Somogyi Néplap, 1958. május (15. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-06 / 105. szám

Kedd, 1958. május 6. 4 SOMOGYI NÉPLAP A nagyatádi járás iskoláinak lai ltu r álL benLuütléjihót Nemrégiben rendezték meg Nagyatádon a művelődési ház­ban a járás iskoláinak kultu­rális seregszemléjét. A bemu­tató általános színvonala — és ez nem túlzás — jó volt. Di­csérendő valamennyi iskolai csoport áldozatos munkája, lel­kesedése. Minden elismerést megérdemelnek azok a falusi pedagógusok, akik fáradságot nem ismerve készítették fel is­kolájuk növendékeit a bemu­tatóra. Először AZ ÉNEKKAROK szereplését vegyük sorra. Mindegyik énekkar előadta a kötelező népdalcsokrot. Első számként a nagyatádi, lábodi és somogyszobi iskolák közös kórusa szerepelt Henkei Zoltán tanár vezetésével. Nagyon meglepte a közönséget, hogy az ősszpróba nélkül színpadra lé­pő vegyeskar — egy-két hibá­tól eltekintve — jól szerepelt. A lábodi iskolásak kórusa — Kótai Lajos vezetésével — egyike a legjobb énekkarok­nak. Kultúrált hang, tiszta ki­ejtés jellemezte őket. Kissé ta­lán a tempó, dinamika hiány­zott. Garibaldi c. daluk előadá­sa viszont teljesen kifogásta­lan volt. Műsorukon klasszikus, népi és mozgalmi dalok szere­peltek. Komoly felkészülésről adott számot a somogyszobi énekkar is, melyet Györkös Rudolf vezényelt. Előadásuk azonban erőteljesebb is lehet­ne. A gimnázium énekkara Bárdos Lajos népdalfeldolgo­zásait adta elő Henkei Zoltán vezetésével. Tiszta kiejtés, kel­lemes hang jellemezte őket. További fejlődésükkel a megye legjobb iskolai kórusai közé emelkedhetnek. A nagyatádi általános iskola énekkara a körzeti bemutató óta sokat fej­lődött. A Tavaszi kánont nagy sikerrel adták elő a taranyi is­kolások. A fiatal kórust Ejom- bás Klára gyakorlás tanítónő vezette; csak dicsérni lehet ál­dozatos munkáját. Tanácsként ennyi álljon itt: a szólamokat nem kell egymástól szétdara­bolni, és a kanonok zárása is határozottad lehetne. Újszerű volt a kutast iskola szereplése. Ök az énekszámo­kat játékkal kötötték egybe. A szereplők otthonosan mozog­tak a színpadon, akár a kutasi réten játszottak volna. Szá­maik közül kiemelkedett a XVIII. századbeli háromszóJa- mú kánon. Albertné tanítónő vezetésével nagy sikert arat­tak. A bíráló bizottság döntése alapján a megyei bemutatóra a gimnázium és a kutasi isko­la kórusai mennek. A NÉPI JÁTÉKOK közül kiemelkedett a bolhás! iskola előadása. A játékot Ko­lozsvári István tanította be. A színpad közepén lévő »tábortü­zet-“ körülülő fehéringes, piros- nyakkendős pajtások énekszá­mokat, szavalatokat adtak elő. Mozgás tekintetében példát ve­hetnének a kutasiakról; len­dületesebb, elevenebb játékuk­kal még nagyobb sikert arat­hattak volna. A rinyaszentki- rályi és segesdi iskolák népi játékai ugyancsak jók voltak. A segesdiek Szép Ilona c. já­tékát a bíráló bizottság a me­gyei bemutatóra is javasolta. Fehér Klára: Tóth Eszti tovább­tanul c. jelenetét a lábodi is­kolások játszották. Az ötvös- kónyi színjátszók a Hamupi­pőke c. mesejáték egy jelene­tével szerepeltek. !~A tAnccsoportokí általában gyengébben szere­peltek. Meg kell jegyezni, hogy a zenei kíséret elengedhetetlen a táncokhoz. Ezen a bemutatón ugyanis a táncokhoz maguk a szereplők énekeltek. Termé­szetesen ez rontja a tánc ha­tását, mert a hosszabb szá­moknál a szereplők nagyon el­fáradnak, és csak nagyon hal­kan tudnak énekelni. A SZAVALOK | nem a legjobban szerepeltek. Seress Erzsébet, a nagyatádi általános iskola II. osztályos tanulója azonban kiválóan ad­ta elő az Altató dalt. Meggyőződésünk, hogy ez az iskolai kulturális seregszemle ouzdítást adott a csoportoknak, nagyobb kedvet és sok tanul­ságot további munkájukhoz. Dorcsi Sándor Az Állami Balett Inté­zetben felvételi vizsgára május 15-ig lehet jelentkezni A Magyar Állami Balett In­tézetben május 1-től 15-ig je­lentkezhetnek felvételi vizsgá­ra azok a fiú- és leánygyerme­kek, akik kedvet éreznek a tánchoz, elvégezték az általá­nos iskola elsp három osztá­lyát és még nem töltötték be 11-ik életévüket. A vidékiek írásban jelentkezhetnek az in­tézetnél, amelynek címe: Bu­dapest, VI. kerület, Népköz tár­saság útja 25 szám. MAGYAR LMHIREK A próbafelvételek után Fábri Zoltán filmrendező kiválasztotta a Kosztolányi Dezső: Édes Anna című regényéből készülő filmje főszereplőit. A regény filmválto­zatának címszerepét Törőcsik Ma­ri, a két másik főszerepet Mezey Mária és Kovács Károly játsszak A Pannónia Filmstúdióban négy új film feliratozását kezdték meg, amelyek júniusban kerülnek a kö­zönség elé. Szovjet bűnügyi film az Éjjeli őrjárat, Ne várd a má­just a címe a nagysikerű jugo­szláv filmvigjáték, a Tavasz foly­tatásának. Egy bank páncélszobá­jába bezárt kisfiú kiszabadításá­nak izgalmas történetét meséli el Az időzár című angol film, és a polinéziai szigetek csodálatos vi­lágát varázsolja a vászonra a szí­nes, széles vásznú olasz, Az utolsó paradicsom. A Budapest Filmstúdióban már folynak a felvételei Kollányi Ágoston Kossuth-díjas filmrendező új kisfilmjének, amely a város fa­lai között élő állatokkal ismerteti meg a nézőt. A film címe Állatok a kőrengeíegben. Ugyancsak for­gatják a Tavasz Bujákon című kis- filmet, amely a bujáki népszoká­sokat és népviseletet örökíti meg. A filmstúdió előreláthatólag a hó közepén megkezdi a Nagy Lajos novellája alapján készülő Razzia círaü játékfilm felvételeit, Szirtes Ádámmal és Görbe Jánossal a fő­szerepben. Bocsánat, hogy beleszólok a nagy koponyák dolgába, vagy mond­hatnám, belekontár- kodom a tudomá­nyukba, de már nem bírom tovább türtőz­tetni magam. Ne|m akartam tollat mar­kolni, nem akartam növelni a szerkesztő­ség papírkosarának tartalmát, de a szom­bat óta történtek véglegesen megérlél- ték bennem az elha­lálozást — megírom a véleményem. Va­sárnap kirándulni voltam, ma az anyó­som paprikás csirkét főz, a jövő héten hegyvidékre utazom. Ebből mindenki meg­érti, hogy meg kel­lett írnom. Ja, hogy mit!? Hát, kérem, én nyájas as nyájatlan olvasója vagyak lapjuknak, az első betűtől az utol­sóig mindent végig- silabizálok (bár néha az első és utolsó betű közt zsúfolódó betű­ket kihagyom), épp ezért szemet szúrt nekem az egyik hí­rük. Hol# is olvas­tam ... Ja, abban az Innen—onnan vagy Tarka-barka rovat­ban (ott, kérem, ahol az a sok külföldi marhaság van). Szó­val olvasom meg­döbbenve és kétség­beesve, hogy az uta­zók, hegymászók és kirándulók áldhatják azt a pillanatot, amely a XX. szá­zadba vezérelte őket, mivel feltalálták a komprimált étke­zést. Lehet, hogy az ar­comra a maradiság bélyegét sütik azé n, amit itt elő merésze­lek adni — nem oá- nőm. Krisztus is a keresztfán végezte Szóval, hogy újfent vissza'kacskaringóz- zak a mondóká’rihoz, járhatjuk a csüidön- gölőt, s rikolthatjuk hozzá az »eje-huia- hejt-x, hisz nem kell már hátizsákot vinni, csak ide a mcuény- zsebbe rakunk egy gyufaskatulya nagy­ságú dobozt, amely­ben teljes menü la­pul. De még milyen menü! Azt mondja, hogy ritkított leve­gőben szárított hús.. Na, én már inkább harapdálok libasül­tet, nem ritkán, de gyakran, s nem szá­rítva, de ropogósra sütve... Azonban menjünk csak tovább. Kevés vízzel nagyszerű hús­pogácsát készíthetünk belőle. De, kérem ér pogácsában csak a tepertősei szeretem, csak nem vízzel (csupán mosdásra használom), hanem borral locsolom fo­gyasztása után a tor­komat. De mit so-, roljam fel a »gyű-' fás doboz-menü t", úgyse hasonlít ah­hoz, amit a Békében szolgálnak fed, s. amit az én drága jó anyó­som kutyul. Mert, kérem, hogy továob- fűzzem gondolato­mat, képzeljük el, mi lenne akkor, ha az étkezdékben is be­vezetnék ezt a kivá­ló rendszert. Csak beülne a vendég, s már hoznák is egy g.yűszűben a szárított húst, másik gyűszű- ben pedig a vizet. Aztán a vendég sa­ját tetszése szerint gyúrhatná a pogácsá­kat. Hát kérem, én eb­ből nem kére*. Mint már mondottam, va­sárnap kirándulni voltam, s a jövő hé­ten hegyvidékre me­gyek, és nem gyufa- skatulyában, de egy kitömött hátizsákban viszem a kosztomat. Egy kis jó szalámics- ka, egy kis csabai kolbász, néhány sült csirke, két tucat li­bacomb, fehér ke­nyér, retek, hagyma, szalonba és ilyen mi­egymás. És hiába ajánlja a leírás a vizet ásványosító port, amelynek segít­ségével a hegy- és dombmászók hóból és jégből ivóvizet ké­szíthetnék, hogy ne kelljen nehéz kula­csokat magukkal vinniük, én a zárt is két demizson vörös bort fogok vinni. Pe­dig én is hegyvidék­re megyek, az örök hó birodalmába, fel a Róma-hegyre, juszt se veszek vizet ásványo­sító port. S pukkadjanak meg az okosok, én azért is övig lógó nyelvvel, lihegve cepelem a hátizsákot és a két demizsont. A csúcson jól beebédelek, s amikor a bort iszom, koccintok azok egész­ségére, akik raártí- rian gyufaskatulyá­ból früstökólnek. Csak ennyit atcartain mondani. Maradiságom büsz­ke tudatában: Géz Alajos, a libasült híve, Tilin- kó utca 3/a. (A ku­tya nem harap.) INNEN- ONNAN XVII. TARZAN Ha Hollywood valamibe bele­kezd és az »megy«, akkor an­nak nincsen se vége. se hossza. Ezúttal a legújabb hollywoodi hírről van szó. Megtalálták az új Tarzant, számszerűit a ti­zenhetediket. Az első világhá­ború alatt, 1918 végén forgat­ták az első Tarzan filmet, Fe­lárral. Valami újat kellett ad­ni az embereknek, akik már torkig voltak a vérrel és a drá­mákkal. Jött Tarzan és ma­radt — máig. Hosszú a Tarta­nok sora Polartól, Frank Mer- rylltől és Johnny Weismüller- től a legújabb Tarzanig, Gor­don Sehoítig. Legtovább — öt müller, a volt olimpiai úszó­bajnok játszotta Tarzan szere­pét. Amikor aztán Tarzant új környezetbe, felhőkarcolók kö­zé, vagy a sivatagba kellett át­helyezni, mások kerültek sor­ra. 17 név váltotta egymást 40 év alatt. Az új Tarzant több­száz jelölt közül választották ki. Partnernője is változott. Ez­úttal Eve Brent, texasi szép­ségre esett a választás, ő is a tizenhetedik a sorban. Szimfónia as orosz forradalomról Régen, Musszorgszkij óta r.em született olyan átható erejű népi zenei tragédia, mint D. Sosztakovics XI. szimfóniá­ja. Ezt a művet joggal nevez­hetjük az orosz forradalmi esz­mék himnuszának, amelyből árad a zsarnokság elleni tilta­kozás, s diadalmasan csendül a szabadság és boldogság irá.i­teljes évig Johnny Weis- ti vágy. A művész konkrét tartalmat adott zeneművének, s csodálatos eszközeivel csak­nem vizuális hatást ért el. A szimfóniában nem elvont, kö­dös filozófiai gondolatok, ha­nem az élet és a néptömegek harcának igazságai uralkod­nak. Ezt mindenekelőtt az tet­te lehetővé, hogy Sosztakovics bátran nyúlt az orosz forradal­mi folklórhoz. iiii!!iiiiiiiii!!i!iiiiiiii!!iiii!iiiiiiliiiiiiiiiiiii!iin!iiiiiii!iiíiiiiiiiiiiii!i!i!iiiiiii!iiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiii!iiiiii!!iiiiiiiiiiNi!!ii!!ii!iii!in!niniiiiiiiiiiiiiiiíiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiitaiiiyiiiiinii!;i!:iiiiüiii!iaiin!iiii!nmmitaiiiaifliiiii?iimimniimm»nnii!K:nniiiiiHSí!íiBiaiiiiiiai«;a!iaiijiyiiüyiii8;aiKümaitii:Wiüiinii^i !iiiiiii!iíiiii!ii!iiiiiiiiiii!!iiiiiii!iiiiiiii!iiiiiiiii!iiiiii!iiiii!!iiiiiiiiiiiii! r 3,tkcbfitkxL ■ 1 VASARI T/AS ÁRNAP A TAVASZI r VASÁRBAN akadtam össze Bencze Gyulával, régi katonatársammal. Parasztem­ber Magvariból. Együtt nyűt- tük az angyalbőrt 1940-ben a nagyatádi laktanyában, együtt kínlódtunk, tetvesedtünk, ká­romkodtunk a fronton, sőt ha­difogságba is együtt indultunk. Én betegségem miatt hamar hazakerültem, ő még két énei »ráhúzott«. Sokáig tartottuk a jó ismeretséget, a barátságot, de most már évek óta nem láttuk egymást, én a városba szakadtam, messze Magyari- tól. Nemrég a véletlen össze­hozott bennünket. A hófúvás miatt leálltak a vonatok; a hó­bortos, havat köpő, vijjogó szeleket eresztő március a já­rási székhelyen marasztott. A ráérő ember unalmával néze­lődtem a vásárban, mely ép­pen olyan semmitérő volt, mint az egész tavasz. A kör­nyékről se ember, se állat nem indult útjára, csak a helybe­liek jöttek, mentek a hóbuc- kás vásártéren és a sátrak kö­zött. A földmüvesszövetkezet pecsengés sátránál botlottam bele Bencze Gyulába. Megcso­dáltuk, tapogattuk, ölelgettük s kíváncsian szemléltük egy­mást. — Hát hogy vagytok, édes Gyulám? — Köszönöm, csak úgy kö­zönségesen. — öregszünk, a fene egye meg! — Hát... A bolond szél hordta, ka­varta a havat, bebújt az em­ber gönce alá is, és csattog­va feszegette a sátrak pony­váit. — Veszel vagy eladsz? — Csodát! Ráérek, nézelő­döm. — Ezért jöttél huszonöt ki­lométert? — Rosseb. Szolgálatban va­gyok, a mérnököt hoztam. Nem értettem. — Milyen mérnököt? — Hát a Kristófot, az erdő- mérnököt. Valami értekezletük van, és ezért kellett ebben az istenvertei Időben befognom. Tudod, ott szolgálok most. A HIDEG ELKERGE- S* TETT BENNÜNKET a sátrak közül. A vendéglőbe ül­tünk be beszélgetni. Régi ka­tonaemlékeket kotort elő a múlt emlékalbumából a képze­let, s a sok derűs, szomorú, ke- ’ergő kép közé egy-egy gon- lolatsorral bekúszott a jetpq s. Bencze Gyula apja után egy hold földet örökölt, s a öldosztáskor még kapott hoz­zá ötöt. Nagy öröm volt ez akkor, nagy-nagy remémjek csihol ója. Aztán tavaly télen Bencze Gyula kocsisnak ment az erdészethez. A földet ráérő idejében dolgozza az asszony- nyal együtt. — Hidd el, otthon mm megy az ember semmire. Éve­ken át csak gürcöl, töri magát, szakad a ruha, az állatokkal sincs mindig szerencse, se vé­ge, se hossza a dolognak, az­tán, a végén erre sincs pénz, arra sincs pénz. Mert most nem úgy van, mint az én gye­rekkoromban, hogy elég volt hétszámra a gánica, a vőle­gényruha hóttomig, a szobá­ban öreganyám szúette ágya, a gyerekeknek az elnyűtt boci­kor. Fene eszi! Az asszonynak nagykabát kell, a nagyobbik gyereknek, Jancsinak kerék­pár, Juliska még majdnem pi- sis, de mezítláb nem menne el az iskolába még az istennek sem. — Hát persze, halad a világ. — Halad, halad, a rosseb egye meg! De a paraszt nem megy semmire. A földből nem lehet megélni. Nemcsak én va­gyok így, a többiek is, a há­romfertály falu. Magyari távol van várostól, vasúttól, még- csak. piacozni, batyuzni vagy fuvarozni sem lehet. Ezek a járási székhelyen lakó parasz­tok könnyebben vannak. De ml? S nincs kereset, nincs ke­reset. napszámba csak a régi gazdákhoz lehet elmenni, s azok is mivel fizetik? Nekem szerencsém volt az erdészettel, vőtár.sam, Varga Lajos szer­zett. be. Nem is bánom. Ezer- kettőt megkérések, a munka­idő nyolc óra, ha rádolgozunk megfizetik, adnak munkaru­hát; látod, ez a pufujka is onnét való, aztán, ha ne hagyj isten, beteg valaki a házban, orvosra, patikára sem kell pénz. Aztán még nyugdíjas is lehet belőlem. Na, egészsé­günkre! Elgondolkodva kortyolgatom a bort. — Lőre, mi? Na, majd ha egyszer felénk jársz, megkínál­lak igazi tőkeborral, zalaival. — Gyulám, én még jól em­lékszem arra, hogy te mindig úgy emlegetted a földet, mint az istenedet. »Ha nekem há­rom holdam lenne...« — mon­dogattad, s most van hat. Most ott hagyod, mint legény a megunt babáját. — Azt hiszed, nem fáj a szívem, hogy így van? Mit csináljak? Élni csak kell. Az­tán a föld is meglesz vala­hogyan. A 2, JUT ESZEMBE, hány falu és hány paraszt van így. Nem értik, nem tud­ják, csalj érzik, hogy meg­feneklett életük. A szükség is mutatja. Ki kocsisnak megy, ki erdőmunkás nak, cutórako- dónak. malomba zsákolni, ha­lastavát csőszködni, a fiatalok meg a város fáié. A szövetke­zeti gazdálkodás a Bencze. Gyulák szüksége, s érdeke, nem levegőből: halászott kor­mány- és szocialista idea. — A szövetkezettel nem próbálkoztatok? Csak köny- nyebb lenne, jobb is. — Én cselédnek, szolgának nem. megyek. A többiek sem. Magunktól legalábbis nem. — Hát szolgaság az? De ha így is nézzük, hisz most sem a magad embere vagy, az er­dészetnek szolgálsz, vagy nem? — Az más. — Aztán minden magadfajta elmehet kocsisnak? Annyi ko­csis az erdészetnek sem kell! Vagy igen? Láthatatlan húr feszült kö­zénk. Bencze Gyula egy haj­tásra kiitta poharát, újat töl­tött, azt is megitta. Laposan pislantott felém. — Talán te is felcsaptál téeszcsé-agitátornak? — Ne dühös köd, j, mert úgy jársz, mint a Szalai törzsőr­mester! Elnevette magát ezen a végi katonatörténeten, s jó ideig azzal szórakozunk, hogy a hajdanváló zupást hogyan ha­saltattuk fél éjszaka a lőszer- raktár előtt. Egy idő múltán ismét csak a mára terelődött a szó. — Aztán szerinted, Gyula, mi lenne itt a megoldás? — Hát engedjék el az adót. — Az egészet, mi? — Azt nem mondom, csak J engedjenek belőle. — És? — Legyen olcsóbb a bolti áru,.. A ruha, a lábbeli meg minden. —■ A fele, a negyede? — Hát ilyenformán. Aztán más ár kellene a búzának, rozsnak, állatnak. — Mindezt komolyan mon­dod? — Hát? — Te lennél jó miniszterel­nöknek. Egy hét alatt agyon­csapna a gyári munkás, dara­bokra szedne a városi nép. — Aztán mért? Valaki a rádiót bömböltet- te fel, megszakadt a beszélge­tés. Csendben szürcsöltük a bort, csak magunkban for­gattuk a szót. Bencze Gyula szólalt meg először. — Szóval nehéz, mindenkép­pen nehéz. Tudom én is, hogy valami kiút kéne, csak azt nem tudom, hogyan. Előbb- utóbb koldusbotra jut minden paraszt. Talán még a régi nagygazdák is. De a szövetke­zet, az nem megy, komám, abból nem születik öröm. — Próbáltátok már? — Nyavalyát, csak erőltet­ték. Persze hiába, nem men­tünk lépre. Nincs azoknak eszük, szívük ott Pesten. — Jó. Fordítsuk meg a szót. Azt mondtad, hogy az erdé­szetnél nyolc órát kell dol­goznod, munkaruhát kapsz, baj esetén ingyenes orvosi ke­zelést, aztán egyszer nyugdíjat is. Ez mind jó, hiszen mond­tad is. Kik tették, hogy így legyen? Nem azok, akikről azt mondod, hogy se eszük, se szívük? Vagy ebben van, ab­ban nincs? r YULA BELEKAVART '■*’ üstökébe. Meredten nézte a szomszéd asztalnál szunyókáló, hoppon maradt leggömbárust. — Hiszen a szóval mindent ki tudnak magyarázni. Látom, te is. Na, én megyek, meg kell abrakoltatni a lovakat. Isten áldjon. Kezet rázott, mosolytalan ábrázattal indult el. Az ajtó­ban megállt. gondolkodva, töprengve nézett felém. — Aztán tisztelem a csalá­dot. Ha felénk jössz, ne kerülj el! A nyíló ajtón fütyörésZve vágódott be a szél. CSER PÁL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom