Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-20 / 170. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 ______r C SER PÁL: ÖRÖKSÉQ J A nap vörös labdája a berek fái felett gurult, s ott hirtelen kifestett, mint a rózsa. Ragyogó, fehér világos­ság sugározta be a felhőtlen égboltot és az ifjú nyár szí­neiben dúskáló földet. Az asszony a kútkávának tá­maszkodva bámész arccal néz­te a fény, a vibrálva surranó hajnali párák, a menny és föld színeinek játékát. ArCa sugárzott a rázúduló világos­ságban. Haját kócosra borzol­ta a most támadó semmi szél. Csend volt, nagy nyújtózó nyu­galom. Aztán egyszerre megmozdult körülötte az élet. Az eresz alól egy tucatnyi veréb rebbent hangos cserregéssel a szom­széd udvar felé. Az ólak előtt gubancos irhájú kutya botor­kált végig, mint egy elfáradt éjjeliőr. A tornác előtt meg­állt, pillanatig asszonyára bá­mult, majd nagyot nyikkantva ásított. Két tyúk kezdte el a kárálást a hidas padlásán, nyomban feleltek rá a többiek, s íme felverték a kacsákat is. Egyszerre hangos, lármás kórus lett az egész udvar. Az asszony megrezzent, mintha álmából ébresztenék. Felkapta a víz­zel telt vödröt, szabad kezé­vel törölte szeméből a reggel sokszínű világosságát. Indult a konyha felé. Elnehezillten lé­pett, nyolcadik hónapban volt viselös. Az istállóból a borjú türel­metlen bőgése hallatszott és az egyik ló ideges dobogása. Ma- lacswítás. Letette a vödröt a konyhaajtó elé. — Ferkóó! Ferkóó! Hangja úgy veszett el a sok éhes állat kiabálásában, mint a kútba ejtett kő. Réklíjét gom- bolgatva az istálló felé indult. Az ura nyitott szájjal aludt a lóállás mögötti príccsen. — Mit akarsz? — ébredt hunyorogva a felesége szavára. — Nem hallod az állatokat? A férfi felcihelődött. Egy gyűrt cigarettát halászott ki nadrágzsebéből. Rágyújtott. Já­tékosan csípte meg az asszony arcát. — Te se sokat aludtál. — Ippen semmit. Csak for­golódtam. — Sokáig elvoltak. — Mig meg nem ittak, meg nem zabáltak mindent. — Iszen azért vöt... — Egy tor azért mégse la­kodalom! — Egy életben ez is csak eccer-másszor xmn, mint amaz. Hát, Maris meg a Só­gor? — Alusznak. — Dóguk miatt tehetik. — Tehetik hát. Az asszony ment vissza a házba. Eszébe nem az elejtett szavak, hanem apósa temetése forgott. Ezt is megérte. Hány­szor gondolta, kívánta titok­ban, de még reménye se lehe­tett hozzá. Pintér Flórián ja- vakorbéli volt még, annyi élet be”ve, mint száz fiatalban. KT adden még együtt ka- pálták a kukoricát. Két napszámos volt velük, az öreg Kesziné meg Nagy And­ris felesége. Az öreg három sort hajtott, ők csak kettőt, s így is elég volt vele lépést tar­tani. Alit a kezében a munka, azt meg kell hagyni, csak a ■ természete ne lett volna ga- néj. Aznap is folyton köteke­dett. — Nem sokat értek magatok­nak se, meg az uratoknak se, ezért maradtok kódisók — csú- foskodott. Tudta, hogy neki szól, vég­tére 4 év alatt meg is szokta már, de a két asszony miatt nagyon szégyellte apósa sza­vait. Igaz, hogy nem hozott a házhoz vagyont, mindene el­fért egy egylovas szekéren, de kérték, hozták, Pintér Flórián maga. Arról meg nem tehet, hogy apja a kapott földdel nem tudott úgy bánni, mint apósa, arról sem, hogy ötven­négyben a szövetkezetbe állt. Az ő dolga ez. S éppenséggel még így sem koldus, ha nem is építtetett üvegverandás házat, mint amilyen a Pintér Flóriáné. Akkor meg mit bös- törög? Legalább mások előtt ne tenné. Aztán, hogy a munka M megy úgy. mint máskor, ár­tól hogy tehetne? Nehezére esik a sók hajolás, meg fullad is. Kicsordultak akkor a köny- nyei. Kesziné szótlanul csóválta meg fejét, de Julis, Nagy And­ris felesége visszafeleselt az öregnek. — Csak maga volna így, gyerekkel a hasában, nem tóm, hogy hetvenkedne! Pintér Flórián morgott va­lamit, de kezében egy pillanat­ra sem pihent meg a kapa. Az­tán nemsokára ismét felvette a szót. — Vót nekem egy tehenem, talán még emlékeztek is rá, pirostarka vót, egyik szarva csorba, a jobbfelüli. Negyven­hétben vagy negyvennyócban, ippen aratás után ecceribe úgy összegyütt a munka, hogy azt se tudta az emberfia, mcllik- hez álljon, mcllikhez nyúljon. Tarlózni is köllötl, no meg az erdészeti fuvar is a nyakunk­ba vót. Ferkó járt a lovakkal, én meg a két tehénnel szántot­tam a tarlót. Hát az a tehén, az a pirostarka borjas vót. de még utolsó napján is másfél holdat szántottam meg vele. Ott ellett meg kint a fődön, de olyat), borját ám, mint a paran­csolat. Hun vagytok ti ahhó? Julis nem hagyta magát. — Nincs istene magának, hogy a teheneket asszonyokhoz példázza? Pintér Flórián szárazán ne­vetett fel, éppen úgy, mint mi­kor csont akad a kutya torkán, s csupa kehülés az ugatása. — Azt tudom, hogy rossz példa, de a tehén miatt rossz, mert egy jó tehén sokat ér, — Es az asszony? — Húzzátok ki a fattyakot, ne pézsmitáljatok! Ott is elma­radt, e! Hát az asszony meg annyit ér, mint amire azt mondják, nem sok. — Akkor miért nősült har­madszorra is? — Mit feleselsz, hallod-e? Napszámba fogadtalak, nem gyűlésbe!... Magam miatt biztos, hogy nem nősültem, de a baromfiak közé köllött vala­ki. De láthatod, mint vagyok vele, negyedszerre aztán sem­mi pénzért nem köllött. A fe­nének ... így volt. Aztán mikor ki­értek a sor végére, az öreg odament a gyepűhöz. Nagyot húzott az árnyékba dugott kor­sóból. Odakiáltott nekik is: — No, igyatok! Talán jobban megy utána a munka. Alig mondta ki az utolsó szavakat, gurgulázott egyet a torka, aztán egyszeribe hát­radobta magát, mint akit bika öklelt. Mire hozzászaladtak, nem volt benne élet, egy szik­ra sem. 4ízép volt a temetése meg ^ a tora is. Annyi nép összejött, mint egy kisebb bú­csúra. Híre, neve volt Pintér Flóriánnak, ismerte a fél járás. Negyvenötben ő osztotta ki az esztergomi káptalan földjét, amikor a szomszéd községek­ben még mindig kushadt a sze­gény. Hogy igazságosan osz­totta, azt még ma is emlegetik- Tompa Anti volt akkor a bíró, kétszer is ráizent az elöljárók­kal, hogy hagyja abba azt a földmérést, mert ha kimennek az oroszok, kötélre kerül. Azt mondta akkor a fél falu előtt: — Most nem érek rá agyon­csapni azt a pohos dögöt, de ha itt végeztünk, kieresztem a bélit! Negyvenhétben, amikor kép­viselőválasztással keverték- kavarták mindenféle emberek a falut, azt mondta egy gyűlé­sen: — Mondjanak, szavaljanak, amit akarnak, de a fődeket ne emlegessék föl, mert lőcsöt akasztunk! Ilyen ember volt, a falu egyik része tűzbe ment érte, míg a másik része, a régi ré­sze megfojtotta volna egy ka­nál vízben. Egyik neve az volt, hogy Földosztó Pintér, a másik neve az volt, hogy Senkifia Pin­tér. Törődött is ő vele. Fölve­tett fejjel járt, mint parádés­kocsis korában. A munka és a szerencse úgy állt kezéhez, mint más emberfiához a kari- kagyűrű. Olyan volt mindig,' mint a befűtött kazán, soha i nem tétlen, soha nem ráérő, j Mig lehetett, kupeckedett is,! hamarosan már cselédet is tar- I tott, Horváth Vendelné süket­néma fiát, a Lajost. Negyven­kilencben pedig Tompa Anti­val susmutoltak a miseléniai malom ügyében. Persze nem lett a malomból semmi, amint Lajosnak is útilaput kötött ha­marosan a talpa alá. Bizony sokak előtt kitelt régi becsü­lete, de mások meg most kezd­ték igazán számba venni. An­nak ellenére, hogy a törvény a nagy nyújtózkodásoknak gá­tat vetett, azért neki, ha mond­ta is — pedig sokszor elmond­ta —, nem volt oka a panasz­kodásra. Hiszen nincs olyan gazda a faluban, se az újak, se a régiek között, aki hozzá­mérhetné magát. Gyehenna is volt körülötte az élet, annyi szent. Virradattól napnyugtáig minden teremtett lélek talpon volt házánál. Még télén is, amikor mások ugyancsak elfű- tőzték az időt. Ezeket gondolta az asszony, míg a házig ért. Felszabadult­nak s könnyűnek érezte magát, mintha nehéz terhet vettek volna le a melléről. Nem volt könnyű az élete: se öröme, se szabad pillanata. Mert igaz ugyan, hogy bőséggel volt min­den a háznál, az öreg nem saj­nálta a pénzt semmire: tavaly még mosógépet is vett, de örök hajsza volt mellette minden nap. Az asszony önfeledten mo- solyodott el, mint a gyerek, ha valami nagy, nagy ajándékot kap. — Látom, nagyon bánkódsz! Sánta Szita felesége kiáltott be a kerítésen. Kezében kanna, nyilván csarnokba megy a tej­jel; szája szegletében gúnyos mosoly. — Ha bánkódom, ha nem, az én dógom! — Kendőt nem kötsz? Hirtelen mozdulattal kapott fejéhez. El is felejtette, lám ez meg számon kéri. — Nem, mert nem telik. Majd kérek a te staférungod- ból! Felkapta a vödröt, befordult a házba. Piros volt a haragtól. Ez beszél, aki tulajdon apjá­nak is külön főz, és még va­sárnap se engedi leülni az asz­talhoz? Irigység szól belőle, de négy esztendei kálváriáját saj­nálni egv szava se volt. Pe­dig leánykorában együtt paj- táskodtak. Szegény, mint a templom egere, évszám nem kerül rá egy tisztességes rongy, de a kendőt észreveszi. Az első szobába kellene be­menni a kendőért. Vett teg­napelőtt hármat is, két fényes mintás feketét meg egy sima kartont is. Már indul, keze a kilincsen, de eszébe jut, hogy ott alusznak Marisék. Semmi kedve benyitni. A hátsó szabá­szába, pedig neki kellene. Ma­ris éppen úgy gyereke volt a megboldogultunk., mint az ő ura; mivel végrendelet nincs, Pintér Flórián életében senki­re nem hagyatkozott, kisem- mizni úgy sem lehet. Hát meg kell akkor beszélni. Ha igaz­ság szerint néznénk a dolgot, Marisnak sok szava nem lehet­ne. Nyolc éve van férjnél, ami­kor itthon volt, akkor sem Igen erőltette meg magát. Az ő em­bere, Ferkó 45-től húzta az öreg mellett az igát, olyan volt az élete, mint egy béresnek.. Amióta itt van a háznál, ide­stova négy esztendeje lesz, ő is csak ezt tette. Minden hiába, most osztozkodni kell. Kétfelé. Ne adj’ isten, ha háromfelé, hisz itt van még Kisimre is, az apósa harmadik házasságá­ból való mierek, aki ha el ment is a háztól, ha haraggal ment is el, jussra számot tarthat. — Szóba hozhatjuk — szólt vissza ura a fejőszékről. — Sok beszéd úgy sem lehet rula. Apám írást nem tett, marad a törvényes út. Én már ugyan veszekedni nem fogok, se ve­lük, se mással. — De — próbált érvelni az asszony — a te munkád, meg az én munkám van bent a birtokban, meg a többi dolog­ban is. Az övék ugyan miben? Amikor két éve az a nagy jég­verés vót, fájt-e Maris meg a tisztelt sógor feje miatta? Odébb tettek-e egy szalmaszá­lat is a háznál, vagy a fődön? Ha van bennük becsület meg tisztesség, ezt úgyis belátják. Mi a rosseb lesz így velünk? Ne félj, előbújik még Kisimre is, ha apja temetésére nem is tolta ide a képes felit, az osziozásnál majd tartja ő is a markát. — Kisimre nem gyün! — Honnét veszed? — Mert nem gyün, ismerem a természetét. Emlékszel rá, azt mondta, amikor apámmal kereket akasztottak: -Maga éppen olyan uzsorás, ember­nyúzó, mint a Krizsanics ura­ság vót, mint Tallér Endre, a mónár, mint Tompa Anti, a kulák. Csak maga később kezd­te. Elfeledte, hogy negyevenöt előtt cselédkedett? Elfeledte, hogy magán élősködtek? Most, ha a törvény engedné, semmi­vel se lenne különb náluk. Má­sok helyett a családját nyúzza. Sose lássam ezt a rablótanyát.« Emlékszel? No, hát az állja a szavát... Az asszony nagyot sóhajtott. Bár úgy lenne. De Marisék- kal még kell osztozni. Vesze­kedést én se akarok, vót ben­ne részem ölöget, csak hát, ha törvény szerint megyünk, nem lesz benne sok öröm. Fele ház, a fődek fele, a jószágok ... Ti­ba megy. Anyja régi, porrongy­nak szánt kendőjét kotorja elő a szekrényfiókból. Nézi. Jó lesz ez is, akinek nem tetszik, tegyen róla. Odamegy ura bo­rotválkozó kistükréhez, ott kö­ti fel. »Olyan vagyok, mint egy madárijesztő«, mondja magá­nak, de nem veszi le. Kedvet­lenül megy dolgára. Megkeveri a kacsaeleséget, egy zsomporba sz-r-et önt a baromfiaknak. ikor az aprójószág eteté- sével végzett, a vizes- pádról leveszi a két tejessaj­tárt, indul fejni. Amint a te­hén alá hajol, fájdalmas nyi- lalás szaggatja a hasát. Még a lélegzete is elakad. — Fejj meg, nem bírok ha­jolni — nyögi az urának. — Jó — biccent vissza a férfi. Leül. egy felfordított abra- kosládára, keze derekát nyo­mogatja, közben nézi emberét. Éppen olyan, mint az apja, ál­lapítja meg magában. Ha öreg­szik, hasonmása lesz. De hál’ isten, természetre nem az. Csendes, kevés szavú, hiány­zik belőle az öreg türelmetlen igyekvése és kötődő természete is. — Ügy gondolom, ha fölkel­nek, szóba köllene hozni az örökséget. Ezt már tegnap előtt is, teg­nap is akarta mondani, de va­lahogy sose volt rá megfelelő idő. De most már nem lehet ha­logatni. Itt van a ház, a földek, a jószág meg minden az öreg nevén, tudni kell, hogy s mint i legyen a juss. Az ura se hozta zenkét hódbul marad hat. Mi­re megyünk? Láthatod, nap­számba jár mind, akinek eny­nyije van. — Ne félj.ia fődet nem viszi Pestre Maris. Itt hagyja. Majd lassan megváltjuk ... — Ha igazad lenne! — de­rült kissé az asszony. 1%/W ikor a telt sajtárokkal kileptek az istállóból, hangos nevetéstől visszhang­zott az udvar. Maris kócosdn, j pongyolásan nyújtózkodott a kútnál, mellette térdig érő há­lóingében az alig hároméves Ferike. — Mari néném, még! — Na, hadd lám, de most aztán mutasd ám meg, hogy bátor legény vagy! — Megmutatom, csak mond­ja. Maris odaguggnlt a gyerek elé, s nagy komolyan kezdte a •mondókát: — Jártál kertben? — Jártam. — Láttál farkast? — Láttam. — Féltél tőle? — Nem. Isten bizony nem. Az asszony tenyerét legyezte a kisfiú szeme előtt, kicsit, az­tán egyre gyorsabban. Ferike azonban állta a próbát, nem mozdult, nem rezdült egy pil­laszála sem. — Mari néném, bátor va- gyok-e? — Vjjé, de milyen! Ekkor értek oda. Mind a ket­ten mosolyogtak a játékon. — Jó reggelt, Marisunk. Hogy aludtál? — köszöntött rá a bátyja. — Jól, csak keveset. — Hát a sógor? — Borotválkozik, Hát te, Ka- tus, mikor keltél? — Mikor virradt.., Azért még se köllene ilyen hangosan vlháncolni, még megszólnak bennünket a népek, ha meg­hallják — morcoskodott vissza Katus. — Tudod, milyen a fa­lu. ., Tegnap temettek, máma meg kora reggel nevetgélnek már... Maris meghúzta a vállát. — Hát... Csendben álltak, mind a hár­man a gyereket nézték, mint­ha annak kellene most valami okos dolgot mondania. Az azonban egy szót sem szólt, egy kölyökmacska után iramodott a disznóólak felé. — Sikerült egy kölyök... — Sikerült — sóhajtott na­gyot Katus. — Aztán a jövő hónapban gyün a másik. — Hál’ isten. Látod, nálunk nem gyün. — Jobb is, ha nincs. Maris fürkészve nézett só­gornőjére, majd bátyjára.-— De el vagytok anyátla- nodva! EK eggelizni a tornácra ül- tek ki. A sógor frissen borotválkozva ült az asztalnál, olyan kölniillat áradt belőle, mint egy frissen sült borbély­inasból. Az asztalnál is finom­kodva ült, úgy kényeskedett, mint egy kisleány. Nevetséges is volt ez a nagy darab ember, csak éppen nevethetnékje nem volt most senkinek. Semmi dolgokat beszéltek, régieket, újakat, de belül nehéz gondo­latok görögtek. Katus ideges­kedve tett-vett, majd ezért, azért szaladt, az ételnek még az ízét sem érezte. Az ura ko­mótosan szelte a szalonnát, úgy faragta melléje a kenyeret, mint egy külön gondot. Maris cserregett, de szeme sarkában figyelő fény vibrált. Az igazi szót végtére Ferike mondatta ki a felnőttekkel. Odaállt apja elé, és azt mondta: — A nagypapa órája enyim lesz, ugye? — Az órája? — hümmöge- tett apja. — Hát nem tudom... Na, eriggy szépen játszani... Mi mindenen jár egy ilyen gyerek feje ... Gondulom, Ma­risunk, meg sógor, ha már ez a kölök fölemlegette, meg köl­lene beszélni a hagyatékot. Szegény apánk életiben nem íratott szét semmit, végrende­letet nem tett, ha már így van, előbb, vagy utóbb úgyis szót köll értenünk. — Lehet — dörmögött vissza a sógor, aki éppen a bögréjé­ben levő tejről kanalazgatta a fölt, és vágta le a kövezetre. — Gyerekkorom óta undoro­dom ettől. Macskának váló — Jó az — mondta különö­sebb hangsúly nélkül Katus. — Az a java. Pillanatra megállt a szó. Az evésre feledkeztek. — Pista nem szereti a bőrös tejet, ő már ilyen, városi — törte meg a hallgatást Maris. — Az örökséget pedig úgy gondoltuk... — Házat akarunk venni Zug­lóban. Remélem, telik majd a vagyonból? — vágott felesége szavaiba ura. — Szóval arról van szó, Fe­rink, meg Katus, hogy a házat, a fődeket nektek szántuk, hi­szen mi ide úgy sem jövünk vissza. Legyen a tiétek. Az örökrészt r>edw majd kifizeti­tek. Nektek is így jó, nekünk is. Katusnak könny szökött szemébe. Nem gondolta volna Marisról, hogy ilyen szíve le­gyen. Ha különös, veszekedő természete van is, mégiscsak jó testvér, megértő. — Mi is így gondótuk — szólt vissza megindultam Az ura most letette kezéből a bicskát, a kenyeret is. Az asztalra könyökölt, úgy kérdez­te: — Aztán a fizetség hogy le­gyen? — Testvériesen — brümmö- gött vissza a sógor. — Testvériesen — mondta lágyan Maris. Kihívjuk az el­nököt a tanácstól, állapítsuk igazságos, nem? Aztán úgy gondoltuk, hogy lassacskán ki­fizetitek, Ráér októberig ... JET atus arcáról eltűnt az előbbi mosoly. Az ura ránézett!, homlokán megsűrű­södtek a redök. — Azt mondod, októberig? Honnét az isten csudájából ve­szem addig elő a pénzt? Azt gandútam, hogy tovább vár­tok ... — Hóttomig, nem? — vá­gott vissza húga mézesmázo­son, de fenemód csípős ízzel. Olyan lakásban kuncorogtunk Pesten, hogy itt még az istál­ló is különb. Nekünk kell a pénz, mert kell a ház is. Ti bent ültök a készben, szegény apám munkáját csak ti élvez­tétek, nekünk mi jutott? Aszaltszilva, karácsonyra egy fél zsák dió meg kóstoló az ölésből? Én nem kívánom sen­kiét, a testvéremét legkevés­bé, de a jussomat nem hagyont. — Hát vidd! — csattant fel Katus. Vidd csak a részedet! Vidd a fődet, a fél házat, vidd a jószágot is! Igazad van, ml bent ültünk a készben, össze­tett kezekkel gyönyörködtünk Pintér Flórián vagyonában. Nem vót nekünk itt dogunk, vendégségbe vártunk csak, ura­son. A sógor legyeket hessegetett arca elől, látszott, hogy bo- szantják a legyek, de a két asz- szony heves feleselgetése is. — Csak egymás hajának ne essetek. Ha nem tudjátok kifi­zetni idén, akkor majd jövőre. Vagy aztán. A fene egye meg, ha az öreg életben marad, úgy is várhattunk vóna talán még tíz évig is. Nem, Maris? Felesége villogó szemmel né­zett rá. — Máié! Itt az én örökségem­ről van szó, te fogd be a szád! Én azt mondom, októberig, az­tán nincs tovább. Nem vagyok én hitelszövetkezet! Vegyetek fel kölcsönt, adjatok el egy­két hold földet, aztán ha úgy fogjátok meg a dolgot, mint szegény apám tette, öt év múl­va már el is feleditek az egé­szet. Katus felállt az asztaltól, remegő kézzel szedegette ösz- sze az edényeket. — A dologiul ne félts min­ket, de úgy semmi esetre sem tesszük, mint apátok, az én uram, meg a gyerekek ne­hordják annak harmadik ne­vét: Nyúzó Pintér. Mert így is hívták, ha nem tudnátok. S tudod-e, hogy miért? — Ne merd bántani haló po­raiban, te senki! Gazda házába gyüttél. s mit hoztál? — Egy volt cseléd házába gyüttem cselédnek. A cseléd meg nem vagyont visz. hanem a két kezét. Ezért költöttem én az apádnak, mert tudta, hogy dógos vagyok. .. — ölég legyen! — vágott az asztalra az ura. Azt mondom, ölég legyen, kár itt a szót sza­porítani. Az örökséget intézze el a tanács, mi erről többet ne beszéljünk. Olyan lett a hangulat a háznál, mint a halál napján, még annál is rosszabb, mert egymáshoz sem volt szavuk. Marisék hamarosan felöltöz­ködtek. Foghegyről odaszólt bátyjának: — Akkor most elmegyünk a tanácshoz. Pa akarsz, jössz, ha nem akarsz, maradsz. em ment. Leült a kút melletti vályúra, egyik cigarettát szívta a másik után. Az asszony odaült melléje. Ügy gubbasztottak, mint két ázott tollú madár. — Hát most hogy lesz? — Majd csak lesz valahogy. Ferike botorkált oda hozzá­juk. — Mari néném elment? — El. — Pedig azt ígérte, hogy el­meséli az ólomkatonát. — Elfeledte. Na, menj ját­szani! A fiú csak állt. A két búsla- kodót szemlélte. Az asszony ke­ze feléje nyúlt, hogy elpende­rítse, de aztán ölébe húzta. A gyerek csodálkozott anyja vá- I ratlan gyengédségén. Várit», hogy mondanak, szólnak hozzá valamit, de azok csak hallgat- ’ak. Elunta magát FP-nlaM. (Folytatás a &. olá .liw^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom