Somogyi Néplap, 1958. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-13 / 87. szám
Vasárnap, 1958. április 13. 6 BOMOGTI NEKAV fülkében, amelyben utaztam — s micsoda ritka szerencse: egyedül, — kellemes meleg volt, s olyan álmosító a vonat ütemes, egyhangú zakatolása, hogy képtelen vnltam a szememet tovább nyitva- tartani. Vógignyúltam egy pádon és... pontosan nem tudom, mennyit aludtam, de valamiféle zajra ébredtem fel hirtelen. Velem szemben fiatalember ült, képes újságot tartva kezében, s nyomban bocsánatot is kért, talán azért, mert felébresztett. Muszáj volt meg- vigasztalnom: — Igazán nem tesz semmit. — Az álom úgy eliramodott tőlem, hogy hasztalan fáradozás lett volna utámaszaladmi. Az ablakhoz mentem és néztem a tájat, mely cseppet sem volt ismeretlen előttem: jó barátaim voltak az útmenti fák, a távoli mezők, a kékes homályba vesző öreg hegyek; egy-egy állomásépület, sőt egy-egy arc, mely időről-időre felbukkant, s újból elmerült. Gyakran utazom, s majdnem mindig ezen az útvonalon — Somogyból egyenesen az ország szívébe. A vonat most lassítani, útitársam pedig cihelődni kezdett (ugyancsak szerencsés napom Van ma — mondtam én); s udvariasan további kellemes utazást kívánva, bőröndjeivel együtt elvonult. A képes újságot ott hagyta a pádon. Sajnos, nem tudtam u*á'lakiabál- ni, mert ezt csak akkor vettem észre. «mikor a vonat újból megindult, — sebaj, a képes újság valójában nem is újság, hanem az -Ország—Világ« című folyóirat volt. Lapozgatni kezdtem. ►►A náci birodalom utolsó órái«... Ez volt a címe annak a cikknek, amelynél rögtön megállapodtam. Képek... képek... képek... mozaikok, melyek rettenetes egésszé olvadnak össze; imbolygó kísértet, melyet hosszú évek óta szüntelenül idéz a fájdalom és a bánat Hullámsír... ez a szó jutott eszembe hirtelen, s a folyóiratot elzártam a bőröndöm legmélyére, mert iszonyatos emlékek rontottak rám, miközben a vonat csak rohant és rohant velem az én drága Budapestem felé... Nicsak, a kupé egészen benépesült. Tulajdonképpen nem is tudom, mikor. Én már régóta a múltban járok, hosszú éveket tettem visszafelé, nem tudom már az időt. csak ülök a sarokban, csukott szemekkel, mintha aludnék... Pinafüst érzik a levegőben... néhány félmondatot elkaook még — igen, ez a jelen... Megvárom, míg utolsót lobban és könnyedén megsemmisül... * * * 1944. ősz volt és mindenki azt mondta: már nem fog sokáig tartani... Az ásvi dörgés tompán, s nem nagyon messziről hallatszott; olykor egy-eay erősebb dörrenés után anyám csendesen félsóhajtott: jaj istenem... de szemében félelmet sohasem láttam. Volt úgy, hogy mást mondott, de azt egészen halban, s ilyenkor mintha mosolygott volna világos- barna szeme. — Csakugyan vége lesz már ... De ti csak hallgassatok, mert baj lehet A Vár alatt laktunk akkor, csöno kis lakásban. s ugyanabban a házban lakiak Bognár Pet.iék is. Peti az ón legjobb és leghűségesebb barátom volt és egvben osztálytársam; félárva gverek volt szegény. Valamikor soksok évvel ezelőtt lőttek Pestre, e«v kién Somogy megyei faluból, onnan, ahol csupa illat a rét s úgy muzsikál a szellő a kalászok felett, hogy az ember szíve megtelik tőle gyönyörűséggel... Legelőször Bognár bácsi költözött el — pihenni az idők végtelenségéig. Aztán odalett a kicsi ház. a három hold föld, minden, minden odalett. Bognár néni akkor megfogta Peti kezét és örökre elhagyta a kicsi faluját, mely nem akarta megmenteni öt az éhhaláltól... Mi ketten — Pett és én —, nem voltunk még egészen komoly felnőttek, s igazán nem is akartunk mást, csak azt, hogv legyen már vége mindennek/.. S vége lett.. De előbb elíött még egy nap, egy végzetes, felejthetetlen. E gyik délután, amikor hazaérkeztem az iskolából, cédulát találtam a konvha- aszbalon — anyám írta. »-Kedves fiam — fgv szólított meg anyám — gyere utánam a Szent István körútra, mert én ott a hentps előtt sort fogok, mert húst adnak és szólj Petinek is. mert Bognámé később jön ki a gyárból. De nagyon siess fiam.« Borzasztó nehéz volt hozzáintni mindenhez. szegény anvám örökké a d»erekát fájdf- totta, s váltig mondta, hogy nem bHs mú a sorbaállást. A piám igen sokat dolgozott, kora reggeltől késő estig; ő nem állt sorba, ilyen tekintetben nem lehetett számítani rá. — No, ha így van, gyerünk — mondtam magamban. — Éhes vagyok, az igaz. hanem fő a kötelesség. Szeltem egy darab kenyeret, megsóztam, s bezörögtem Petinek. — Peti, gyere velem a henteshez!- Hová? — Mondom, a henteshez. Lesz hús. Anyám sort fogott, menni kell, punktum. — De én még nem is ettem — siránkozott Peti, s kidugta fejét az ajtón-. — Egy szem morzsa nem sok, de annyit se találok itthon. — Nesze. Letörtem a kenyér felét, rádobtam Petire vékony, kopott kabátját, becsuktam helyette az ajtót, s a kulcsot betettem hozzánk. A mi kulcsunkat viszont a küszöb résébe tettem, föléje a lábtörlőt, s kész. Bognárné, anyám, s valamennyien tudtuk, hogy hová, hogyan lehet bemenni. Békésen ballagtunk aztán egymás mellett utcákon keresztül, s bár nékem folyton motoszkált az agyamban, hogy sietni kéne, sehogyan sem tudtam rászánni magam. — Tudod mit szeretnék? — kérdezte Peti hirtelen. — Mit? * Irodalmi pályázatunkon harmadik dijat nyert irásmű. — Szeretnék egyszer hazamenni. — Mi az neked, hogy — haza? — Hát — haza. A falumba. Mostanában egyre többet gondolok rá- A házunk a Fő utca végén volt, s volt egy kutyánk, a Kullancs.. . Nem is tudom, mi lett vele... Szóval jó lenne odamenni. Nem visszamenni, csak oda, egy egészen kis időig, amíg... Peti elhallgatott. Aztán hogyan jutott ez most eszedbe? — Hát csak úgy. Mondok neked valamit. Az anyám minden éjjel sír. Én meg nem vigasztalom, mert semmi olyan nem jut eszembe, amivel megvigasztaljam. A te anyád nem sir? — Nem. Az én anyám sohasem sír. — Hát akkor miért sír az enyém? — Azért, mert neked nincs apád — akartam mondani, de még idejében meggondoltam. — Azért — mondtam később —, mert háború van... Fél, hogy elvisznek tőle. Az én anyám is fél. De ő azért mindig azt mondja, hogy nemsokára vége lesz. — Minek lesz vége? — Nem tudom. Vagyis — ennek. A háborúnak. — S akkor mi lesz? — Akkor jó lesz. Apám mondta. Hű pajtás, az apám----miket beszél! Anyám meg csitítg atja: csitt, te bolond... Elvisznek, lecsuknak, agyonlőnek. Apám meg legyint és nevet: bízd csak ide... — Tudod — szólt elgondolkozva Peti — a Bérezik Pali azt mondta, hogyha az oroszok bejönnek, elevenen nyúznak meg mindenkit. Igaz lehet ez? — Fene tudja... Azt hiszem, ez a Bérezik hülye. Az apja meg nyilas. Te fázol, hogy ilyen zöld vagy? — Én? Dehogy. Nézd, mennyi katona áll a hídon! Örök ezek. vagy micsodák. Egy német — egy nyilas... egy német — egy nyilas. S egymáshoz milyen közel... Margit-hídhoz értünk. Itt már hűvösebb volt a levegő, itt a vfz felett. Peti egvre busábban lógatta a fejét. — Hű, de éhes vagyok komám! Egy óra elmúlt és sehol semmi. Mikor lesz abból az állítólagos húsból valami olyan, amit enni is lehet? — Sebaj — mondtam őszinte együttérzéssel, mert ugyancsak korgott az én gyomrom is — estére biztosan pörköltet eszünk. Félkiló hús neked, fél nekem, csudajó lesz az! Anyád meg fog lepődni, s majd megdicsér téged, hogy ilyen ügyes vagy. A Ihíd -alkat részeken fémdobozokat láttunk, ott lógtak mindenfelé zsinórral összekötve, de nemigen törődtünk velük. A híd alatt hajó úszott méttóságteljesen. Peti megállt és azt nézte. A hajó elment, de Peti maradt egyhelyben, mozdulatlanul Nem a haragos hullámokat figyelte, s nem is a távolodó hajót. Valahová egészen messzire nézett, ahová én nem láthattam el... Végül sürgetni kezdtem: — Gyere, a mindenségedet, anyám szörnyen megpofoz, hogy ilyen későn megyünk. No, azért nem pofozott meg, még csak meg sem szidott. Uramisten, mennyire hátul állt a sorban szegényke! — Fiam — mondta, amikor mi már bent álltunk a sorban —, ha megkaptátok a húst, szaporázzátok a lépést hazafelé, mert abból ma még enni is kell. Mit ebédeltetek? — Semmit — mondtam én. — Semmit — mondta Peti. Anyám komolyan nézett ránk néhány pillanatig, aztán csak ennyit mondott: — Nahát. .. Van egy kis tej a kamrában, meg pogácsa is maradt még — tette hozzá. — Á, dehogy! — mondtam én. — A, dehogy! — sóhajtott Peti. Anyám mosolygott, s így szólt: Micsoda rendes fiaim Vannak nekem, nahát! Tessék a pénz és ügyeskedjetek... Aztán friss, majdnem meleg kenyeret vett elő a kosarából és letört belőle egy-egy darabot. — A vacsoráig... Utána elment az én drága, fürge kis anyám, akiből mindannyian, minden időkben erőt és bátorságot merítettünk... ... Azért nem kellett nagyon sokáig várnunk. Előttünk a sor mindig rövidebb, hátunk mögött mindig hosszabb lett. égre, végre bekerülhettünk az üzletbe, ahol újabb sorbaállás következett Egészen a pult előtt voltunk már, amikor valami váratlanul megzavarta a rendet. Mi tökéletesen fegyelmezettek voltunk: mi itt valamennyien hónapok óta álltunk és vártunk hősiesen egy órát, kettőt hármat ötöt összeszorított fogakkal és mérhetetlen összetartozással — s ami most jött, az nem tetszett senkinek. Belépett az üzletbe ugyanis két nyilas és egy német katonatiszt: a pult előtt állókat egyszerűen félreto-lták és várakozóan néztek a hentesre. Kihívóak voltak, jóllakottak és szemtelenek. A hentes a segédre nézett, a segéd pedig a hentesre. A hentes kacsintott, fogta a kést, a bárdot. — Mennyit?... Lehet kérem, hogyne, hogyne. .. Három jókora darabot levágott egy rengő combból, három darabot és semmi mócsimg, semmi húscafat hozzá. A csend az üzletben rettenetes volt, de csak egy-két percig. Valaki aztán iköhintett egyet, másvalaki az orrát fújta trombitálva. Előttem egy férfi zajosan papírdarabot zörgetett, s megint más igen halkan, de kiadósán káromkodott — Was? — horkan to tt egyet a német, aztán sarkonfordult. Tovább nem érdekelte az egész. csend visszaszökött. És ékkor Peti, aki eddig meglepően csendes volt, határozottan kilépett a sorból és teljesen tisztán, érthetően és hangosan így szólt: — Semmi baj. Kell az erő a futáshoz, ugye testvér? Szavait egyenesen az együk nyilashoz intézte, s utána hangosan felnevetett. Máig sem tudom, hogy tréfának szánta-e, amit mondott, vagy... Egy pénzdarab kicsúszott a kezemből és halkan megcsendült) a kövön.., — Megőrült, szentséges1 úristen, ez megőrült. .. Ez volt az első épkézláb gondolatom, többre már nem jutott idő. A nyilas, aki megrökönyödve, szinte bambán meredt Petire, hirtelen ugrott egyet és ezzel már kint is volt az utcán. Villámgyorsan megfordultam jómagam is — és: hajrá, Peti után. Kitűnő fu’ók voltunk mindketten. Elzúgtam a nyilas mellett — aki úgv látszik, félreértvén a dolgot —, harsányan ordítozni kezdett: — Hé! Gyerek! Fogd meg a krisztusát a büdös anyjának! Hé, emberek fogják meg? Ott volt előttünk a híd. Peti futtából visszakiabált: — Fordulj el, ne gyere velem! — De megyek! — ordítottam vissza, s ebben a pillanatban megbotlottam és úgy váeódiám hasra, hogy az agyvelőm is bele- sajdult. Néhány ember vágtatott el mellettem, közvetlenül utánuk a nyilas, aki éppen az elgurult sapkámra ugrott, s köpött egyet. — Táoászkodj. mert fenéken rúglak... S rohant tovább. Feltápászkodtam. A megállóhoz közeledett éppen a 6-os, ez a tény nagyszerű ötletet adott nekem. Elhatároztam, hogy azért isutolérem Petit és semmi körülmények között nem hagyom el. ' • A villamos beért, az emberek szálltak lefelé, s én olyan rosszul éreztem magam a félelemtől, az ütéstől, az undortól, hogy majdnem hánytam. Mellettem közvetlenül egy férfi ezt dörmö«te: — Megette a fene az egészet.. hiszen mindjárt riadó lesz... Odanéztem és ebben a pillanatban összedőlt a világ... A lábaim kiszaladtak alólam és a fülemről nem tudtam, hogy az enyém. Bábeli zűrzavar támadt valahol, vagy az utcán, vagy bennem; szivbemarkoló sikolyt hallottam, tizet, százat, milliót... Aki ember ott volt, az mind rohant és ordított és valamennyien egy irányba kezdtek szaladni, de újból megismétlődött az előbbi borzalom, s jaj! utána még egy, mindent betöltő szörnyű- robbanás. .. Egyre megértettem azt, amit hallottam már, de felfogni nem voltam képes: Felrobbant a híd! Jaj, jaj, jaj! Mindenki ott kiabálta, másoknak, önmagának, a falnak, a semminek! Futottam. Az agyam dörömbölt, szünet nélkül és mindig csak ezt: Peti ... Peti ... Péter. Peti.. Peti... Péter... Mindennek vége lett Amint megláttam & vízben a villamosokat, az autókat, a lovaskocsit. a félelemtől eszelősen kaokodó és kapaszkodó. segítségért kiabáló embereket - s megérettem a magam és mások teljes tehetetlenségét. hatalmas űr keletkezett bennem* Megbámultam egy embert, aki belegázolt a Dunába s anélkül, ho«v valamit végzett Volna, kiúszott onnan. Tőlem nem messze fiatal nő a haját tépte szünet nélkül, de si- koltani nem tudott már, csak nyöszörgőit félájultan, - Jaj, Sándor... Jaj, istenem..* Peti... Peti... Péter .., Mama, meghalt a Peti... mama nem hoztam húst... Anyám szól: a hús nem baj, fiam... és zokog és zokog és zokog. Bognár néni nem éli túl... Rengeteg kéz nyúlik ki a hullámokból; kinvúlik, s elmerül... kinvú- lik, s elmerül... Anyám mondja: a hús nem. baj, fiam... és nevet, mert Peti már otthon van. Nem is halt meg. Átért a hídon és ő meg azt hiszi, hogy én ... ... Nem tudom pontosan, hogyan jöttem el onnan. Egy gondolattól felvillanyozód'm csaknem futva tettem meg az utat a Lánohídig, s onnan meg egyenesen hazáig, még nagyobb iramban. A sapkám elveszett valahol. ... Két asszony futott felém; az egyik őrjöngve csókolt és ölelt, ahol ért, a másik elfúló hangon sikoltotta: — Péter?! Hol van az én fiam?! Jaj, hol a fiam?!... Ebben a pillanatban már tudtam, egészen biztosan tudtam és belesírtam a választ anyám rémülten dobogó szívébe: — Mama, meghalt a Peti ... mama, nem hoztam húst... Anyám így szólt: — A hús nem baj, fiam ... Sötét, nagyon söfét, egészen fekete lett minden, olyan tökéletesen sötét lett, mint a sírban, a hullámok alatt... * * » K erestük aztán napokig a holttestét. Nem találtuk meg. Szegény jó Bognár néni! Sohasem fogja kiheverni már. Budáról átjött Pestre évekkel később és volt hozzá ereje, hogy a Margithíd közelében szerezzen. magának egy picike szobát. Azóta nyugodt Csak a két szeme árulkodik és vádol szüntelen. A nyár színes virágait a Dunába hordja, ősszel krizantémot vesz és halottak napját tart a hullámsír felett... Nem látja őt más, csak az újjászületett híd, mely hallgatagon és komoran ível át Pestről Budára. Anyámékat olykor meglátogatja és beszél — a fiáról. Mindig róla, s néha éppen úgy, mintha élne... * » * Nyugodj békében, drága barátom. A híd áli és őrködik mindannyitok álma felett SZABÓ GYÖRGY J PIROSKA ÁRPÁD: »KEGYETLEN« JELIGE A masiniszta Ha egyszer nyugdíjas leszek, beverek egy kampószeget, ráakasztom göncöm, gondom, kiáztatom lelkem, csontom — civilruha! alá tiszta! s fáradt, öreg masiniszta: utas leszek végre, henye. Jegyet váltok. Egye fene: hálófülkét, papianosat s megy, ringat a komisz vonat. Megy a vonat völgyön, dombon — merre megyen? Semmi gondom! Heverészve, mint a papok, passziózok három napot. S a negyedik szép hajnalon kitekintek az ablakon. Ez lesz ama napok napja! Kalapom a szél lekapja — s nem hagyom a kalapomat! Állj meg, hohó, áll) meg vonat! Megbillentem a vészféket — az egész világ elképed — nekem esik — szisszen a cső — egy kalapért? Ejh mi a kő! Hallatlan, mit ér az ember! Mit ér, haha? Meg se rebben pillám, amint kinyálazom a büntetést — és szárazon: Hát hol az a masiniszta, ki a gőzöst igazittya? Az pedig a nagy cécóra fütyül, füttyent, indulóra, áll keményen, áll a vason. — Gazdagon megjutalmazom! Tavaszi vergődés a tanteremben Hívnak a rétek, a távoli dombok, Mégis a benti homályba’ borongok, Vár pedig engem a napragyogás. Friss tapasz éneke zsong a szívemben, Hív a mező! Jaj, eresszetek innen! Csengve csal engem a vízcsobogás! KARAY LAJOS Tavaszi hep A tó a fénytől láthatatlan. Mosdík a hűvös táj a napban. Szippant a szélből, — tiszta, jó íz, tenyerében a csillanó víz alig remeg. A parti posvány, Hínár, nád közt fürdőtrikós lány tocsog, vigyázva lépeget, s míg élvezi a kék eget, issza szemmel, tüdővel, szájjal, kis szíve együtt ver a tájjal. Harang sejtet távol falut. Még alszik a sín és az út, — poros csapásról rétre tér egy halkan nyikkanó szekér, — a két tehén: a csend maga, meleg istálló s ' tej szaga legyezi ringó léptüket. A deszkán bácsi ül, süket terhek rokkantja, fénytelen tekintetét a tóba mártja. Pipázik. Vénné nyűtt kabátja vállán fityeg nehézkesen. — S nézik lány, bácsi, tehenek: a szeplőtlen ég hogy nevet... Hulla amsir
