük egymást. A nagy-nagy vihar és megrázkódtatás idején — emlékszerr nyomatékot akarna adni mindannak, amit eddig elmondott, apósáról alkotott véleményét, egész élete történetét elmeséli. A községben, ahol lak- tunk, nem számítottunk a jómódú polgárok közé, de apám néhány hold földecskéjé- ből, ha nem is pompásan, de azért, mint a hozzánk hasonló többség, megéltünk. Volt kis házunk, szőlőnk, s apámnak telt annyira, hogy taníttasson engem. Az érettségi után szaksége miatt — tényleg beteg volt — nem bírja a börtönbüntetést leülni. Be is feküdt akkor a kórháziba. Persze teljesen nem úszhatta meg szárazon, de mikor kikerült a börtönből, még nagyobb mellénynyel, volt. T gy telj az idő, hol ott-*• hagytam őket, hol visz- szacsaltak. Persze akkoriban rá voltak szorulva a fizetésemre, meg aztán egy mentő- angyal is kellett, akinek a nevére rá lehetett Íratni a tehe► ♦♦*♦♦♦♦♦♦•►*♦*♦♦ *<♦ Feleségem kuláklány — igen-igen azok oldalán állt, akiknek érdeke lett volna, j hogy az ellenforradalom győzzön, hogy Pesten a Mindszen- tyéké és herceg Eszterházyéké, falun meg az egykori nagy- gazdáké legyen a döntő és utolsó szó. Másoktól tudtam, van ennek indítéka: erős szálak fűzik ahhoz a másik osztályhoz. Közben sokáig nem találkoztunk. Hanem az egyik nap csak megállít az utcán. Kezet fogunk, és jön velem. Látom raj- i ta, nem a legjobb bőrben van, és hangulata sem valami ragyogó. De nem is kell sokáig találgatnom, mi baja lehet ennek az erős embernek, mintha ; kitalálná gondolatomat, mondja magától is, hogy talán enyhülést szerezzen bajára. — Megátkoztam még a helyet is, ahol valaha egy kuláik is megtermett, de azt is, aki szegény létére módos gazdá lányához húz. — S mert látja, hogy nem értem, mit akar ezzel mondani, folytatja: Rólam van szó, én vagyok az áldozat, aki tíz év alatt saját bőrömön éreztem, mit jelent, ha az após meg az anyós nem fogadják be a szegény házból hozzájuk nősült vejüket. — S mivel még mindig érzi kétkedésemet, hogy hátha azt gondolom róla, az elfogultság beszél belőle, mintha nagyobb 6. — Én is az vagyok — szólalt meg elgondolkozva az őrnagy — én azonban már megkaptam az előléptetést. Nem a legkönnyebb elintézni. Van ösz- szeköttetése a parancsnokságon? — Nincs. — Megpróbálok segíteni magán — mondta az őrnagy, nagyot hallgatott, és mosolyogva folytatta. — Ne csodálkozzék, hogy az első perctől fogna őszinte voltam, de vakon bízom az ilyen nyílt arcú emberekben. Lehet, hogy ez oktalanság tőlem? — Szándékosan is ölthet valaki nyílt arcot. — Tudom, tudom — egyezett bele sietve az őrnagy. — S ami az előbb említett mondást illeti, engedje meg, hogy kerek perec megmondjam, hagy a Führeren kívül nem ismerek más katonai zsenit. Benne, csakis benne reménykedem. — Persze! persze! — egyezett bele ijedten az őrnagy. — Kire támaszkodhatnánk másra? — Nagyon hálás lennék, ha hozzásegítene valami beosztáshoz — mondta Gyementyev. — Az őrnagy azonnal megérezte ebben a »ha«-ban, aminek külön értelme volt, a fenyegetést. — Olyan tiszt vagyok, aki a fronton mindig megállta a helyét, de sajnos összeköttetések dolgában csehül állok. Hogy tétlenül lézengjek csak, azt meg nem veszi be a gyomrom. Ha kell mint közkatona megyek ki a frontra. — Gyementyev őszintén mondott szavaira az őrnagy meglepetten kapta fel a fejét, érezte, hogy az előtte ülő becsületes és becsületességében rettenthetetlen fronttiszttől nem kell félnie, de feltétlen segítségére kell sietnie. — De hogyan értesítem, ha lesz valami? — kérdezte az őrnagy. — Ha nem találok lakást, akkor úgyis együtt vagyunk éjszakánként — válaszolt Gyementyev —, ha mégis sikerül találnom valami olcsó szállást, akkor két-három nap múlva beugrók este, jó? — Természetesen. — Köszönöm. Amikor befejezték az étkezést, Gyementyev mindkettőjük reggelijét kifizette. — Ne haragudjék, hogy maga helyett is én fizetek, de míg a mocsarak közt bolyongtam, nem költhettem el a pénzt, amint mondják, a bajból is van haszon. Az őrnagy mosolygott. — A magam részéről jobban szeretem, ha nem a bujkálás miatt takarítom meg a pénzem. 5. A posta zsúfolásig tele volt. »Remek fickó, tudja, hol a legjobb találkozót adni« — gondolt Gyementyev az ösz- szekötőre. A kapitány szándékosan jó egy órával előbb ott volt a postán. Ki akarta kémlelni, hogyan viselkedik Pawl Ar- vidovics, amíg rá vár. S ami a legfontosabb, attól tartott, hogy kelepcébe csalják, hiszen személyesen nem ismerte Pavel Arvidovicsot. Lehet, hogy azért nem stimmelt a jelszó, mert nem az összekötő, hanem valaki más válaszolt. .. Gyementyev végigfürkészte a helyiséget, de semmi gyanúsat nem észlelt. Sikerült olyan jó helyet kapnia a hatalmas asztalnál, melyen a táviratokat írták a tisztek, hogy a terem minden sarkát és a bejáratot is kitűnően láthatta. Vett egy borítékot a hozzávaló papírral, s kétszer megrágva minden mondatot, belefogott a levélbe, amit Berlinben élő feleségének, Lizet- tenek írt. S ha valakinek eszébe jutott volna, hogy ellenőrzi, csakugyan létezik-e Berlinben ez a Lizette, az Alexandr-platz 4-ben valóban megtalálta volna. Sőt, azt válaszolta volna az érdeklődőnek, hogy réges-rég vár már erre a levélre, hisz férje, Paul Ruckert hónapok óta egy sort sem írt. Gyementyev a hadműveleti csoport embereivel és Dovgalev ezredessel közösen a legaprólékosabban kidolgozott mindent, amikor a feladat végrehajtását megbeszélték. .. Gyementyev azonnal felismerte Pavel Arvidovicsot, sőt kicsit még bosszankodott is a viselkedésén, mivel nagyon feltűnően várakozott. Gyementyev nem ment azonnal oda hozzá, azt akarta, hogy jól körülnézzen a helyiségben. Pavel Arvidovics körbesétált, végül az újságos bódé előtt állapodott meg, ahol sokan tülekedtek. »-Nagyszerű ötlet« — dicsérte meg gondolatban az öreget a kapitány. A féligkész levelet zsebébe gyűrte, felállt, és szintén odaállt a bódéhoz. Az öreg figyelmesen megnézte az arcát, de nyilván nem ismerte meg éjszakai vendégét. Gyementyev vett néhány újságot, s kitartóan bámulta az öreget. — Bocsásson meg, hogy megszólítom, de azt hiszem, magánál lakik Nelke katonaorvos. Ugye, nem tévedek? — Nem, kérem — válaszolt remegő hangon az öreg. — Hogy van, nincs semmi baja, otthon találom? — Gyementyev jó hangosan kérdezősködött, hogy mindenki hallhassa, miről beszélnek. — Nem hazafelé megy? Együtt mehetnénk talán, megnézném a lakóját. Az öregnek ideje sem volt magához térni, Gyementyev belekarolt, s kivezette a posta épületéből. — A sarok után balra van a Hold-kávéház, ott várom tíz perc múlva — súgta az öreg. — Rendben — válaszolt ugyanolyan halkan Gyementyev, és előre sietett. Elment a kávéház mellett, és megállt az első keresztutcánál, majd visszafelé indult. A kávéház csaknem üres volt, s Gyementyevnek újra bosszankodnia kellett az ösz- szekötő tapasztalatlansága miatt. Hogyan üljön le a német birodalom tisztje egy »civil patkány« mellé? Erre könnyen felfigyelhetnek. Azonban nincs más választás. Odalépett sietve az asztalhoz. — Megengedi, hogy helyet foglaljak? — Tessék... Gyementyev leült, és tanulmányozni kezdte az étlapot. (Folytatjuk.) mát tanultam, akkor apám azt mondta: »Fiaim, téged szárnyra eresztlek, alapíts családot, a többi a te dolgod, hogyan irányítod tovább életedet«. Aztán elkerültem a családi háztól, elszólított a hivatásom. N.-re helyeztek, ott ismerkedtem meg Szegény Rózsával, akinek apjára különben sehogy sem illett a »szegény« név, mert szép, kastélynak is beillő háza, nagy birtoka meg jól menő gabonakereskedése volt. Rózsa — aki egyre jobban megtetszett nekem — egyetlen gyerek, a tekintélyes birtok egyedüli várományosa volt. Eszembe jutott apám tanácsa, amikor elbocsátott hazulról, hogy csupán tőlem függ, milyen kovácsa leszek a magam szerencséjének. s már bele is képzeltem magam a kastélyszerű házba, a vagyonba. Apám házánál csekélyke örökség várt rám, tudtam, hogy az nem elegendő a boldogsághoz, hát számítottam, milyen jó lesz, ha én leszek a »fejes« a birtokban, egy ideig még állásban maradok, talán még ragasztani is tudok hozzá a keresetből, ha meg nem, akkor is urasan megélek. Szóval, ne vessen meg érte, így gondolkodtam akkor. Vonzott a vagyon, a jó élet. Megbűnhődtem érte. Tíz év alatt annyi keserűséget nyeltem, amennyit kevés ember élt volna át szó nélkül. Rájöttem, hogy hiábavaló álmaikat kergetek. De közben el kellett viselnem, hogy emberségemben megtipornak. Megszámolni se tudnám, hányszor szememre vetették, hallgatás a helyed, a rajtad valónál egyebet sem hoztál... A ztán jöttek az ötvenes 1 ” évek. Nem jó napok jöttek a kuláfcokra. Két világ között éltem. A demokráciától kaptam a fizetést, odahaza meg hallgattam, apósom hogyan gyalázza a rendszert a kommunisták halálát várva. Nem tudtam eldönteni: voltaképpen hol is állok. Gyenge voltam. Feleségem nagyon szerette szüleit, ezért inkább hátat fordítottam az .állásnak, s hazamentem gazdálkodni. Sajnáltam otthagyni őket egyedül. De így sem szíveltek. A faluban sclkan haragudtak apósomra, és megvetették hörcsög természete miáitt, de ő még akikor is megalázott engem. Ö dirigál, én meg húzzam az igát, és ne követelőzzek — mondta. Végül is a szökés erőltetett, elmentem vidékre dolgozni. Nem bírtak velem egy levegőt szívni, a gőgtől soha nem tudtak befogadni maguk közé. Higgye el, úgy fájt, hogy nekem egyetlen egyszer sem mondták1: »hogy vagy, édes fiam«, ellenem uszították a feleségemet, állandóan azzal ijesztgették, vagy én kellek neki, vagy ők és a birtok. S őt is csapdájában tartotta a vagyon sóvár ördöge. Inkább melléjük állt. Aztán, hogy távol dolgoztam, ritkán jártam haza, kezdtem felejteni a régi sérelmeket. Egy nap — úgy 1952 tájén lehetett — bíróságra citálták az öreget, mert — most már megmondhatom — igen hitvány ember volt, szívből gyűlölte a rendszert, és ahol csak tudott, gáncsoskodott is. Az volt a kedvenc szava járása: »En a ní- mandok előtt — a kommunistákat értette — soha nem hajoltam meg, ma sem tudok.« A bíróság elítélte, engem akkor újra hazacsaltak, mi lesz velük — kérleltek —, s nagyon fogadkoztak: ellenem többé egy fűszálat sem tesznek. Engedtem nekik. Bár soha se tettem volna. Bejöttem a városba, orvosokhoz jártam, adjanak neki papírt, hogy betegnet meg a disznót, s ha jönnek a hatósági emberek nagy adóssága fejében zálogolni — mert ha csak nem volt nagyon muszáj, sohasem fizetett —, lehetett sopánkodni, hogy hát emberek, maguk elviszik ennek a szegény gyereknek a holmiját, a gyerekek szájából kiveszik a falatot? S ilyenkor a jószívű hatósági emberek tétlenül távoztak, nem foglalták le a bútort sem, mert azt mondták nekik, épp a múlt hónapban vettem. Most meg, amikor otthagytam őket, egy rossz vaságyat tettek be a lakóhelyül kijelölt; kamrába, semmi másod nincs, adták tudtomra. Csak látta volna, milyen nagy örömben úszott az öreg ötvenhat októberében, elővette a »K« jeles beszolgáltatás! könyvet, a kabátja elejére ragasztotta, és úgy fényképeztet- te le magát. Hadd tudja meg a falu, hogy Szegény Imrét nem lehetett megtörni, igenis büszke vagyok a fculákságra, dicsekedett. Különben tessék, itt az élő bizonyíték, a fénykép. No de nagyon messze elkalandoztam. Szóval ott hagytam abba, hogy volt az ellenforradalom. A ztán, hogy nem úgy lett, ahogy ő szerette volna, bánkódott, de azért nem csüggedt el. Tavaly megint hazahívtak a vidéki állásiból. Enyém a föld, fele jövedelemmel, azt csinálok, amit akarok — ígérték. Kötélnek álltam. Hogy mit dolgoztam ón?! Mégsem állták szavukat. Minden maradt a régiben, továbbra is csak szegónyjánosnak néztek, cselédnek. Éjjel-nappal túrtam a 22 hold földet, de még csak nem is ettek velem egy asztalnál. A gyerekeim velük aludtak egy szobában, ha szóltam miatta, mindjárt megvolt a harag. Akkor vidéken dolgoztam, gyerekeim csak titokban levelezhettek velem, mert az apósom kikötötte: ha megtudja, hogy megszegték a parancsot, akkor pusztulniuk kell a hazától. Most jól érzi magát az öreg, az államnak most se fizet, állatot a két lován kívül nem tart, hogy ne lehessen mit lefoglalni, s újra titkos vágyakat sző. Nem lehet azzial boldogulni. Amíg lehetett, csak tűrtem, egy napon aztán vógeszekadta türelmemnek. Valamiért összezsörtölődtünk, s egyszer csak azt mondja nekem: »Jani, te olyan ember vagy, mint az apád, aki odakötötte feleségét a jászolhoz.« Erre aztán elkapott a düh, az én megboldogult szüléimét mindenki becsülte a faluban, csak nem hagyom emléküket ilyen embereknek besározni! Tíz év ösz- szegyülemlett keserűsége szakadt fel akkor bennem, olyanra ragadtattam magam, amire még gondolni sem mertem volna, pofonvágtam az öreget. Benne volt abban az ütésben minden megaláztatás, megti- Dort emberségem, mindenminden. Azelőtt igyekeztem kedvében járni, mindent megtettem, inkább hallgattam, de ekkor betelt a pohár. Úgy éreztem. nagy adósságot róttam le. ¥7 eleségemet továbbra is a vagyon elvesztésének félelme tartja rabul. Hívtam, jöjjön velem, mert szabadulni ákardk a pokoltól, ember akarok lenni. De az öreg hatalmában tartja, őt is el akarja venni tőlem. Sajnálja tőlem a boldogságot, mert szegény gyerek voltam, ám most a régi életnek vége, a kínpadot nem vállalom. Varga József
