Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-24 / 199. szám
SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1958. augusztus 24. Bírósági hír: P. Magdolnát közveszélyes munkakerülésért bathónapi javító-nevelő munkára Ítélték. „Úgy szeretnék jó lenni...1 A hat hónap már letelt. P. Magdolna most itt ül az egyik megyei szerv irodájában, és segítséget kér. — Szeretnék dolgozni — mondja — egy olyan üzemben, ahol munkás- szállás is van. Ügy szeretnék jó lenni... Nem akarok tovább így élni, de tudom azt is, egyedül nem vagyok elég erős. Ha azonban segítenének, fognák a kezem, talán sikerülne. Könyörög. Álmokat kergetett eddig, de szertefoszlottak. S ő itt maradt rádöbbenve, hogy az az út, melyen eddig haladt, csak a mocsárba vezet. Nem, nem akar elsüllyedni, belefulladni. Kapkod, mint a fuldokló, aki saját erejéből már képtelen arra, hogy meneküljön a pusztulásból, megmentse életét. Segítség kellene... Erős kezek, melyek kihúznák a mocsárból, s nem engednék, hogy visszasüllyedjen. ■ — Késő, állítják többen — köztük hivatalos szervek is — határozottan. — P. Magdolna már menthetetlen. Nem érdemes véle foglalkozni, legfeljebb, ha folytatja eddigi életét, vissza kell küldeni oda, ahol nemrégen hat hónapot töltött... Októberben lesz 19 éves. Csinos, középtermetű, kissé móléit lány. Haja boszorkányos, Marina Vlady-féle frizurát visel. Zöld, fodros ruha van rajta, nyakában fekete bársony- szalag, rajta apró medália. Arcát nem festi, de a fiatalság hamvát hiába keresi rajta az ember. Amit talál mindössze, az a szája szögletében meghúzódó kesernyés mosoly. Talán a hat hónap, talán fiatal életének kellemesnek cseppet sem mondható emlékei hagyták ott ezt a kesernyés mosolyt. — Rossz lány — mondják róla —, vérében van a csavargás, a munkakerülés.. 4 Pedig ő sem született rossznak. Családi körülményei azonban őt is, mint annyi más fiatalt, lejtőre taszítottak. Apja azon a napon halt meg szívbajban, amikor ő megszületett. Három éves korában anyja menhelybe adta, ahol meleg ételt, ruhát kapott, csak éppen szerete- tet nem ..; Megjárta az ország szinte valamennyi menhelyét, a fel- szabadulás után pedig az állami nevelőintézeteket. Volt gondozószülőknél is, de nekik a gyerek nem volt fontos, csak az utána kapott pénz. Sehol nem bírt megszokni. Keresett valamit, de maga sem tudta, mit. Most már tudja, hogy szeretetre vágyódott. Tizennégy éves volt, amikor először szökött meg, aztán gyakran vitték vissza a rendőrök vagy a nevelőszülőkhöz vagy az állami nevelőintézetbe. Nagykorúvá vált. Kikerült az állami gondozásból, a maga ura lett. Dolgozott egyik kaposvári kollégiumban is. Egy nap száz forintot adtak a kezébe, elküldték bevásárolni. A pénzt magára költötte, s nem mert visszamenni. Pestre került, majd onnan javító-nevelőmunkára. Rossz útra tévedt, de ebben körülményei is segítették P. Magdolnát. Igaz, amióta felnőtt ésszel gondolkozik, maga sem sokat tett, hogy visszatérjen a jó útra. Mert milyen fuldokló az, aki könyörög életéért, segítségért kiabál, de a feléje nyújtott kezet nem fogadja el? 0 is így tett. Leve- ■ let hozott a már említett megyei szervhez annak központjától. A levél névre szólt, de »valaki« felbontotta. Azt állítja, hogy egy másik megyei szerv tette ezt. Később kiderült, hogy annál a megyei szervnél, melyre a levélfelbontást hárította, nem is járt. Lakáskörülményei is rendezetlenek. Állandó és ideiglenes lakásbejelentése vidékre szól. Kaposvárott csak »vendégként« tartózkodik ... / Kissé zavaros az ügy. Mintha azt szeretné, hogy sajnál- 'ják, de nem nagyon keresi a kifelé, illetve a visszafelé vezető utat. Esténként a parkban látni. Rendszerint egyedül érkezik, de nem egyedül távozik ... Ha rendőrt lát, gyorsan eltűnik a parki vendéglőből, s csak a rendőr távozása után merészkedik vissza. Fél... Bizonyára van miért... Pedig, ha ő maga is keresné a megjavulás lehetőségeit és mások is segítenének neki, talán még volna visszaút... A kollégiumban, ahol dolgozott, munkájáról, magatartásáról nem mondanak különösebbet. — Kicsit nagy a szája — emlékeznek vissza —, de hát ez mással is előfordul. — A pénzügy közben rendeződött. — Ha megkapjuk a kért létszámkeretet, elsejével vissza is vennénk őt, mert sajnáljuk, és mert segíteni szeretnénk rajta — mondja a kollégium gondnoka... Nehéz megjósolni, mi lesz P. Magdolna sorsa. Kap-e valahol munkát, munkásszálláson helyet, melléje állnák-e segítő szándékú emberek? Mindenesetre tőle is függ: tud-e szakítani, akar-e szakítani múltjával. De nem csupán miatta emeltük fel szavunkat. P. Magdolnához hasonló fiú és leány több is él az országban. Olyanok, akik szüleik elhalálozása vagy rendezetlen családi élete miatt állami gondozásban nő- fel. Mi lesz a sorsuk? Jól- ' ők az állami nevelőinté- t 'eben nemcsak meleg ételt, ruhát és szállást, hanem szeretetet is kapnak, szakmát tanulnak, de legtöbbjük a nagykorúság elérése után kikerülve az életbe, nem áll elég erősen a lábán, könnyen le tudják téríteni a jó útról... Ne hagyjuk az ilyen fiatalokat egyedül, támasz nélkül. Ha kikerülnek a nevelőintézetekből, álljunk melléjük, segítsük őket. Segítsen elsősorban a KISZ, a nőtanács. Ha azt látjuk, hogy ezek a fiúk, leányok rossz társaságban, rossz úton haladnak, állítsuk meg őket a lejtőn, míg nem késő. Arra is gondolhatnánk, hogy azokat a fiatalokat, akiknek megjavulására egyedüllétük miatt nincs lehetőség, továbbra is állami felügyelet alatt neveljék addig, amíg megjavu- lásukra megteremtik a biztosítékot. Ez csupán egy javaslat. Helyességén lehet és kell is vitatkozni, de egy dologban nem lehet vita: el kell érnünk, hogy minél kevesebb P. Magdolnához hasonló leányt, fiút kelljen munkakerülésért, esetleg erkölcstelen életéért bíróság elé állítani. Bíz rajtunk is áll. Szalai László Dupla vagy semmi Az augusztusi napfürdő és a Ba- | laton hűsítő vize után szívesen térnek be a szemes! üdülők a tó- j parti zenés Vigadó étterembe. Egy- két pohár sör vagy fekete mellett kellemes a zenét hallgatni, táncolni. Vasárnap este két barátommal én is betéttem, hogy pár kellemes órát töltsünk együtt. A rendelt ital után egy szimpla feketét szerettem volna inni. Oda Is hívtam a pincért, s a következő kis párbeszéd folyt le köztünk: — Kérek egy szimplát — mondtam, miközben szerényen mosolyogtam is, mert ugyebár, ha az ember a Balaton partján valamit időben akar megkapni az éttermekben, akkor feltétlenül kedvesen kell azt kérni, mert a pincérek itt nagy urak!- Ml az a szimpla? - kérdi a főur, olyan arcot vágva az egészhez, mintha ezt a szót sose hallotta volna.- szimpla feketét kérek - tettem hozzá á feketét is magyarázatként, arra gondolva, hogy így biztosan megérti, mit akarok.- Szimpla nálunk nincsen. Itt kőtelező (!) fogyasztási norma van, ezért nincs szimpla.- Helytelen Intézkedés - mondtam -, miért nem azt adják, amit a vendégek kémek?- A vendég kérhet, amit akar, a pincér pedig nem mindig azt hoz, amit a vendég akart — ez volt a végső válasz, melynek igazságáról most meg Is győződhettünk. Megszívleltük a főúri kioktatást, és kértünk egy duplát. DORCSI SÁNDOR Könyvismertetés Évekig hordtam magamban a témát Palotai Boris: Keserű mandula Az író zavarba jön, ha arra kérik: mondjon valamit a regényéről. Csak néhány szóval mondja el a regény tartalmát, biztatják, s ettől kezdve teljesen megnémul szegény, mert hiszen ha néhány szóval el tudná mondani, epigrammát írt volna belőle. Ha mégis négyszáz lapot írt tele, azért tette, mert ennyire volt szüksége ahhoz, hogy mindent elmondjon, nem kímélve sem önmagát, sem az olvasót... Az író a regényére bízta, hogy beszéljen helyette. Az író megtette a magáét. Most aztán útjára bocsátja a regényt, álljon meg a lábán! Ha arról kell nyilatkoznia, hogy melyik a legjobb munkája, joggal dadog, hebeg. Ennek eldöntéséhez hűvös és higgadt fej kell, s bizonyos kívül- állóság. S hogyan lehet ő higgadt, hűvös, (és kívülálló!!), amikor megszenvedett minden egyes szóért, melyet valami leküzdhetetlen kényszer csikart ki belőle, hogy érzelmeit, gondolatait közölje. Az íróra legfeljebb annak az eldöntését bízhatjuk, hogy melyik munkáját szereti legjobban. Ilyenkor nem vetjük a szemére, ha a szívével gondolkozik. Én a »Keserű mandula« mellett teszek vallomást. Olyan izgalommal fogtam a megírásához, melyhez hasonlót sohasem éreztem. Évekig hordtam magamban a témát, amely nyomott, szorított, színvallásra kényszerített. S valahányszor Palotai Boris, a „Keserű mandula” elmü regény irőja szembetaláltam magam Jo- vics Zsuzsával, a hősnőmmel, valami furcsa szorongás fogott el, hogy vajon ez a zabolátlan, érzelmekkel, indulatokkal teli fiatal asszony nem csúszik-e ki a kezeim közül, nem lázad-e fel ellenem, bírom-e tartani, vezetni, amikor a történelmi események vihara eltépi mellőle a férjét, s minden inogni látszik körülötte ... Mondom, nekem szívügyem Jovics Zsuzsa sorsa, s szeretném hinni, hogy az olvasók is ugyanolyan izgalommal követik útját: tisztán kerül-e ki abból a forgatagból, amelybe ellentétes erők sodorták, megmarad-e abban a »talpig nehéz hűségben«, amely egyszerre kín és boldogság ..; Keszi Imre Keszi Imre: BORSZESZIÁNG Keszi Imre novellái mindig a valóságból, a természetesből indulnak ki, ennek mélységeit kutatják: a hétköznapok szűk világából való kitörés lehetőségeit. Irónia és gyermeki melegség, cinizmus felé hajló szatíra és az ötévesek világracsodálkozása jellemzi írói látásmódját. Keszi Imre ebbe a kötetébe 20 év termését válogatta össze. húsé, a frissen fejt tej sajátos illata nem kisért? Nem, nem, ezeket a bohóságokat a városi emberek találták ki. Magam is sok hosszú évet morzsoltam el falun, elevenen él bennem fotográfiája. Nem, nem a tücsökciripelés, a gulyák kolompja, a gerlebúgís, a nyári munkában elfáradt testek ágyrazuhanása sem így, ahogy a lány mondja. Én Nagy Pistát látom, ahogy ekéjével belevág a földbe, és a vas- forditotta szalonnáé földet úgy morzsolja ujjai között, mint a rózsák illatos szirmát, s tekintetétől derül a táj. Farkas Jánost látom, izzadságtól csatakos ingben áll a cséplőgépnél, s a hulló kalászt vizsgálja aggodalommal: nem maradt-e benne szem. Bence Gyulát látom, holdvilágnál rakott szekeréről, és az istállóküszöbre dobott kévén nyugszik el, hogy másnap a hajnalt előzhesse. Magyar Vendel, Papp Ferenc, Mozsolics Károly, látlak benneteket, amint májusi vasárnap járjátok a határt, és nincs a világnak olyan ragyogó városa, melynek fénye több örömet, boldog mosolyt csalna az arcotokra, mint a kalászát hányó búzaföldek, a mélyzöld krumplitáblák, a göröngyökkel küszködő kukoricások dár- dás sora. Kovács Péter elcsuk- ló hangját hallom: »A kegyetlen úristenit ennek a szárazságnak ...« Hegyi András itt kurjongat a fülembe, mint negyvenötbe tette a földosztás után: »Enyim a világ!« A társas gazdálkodás verte vihar itt kavarog a szemem előtt: felvetett és búsan esett fejek; az új élet reményétől sugárzó tekintetek és hörgő indulattól dúlt arcok; a régi és az új élet sok kusza szála von sövényt házak és emberek közé, vagy mohos válaszfalakat dönt a föld szintjéig. Idill, romantika? Nem, eleven élet. Rabszolgasors? Nem, a munka és a föld kegyetlen imádata. És ez az összegezés? Emlékezés és érzelem romantikája. Puff neki, ez sem igen illik ide. Népes társaság tör be a váróterembe. öt férfi és két nő. Hangos kedvük majd szétveti az üvegketrecet. A lány szürke szeme egyenként méri őket, mint otthon kapálás előtt a répasorokat. Az öregasszony elrendezi csokrait, s úgy sündörög közéjük, akár az óvatos macska a földre tett csetre- szek közé. A kártyások egyike is visz** szálért. Vigyorogva ül le a lány mellé, és régi ismerősként bizalmaskodik. Bombon- nal kínálja. — Kajolja nyugodtan, no, ne legyen már olyan haknis. A lány összébb húzza magát a pádon, tekintetét elfordítja. A csibész a cukros staneclit csörgetve szorosan melléje araszol. — Maga egy egészen klassz nő! Margit apróka rezdülésein látni, hogy fél. Engem is bosz- szant ennek az éjszakai denevérnek visszataszító erőszakoskodása. — Jöjjön, Margitka, öt perc múlva itt a vonat. Az épület ovális eresze alatt állunk. A sínek fekete vaspálcáit ezüstösre galvánozza a víz és a bentről kitáruló fény. Az újságárus elhagyott bódéjának bádogtetejét csapkodja, zörgeti a Dunáról szaladó nyirkos, hideg szél. Valahol a város bendőjében egy mentőkocsi szirénája sikolt. — Szentendrére tetszik utazni? — Nem, csak arra. A Rómaifürdőig. Csendben állunk. Nem akarom a szavakkal elijeszteni, pedig sok kérdés gyűrűzik bennem. A diót ismerem, jó volna fel is törni. —Jöjjön, bejár a vonat. A kupé gyorsan megtelik. A munkából és szórakozásból sietők nem érnek rá késlekedni, az utolsó járat, kellemetlen lenne a lemaradás. A késő esti uazás a pihenés, az alvás, a holnap felé rázza az embereket. Csendesek ib’c kor n kicsik. A beszéd, a mozdulatok tompítása az elszaladt nap fe-1 letti elmélkedést, számvetést jelenti. Hogy volt ez, hogy volt az, s hogyan lesz holnap. Lényegeben az élet is ezen a két zsinónm függ: hogy volt, hogy lesz? Vajon Margit miként pergeti magában ezt a végtelen filmet? Felveti-e, hogyan volt, hogyan lesz? Lámpák villannak, megrázkódik a hosszú kocsisor, indul a vonat. A kerekek ütemes kattogása eleven szívverés. A lányka elejtett szavaiból rakosgatom a mozaikot. | A pja tíz holdas paraszt. Ö ■f-*-az egyedüli gyerek. — Tudom ezt a somogyi, baranyai szokást, csakhogy a birtok osztozással ne rövidüljön. — Apját ötvenötben beléptették' a termelőszövetkezetbe. Ka- . romkodott, átkozta az egész világot. Nem érezte odatartoző- nak magát, pedig az egész jelű együtt volt akarva vagy akaratlan. Ott voltak a cimborái is, haragosai is. A lep- kisebb munka, amit otthon fel sem vett, nyűgössé vált. Uyy érezte magát, mint akitől a le- ( vegőt is ellopták. Amikor volt i földjét hasította a traktor, ki- ‘ csordultak könnyei. Az istállóban majd mindennap megkereste két tehenét, azoknak panaszkodott: »Rabszolgák lettünk mmdahányan«. Ráérő ideje sokkal több lett, mint azelőtt, de nem élt vele, órákig elült a favágítón, semmit téve. Az év végi zárszámadás eredménye sem vidította. »Kár épven nem ért bennünket, de mégiscsak rabszolgasors ez.« Mindig a de. — Pék Imre bácsi, ő volt a szövetkezet elnöke, egyik nap odajön hozzánk, azt mondja apámnak: »ügy hallom a tanítótól, jó fejű lánygyerek a Margit. Mi lenne, ha elküldenénk könyvelői iskolára? ő se vallaná kárát, a csoport sem«. Én szüpögtem. anyám sírt. Apám azt mondja este: »Menj csak lányom. Legalább neked ne kelljen túrni *zt a rossebes ’"'*et...« yr- ' »» voltam három hónapig. Érdekes, hányszor hall az ember ilyent. Mert nemcsak Kertész Mihály mondta és mondja ezt, sok paraszt száján kicsúszik. Rossebes föld? Nemrégen még bírókra mentek érte. Ne kelljen túrni a földet? Nemrég még lelkűket lihegték bele a barázdákba, a rétek hepehupáiba, most meg... Miért? A szövetkezeti gazdálkodás miatt? Hiszen az eddigi életük nem volt más, mint hosszú évszázadok megállás nélküli ritmusa. A férfiak fáradhatatlanul, szvsszanás nélkül trappoltak az eke mellől az istállóba, a szénakaszálási ól a kukoricaföldig, a cséplőgéptől a téli erdőirtásig, soha fel nem egyenesedő derékkal, gondterhelt ráncokkal, életük utolsó pihenőállomása az a pár esztendő volt, amit az iskolapadokban töltöttek. Az asszonyok, mint a makacs legyek, szinte eszmélés nélkül futkostak a bölcsőtől a tyúkólig, a nagymosástól a marokszedéshez, és csak búcsú napján, lakodalomkor, temetéskor és vasárnap félnapján tartottak némi pihenőt. Egész életük nem volt más, mint nagy lihegés, sietés, mintha azon múlt volna életük., hogy mozognak, és arcuk verítéke kell mindén darab kenyérért Időtlen időkig. A szekrényben gyűlő ruhák, a szobába, a konyhába összevett sokféle dolog csak a munkát, a szorgalmat dicsérte, de éltek-e vele? Hogy egyszer végtére körülöttük is megváltozott a világ, nem akarták látni, kívül csukták a kapun, mint a hítxitlan vendéget. — Mire belejöttem a könyvelésbe, a szövetkezet feloszlott. ötvenhat őszén volt. A falu harmada, ha bent maradt. — »A kódisok« — csúfolta őket apám. Imre bácsi meg azt mondta: «Csak bomolja- tok. Orrára bukik a magában járó ökör is«. — És maga? — Én? Nem maradhattam apám miatt. Pedig nem volt- rossz dolgom. Mi régi gazdák vagyunk, megszoktuk a szabad, a parancsolás nélküli életet. Persze, az újgazdák mep a proletárbeliek másként nézik ... lLf cg szoktuk a szabad, a parancsolgatás nélküli életet. »Érv ez vagy üres védekezés? Mindenesetre felkapott a szólam. A harmincas években, amikor bolettával fizették a termést, tejjel, tojással, aprított fával koldulták végig a város utcáit, nem kurjongatták: azért mi túlontúl boldogok vagyunk, szent szabadság a köpönyegünk. Ha valamelyik legény szerencsével, protekcióval az állam kenyerére került: vasutasnak, postásnak, útkaparónak, irigykedve nézte az egész família, *úrnak« mondták maguk között, s biztos, hogy minden rokongyerek őt áhította bér- makeresztapjának. Hogy az állam szolgája lett, akinek parancsolnak, ugyan ki emlegette? Persze, a felszabadulással a régi dolgok elrendeződtek, a rosszat mindenki feledte, Kertész Mihály is meg a többi is, s felőlük most már igazán megállhatna a világ. De ha a nagy társadalmi elrendeződés megrekedne azon a helyen, ahol most tart, ha a szociális igazságok helyett az erő, az erőszak, a nagyobb ököl, a degeszre tömött erszény lenne ismét a mozgató erő, és lassan visszacsúsznának a bolettálg, a parasztnyomorig, még akkor is, ha két-három paraszt birtokossá avanzsál, erre gondolnak-e? »Nem nekünk való a közös gazdálkodás« — hallom a szabadkozást. Az újgazdáknak igen. Mert külsőleg hasonló emberek ők is, de cselédnek születtek, és nekik még a mennyországban is csak el- rekesztett sarok jár. S a pro- letárbeliek? Más kenyerén élő nép volt mindig. Hány kérdés ez így együtt? — Most miért jött el hazulról, hiszen megszabadultak a közös gazdálkodás nyűgétől? — Nincs az otthoni életben semmi fantázia. A dolog, örökösen a dolog. Hát ezért élünk? Csak azért? Rabszolgasors az... Jtfem érdekesek ezek a 1 ’ szavak? Az apja ezekkel emésztette magát a. termelőszövetkezetben, s lánya is igaznak vallota. És mostani menekülésében is ezt emlege* ti. Mig Kertész Margit a főkönyvek, számadási naplók világáig került, elfogadta a világot olyannak, ahogy otthon, a faluban örökül kapta. Aztán kitárult előtte valami, az életnek, a szabadságnak igénye, melyet pont otthonában nem talált meg, még akkor sem, ha apja után, a fél falu után a »szabad és parancsolás nélküli élet« frázisát szajkózza is. Gyerünk a párosba, akármilyen is itt a munka, de csak nyolc óráig tart, jut idő a szórakozásra, a pihenésre és nem kell örökösen a mi lesz holnap gondjával feküdni és kelni. Vagy van más érv is? Biztosan akad még száz. De Kertész Margit útján ezrek szaladnak, s nem hiszem, hogy nagy nekihevülésük otthon lecsillapodna. Ütemesen rezgő vas- és acélpántjai között ringat bennünket a vonat. Itt is, ott is leesik egy újságot tartó kéz, a padok támlájához koppannak az elnehezült fejek. Margit csendesen alszik mellettem, amikor kiszálláshoz indulok, hirtelen felriad. — El tetszik menni? Hány állomást utazok még? — Végállomás Szentendre, nem tévesztheti el. A mikor kiugrók a kocsi^ ból, még fülemben csengnek szavai: »Hány állomást utazok még?« Szeretném azt hinni, hogy Kertész Margitnak egyszer még Lábodon lesz a végállomása, s a falu, az új paraszti sors visszahúzza. Öt is, a többit is. Nem az idill és nem a romantika, mint a váróterem aszalt arcú virágárusát, hanem az élet eleven lüktetése és a föld, melynek annyi ősük mutatott be könnyes, véres áldozatot.
