Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-01 / 128. szám
I. tm. flhtfas L T SOMOGYI NCPLAF Mester (határozott, mély hang): Mert bár tudjuk ugyan, hogy a színskálát bizonyos elektromágneses huillámrez- gések alkotják, ugyanakkor az is, biztos, hogy ugyanazt a hullámhosszúságú rezgést Péter és Pál nem látják azonosnak. Fokozottan vonatkozik ez a forma alakelemeine, sőt a tartalomra is! Tudjátck-e, miért? (Csend.) Mester: Na, nem jön rá senki? I. tanuló (kuncogva): Mart a Péter bandzsít, tessék csak nézni. {Általános röhögés a tanítványok között.) Mester (mérges méltatlankodással): Ne komiszlkod jatok, gyerekek! Ez komoly dolog (emelt hangon), »öt ez művészeti szemléletünk alapja! (Kopogás.) Mester: Tessék! Apa (szerény, féllénk hang): Jó napot kívánok, Blazsek vagyak. Mester: Van szerencsém, mivel állhatok rendelkezésére? Apa (ötéves gyermekéhez): Köszönj, fiam, a bácsinak! Fiú: kezicsókolom. Apa (magyarázóan): A fiamat szerelném beíratni Ide a festőiskolába. Úgy vettem észre, van érzéke a dologhoz. Mester: Helyes kérem, a gondos szülő fejleszti a gyermek rejtett tehetségeit. Apa: Nincs elrejtve, tegnap, amíg moziban voltunk a féleségemmel, a gyerek kifestette a lakást. Mester: Szép teljesítmény ilyen fiatal korban, úgy látszik, freskó festésre specializálja magát. De hát ennek csak örülnie kellene, uram. Apa: Örülök is, mert később kiderült, hogy a társbérlő sem volt otthon. Mester (elismeréssel): Valóságos zseni ez a gyerek! Apa: Éppen azért szeretném beíratná az iskolába, élje magát ki csak itten. Mester: Igen, a zsenialitás egymagában nem elég, azt helyes irányba kell terelni. Erre való ajz iskola. (Átszellemülten) A fákat, bokrokat is nyírni kell. Apa: Helyes, csak oktassák, az sem baj, ha nem marad ennyire zseniális, legyen csak kulturált a művészete. Mester (sértődötten): De, uram, mi a zsenialitásnak nem szabunk gátat, sőt ösztönözzük. Különben is mi az, hogy kulturált művészet?! Apa (zavartan): Ö, kérem, én igazán nem úgy gondoltam ..., szóval ez nem is az én szakmám... csak úgy mondtam. Mester (fölényesen): Ahá, mindjárt gondoltam, hogy ez valami laikus kifejezés! kétséges, lesz e szükség utánunk egyáltalán további fejlődésre? Apa (békiHóke^en): Jól van, ha ón mondja, elhiszem, hogy így van. Mesteri Helyesen is teszi. Jegyezze meg, hogy azok a meddő kísérletek, amelyekről barátja mint izmusokról, iskolákról beszélt, nem egyebek merő tévelygésnél. A mi nagy Apa (magára találva): Az más. Hát kérem, sajnos rossz a szemem, így nem látom jól, mit ábrázol a kép. Mester (oktatóén): Majd segítek. A tanítványok azt a cserép virágot festik ott, a* asztalon. Apa (megrökönyödve): Lehetetlen ! Mester (diadalmasan): Ugye csodálkozik? úgy gondoltam. Hátha jót tesz a2, ha felhívjuk a műél- vezőik figyelmét, hogy ez a kaleidoszkóp tulajdonképpen egy cserép muskátli. Mester (indulattal): Maga megőrült! Erről a kaleidoszkópról minden műértő azonnal megállapítja, hogy nem lehet más, mint egy cserép muskátli. Csak az ilyen laikusok hisznek a szemüknek, mert nem a A DILETTÁNS r Apa (szerényen, bocsánatké- rően): Ne tessék haragudni, de én nem értek ezekhez a dolgokhoz. Lesz szíves talán megmagyarázni, Mester, hogy tulajdonképpen milyen iskolát is fog a gyermekem tanulni? Mester: Milyent? Hát festőiskolát! Apa (magyarázólag): Nem úgy értettem. Egy barátom magyarázta, hogy a művészetben olyan különféle izmusok vannak. Mester (ön telten): Értem, mit gondol, értem már. Hát kérem, az ön barátja nagy szamár! Apa (hökkentőn): Tessék? Mester (magatizfoeaTi): Azt mondtam, hogy szamár! Apa (csodálkozva): Es máért tetszett ezt mondani? Mester: Mert az élő festészetnek nincsenek sem különféle izmusai, sem iskolái! Apa (zavartan): Pedig az illető olyan megbízhatónak látszott. Mester (oktatólag): Mégis félrevezette önt. Az igazság ugyanis az, hogy vannak halott irányzatok, van élő irányzat, ez a mienk, és egyes utópisták szerint vannak még meg nem születettek is, de ... Apa: A fiamat mindenesetre ez utóbbira tanítsa, ő még a jövő embere. Mester (méltatlankodva): Ne beszéljen összevissza! A mi irányunk maga a művészi beteljesülés, és még nagyon is művészi diadalunk minden más iskolát a múlttal tett egyenlővé! Érti? A múlttal! Apa (készségesen): Hogyne érteném. De legyein szabad megkérdeznem a nevét ennek az .izének? Mester (önteltem): Az egyedül helyes művészet neve intuitizmus. Ez a név pompásam fejezi ki lényegünket. Apa (helyeslőén): Szép név. Mester (gúnyosan): A többi irányzat közös gyűjtőneve pedig dilettantizmus.. . Apa (megborzadva): Jaj, de csúnyán hangz-ik! Mester (m.f.): Hátha még a képeiket látná! Apa: Beszéljünk talán akkor inkább az intuitizmus lényegéről. Mester (leereszkedően): Nagyon szívesen. Majd igyekszem érthető lenni. Vegyük csak ezt a képet itt (tanítványhoz): add ide, fiam! (apához): Na, ugye, hogyan értékeli ön ezt a képet? Apa (zavartan): Igazán, ne tessék zavarba hozni, mondtam, hogy én laikus vagyok vagy talán dilettáns is. Családunkban csak most kezd kibontakozni a művészi tehetség — a fiamban. Mester (megbocsátóan): Tudom, tudom, de most nem mé lyebb elemzést kértem, hanem csak olyan, olyan laikus véleményt. Apa (jelentősen): De mennyire! Mester (biztatóan): Nyilatkozzék bátran, nem baj, ha dilettáns is! Apa (bizonytalanul!): Hogyan Jelit abból a cserép muskátliból kaleidoszkóp? Mester (lelkesen): Bravó, ónnak mégis csak van érzéke a dolgokhoz: ja, fia apja! Apa (kétségbeesetten): Es mi lett belőle ezen a másik képen itt? Mester: Ne is folytassa, látja, éppen ez azt Apa: Bz megnyugtató. Gs»k volna szives megmagyarázni, hogy ml arz az *az*? Mester (magyarázóén): Hát az intuitizmus lényege! Apa (értetlenül): Ja?! Mester (magabiztosain)! örülök. hogy megértette. Nohát ebben a szellemben fogjuk fia művészi képességeit ie továbbiéi''■>r»z:tem. Apa (aggodalmasan): De a fiam még nem járt iskolába. Hogyan fogja jövendő műveit aláírni és .. .és címmel ellátni, hogy mindenki megtudja ... Mester (közbevág): Mit tudjon meg mindenki? Apa (naivan): Hát, hogy mit ábrázol a kép? Mester (kelletlenül): Ne tréfáljon, hát a kép maga helyett beszél, minek azt megmagyarázni? Apa (bizonytalanul): Csak telkükkel néznek a vlágba. Apa (bűntudattal): Mondtam kérem, hogy laikus vágyóik. Mester (aktartóan): Ez a kaleidoszkóp tökéletesen magában foglalja a cserép muskátli lényegét, tehát ki is fejezi azt. Apa (beletörődve): Igenis. Mester (m. L): A művész, miközben szemléibe a témát, intuícióit kép alakban lerögzítette, így jött létre ez a műalkotás, ami t a laikusok lelki vakságukban kaleidoszkópnak néznek. De szerencsére vannak még Igazi műértők, akik intuitív» szemlélik a képet, és rftgtön megértik, hogy az egy cserép muskátli. Apa (tétován): Nem lehetne közvetlenebbül érzékeltetni a muskátlit? Mester (felháborodottan): De uram, hát akkor hol a létek munkája, hol a művészet?! (Megvetéssé*-.); A művészet nem szolgai másolás! A lényeget kell megragadni! Apa (aggodalmasan): Persze, a lényegeset. Csak mégis, nehogy aztán kimaradjon valami belőle. Elvégre is egy téma minden mozzanata, az utolsó molekulája is a lényeget fejezi ka. Mester (idegesen): Egy tökéletes műalkotás éppen azért tökéletes, mert az utolsó molekula sem hiányzik belőle, ami a lényeget fejezi ki! Apa (szerény szőnszálihaeogatással): De ha jól meggondolom, az utolsó molekula is csak úgy fejezheti ki maradéktalanul a lényeget, ha az a maga pontosan meghatározott helyén áll. Mester (futott dühvei): Nyugodt lehet, hogy egy igazi műalkotáson minden molekula lényege maradéktalanul a helyén van! Apa (naivan): Na és nem volna helyes, ha a moJekuiláik úgy volnának a helyükön, hogy a hasonlóság a téma és az alkotás között evidens legyen? Mester (ordít): Gyilkos! Meg akarja ölni a művészetben a lényeget! Apa (bliazíirtan): Tudom, most az intuíció következik. Mester (erőltetett nyugalommal): Nem érdemli ugyan meg, de még az egyszer megpróbálom megmagyarázni. Figyel jen jól ide! A téma az asztalon áll, mint egy cserép muskátli. Apa (jóakaróan): De ezt nem szabad lemásolni, mert ugyan a lehető legtökéletesebb másolat fejezi ki a téma jelentését a legjobban, de ez még nem művészi. Mester (enyhültén): Úgy van! A művész tehát átérzi, majd absztrahálja a lényeget, és azt énjének sajátos szűrőjén át, mintegy transzformálva azt, rögzíti. Apa: De közben vigyáz, hogy semmi ne maradjon ki eközben. Mester (lecsillapodva): Látja. És ekkor jön a műélivezo, mondjuk ön. Apa (szabadkozva): Én éhhez nem értek, én akkor inkább megyek. Mester (szuggesztíven): Nem, ön jön! Ránéz a képre, tartalmát átérzi, az ábrázolt tartalmi ex-trolkciót szummálja, és máris megértette az eredeti témát! Apa (kétségbeesve): Lehet kérem, de ez a kép akkor is kaleidoszkóp és nem egy cserép muskátli! Mester <ü völitve): Akikor ön, egy hülye, egy ... egy laikus, .. .egy dilettáns! Apa (beletörődve): Ezt mondtam, kérem én is már az elején, csak nem tetszett elhinni. Balogh Oszkár férfias íeíf — Mert a dotyim nem sikerült... Ej, az se baj. Margit volt, akivel Péter beszélgetett. Ha valaki egy perccel előbb megkérdezte volna tőle, miért és hová siet így diáktársain keresztültörve magát, nem tudta volna megmondani. Most már biztosan tudta, hogy Margit után szaladt, öt szerette volna elérni a kifelé gomolygó diákáradatban, még mielőtt belékarol a diáklányok valamelyik hosszú sorába. A sétáló lányok aztán hosszabb-rdvidebb sorokban a szünet végéig együtt maradnak, és Péter tudta jól: ilyen esetben aztán nincs kilátás arra, hogy négyszemközt — vagy inkább szemtől szemben — beszélgessen vele. Miről akart beszéini Margittal? Azt maga sem tudta. Nem is volt semmi határozott célja. Egyébként sem szerette a lányok társaságát, megvetette őket. Azt hitte, mind nyafkák, kényeskedők. De Margit kerek arcával, simára fésült fekete hajával Margit kivételnek számított. Hogy miért? Azt aztán nem tudta volna megmondani. — Szörnyű hideg van. Nem fázol, Péter? — kérdezte Margit. Ez a kérdés most az egyszer nem volt unalmas ráfanya- Iodás arra, hogy mégis szóljon valamit. A folyosó végén, az udvari kijárat küszöbénél álltak. Lent az udvaron az első november eleji téli szél rázta le a fákról a félig elszáradt színes leveleket, és keverte hozzá a földön a száraz élettelenségtől már zörgő avarhoz. Az épület vastag falai még a hosszú, aranysugárú ősz melegét lehelték ki magukból, de már látszott, hogy a napsütésnek is vége. Az egyre erősödő északi szél szürkésfekete fellegeket kergetett maga előtt fent a magasban. és aki a kijárat előtt a legfelső lépcsőfokon megállt, még a bőre is lúdbőrös lett a télnek ettől a kíméletlenül fenyegető, kérlelhetetlen rohamától. — Péter!... Ne álld el a kijáratot! — hallatszott bentről a folyosóról az ügyeletes káltása. Péter és Margit egészen rövid időre álltak meg a kijárat küszöbén. De ez elég volt ahhoz, hogy a forgalmat megzavarják. Péternek nagyon jólesett, hogy Margit féltette a hidegtől, a meghűléstől. Tágra nyílt, csodálkozó szemmel bámult, és ösztönösen gombolta össze a mellén kis kabátját, mely az ingen kívül az egyetlen ruhadarab volt felsőtestén. — Nincs melegebb ruhád? — kérdezte Margit, amikor egymás mellett lefelé lépkedtek a lépcsőn. — Azért még van ... Dehát ki fázik? — Csak ne hősködj! — Nem is vagyunk olyan nyafkák ... Egy kis hideg ... Na? Ott álltak a lépcső szélén. A diákság zöme már elvihar zott mellettük. Lent az udvaron mindenki fázott. A lányok még hosz szabb sorokat -’»--''-v kc-cnf- •-> er» más*, és még gvorsah ban sétáltak ide oda, mint egyébként. Egyesien fiún sem voK nagykabát vagy felöltő. Mindnyájan összevissza szaladgáltak, ugrándoztak, egymás erejét próbálgatták, féktelenkedtek, csakhogy felmelegedjenek. De azért nagyobb ribilliót nem csinálhattak a felügyelő tanár miatt, ak^ ott sétált közöttük. Péter azon vette észre magát, hogy Margittal ketten maradtak fent a harmadik lépcsőfokon. Ezt a helyzetet egy kissé rcstellte a fiúk előtt. Mit fognak majd mondani a legkedvesebb barátai, a derék -srácok*?... Talán még azt hiszik, hogy ...? — Úgy látom, fázol — mondta Margitnak, miközben szünet nélkül hol a bal, hol a jobb lábán ugrált, a kezét lóbálta, és nagyon ágaskodott benne az akarat, hogy nem adja meg magát a hidegnek. Margit, úgy látszott, élvezi a helyzetet, hogy Péterrel ketten innen fcntről nézik az iskola nyüzsgését. A szokottnál sápad tab b volt. De sápadtsága alatt lányos öröm fénylett orcáin. Meleg kabátját, mely csak úgy vállára volt vetve, szorosan összehúzta elöl. Annyira fázott, hogy fogai hallhatóan vacogtak. — Nem jól érzem magam — mondta. — Az első óránk testnevelés volt... Nem is tornásztam ma — fűzte hozzá. Aztán hirtelen elhallgatott, mintha megbánta volna, hogy ilyen közlékeny. — Ej, mit? — felelte Péter, aki távolról sem volt olyan hangulatban, hogy figyelt volna a szavak finom rezdüléseire. Leperegtek róla, mint a virágszirmok a féktelenkedő csikóról. És fóliában oda ugrált Margit mellé, úgyhogy váll váll mellett álltak, és aztán csak úgy, baráti módon, ahogy fiák szokták egymás között, megpöccintette váltóval a vállát. Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. Margit a lépcső szélén állt: a váratlan lökéstől elvesztette az egyensúlyt, és leesett az udvarra. Szerencsére talpra esett, nem történt baja. de rá se nézett többé Péterre. Ahogy mondani szokták, faképnél hagyta. Elsietett a lányok egyik csoportja felé. Csak annyit sziszegett halkan a fogai között: — Nagy szamár vagy ... Péter hiába is próbált mit sem törődve átsiklani felette, ez az eset mélyen érintette. Hiába legyintett a kezével, és hiába rántotta meg közönyösen a vállát... Érezte, hogy gyerekes meggondolatlanságot követett el. Nem, nem ezt érdemelte tőle Margit. * * * A következő órán nem tudott jól odafigyelni. Pedig magyar óra volt. Helyettesítés. Az állandó ismétlés anyagából a Bánk bánt olvasták, és beszéltek róla. Nagyon jól ismerte, és nagyon szerette ezt a művet. Mégis időnként azon vette magát észre, hogy Margitra gondol. Az óra végén értek a II. felvonásnak arra a helyére, ahol Bánk bán azt mondja:-0, nincs semmi oly gyalázatos. Mint visszaélni az asszonyt gyengeséggel.« — Fiúk, álljunk meg egy pillanatra! — mondta * tanár. Figyeljetek Ide! Péter még mindig Margitra gondolt. Találva érezte magát. Azt hitte, hogy a tanár (aki a szünetben mint felügyelő tanár lent sétált az udvaron) neki beszél. Lesütötte a szemét, ’ölig elpirult. Nem mert felnézni, mert félt, hogy a tanár azrevPS7f: g***«« •''*>-»n vp-m-onsoi.Mert a tanár auói beszélt, hogy az uó az emberi haladás bajnokát mutatja be Bánk bánban akkor is, amikor arról ír, hogy a női nemet a feudalizmus társadalmában is megbecsülte. .. 1 Minél (haladóbb jellegű valamely társadalmi rend, annál kevesebb visszaélést követhetnek el a férfiak a testileg gyengébb nőkkel szemben... A tanár Engelst idézte. Majd így folytatta: — Pedig hát a ml Iskolánkban is vannak fiúk, akik — horribile dictu! (ez volt a kedvelt szavajárása, mert latin szakos is volt) —, akik népi demokráciánk tizennegyedik évében úgy viselkednek leánytársaikkal szemben, hogy... Ez már sok volt. Az utolsó szavakat Péter nem is hallotta. — Persze, hát Margit nem is tornászott ma — villant át az agyán. Mondta is ott kint az udvaron, de ő figyelemre sem méltatta szavát. Egyik fülén be-, a másikon kiengedte. — Ostoba kis jószág vagy te — mondta neki legutóbb Is a« anyja, aki özvegyen nevelte nagy üggyel-bajjal ezt a nehezen nevelhető kamasz gyereket. Mert nagyon magabiztosan fitymálta nem egyszer a lányokat, akik előzékenységet, védelmét követelnek maguknak, és ugyanakkor egyenlőséget a férfiakkal. — Tudod, fiam, vannak női dolgok — mondta meg az anyja, aztán nem folytatta. Még fiatalasszony volt, a haja tövéig elpirult és elhallgatott. Talán kényes volt neki beszélni ilyen dolgokról hirtelen naggyá cseperedett fia előtt apa nélkül. • Péter agyában cikáztak a gondolatok. Gyorsan váltott, mint egy vadonatúj automata. Jó, hogy csengettek. Szeretett volna rohanni le az udvarra. De ezer akadály hárult eléje. Az osztályban egyperces osztálygyűlés volt; valóban nem tartott tovább, mégis végtelen hosszúnak tűnt neki; a folyóson az egyik tanár megállította, kérdezett tőle valamit. A felügyelő tanár még nem volt lent az udvaron. Az elsős fiúk kihasználták az alkalmat, és az egy óra leforgása alatt még inkább megerősödött süvítő szélben ösz- szefogózva ugráltak, rángatták, dobálták egymást vadul. Margit ott beszélgetett az udvar másik sarkában, a kőfal mellett, a lányok koszorújába beleöltve karját. Háttal állt. Nem látta Pétert. Az elsős fiúk most már mindnyájan egy körbe fogózva játszottak. Volt köztük egy igen erős gyerek, aki csapóostorhoz hasonlóan dobálta hosszú füzérbe összefogózott társait. Péter látta, hogy veszedelmesen közelednek az udvar sarka felé, ahol Margiték álltak. Sőt egyre világosabb lett, hogy az erős gyereknek az volt a célja, hogy az egész társaságot a lányokhoz csapja, akik mit sem sejtve beszélgettek. Péter a fiúk felé rohant. Rájuk kiáltott. De már későn érkezett. Azokat nem lehetett többé vad forgásukban megállítani. Péter nagy, hosszú lábát megnyújtva a lányok csoportja elé rohant. Odaugrott pontosan Margit háta mögé. Erős testével felfogta az elsős fiúk zuhanó, most már megállíthatatlan lökéseit. A lányok visítva bújtak össze. Margit mosolyogva nézett Péterre. — Péter kihúzta ms**»át. Büszkén néz' Úgy érezte, ez volt az első férfias
