Somogyi Néplap, 1958. május (15. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-18 / 116. szám
Vasárnap, 1958. május 18. 2 SOMOGYI NÉPLAP A társadalom elesettjei között Látogatás a héthelyi szociális otthonban Kéthelytöl mintegy két kilométerre, sötét lombú park közepén fekszik a Hunyady- grófok hajdani kastélya. Az emeletes, csaknem háromszáz helyiségből álló épület ma a Fővárosi Tanács intézményeként az ország — főképpen Budapest — a társadalomra nem veszélyes elmebetegeinek nyújt minden igényt kielégítő, kellemes otthont. Éppen délben érkezünk. Az ebédlőben a szépen megtérített asztalon aranylón sárgálló húsleves párolog. Mindenki merít magának. Majd a felszolgálók hozzák a második fogást, a székelygulyást. Találomra megszólítunk egy ápoltat. — ízlik az ebéd? Ránk néz, csodálkozik, majd meglepő élelmességgel válaszol: — De még mennyire! Nagyon finom koszt van itt. Erre nem is panaszkodhatunk. (Később megtudtam, hogy hetenként kétszer vágnak disznót, és többek között háromféle reggeliből választhatnak.) — Hát mire? Lakás? Bánásmód? — Minden jó, csak az a baj, hogy nem mehetünk haza, Pestre — felel szomorúan. Igen, ahogy az igazgatónő, Gergely Istvánná — akinek én a »szakma kiválója« címet adományoznám — elmondja, ez a legfájóbb nekik: a mozgalmas fővárosi élet hiánya. — Mivel foglalkoznak az ápoltak? — Teljes idejüket úgy használják fel, ahogyan akarják. Nézze például ezt a nénit — mutat az ablak mellett ülő töpörödött anyókára —, egyik legrégibb tagunk, négy éve, mióta itt van, mindennap reggeltől estig ugyanezen a helyen ül és horgol. Megnézzük a munkát: nem túl nehéz mintájú, de szabályosan készített terítő. — Vannak, akiket a ruha javítóban, mosodában találhatunk — folytatja —, de többen dolgoznak gazdaságunkban is. Természetesen a munka nem kötelező, mindenki annyit "dolgozik, amennyit akar, és akkor, amikor éppen kedve tartja. Járjuk a szobákat. Bár számítottunk rá, mégis meglepett a tisztaság. A szobák fehér vaságyain díszes térítők, némelyiken az ápoltak által készített párna díszük. A parkett ragyogó sárgára kefélve, sehol semmi rendetlenség. őszintén mondom, ilyen tiszta intézetben még soha nem voltam. A tisztálkodás felől érdeklődöm. — Naponta kétszer lemosás, hetenként egyszer fürdés. Természetesen, akinek szüksége van rá, azt többször is ■ megmosdatjuk. Az otthonnak 34 kh. földje és 180 sertése van. E gazdaság a múlt évben 94 ezer forintot jövedelmezett terven felül — a fővároshoz tartozó ilyen típusú intézmények közül a legtöbbet. Terményeikből eladásra is jut. A kertben cukorborsót kapálnak az ápoltak, bizony nem éppen sok haszonnal. De azért használhatóbbak is akadnak közöttük. Egy fiatalembert mutat Pista bácsi, az intézet gazdaságának vezetője. — Tessék nézni, ő a mi egyik legszorgalmasabb munkásunk. Takarékbetétkönyve is van benne 860 forint. (Aki ■ dolgozik, a hmi 12 forint zsebpénzen kívül munkája minőségétől függően napi 8, 5, illetve három forintot kap.) — No, és mit vesz a pénzen? — érdeklődünk. — Szép ruhát — válaszolja. Fájdalma: nincs senki hozzátartozója, egyedül él a világon. Másik bánata: elhagyta a menyasszonya. — Mivel szórakoznak az ápoltak? — Teke. sakk, kártya, ezer kötetes könyvtár áll rendeld kezésünkre, hetenként kétszer filmet láthatnak. Az utóbbiért szinte rajonganak. Szombatonként délután és vasárnap egész nap kimenőjük van, akik dolgoznak, azoknak mindennap. No és a lottó! — nevet fel. — A minap nyeri a környékszerte ismert »szépfiúnk« három találatával több mint hatszáz forintot. Természetesen ruhát és divatos nyakkendőt vásárolt rajt. A park egyik öreg geszte- nyefája alatt 15-rl6 éves leányok játszanak: képeskönyveket forgatnak, babát ringatnak kicsi bölcsőben. Közeled- tünkre egyikük feláll, odaszalad az igazgatónőhöz, átöleli, felnéz rá, és olyan érthetően, ahogy csak betegségével járó beszédhibája engedi, szinte átszellemiilten mondja: — Szeretlek! Az igazgatónő mosolyogva simogatja meg a ragaszkodó kislány arcát. Mikor arrább megyünk, hozzám fordul: — Ugye milyen kedves tud lenni? Nagyon sok szeretet van bennük. Május elsején például májusfát állítottak: egy nagyot az intézet lakóinak, egy kisebbet az ablakom alá. Másnap boldogan kérdezték: — Szép? Ugye tetszik? Mikor táncoljuk ki? Mielőtt elbúcsúznék, a személyzet szórakozása iránt érdeklődöm. — Először is: a 290 ápoltat 60 főnyi személyzet látja el. Ebbe a főkönyvelőtől kezdve a kocsisig mindenki beleszámít. Szórakozás? Rádió, könyv, film. A faluban lakó fiatalabbak bálba is eljárnak. Késő délután hagyjuk el az intézetet. Az otthon lakói a kastély árnyékában nyugágyakon, padokon beszélgetnek, olvasnak, mintha egészséges dolgozók két heti szabadságukat töltenék egy szép üdülőben. Beteg képzeletük szülte gondjaik talán még nagyobbak, mint a teljes értékű embereké, de államunk szerető gondoskodása, az odaadóan lelkiismeretes ápolók, a hivatásáért rajongó igazgatónő minden erejükkel igyekeznek elfeledtetni velük életük súlyos terhét. P. L. ÉJJELI Pillangók Jffl A »DÜRGÉS«, akarom Jmondani, mi van a huligánokkal? Mit, hogy ezeket a dologtalan éjszakai csodabogarakat Párizsban vagy Pest perifériáin keressem, és hogy mit akarok ilyenekkel ebben a csendes kisvárosban? Érdekes, hogy itt sem kellett kifáradnom a cigánytanyára és a város peremére »-típusért-«. Itt, a város kellős közepén találkoztam vele. Bizony, mert csak igen ritkán »emberevők« ám ők. Legtöbbször lefürődve végigalusszák a nappalt egy ilyen becsületesnek látszó belvárosi ház valamelyik szobácskájábán. Ritkán dolgoznak, inkább csak alkalmi munkát vállalnak. No, de ki is kívánhatná tőlük, hogy éjjel-nappal talpon legyenek, hiszen ak; éjjel legény, nappal rendszerint nem az. Persze, az éjszakai lePillanatfelvétel Két parasztnénike megy kosarakkal felpakolva az Ady Endre utcán. Idejükből kitelik, hát kirakatokat nézegetnek. Elálldogálnak a ruhás-bolt előtt, megcsodálkoznak a játékbolt kirakatában minden babát, minden felhúzható játékot. Aztán tovább sétálnak a ráérő emberek jellegzetes lépéseivel. Összebújnak néha egy pillanatra, hogy megtárgyalják az imént látottakat. Aztán, ahogy ballagnak tovább, hirtelen kitör belőlük a nevetés. A vaskosabb nénike a térdét csapkodja, a köny- nye potyog a nagy nevetéstől. Ugyan mi az, ami ilyen viharos jó kedvre derítette a nénikéket? Ö, kérem, ezt is elárulhatjuk. Néhány nyakkendő egy vitrinnek nevezett kapura leakasztott kirakatban. De még milyen nyakken-: dől — »Jaj, lelkem — fuldokolta a ! magasabb asszony fejkendőjét igazgatva —, ilyen ocsmány holmit is felvesznek ezek a városiak!-« A másik biztonság okából megdörzsölte a szemét, meg akarván győződni arról, nem álmodik-e. De bizony nem. Ott rikítot- tak a sellős, cowboy-os és ki tudja felsorolni még milyen egyéb nevezetes alakokkal felcirkaima- zott nyakkendők a vitrinben. Nem hgyhatta szó nélkül a soványabbik nénémasszony sem a látottakat, azzal a tömény igazsággal zárva le a nyakkendők feletti csudálkozást: »Hászen még a bikám nyakába se merném feladni, még kiszaladna a világból, úgy megvadulna tőle.-« Tisztelem a költőket. Főleg akkor, amikor látom őket az ihlet percében, amikor verejtékező homlokkal, remegő kézzel firkant- ják papírra a vers világra bújó sorait. Tiszteletem és áhítatom tudatában kijelentem, hogy le a kalappal a költők előtt, hisz akik a papírtakarékosság idején azt a tenger árkust tele merik írkálni, azok igen bátor emberek lehetnek. Múltkor sikerült elcsípnem a Balaton partján egy ilyen ihletben leledző költőt. A vízparton ült egy kövön. Haját a szél felborzolta, tekintetét szinte belefúlta a Balaton vizébe. Kezében papír, ceruza. Időnként felugrott, fel s alá fut- kározott a parton. »Szegény, milyen borzalmas lehet neki, már biztosan a nyelvén van a rím, de még sántít a verssor.-« Leültem tisztes távolban. Keblemet büszkeség dagasztotta. Most jelen lehetek egy világirodalmi remekmű születésénél — sugároztam a boldogságtól. Néhány perc múlva költőnk megnyugodott, visszaült előbbi helyére, és szélsebesen írni kezdett. Lélegzetvisszafojtva figyeltem. Aztán mélabús arccal közeledni láttam öt, a költőt. Egyenesen felém jött. Amikor elém ért, megtörölte verejtékes homlokát, s a papírt lobogtatva izgatottan megkérdezte: »Mondja kérem, fel lehet még adni a lottószelvényt?-« Amióta ez az eset velem megesett, azóta elvesztettem minden bizalmam és tiszteletem a költők iránt. L. G. AMIVEL NEM ÉR Szülői értekezleteken, nevelési ankétokon, tanácsüléseken úgyszólván visszatérő refrén a testi fenyítés problémája, ami itt városon is, de a falvakban gyakrabban felvetődik. Sok szülő még ma is a nevelés sikerességének fő biztosítékát látja a verésben. »Azért nincs mostan fegyelem — mondják —, meg azért nincsen tisztelet sem, mert eltiltják a pálca használatát az iskolában. Az én fiamat, lányomat üsse csak a tanító úr, mert másként Kern lesz belőle ember, én is elnáspángolom, ha rossz, engem is elvertek, nem is egyszer gyermekkoromban!« — és így tovább. Két évvel ezelőtt hallottam egy esetet, a szomszédos Baranyában történt, hogy egy roncsolt idegzetű tanítónő fvolt horthysta tiszt felesége), büntetésből szappandarabokat nye- I lelett csintalan, rosszalkodó tanítványaival, pálcával kényszerítve őket, hogy elfogyasszák ia nemkívánatos »étket«. Az eset úgyszólván az egész megye közvéleményét foglalkoztatta, nem volt szülő, aki el ne ítélte volna az Ilyen nevelési gyakorlatot, de olyan sem, aki hangoztatta volna, hogy szükség van a nádpálcára. A példa elrettentő, nemcsak most, hanem az volt a múltban is, amikor bizony sokszor diadalmaskodott a »pálca-elv«. Ismertem tanítót, aki piszkavassal is »nevelt«, ha elkapta a hév. Vitéz Prókaynak nevezték, és hiába vetettek látleleteket a kékre, zöldre vert gyerekekről a szülők, vitéz Prókay tovább vitézkedett, pedig felnőtt tanítványai rendszerint visszaverték rajta a piszkavasnyomokat, így köszönve meg a kétes emberséget, amiben nevelte őket a nagyságos tanító úr. Szocialista nevelésünkben nincs helye a testi fenyítésnek, ez a múltnak olyan hagyománya, amit legjobb megfojtani, mert emberrontásra igen, de embernevelésre semmi esetre sem jó. Megállapított tény, hogy a verésben keresendő a gyermeki lélek minden vadhajtásának gyökere, így a konokság, a hazudoz>ásra való hajlamosság, a makacsság. Ha a gyermek fél a testi fenyítéstől, a pofonoktól, vagy a nádpálcától, és azért jó, mert fél, akkor ?• nevelés már a kezdeti fokon csődöt mondott. Tekintélyt szerezni veréssel éppoly veszélyes, mint ingoványra házat építeni. A gyermeki lélek rendkívül kényes, igen érzékeny hangszer, könnyen durvul a durva hatásokra. A házban lakik egy kisfiú, nem csintalanabb és nem jobb, mint általában a 9—10 éve- fiúgyermekek. A minap nagy diadallal hozott puhán összecsukódó tenyerében egy vérző fecskét, amit pajtásaival lőtt le csúzlival ay eresz alól. A csepp állat láthatóan a végéi járta; amikor az én kis barátom leült a lép- esőbáz fordulójában gyönyörködni zsákmányában, talán azt remélte, hogy meggyógyul a fecske, és lesz egy madara. Nem is akármilyen. Mellé telepedtem, és beszélgetni kezdtünk. — Te öcsi, mit szólnál, ha mondjuk egy este hiába várnád haza az édesapádat, csak a hír jönne, hogy valaki, rossz ember megölte? Nézd, ha ennek a fecskének fiai vannak, akkor mi lesz azokkal? Ez már elpusztul. Azok is elpusztulnak. — S így tovább. A gyerek bepárásodó szemekkel hallgatott, fájt neki, hogy elbántak a fecskével, miközben az ki is múlt a tenyerében. Mikor már majdnem eltörött a mécses, megígérte, hogy nem bántja többet a madarakat. Ebben maradtunk. Fél óra múlva hangos sírás verte fel a ház csendjét. Öcsit állták körül a felnőttek, orrából bőségesen folyt a vér. — Mi történt, kj bántott? — faggatták. — Nem engedtem bántani a fecskéket a Sanyinak és megvert. Nem mentem le a mérgelődő, méltatlankodó felnőttek közé, akik közül néhányan szidták a kisfiút, hogy miért kezd ki a nagyobb kamaszokkal. Nem is beszéltünk a fecskeügyről többet, de akkor önkéntelenül elhagyta számat az elismerés: — Ember vagy, öcsi! Kérdés, ha nyaklevessel magyaráztam volna meg, hogy a madarakat nem szabad bántani, különösen pedig olyan hasznosat, mint a fecske, hatott volha-e így? Nem hiszem. A gyereket az okos szigorúság gondolkodásra, a verés makacskodásra, konokságra ingerli. Persze adódhat helyzet, amikor a kellő lélektani pillanatban adott nyakleves nem árt. Nem is azért helyes száműzni a szocialista pedagógia gyakorlatából a verést, mert nem egyeztethető össze nevelési elveinkkel, hanem azért, mert szilárd meggyőződésünk, hogy lehet pálca nélkül nevelni, sőt eredményesebben ihet nevelni! lehet nevelni! Gondoljunk csak arra, ami megint kétségtelen tény: a gyermek lelki finomságát menynyire elveszti, ha otthon a legapróbb, legártatlanabb gyermeki csínytevésért durva fenyítést kap káromkodással, goromba szitkokkal fűszerezve. Az otthon így nevelt gyermeknek aztán nem elég, ha a tanító az iskolában tanítás közben rájuk .pillant, ezzel je- k-zve, hogy csendre, rendre kéri, az sem elég, ia megdorgálja őt. Vég nélkül lehetne sorolni a példákat, érveket, már csak azért is, mert a szülői ház és íz iskola nevelési gyakorlatában ma még nagyon äs megtalálható kettősség — az, hogy a szülő hangsúlyozza a verés szükségességét. \ nevelő pedig nem él a testi fenyítés idejétmúlt eszközével — nem is kevéssé veszélyezteti a nevelés eredményességét! Ezért nem értünk egyet a testi fenyítést reklamálókkal... — li — génykedésnek van egy rákfenéje: mindig beleavatkozik a rendőrség, mielőtt a huligánlegény vagy lány összes testi és lelki »értékeivel« megismertethetné ezt a szerintük csupa »csóró apafejből« álló, »becsavarodott« világot... Este kilencre várom otthonába a tizenhét éves Julit, ötkor láttam az utcán. Lenge tavaszi ruhában, fekete övvel a derekán, lobogó hajjal vágtatott valahová. Ismerősöm oldalba bökött: nézd meg, ez az: huligán. Kíváncsi tekintetemre ártatlanul a képembe mosolygott a baba fejű, alig másnak, mint csitri diáklánynak látszó kislány.. . ... A ház, amelyben felfelé ballagok, elhagyatott. Amikor benyitok az egyik emeleti ajtón, kellemetlen szag üt orrba. Valószínűleg jó helyen járok. A sötét előszobában valaki nyöszörög. A belsőből kiszűrődik a fény. Megállók az ajtóban. Egy negyvenöt év körüli asszony vöröshagymát majszolva értelmetlenül néz rám. A pufók képű ember, aki egy piszkos lepedőjű ágy szélén ülve cigarettázik, nem is igen méltat figyelemre. A földet nézve időnként nagyot köp valahová a szekrény elé. A másik oldalon valami dunnafélébe csavarva, etgy kócos fejű baba alussza az igazak álmát. A másik két ménkű nagy ágyat furcsán a szoba kellős közepére állították. Az ablakon józanító levegő árad be a csillagos ég alól. Bár bemutatkoztam, de úgy érzem, hogy folyton rendőrnek néznek, akinek ahhoz is van joga, hogy a parkban copfon ragadja úgy éjfél körül Julit — Hol a lány? — Kint üldögél. — Nem láttam a folyosón.:; — A színházparkban üldögél egy asszonnyal. Az asz- szony ma éjjel itt alszik, de ha csavargókat hoznak ide az én nyakamra, akkor kivágom mind a kettőt.... — ... Azt adja meg a nagyés kérdezte Julit. Mondtam, hogy még mindig dolgozik. Örült, és azt mondta, azonnal szoljait, ha nem megy munkába ... Megható, ahogy ez az aszszony az erkölcsrendészet nyomozóiról beszél. Szinte valamennyit ismeri, akik mindent elkövetnek, hogy a 17 éves Juli ne a börtönben végezze. — Juli, kár teérted — mondta az egyik nyomozó Julinak. — Ne hallgass a dologtalanokra, te még lehetsz rendes ember ... De hát viszi a társaság: G. Sári, S. Margit, T. Bözsi; egyik se dolgozik, bandában lófrálják a várost. Néha-néha sikerül kiszakítani közülük Julit, De aztán a múltkor is egy olyan lánnyal »haverkodott«, aki most került ki a »sitről«... — i.. Elmentem oda, ahol dolgozik a lányom — így az asszony. — Mondtam az embereknek, ne gorombáskodjanak ám Julival, olyan keveset tud még szegénykém a világról.., Igen, nagyon keveset: se írni, se olvasni nem tud, mert gyerekkorában egy bandával mindig elkerülte az iskolát... Hallgatunk. És a csendben mintha Juli futása dörömbölne a félemelet pléhtetőjén. A minap is ide ugrott ki szegény feje, amikor az anyja azt mondta neki, hogy most már aztán itthon maradsz ...! öt óráig, míg a munkából hazatér, nincs vele baj. Akkor aztán, mint az ámokfutó, megrázza magát, földhöz veri a ruháját és elrohan. Sokszor sógorára, Jóskára hivatkozik; a minap „ is ezt rikácsolta visz- sza: Nem leszek egy szobában ilyen részeges patkánnyal...! S most eszembe jut az a beszélgetés, amelyet a délelőtti órákban Sz. Erzsivel, az egyik üzem szervező KlSZ-titkárá- val folytattam. Azt mondta, ő még nem igen látott huligánokat. Bár volt egy udvarlóféléúrigten — mordul a sarokban j je, régi katonatiszt gyereke. az öreg. — Eddig se hozott fel senkit, de nem is engedjük neki. *. — Pszt, halkabban — csatit az asszony. — Mi az? — Itt van a konyhában Jóska, a másik lányom ura.., megint tökrészeg... — Nincs már itthon.., az í Nyegle és elkényeztetett volt, ivott és verekedett. Valószínűleg börtönt is járt, mert egyszer azt találta mondani véletlenül, hogy »tudod, Erzsikéin, amikor kiszabadultam ...« Sok volt már eddig is a szemtelenségéből, de ez aztán végképp mindent betetőzött. Szaikítotimént ment el... a kocsmá- I a ^ny most milliókkal ba... Menjen utána, vagy itt, ! dolgozik az üzemben. Olyan a büfében, vagy a vasúton megtalálja... Magas, vékony, szőke gyerek, égszínkék ing van rajta... felelős munkát lát el 23 éves fejjel tökéletesen, hogy meglett férfiak dicséretére válna. Arról beszélt, hogy a közeljöRonda gazember! — j vőben megint új dologra ké- mordul az ember. — Látja, | szülnek a fiatalokkal, kimen- négy éven át nem adott haza , nek a Balatonra, s parkosítják a feleségének négyszáz ^ fo- : az üzem üdülőjét, ahol a nyá- rmtnal többet, hát micsoda . ron pihenni akarnak, ember ez, mondja maga.. ? így kell egy munkásembernek viselkedni? — Hol a nagyobbik lány? — kérdem — Éjjeli műszakba ment az ’ egyik üzembe. Én tartom el ■ ezt a nyomorultat is — mutat rumfr t t az alvó gyerekre. - A mi Jul.a»a' a gyárunkból két lábbal rúgnák , . . . a a Ji , munkasember ki az ilyen munkást, mint az 1Holnap rendesen én vöm. Hát tud ez dolgozni, j dolgozni.^ ö becsületes, amikor reggel jár haza...? . meSveti a körülötte zúgó lehe• . .. Inf 1 nn A — ____ A mikor e szavakra gondolok, úgy érzem magam itt az éjszakában, mintha egy kötélen az alvilágból kapaszkodnék fel, egyre feljebb, oda, ahol szép az élet, és süt a nap.., Mondtam a lányomnak, kergesse a nyavalyába... — ... Kergesse ám.., — kontráz az asszony —, amikor szereti..? — De azt sem lehet, hogy örökké én tartsak kél családot, aztán mikor a tróger feliszik, és hőbörög, akkor meg fizessem utána a büntetést... A múltkor háromszáz forintot sóztak a nyakába. Az államnak volnék, egy táborba zárnám ezt a sok dologtalan fehérnépet meg ficsurat, dolgozzanak. .. — így az öreg munkás, Juli apja. — ... Az ám — vág közbe az asszony, és leteszi a hagymát. — A mi Julinkat sikerült munkára bírni... setetlen . környezetet. Az üzem, ahol dolgozik, kétszobás lakáshoz juttatta. Éljenek jól. Ö akarna is. Csak gyenge. Az asszony már egyre inkább beletörődik mindenbe. Lekísér a hosszú, homályos lépcsőház- bam. Két ajtót mutat, és azt súgja, hogy itt olyanok laknak, akik szívesen látnak vendégül férfiakat. Meg aztán menjek el az Ady Endre utca ... szám alá, biztosan tudja, hogy ott ma egy »nagymenő« lány alszik ... Szegény anya! Mások ajtaját mutogatod, de hol van Juli? Merre jár? Mikor jön meg? Lesz-e ember belőle? Ahogy visszafelé ballag, s gédmunkás, megy ám szegény- lassan eltűnik a lépcső fordukém..., csak mondani, te dolgoznod kell... azt kell neki lójában, nem tudok ellenállni Julikám, eredj, | és utána mondom; — Maguk a felelősek érte! A LÉPCSÖHÁZBAN lép- ] Julit maguknak kellene meg- tek zaja közeleg. Meg- tartani! De miikor csinálnak iött Juli! Aztán megint csen- ! már ebből az otthontalan ott- des lesz minden. Nem ő volt. j honból eey meleg, szívet ma- • ■ A minap — folytatja az j rasztaló fészket? Még talán le- iménti gondolatot az asszony , hetne pótolni a mulasztást... — találkoztam a nyomozóval, I SZEGEDI NÁNDOR
