Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-22 / 197. szám

Péntek, 1951. augusztus 22. 6 SOMOGYI NÉPLAP Felavatták a Kilián György Ifjúsági Házat ünneplőbe öltözött fiúk, lányok igyekeztek augusztus 20-án reggel az ifjúsági ház név­adó ünnepségére. Patyolat fehér vasalt ingben úttörők érkeztek nagy csokor virággal az ün­nepség színhelyére. Kezdés előtt a KISZ ifjú­sági zenekar és Sánta Ferenc népi zenekara szórakoztatta a megjelenteket. Az ünnepség­re a Magyar Rádió egyik munkatársa is el­jött, s riportot készített az Esti Krónika ré­szére. Kilenc órakor felvonult az elnökség az emelvényre. Az elnökségben Szirmai Jenő, a megyei pártbizottság első titkára, Bogó Lász­ló, a megyei KISZ-bizottság titkára, dr. Lász­ló István a megyei tanács elnöke és a külön­böző tömegszervezetek képviselői foglaltak helyet. Az emelvény előtt balról nemzeti szí­nű, jobbról vörös lobogót tartott két-két ifjú gárdista, mellettük úttörők álltak sorfalat. A honvédség helyőrségi zenekara eljátszot­ta a Himnuszt. Szabó Sándor, a megyei KISZ- bizottság szervező titkára üdvözölte a megje­lenteket. Ezután Szirmai Jenő elvtárs emel­kedett szólásra. Ünnepi beszédében méltatta augusztus 20-a jelentőségét, emlékeztette a fiatalokat a múltra, amikor a szegényparaszt­ság százezreinek egy kapavágásnyi földjük sem volt. »A mi megyénkben 474 351 kh. föld volt az urak kezén — mondotta. — A felsza­badulás után ezeket a földeket kiosztottuk, s 43 414 nincstelen kapott földet. Herceg Esz- terházynak 40 000, gróf Festetich Taszilónak 30 000, az egyháznak 54 000 kh. föld volt a kezén.« A továbbiakban Szirmai elvtárs né­pünk megváltozott életéről beszélt, s hangsú­lyozta, milyen sokat tett a párt az elmúlt 13 esztendőben az ifjúság helyzetének megjaví­tásáért, majd így folytatta: »Nagy öröm szá­momra, hogy a megyei pártbizottság megbí­zásából átadhatom városunk egyik legszebb épületét a párt ifjúsági szervezetének, a Kom­munista Ifjúsági Szövetségnek, s rajta ke­resztül városunk munkás-, paraszt- és értel­miségi fiataljainak. Ez a helyiség is bizonyít­ja, hogy nálunk megváltozott a helyzet. Az­előtt ez az épület az urak kaszinója volt, aho­vá a város dolgozóinak tilos volt bemenniük. Az urak dőzsöltek, henyéltek Itt. Amikor eb­ben a helyiségben tanulni, szórakozni fognak, ne felejtsék el ezt.« A továbbiakban Szirmai elvtárs arról be­szélt, hogy az Ifjúsági Ház a munka szerete- tére, a szocializmus iránti hűségre és odaadás­ra nevelje a fiatalokat. »Mai ünnepünk alkal­mával — folytatta — az ifjúsági háznak ne­vet is adunk. Nevét az egyik legkiemelkedőbb harcosról, Kilián Györgyről kapja, aki tánto­ríthatatlan harcosa volt pártunknak, követke­zetesen küzdött hazánk függetlenségéért és szabadságáért... Kilián György Ifjúsági Há­zat avatunk. Ez a név sokra kötelez. Váro­sunk fiataljai legyenek folytatói az ö bátor, igaz ügyért vívott harcának, tevékenykedje­nek az ő szellemében az ifjúságra háruló fel­adatok megoldásában.« Befejezésül Szirmai elvtárs ismertette a párt előtt álló feladatokat, amiknek megoldásából a fiataloknak is aktí­van ki kell venniük részüket. Bogó László, a megyei KISZ-bizottság tit­kára köszönetét mondott a megye kommunis­táinak áldozatos munkájáért, amit az Ifjú­sági Ház létrehozásáért végeztek, s biztosítot­ta a megjelenteket, hogy a fiatalok sohasem felejtik el ezt. ígéretet tett a pártnak a fia­talok nevében, hogy olyan munkát végeznek az ifjúsági házban, ami a KISZ-hez méltó. Bogó elvtárs köszönő szavai után kis úttö­rők és kiszesek léptek az emelvényre, s vi­rágcsokrot nyújtottak át Szirmai és Bogó elv­társaknak. Az Intemacionálé elhangzása után az egybegyűltek az épület elé vonultak, s le­leplezték az épület falába erősített táblát: »Kilián György Ifjúsági Ház«. Az ünnepség részvevői ezután zene- és nótaszóval a város főbb utcáin végighaladva a nagygyűlés szín­helyére vonultak. L. G. Ünneprontó feljegyzések egy kulturális eseményről ENYHE VIGASZ Laasan, szinte de­rékig lógó nyelvvel bandukolunk az ut­cán, Pedig sietni kel­lene, mert sok mun­ka vár még ránk, de ebben a perzselő, asz­falt olvasztó nap­fényben, ebben a rekkenő hőségben le­hetetlen a léptek sza- porázása. így is csak úgy dől rólunk a ve­rejték. Torkúnk olyan száraz, hogy még beszélgetni sincs kedvünk. Ha meg­szólalunk, akkor is valami ilyent nyö­günk, hogy: — Még ilyen mele­get... Ezt a kibírha­tatlan hőséget... Csak úgy szakad ró­lam a víz... De ezt sem lehet minden öt percben elmondani, mert unalmassá válik, s talán még az is fo­kozná a meleget, ép­pen ezért volt olyan nagyon csodálatos, amikor Sanyi meg­szólalt, s vigasztalni igyekezett: — Ne törődj vele, komám... — lihegte —, majd a télen... nem lesz ilyen nagy meleg... Egy pillanatra meg kellett állnom. Rá­bámultam barátom­ra, mint aki nem jól hall valamit. Még, hogy a télen nem lesz ilyen meleg? No de... Szent isten! Mi történt ezzel a fiú­val? Talán bizony hőgutát kapott, s már félrebeszél? Mit te­gyek én itt vele? Be­vigyem egy házba, s valami árnyas helyen lefektessem, amíg mentőért telefoná­lok? Vagy... ki tud­ja? Talán mégis iga­zat beszél. De még­sem. Nem léhet. Hi­szen ma már az évek tapasztalatai alapján az időjárással kap­csolatban semmit nem lehet tudni. Em­lékezzünk csak. Ezen a nyáron is voltak olyan szép napjaink, amikor ezekkel a szavakkal húztuk szorosabbra' magun­kon a zakót: »Még az a szerencse, hogy ilyen enyhe telünk van.« Hátha az »em­beres*< hónapok meg olyan meglepetést tartogatnak a szá­munkra, hogy még az atléta-trikó is le­melegszik majd né­hanapján rólunk. Nem is volna bo­londság. Elképzelem, mennyire örülnének érmék a kereskedők. Végre olyankor len­nének tele nyári hol­mikkal az üzletek, amikor azokra való­ban szükség van. Mert megfigyelhette mindenki: igazán szép nyári anyagot, jó minőségű szandált csak akkor lehet kapni, ha legalább mínusz húsz fokot mutat a hőmérő. Téli holmit meg — már tudja öreganyám és kisöcsém — akkor szállítanak, amikor a sajtó öklömnyi be­tűkkel közli, a rádió napjában tízszer el­bömböli: itt a káni­kula. Hát ez m •* meg­szűnne. Éppúg tint a »tavaszi« za, vagy az »őszi« bu. x. Ez a két megkülön­böztető szócska el­tűnne. Miért is ma­radna? Az év elején vetett gabonamag úgyis tavaszi, mert az évszak neve az. A naptár szerint ősszel földbe kerülő ke- nyémekvaló meg az időjárás szépsége, enyhesége miatt vál­na azzá. Hát nem re­mek? Nem. Legfőképpen pedig az nem, hogy az én barátom ilyen kedvesen »vígasztal«. Mit kellene válaszol­ni rá? Valami jó epéset, csípősét, hogy elmenjen a kedve a további ilyen meg­nyugtatástól. Ránézek, és a sza­vak nem bírnak ki­törni a számon. Ez az ember úgy pillant vissza, mint aki na­gyon hiszi azt, amit mond, S még azt is várja, ismerjem el igazát. Hát azt nem! — Köszönöm ... jó, hogy eszembe juttat­tad ... Látod, én egé­szen elfelejtkeztem erről.., — »•» mégis kr s gb :esve s’ még jobban kiver a víz . . . Nem baj... majd a télen ... nem lesz ilyen... nagy meleg ilyen... nagy meleg... (Weidinge r) Tanítványok és tanáruk NEM VOLT SZEGÉNY kul­turális eseményekben sem alkotmányunk minden eddigi­nél szebb, szinpompásabb ün­nepe. Augusztus 20-a előestéjén a Szabadság parki vendéglő kerthelyiségében került sor a budapesti Állami Bábszínház néhány művészének vendégjá­tékára Sztárparádé címmel. Az ünnep napján délután a Virágos-pálya színpada körül pezsgett az élet, s feledtette színvonalas kultúrműsor a vá­sárjárás fáradalmait a látoga­tókkal. Délután háromkor és este fél nyolckor pedig színhá­zunk nyári turnéról hazatért művészei várták Kálmán Imre nagysikerű Csárdásikirálynö című operettjének előadásával a vendégeket, s tették évadzá­ró előadásukkal még gazda­gabbá ünnepünket. Tulajdonképpen itt be is kellene zárni a tudósítást, le­rakni a tollat, és letenni arról, a szándékról is, hogy utólagos felszólalással rontsuk az ün­nep emlékét. Sajnos, az újság­írónak jut mindig az ünnep­rontó szerepe. S szerepének megfelelően kell »játszania«, mert nem a maga nevében be­szél, ha beszél. A közönség, a közösség mondandóját mondja. Mindössze az Állami Báb­színház művészeinek — bár váratlanul, de igazán méltó ünnepi meglepetésként érke­zett — vendégjátékáról kívá­nunk szólani. Nem is annyira a bábművészek kulturális éle­tünkben feltétlen új színt, ízt jelentő hódításáról, sikeréről, mint inkább a Béke Vendfriá tóipari Vállalatnak, mint foga­dó, vendéglátó szervnek ren­dezésbeli fogyatékosságairól. Azt le kell szögeznünk: örö­münkre szolgált, hogy a rende­zők felfedezték a Parkvendég­lő zenész-teraszának használ­hatóságát, és az ünnepi készü­lődés láza rávezette őket arra, hogy a közönséget újdonsággal lepjék meg. Műsorral, ami ér­dekes, új. Míg tart a nyár, szívesen látnánk hasonló rendezvénye­ket, mondjuk, operett- és ope­ra-esteket vagy igazán jó esztrádműsorokat. Városunk f nyáron meglehetősen lusta # kulturális életének felfrissíté- f sét eredményeznék ezek a ren- # dezvények, s bizonyosak va- f gyünk abban, hogv a rendezők # sem fizetnének rá! f DE... S KÖNTÖRFALA- f ZÄS NÉLKÜL kell kimonda­nunk, vigyázni kell arra, az el­következőkben, hogy ami az ünnep előestéjén zavart és hántott, az többé ne fordul­hasson elő. A kerthelyiség ál­lapota olyan volt, mint több napos majális után az erdei tisztás. Szemét, étel- és papír- hulladék virított mindenütt, ami egyáltalán nem ünnepi de­koráció! ízlés bántó volt a »színpad« hátsó és oldaidíszle- tét jelentő szendvicses szek­rény és a műsor alatt is diszkréten sziszegő presszó­gép. Nem beszélve a kiszolgá­ló személyzet népes statiszté­riájáról. Valahányan ott áll­tak a zongora és a paraván körül. Summa summárum, a tisztaság seprűért és egyéb tisztogató eszközökért kiáltó hiánya nemcsak a művészeket zavarta, hanem a pódiumhoz közel ülő vendégeket is. Meg­váltjuk, szégyenkeztünk. A bábművészek eldobált oigaret- tacsutka- és szennyes papír­szalvéta-szőnyegen jártak. NEM SZOLGÁLTA MEG­ELÉGEDÉSÜNKET az sem, hogy a fél kilences kezdés in­dokolás nélkül csúszott el tói tízre. Az is jogos háborgásra adott okot, hogy a »Csak tizen­hat éven felülieknek« felirat ellenére gyerekek hanoúxoztak a pódium körül, időnként sír­va a ker.thelyiség távolabbi ré­szein ülő édesanyjuk után. Nem beszélve arról, hogy sem a konferanszié szövegét, sem a bábműsorszámokat nem gyermekeknek szánták a Sztárparádé összeállítói. Hi­szen némely helyen már-már nem is a kétértelmű pikanté­ria dominált, hanem a nagyon is pesti-módra értelmezett egyértelműség! A vendég bábművészek né­hány műsorszáma méltán ara­tott sikert. Különösen Simán- di Józseféi. A közönség avatott bábost ismert meg benne, aki képes arra, hogy felismertes­se a bábművészet nagyszerű­ségét a felnőtt közönséggel is! Bosszantásunkra szolgáit, hogy a nyitó műsorszám apacs­jelenetének énekszámát tisz­ta magyarsággal éneklő Gena Pruss, mint francia sanzonett lépett elénk, francia sanzono­kat énekelt, bár távolról sem olyan tiszta franciasággal, mint amilyennel magyarul előbb énekelt! Viszont, amikor ráadásként kicsit paüócosan, kicsit józsefvárosi dialektus­ban, affektált idegenséggel magyar csárdásokat adott elő, arra a megállapításra jutot­tunk: milyen kár titkolnia, hogy magyarnóta-énekesnőnek teremtette az isten is! Persze az idegen név, a ti­tokzatos és hangzatos, megter­metté-a várt hatást. Brávó! Nem irigyeljük Gena Pruss si­kerét, de legközelebb szívesen üdvözölnénk mint magyamóta énekest. Temperamentuma leginkább itt érvényesül! ÖSSZEGEZVE — s leszá­mítva a rendezés zavaró gon­datlanságát — jó volt a Sztár­parádé, noha különösebb mű­vészi értéket Simándi József, e kiváló bábművész kivételé­vel nem csillogtatott senki a parádéban. Ettől függetlenül a budapesti Állami Bábszínház művészeinek vendégjátékát ezután is szívesen látjuk váro­sunkban! László Ibolya A balatonszemesi népműve­lési tanfolyamon készült ez a két fénykép. Az egyiken a ta­nítványok láthatók, akik a sza­bad ég alatt sortban és szan­dálban gyakorolják a különbö­ző népi tánc-figurákat, míg ta­nítójuk, Csikvári József neve­tő arccal figyeli, hogyan ha­ladnak a nehéz motívumok el­sajátításában, Apró furcsaságok A Francia Temetkezési Vál- j lalkozók Szövetsége levélben | mondott köszönetét egy újság- | írónak, aki síkraszállt ennek a ^ foglalkozási ágnak az érdekei- ( ért. A levél ezekkel a szavak- ( kai végződött: »Viszontszolgá-( latra mindig készen állunk...« i Manuel Fernandez spanyol végrehajtó az utóbbi években hivatásának gyakorlása közben háromszor kapott idegösszeom­lást. Most orvosi tanácsra el­határozta, hogy kevésbé vészé-# lyes foglalkozást fog űzni —f torreádor lesz. f Egy francia tűzrendészeti szakértő megállapította, hogy J a tűzbiztosítási szerződések kö-J tése és a tűzesetek között fel-J tűnő összefüggés van, »A sta-; tisztikák tanulmányozása alap-* ján csak azt mondhatom, hogy , a, tűzbiztosítás nyilvánvalóan a , legveszélyesebb túzokok közéi tartozik« — jelentette ki aj szakértő, INFORMÁTOROK TERMÉSZETRAJZA Nem akarok vitába szállni azokkal, akik az újság­írást tartják a világ legkönnyebb foglalkozásának, mond­ván, hogy az egész folyamat csupán két részből áll: anyag- gyűjtésből és fogalmazásból. Az utóbbira megtanítják az embert az általános iskolában, az anyaggyűjtés pedig igazán egyszerű dolog: amerre megfordul az újság érde­mes munkatársa, tálcán hozzák eléje az ezernyi témát, # jobbnál jobb anyagot, a különféle szenzációkat. Mondom, f nem akarok vitatlcozni, még csak egyszerűen tagadni sem, csupán arról a bizonyos tálcáról, illetve a rajta lévő anyagról és hordozójáról akarok egyet-mást elmondani. Az emberek hírszolgáltatás szempontjából több cso­portra oszthatók. Az általam a teljesség és rendszeresség igénye nélkül összeállított kategorizálásból hadd mutas­sak be néhány jellemző típust: 1. »Nem szólok, újságíró a láthatáron!« — kiált meg­pillantásomkor, aztán ott-tartózkodásom idejére megné- mul. Csak a feje és a keze segítségével mutatja továbbra is, hogy apjától nem azért örökölte becsületes nevét, szá­jából nem azért hullatja ki a gondosan megformált sza­vakat, hogy bármilyen formában nyomdafestékké váljanak. 2. »Nincs semmi újság!« — közli ha meglát, mielőtt bármit is kérdeznék. Minden szavára vigyáz, nehogy vé­letlenül is kikottyantson olyan dolgokat, amit a nyikhaj firkász felhasználhatna. Soha nem mond semmit — in­kább megírja sajátkezűleg — amit tud. Az ilyeneket egyébként szeretjük, mert mégiscsak segíti munkánkat. 3. »Most folyik egy ügy, majd ha lezárul!« — fogad immár fél év óta az Illetékes Szerv egyik ál-illetékese. Aztán titokzatos arccal még hozzáteszi: — Addig egy Szót sem mondok! De majd a végén óriási szenzációt csinálunk belőle. (Persze, az ügy most is »folyik«, és belátható időn belül éppen úgy nem lesz vége, mint mondjuk a Duna hömpölygésének.) De addig egy szót sem! i 4. »Hivatali titok.« — Ez a kedvenc szavajárása, és er­re hivatkozik, nem árulja el, hogy a vezetése alatt álló Füstszeletelő Vállalat hány kiló füstöt szeletelt el a múlt félév alatt, dolgozói miért nem kapnak gázálarcot, és hány szépirodalmi könyvet tartogatnak a szakszervezeti könyv tár berozsdásodott zárú ajtaja mögött. 5. »Van egy jó témám« — húz félre az értekezlet szü netében a Földforgató Bizottság titkára. írja? Diktálom Lepényes-pusztán állami támogatással és jelentős társa- é dalmi munka hozzájárulásával másfél méter hosszú, hu- f szónkét és fél centi mély, tizenhárom centiméter szélest árkot vágtak ki. Ezt kellene valahogy kiszínezni, de úgy, é hogy a párt, a tanács, a Hazafias Népfront, nőtanács és # KISZ is benne legyen. Nem ártana még a vöröskeresztet i is megemlíteni. Az állami támogatást talán hagyjuk ki. # Aztán ne ám az apró hírek közé írja, mert ez az ügy # .legalább első oldalt és arasznyi betűs címet érdemel. i 6. »Szenzáció!« — kap el egy ismerősöm az utcán. — f Három napja költözött a mellettünk lévő utcába a Te-11 metkezési Vállalat, de eddig még nem láttam nyitva, i1 Pedig háromszor is jártam arra. Kétszer az volt kiírva, l1 hogy a kórházban vagyok, egyszer meg, hogy a temetőbe # mentem. Hát micsoda dolog ez? El tudja képzelni, mit je- t lent népgazdasági szempontból, hogy a dolgozókat nem I* szolgálják ki a nap minden szakában koporsóval, szemfe- # dővel? Ezt élesen jel kell tárni a sajtóban. (• No ügye, kedves lekicsinylői az újságírás mesterségé- <* nek, nem is olyan egyszerű az adatgyűjtés. Hogy honnan vesszük mégis a több-kevesebb érdeklődésre számot tartó témákat? Lopjuk. Igen. Jól látnak kedves olvasók, mi, a-kik az egyenességet, a feddhetetlen becsületességet hir­detjük írásainkban, sok esetben lopni kényszerülünk. Pár- beszédeket a vonaton, életképeket az utcáról, váróterem­ből, színházból, adatokat az értekezlet előadójától, terve- f két a tanácsülésről, hogy csak a jelentősebbeket említsem. 1 Persze, azért egyenes úton is hozzájuthatunk némi i anyaghoz, mert van egy hetedik csoport is, amelynek tagjai így fogadják az állandóan témaéhes újságírót: 7. »Tessék, rendelkezzék velem«. — És adatokat, té­nyeket sorol fel, példákat említ, szinte előre tudja kérdé­seinket. Mondanom sem kell, hogy őket szeretjük a leg- i o-bban, s még azt is megszavaznánk, hogy az év egy napját az o megünneplésükre fordítanánk. Legalább írnánk az ünnepségről egy riportot. , — -Pl- l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom