Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-11 / 136. szám

SOMOGYI NfiTLAP

Szerda, 1958. Jtfnfns H.

Minden más ezen a pusztán

A munkába indulók már hajnali háromé kor rúgták a port. Hiába szorultak ökölbe a kezek, a könnyes arcúak sorsa nem változott. Továbbra is a grófok, bárók, intézők itták a habzó sört, s a tejfelt is nekik szűrték. A mezítlábasok hada fölött pedig ott lóg&tt a létbizonytalanság. A közös konyhák bográcsaiban főtt ételnek nem volt sava-bor- sa. A cselédapák fiáknak, unokáknak adták az ostort és a kasza nyelét. A változásért, újért kiáltok kálváriát jártak, szenvedéseik túlnőttek a golgotái kínokon. így volt ez a gróf Széchenyiek felsöbogát-pusztai birtokán is.

Az 1945-ös változás széles utat vágott, s a máló falak homályából a puszták gyötörtjei is kiléptek a fényre: a dolgos nép elűzte a sétapálcás hataImaskodókát, birtokába vette a verítékkel öntözött földet. A felszabadult teremtő erő csodákat művelt. Szebbek a hétköznapok, összehasonlíthatatlanul mások és törpébbek a gondok a mai Felsőbogáton. Az eddig csak vágyakat hordozó, kultúrára, szépre szomjas emberek élete tartalommal telítődött. Most is dolgoznak, csak nem annyit, és mégis másképp élnek.

— Négy ökrös béres voltam — mondja Árvái János gépkocsivezető. — 12 éves koromtól róttam a puszta végtelenjét. Szüleim is ezt tették. Almom a gép volt — meséli —, de valóra váltásáról sosem lehetett szó 45-ig.

A \változás tavasza széppé tette ifjúságát. Értelmet, célt kapott az élete. Most házat akar építeni. Együtt az alapkő, tégla és cserép. — Léc kellene még, s akkor máris hozzákezdenék. Az embert hajtja az ösztön, kis fészket szeretne családjának, ez az első. Nem mintha nem lenne otthonom, és van is benne minden, még rádió is.

Valamikor csak két készülék volt a pusztán, az egyik a számtartó, a másik a kovács házában. A mester, pesti rokonaitól kapta ajándékképpen. — Hej, valamikor! — Ebben a sóhajban, nincs semmi múltba vágyódás, de jelent értékelés igen.

— Becsület szavamra mondom, szebb ruhában mennek a lányok a mezőre, mint akkor a misére. Az én apám-félék érzik legjobban a különbséget. Ti nem tudtok semmit arról a világról — mondogatják.

T gazuk van. Arany János bácsi is ezt

■* bizonyítja.

— Abban az időben öt családnak jutott egy konyha... A Zalából jött időszaki munkásoknak elrekesztettük az istálló egy részét, ott aludtak. Sivár, nyomorúságos sors volt a miénk.

Mozdulataiból nyugodtság, árad. Most bekerített udvara van. Kétszoba-konyhás az

épület.

— Nyolcadmagammai vagyok és minden különösebb gond nélkül — mondja.

Átlagos havi keresete 1200 a 350 forint családi pótlékon kívül. A nyereségrészesedésből is jutott neki.

Nemcsak a ki nem mondott szavak, hanem száz és száz más dokumentum is hirdeti a nagy, nagy változást. A nemrég épített tipus- házak egyikében lakik idős Varga István és nős fia. Az öreg éppen vizet visz a kútról. Térjünk be hozzá.

<— Nyugdíjas vagyok, soha-soha nem álmodtam arról, hogy ilyen öreg korom lesz.

Felesége fölött sem múltak el nyomtalanul az évek.

— Kétszoba-konyhás lakás nem dukált soha. Valamikor — emlékszik vissza az őszhajú asszony — kastélynak számított az ilyen épület, mint amilyen a miénk. Tíz családnak volt egy kamrája. Most pedig padlás szobánk van. Mikor férjhez mentem, három új házaspárnak jutott egy szoba. Gondolhatja a többit — teszi hozzá mintegy magyarázatképpen.

F

arga bácsi veszi át a szót.

— Köszönet a mi vezetőinknek, jól kell vigyázni, nehogy az igazgató köszönjön előbb. Máskor ilyen nem volt. Cselédekkel sosem fogott kezet az intéző. Sok-sok keserves évi fáradalom után végre nyugodtan élhetek. A fiam ikocsis, 1200-at keres. A menyem a tejházban dolgozik, én meg 518 forint nyugdíjat kapok.

Csend támad közöttünk. Varga bácsi végigtekint a konyhakerti növények ágyásain. A határból dübörgő traktorok neszét hozza a szél.

— Sosem vágyódtam többre — szólal meg nagy halkan az öreg. — Aki becsületesen él és dolgozik, megtalálja a számítását. Én már kiöregedtem, nincs más dolgom, mint elballagni a nyugdíjért, azt meg megkapom mindig és pontosan.

A szomszéd házban Borsi József fiatal brigádvezető lakik. Cselédszülők gyermeke. A felszabadulás után állattenyésztési technikumot végzett Hódmezővásárhelyen. 1954-ben került a Felsöbogát-pusztai Állami Gazdaságba és akkor nősült.

— Semmim sem volt — mondja. — Most pedig két bútorozott szobával rendelkezik. A léptek zaját szőnyegek tompítják. Nem dicsekvésből, de megmutatta a ruhás szekrényét.

— Soha nem volt ennyi öltönyöm. Nem rongyoskodom, és van mit a tejbe aprítani, pedig öttagú családra keresek.

Uj házak, villany, vízvezeték, munkásszálló, étkezde és mozi! Mind-mind 1945 óta. Be hallgassuk meg Róth Sándort, az állami gazdaság igazgatóját:

— 48-ban alakult a gazdaság. Bogát, László- és Bertalan-major meg a marton-pusztai üzemegység tartozik ide. Kereken ötezer ka- tasztrális hold a terület. Művelői jobbára a volt cselédek, természetesen megváltozott feltételekkel. Van mozielőadás, hetente kétszer, labdarúgó-, női röplabda-csapatunk, asztalitenisz- és sakkszakosztályunk. Az ifjúság sport, kulturális, szórakozási igényei kielégítettek. Látogatják a könyvtárt, ők és az idősebbek is olvasnak. Minden más ezen a pusztán.

A régi tulajdonos soha nem adott ki 18 ezer forintot öltözőre, nem" szervezett ezüst- kalászos tanfolyamot. Neki jobb volt, ha a nebulók iskola helyett napszámba jártak. Ma három pedagógus oktatja az új nemzedéket. Óvoda várja a legkisebbeket.

A pusztán csönd van, béke és nyugalom. Erő, életigenlés sugárzik, érik naggyá a nyárral. Megváltozott, könnyebb az itt lakók élete, meri övék a munka haszna.

GÖBÖLÖS SÁNDOR

Halva szűle£e££

TEJSZÖVETKEZET

ÍZ" ISBARAPÄTI ELŐTT

a dombokon szuszog a vonat kis mozdonya, lassan ci- bálva maga után a kocsikat Még egy nagy nekirugaszkodás, aztán diadalmasat fütty! int a gép, mintegy azt jelezve: a kapaszkodó végére ért. Most már szinte suhannak a, sürgönyoszlopok az ablakok mellett, és percenként változik a táj arculata. Domb követi a dombot, a szem nem tud betelni látványukkal: mindegyiken messzire zöldéül az erdő sok fája. Feltűnik itt-ott egy ház is. Közeledik a falu. Nagy részét még egészen közel is doimíb takarja. Ami ideíátszik, csendes, nyugodt. A felületes szemlélő nem is gondolná, hogy ez a mozdulatlanság csak látszólagos. Benn a faluban nagyon sok ember forr. nyugtalan, elkeseredett.

Mindennek a tejszövetkezet az oka. Amiatt nem élnek az emberek úgy Kisbórapátiiban, mint egy évvel ezelőtt. Mi van hát ezzel a szövetkezettel? Él? Működik? Vagy már azt is'elfelejtették, hogy nemrégen még milyen szép reményeket táplált sok gazdában?

— Nem tudom kérem, mi van a tejszövetkezettel. Azt sem tudom, van-e itt ilyen — sajnálkozik a kis vegyesáru- bolt vezetője, hogy kérdésemre nem tud kielégítő választ adni.

Aztán, hogy mégse eresszen ed üres kézzel, tanácstalanul hozzáteszi:

— Talán a Fehér Lajos, az tud valamit mondani róla. Az nagyon tudós gazda, szeret ilyennel is foglalkozni. Ha valaki itud a tejszövetkezetről, akkor ő bizonyosan.

J

Ő, KERESSÜK HÄT

MEG Fehér Lajost. Az útbaigazítás úgy szólt, hogy a templom melletti kis utcában lakik. Útközben azért hátha találkozhatunk valakivel, aki a bolt idős vezetőjénél többet tud. Hiába. Úgy látszik, minden kérdezősködés eredménytelen. A fő utcában lakó középkorú asszony és a fiatal gazdaemiber egyformán nemet mond a kérdésre: tudnak-e a tej szövetkezetről ?

ITTHON

( Külföldről hazatért fiatalember elbeszélése szerint ) 6

— Igaz. Egy ilyen mulatóban minden őrültség megtalálható. A nők leginkább pucéran táncolnak a pódiumon. Meglepő észrevételeim voltak. Egy ilyen csinos kis helyen táncoltam akkor este, és gyanútlanul dőltem be egy nő csábító kacérkodásának. Szép volt a nő, sokat csdcsergett, kedveskedett, s közben ittunk Most már megtanultam azt, hogy nem ihatam le magamat, mert ezer veszedelem ólálkodik körülöttem. Ittam, de józan maradtam. Éjfél után a nő elcsalt a lakására. Vetkőzés közben hirtelen homlokára ütött és miközben azt motyogta, hogy elhagyta valamijét, kiszaladt a szobából. »Pár percig vártam türelmesen. Közben megpillantottam a táskáját s szélken és felemeltem. Feltűnően nehéznek találtam, és kíváncsiságból megpróbáltam felnyitni. Nem sikerült. Erősen megmarkoltam, és az volt az érzésem, hogy revolver van benne. Még most is furcsának tűnik előttem hirtelen elhatározásom: előkaptam késemet, és felihasítottam vele a táskát. Valóban revolver volt benne, és a fényképem. Elöntött a farrósiág. Nyomban rájöttem, hogy veszélyben vagyok. De nem volt időm töprengeni, ment a nő visszajött, és hirtelen benyitott. Amint megpillantotta kezem,ben táskáját, hátraugrott. Én siem voltam rest, odapatitantam, és hirtelen az álla alá ütöttem. Elvágódott, még azt sem mondta, hogy mukk.

•— Persze, maga boxoló is

volt, azért nem ügyetlemkedte el. Aztán mit csinált vele?

SEMMIT. Kívülről lépé^ sek hallatszottak, majd elcsendesedtek. Leoltottam a villanyt és füleltem. Hártelem kivágódott az ajtó, és négy fickót pillantottam meg a folyosón. Ők világosságban álltak, én a szoba sötétjében. Kezemben a nő revolverét szorongattam. Azok ott zsebre dugott kézzel álltak. Egy villámgyors mozdulattal az ajtó mögé ugrottam, a levegőbe lőttem, majd bevágtam az ajtót, és ráfordítottam a kulcsot. Az volt a célom, hogy előbb érjek ki az utcára, mint ők. Meg voltam róla győződve, hogy lövésem miatt kivonultak az épületből. Magam sem tudom, hogyan szakítottam föl az ablakot, és egy emeletnyi magasságból leugrottam. Semmi bajom sem 'történt. Felpattantam, és gyors vágtába kezdtem. ők utánam. Beszaladtam egy keskeny kis mellékutcába, abból a másikba, majd a következőn vissza Mindenütt nyomomban voltak. Egy zegzugos kanyarban üldözőim kissé lemaradtak. Akkor felmásztam egy üzletajtó fölé kifeszített ernyőnek a vasvázára, és vízszintesen hozzátapadtam. Ott függtem mozdulatlanságba meredve, mikor elvágtattak a2 út közepén. Az volt a szerencsém, hogy az ernyő sötétvörös volt, és az árnyék egybeolvasztott vele. Már azt hittem, hogy nem bírom tovább, s erőtlenül lezuhanok, miikor újra elloholtafc arra. Nem tudom meddig kapaszkodtam ott, miig

végül lemerészkedtem, és megfélemlítve szállásomra menekültem. Az állandó üldöztetések hatására áthelyeztek Spanyol-Marokkóba, de még ott sem voltam biztonságiban. Ott is kellemetlenkedtek nekem. Aztán már csak revolverrel és késsel jártam. Sokszor keveredtem verekedésekbe, s néha hajszálon függött az életem.

— Ilyen nehezen kapta meg a vízumot?

— A vízumot megkaptam március 9-én, de hajóra várakoztam.

— Milyen hajóra szállt fel?

— A Hcrvátczlka nevű jugoszláv hajóra szálltam.

— Hol kötött ki a hajó útközben? Gondolom, igen érdekes lelhetett a hajóút.

— Annál is inkább, mert már jobban éreztem magam. Most már mertem remélni, hogy hazakerülök. A következő helyeken kötöttünk ki: Genova, Nápoly, Trieszt, Fiúméban partra szálltunk. A kikötőkben elhagyhattuk a hajót, és megnéztük a városokat.

— Milyenek voltak a városok? Ugye, szépek?

— Igen, szépek voltak. De olyan szépet, mint Budapest, egyet sem láttam.

— Milyen érzés volt, mikor magyar földre tette a lábát?

— Ezt ne is kérdezze. Erről nem tudok meghatottság nélkül beszélni. Gyönyörű érzés volt! Nem vagyok érzékenykedő, de megrázott a zokogás. Kiáltani szerettem volna rettentő erővel, hogy mindenki hallja meg: élek és itthon va gyök!... Ahogy jött velem a

vonat, és fogyott a távolság köztem és otthonom között,1 egyre jobban feszített a türelmetlenség, és fojtogatott va-' lami kínos érzés. Hirtelen csak az anyámra tudtam gondolni, és teljes súlyával rám szakadt az a tudat, hogy milyen sok' fájdalmat és szomorúságot Okoztam neki.

— Ugye, váratlanul érkezett?

ARATLANUL. Tudja,

” úgy rohantam az állomásiról haza, mintha üldöztek volna. S mikor beléptem lakásunkba, és megláttam anyámat ... Nem, erről beszélni sem tudok, mert...

— Beszéljen arról, hogy itt, Magyarországon hogyan fogadták.

— Olyan szépen, hogy azt nem érdemeltem meg. Nézze, huszonöt jár annak a gömbölyű felére, aki ilyen országban, mint a mienk, nem fór a 'bőrébe. Én a saját bőrömön tanultam meg, hogy mi a haza és’ mi az idegen viliág. Írja meg, talán kiadják. Jó lenne, ha minden magamfajta fiatal úgy tudná becsülni hazáját, ahogy én fogom becsülni ezután. Sze. retináim elmondani mindenkinek, hogy miiyen borzalmas a hontalanság, és szeretném arra kérni az ifjúságot, hogy dolgozzék becsülettel és szorgalmasan. Ok itthon talán nem is tudják, hogy itt milyen szép és nyugalmas az élet — fejezte .be elkomolyodva és messze néző szemmel kitekintett az ablakon. A távolba meredt, láttam, hogy gondolatban idegen világban jár, visszaemlékezik a borzalmaikra. Féltet-' tem neki a kérdést:

— De ugye, itthon azért m ár

megnyugodott? Boldog? Majd \ lassan elfelejt mindent. J

(Vége következik.

Csema Marianna

\

Fekete József, a földművesszövetkezet ügyvezetője azonban részletes felvilágosítással szolgál. Lassan, megfontoltan beszél, mint aki nagyon bonyolult dolgot kénytelen magyarázni.

— Tejszövetkezet? — kérdi a kérdésre. — Papíron van. De csak papíron.

— Miért?

— A Tejipari Vállalat jóvoltából.

— Nem tudtak megegyezni?

— Nem. Decemberben tartottunk egy vezetőségi ülést, amelyen a szövetkezeti tagok,' meg a tejipariak vettek részt, Ott azt kérték, a gazdáik, hogy olyan szerződést kössenek, ami télen-nyáron 50 százalékos fölözési lehetőséget biztosít számukra.

— A tejipar mit válaszolt erre?

—> Gyorsan előcibáltak egy sor rendeletet meg utasítást, amiből azt olvasták ki, hogy nem lehet a kisbárapátiak kérését teljesíteni. Aztán azt magyarázták, hogy a tej különböző gyógyszerek fontos alapanyaga, s ezért nem lehet csak úgy osztogatni a fölözési engedélyeket.

— Milyen javaslatuk volt?

— Hat hónapra, a nyári időszakra 50 százalékos fotózást engedélyeztek volna. Ez azonban kevés nekünk.

— Mire akarták felhasználni a soványtejet egész éviben?

A Z ÜGYVEZETŐ egy pil- lanatra elcsodálkozik. Lehet, hogy azt gondolja: ki hallott még ilyen kérdésit. Csak kis szünet -után válaszol.

— Hát állattenyésztésünk fejlesztésére. Aztán magyarázókig folytatja:

— Ebben a faluban mostanában szépen fejlődik az állattenyésztés. Van 25 rendkívül jól tejelő törzskönyvezett .tehén és 19 törzskönyvi előjegyzésbe vett fehér hús anyakoca. A (közeljövőben mindegyiknél nagy esemény várható: a harmadik ellés. Ha ez is jól sikerül, nem lesz semmi akadálya a törzskönyvezésnek. Milyen jó lett volna az utódok nevelésére is a soványtej. Mennyivel hamarabb erősödtek, nőttek volna a malacok, híztak volna a süldők.

— .Végül is megállapodtak azéi ?

— Nem. Nem tudtak. A teji szövetkezet így egyáltalán 'nem működik. Itt van ugyan a működési engedély és minden okirat, de hiába. Nem is lesz már soha változás. A szövetkezet fejfájára fel lehet ír- 'ni: halva született.

— Hátha életre lehet még kelteni?

— Nemigen. A Tejipari Vállalat akadékoskodása miatt el- ,ment itt már a kedve mindenkinek. Pedig milyen lelkesedéssel kezdtek hozzá... Legjobban Fehér Lajos tudná ezt megmondani.

Fehér Lajos. Akihez a kis veigyes.áruHbol't vezetője irányított. Menjünk hát hozzá, kérdezzük meg az ő véleményét.

— Ö az állattenyésztési szakcsoport elnöke — adja meg útközben a felvilágosítást Fekete József ügyvezető. — Azért tud bővebben beszélni az egykori tervekről.

TJ GY HANGZOTT ez a két

utolsó szó, mintha már valóban lemondták volna min- 1 denről, aminek megvalósításáért néhány hónapja még lelkesedtek.

Fehér Lajos és öccse nemrégen érkezhettek haza a földről. A szekérről takarmányt raknak le. Megvárjuk, amíg végeznek, s csak azután ülünk le a ragyogó tiszta konyhában beszélgetni.

A tejszövetkezettel kapcsolatos szokásos kérdésre nem késik a gazda válasza:

— Nem sikerült — mondja.

— Nem rajtunk múlott. Mint ahogy nem rajtunk múlik az sem, hogy azóta az állattenyésztési szakcsoport is szinte megszűnt.

— A tejiparral való szerződéskötés meghiúsulása miatt?

— Igen. Most egy éve azért

alakítottuk a szakcsoportot, hogy még johban fellendüljön Kisbárapátiban az állattenyésztés. Szép elgondolásaink voltak. A többi között ennek érdekében a tejszövetkezet létrehozása. A szakcsoport 15—16 emberrel indult, de őszre, hogy a tejszövetkezet alapszabályának megfeleljünk, felfejlesztettük 40 tagúra, s mindenki, aki a szakcsoportba tartozott, a szövetkezet tagja is lett volna.

— A decemberi gyűlés sikertelensége után unit szóltak a tagok?

—• Elkeseredtek. Legtöbbjük azt mondta, hagyjuk az egészet, a szakcsoportot is. Nincs értelme, ha csak akadályozzák munkánkat, meghiúsítják terveinket.

— Többször nem is próbálkoztak?

— De igen, még kétszer ösz- sze akartuk hozni a társaságot, csakhogy ez már nem sikerült. Tőlünk nincs messze Szentgá- loskér. Az ottaniakkal nagyon jó a kapcsolatunk. Abban a faluban működik a tejszövet- kezet De hogyan? Nincs abban sok köszönet. Mert ott is mindenképpen akadályozzák a jó munkát a tejipar vezetőd. Csodálatos hált, ha ilyen példa láttán még jobban s végérvényesen elment mindenkinek a kedve?

P’Z AZ EMBER IS EL- KESEREDETT. Elkeseredett, mert aminek meg tudták nyerni a falu gazdáit, kudarcba fulladt.

— Ezek szerint a szakcsoport is végképp széthullott?

— Nóvűeg még megvan. A 103 szerződéses sertés is nagyon kevés kivétellel szakcsoport- tagoknál van. Mintegy huszonötöt már át is adtak belőlük, a többire júliusban augusztusban kerül sor. Aztán mi lesz? Azt nem tudni. De így, semmi jó.

Úgy látszik, itt már valóban lemondtak mindenről. A közös gazdálkodáshoz vezető út az első métereken is túlságosan göröngyösnek bizonyult..,

Döcög Kaposvár felé a vonat. Kisbárapá tiból lassan már azok a házak sem látszanak, amelyeket a domb nem takar. A falu külsőleg csendes, nyugodt. De belül az emberek lelke kavart, háborog. Nem sikerült az, amit akartak, mivel a Tejipari Vállalat áthúzta számításukat, letörte lelkesedésüket. S ami a legrosszabb, semmibe vette azt, hogy a legegyszerűbb társulási formákat is segíteni kell, hogy később kifejlődhessenek a magasabbak, a termelőszövetkezetek.

II AtrAnyt jelentett

11 VOLNA a vállalat számára, ha a kisbárapátiak megkapják egész évre az ötven százalékos lefölözést engedélyező szerződésit, és így, az eddigieknél nagyobb mértékben fejleszthetik állattenyésztésüket ^sekcsopartban?

Nem. Somogy megyében ösz- szesen 13 tejszövetkezet rendelkezik működési engedéllyel. Milyen csekély ez a szám ahhoz viszonyítva, hogy hány somogyi község szállít tejet nap mint nap a Tejipari Vállalat üzemeibe. És ráadásul ez a 13 sem működik, csak 8. Lehet, hogy többségük úgy, mint a szentgáloskérd. Döcögve, akadályozva. öt csak papíron létezik. Köztük a kisbárapá ti is. Ha megnéznénk a másik négyet, vajon hasonló panaszokat írhatnánk meg? Nem értjük, miért jó ez. Sem a kereskedelem, sem a gyógyszeripar nem szenvedne hiányt, ha hagynák dolgozni a kisbárapá- ü. hetesi, nagyszakácsi, so- mogygeszti, kaipospulai tejszövetkezeteket. Csak nyernénk velük. »Mindössze-« öttel több, a közös gazdálkodás felé induló társulást és sok emberit, akik nem érzik, hogy csalódtak.

Weidinger í lásrié