Somogyi Néplap, 1958. április (15. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-04 / 80. szám

VI H ARF

Venon úgy tett-vett a szobá- bap, hogy köziben nem mert az jurára nézni. Készítette ölő a Ciszta ünneplős inget, nyakkendőt is választott melléje, azütán odatette a vetett ágy tetejére.

— Hát te nem iparkodsz, Verő íi? — kérdezte István szelíden és kereste az asszony te- tónttetét.

•í- Nem megyek — válaszolta halkan és még hozzátette: fáj a derekam, aztán az ebédre szánt csibe is az ólban van még.

Az utóbbi csakugyan igaz volt, de a dereka mean fájt egy cseppet sem.

Hazudtám — érezte az as z- szo,hy és elpirult kicsit. Több szó, inam esett erről. István már a második haramigszónái becsukta maga mögött a kiskaput és elballagott a templom felé.

Verőn munka közben meg- megálit és mentegette hirtelen támadt gondolatait.

—> Miért vezetem félre? Mit vétett ellenem, miért csapom be ezt a jó embert? — A felelettel aztán nem végzett volna llyemi hamar, nagyokat fújt hat, és tovább áltatta magát.. Hazudnom kötllött. Nem tehettem másképp. Hogy gyünne ki az most, éppen most, hogy oda öljék a templompadba s fölnézzek a szószékre a tiszteiébe« úrra, aki mindig olyan szrivfacsaróam beszél és mintha áltotó tekintete a lelkűnkbe látná. Majd máskor ... Majd ha már túl leszek az egészen, álékor...

A harmadik harangszó azért rosszul esett. Furcsa, szorongó érzések lettek úrrá rajta, de aztán igyekezett kiverni fejéből az egész rossz ízű tépelő- dést. Eszébe jutottak a Bütykös ftozi szavai:-Ne tépelődj, .ne töprengj s> kát a dolgom, István meg se tuggya az egészet. Elgyüssz hozzám egy este, oszt elinté- sem én, amint azt kell. A kukoricát majd ősszel is megadhatod érte. osztin ha erős leszól, még feküdnöd san köll«. Verőn megnyugtatásnak szánta a szavakat, de azok még Jobban felizgatták. Istvánra gondolt, aki gyerek után vágyik, s akit láthatatlanul márts halálra szánt a Bütykös Rozi. Azt, hogy maga gondolt erre elsősorban, nem merte

ELHŐK

bevallani ebben a lelkiállapotban. A szíve heves an dobogott és voltak pillanatai, amikor erősen azt akarta, hogy odú áll István elé és megmondja őszintén, hogy hazudott, mert nem fáj a dereka és hogy fogja meg erősen jól a kezét, mert rettenetes kísértés állja útját boldogságuknak.

így gondolta, így képzelte, de amikor belenézett István tiszta tekintetű szemébe, képtelen volt, tehetetlen bábúvá változott.

A nap úgy telt el megszokott munkájával, hogy szinte észrevétlenül besötétedett.

Verőn elindult az istálló felé, de az udvar közepén hirtelen megállt, mintha a lábai nem akarták volna vinni tovább.

Alig tett pár lépést, István mosolyogva vitte feléje a frissen fejt, habtól púposodé t e'eh

— Megelőztelek — szólt ked- vesk.ee’' /e Varon falé, tudom, hogy fáj a derekad. Az asszony elszégyellte magát, s attól félt, megbotlik állóhelyében is. Szólni akart valamit, de csak a fejőke felé nyúlt gépiesen keze. Azután kiállt a konyhaajtóba, s úgy tekingetett szét, mint valami szökésre készülő rab. Lecsukta egy pillanatra a szemét, s hagyta, hogy arcát simogassák a játékos szellők, amik azután mindig erősödtek és sötét föllegeket terelgettek a gyércsillagú égen.

Eső lesz, zivatar, állapította meg, s vizsgálódva nézett körül a sötétben. Nem, ma nem magyalt el Rozihoz. Még csúffá tehetne valami hirtelen támadó vihar. Aztán beszólt Istvánnak az istállóba, hogy átmegy Bordásokhoz. Egyszerre, mintha megkönnyebbült volna. Nem hazudott, könnyen szaporázta hát a lépéseket a kapu felé.

* * *

Hűvös félhomályú szobában feküdt a beteg. Fejét magasan tartották a párnák, s csontos, aszott keze a dunyha tetején pihent.

Az öregember pedig 1 lehajtott fejjel ott ült az asztal mellett, szomorú arcát csak gyéren világította meg gyertyaláng.

Verőn leült az ágyhoz közel, de valahogy nem találta fel magát. Egy pillanatra csend volt a szobában, csak a rozsdás láncú falióra ketyegett ijedt gyorsasággal.

— Hoztam egy kis rétest, ma sütöttem — szólalt meg kínos csend közepette Verőn és letette a tányért az ételmorzsás, terítetten asztalra.

— Köszönjük — motyogta halkan az asszony és mély ár- kú szeme továbbra is fcifeje- zéstelen maradt. Azután min1- ha érezte volna, hogy magyarázattal tartoznak a feszült helyzetért, lassan Verőn felé fordította fejét és magyarázkodni kezdett.

— Mérgelődik, bosszankodik szegény uram a Bütykös Rozi miatt. Tegnap pálinkát lopott, ma meg összeszedte a fészkeken a tojást. De eltűnt már több dolog is, amióta idejár. Két rétesabroszom volt nekem használatos, osztón egyiket se találja az uram. Rettenetös, nyögdécselte a beteg asz- szony, hoigy nem fél az isten büntetésitől az ilyen — mondta elkeseredetten.

Déhát mit csináljunk. Rászorulunk a munkájára. Nyomorultak Vagyunk. Most mindenkinek az aratás az első — ki törődik velünk?

Az asszony feje erőtlenül esett vissza a gyűrött párnákra, s egy pillanatra fáradtan csukódtak le a ráncokba ágyazott szemek.

Verőn szólni akart valami vigasztalásfélét, de az öregember megmozdult a széken. A szem-d hirtelen vad villogásba kezdtek, s úgy hulltak ajkáról a szavak, mint őszi fáról a színtelen, élettelen levél.

— Verje mög az Isten, amiért így megkárosít bennünket, kihasználva gyengeségünké*-, így jár az, aki család nélkül való. Jobb akkor a korai halál. mint a tehetetlen öregség. Ezért dolgoztunk, verejtékeztünk, hogy egy illen faluszégyene világos nappal lassan kifosszon mindenünkből? öklét a levegőben rázta az öreg. az indulattól beesett melle zihálni kezdett.

Megint csönd lett egy pillanatra. s közben a beteg asz- szeny úgy bújt a csíkos dunyha alá, mint egy rossz cseleket’''tért megdorgált gyerek.

Verőn alatt is megnyikor- diult a szék, izgett-mozgott, nem találta helyét sehogy Siam. Azon tűnődött, hogy mivel is próbálja megvigasztalni ezt a két tehetetlen öreget. Mentegesse a Rozi valóban

szégyelletes cselekedetét? ErÁ re aligha találna mentegetni^ valót. Szégyellte magát na-| >gyo,n. Rozira gondolt, a rossz 5 szellemre, akinek bűnös ful-1 lánkjai elérhettek hozzá is! Hirtelen forróságot érzett

) testében, s egyszerre mintha? kevés lett volna a kis szobai nyomott levegője. Család!

Igen, így mondta az öreg-i ember és ennek a szónak va-S laimi .kimondhatatlan, valami! megmagyarázhatatlan ereje| megdobogtatta a szívét. Szánta, sajnálta a két öreget, akinek arcát nem simogatta megl soha puha gvermekkéz. Aikik-í nek szívét soha sem dobogtat-! ta meg az édesanya, vagyl édesapa szó lágy zengésű rla-í la... Tekintete az asszony! egykedvű, fakó arcán pihent,S mintha olvasni akart volna a'h ráncok vonalaiból. Ki tudja.g nem hordnz-e jóvátehetetteo* titkokat fásult, meggyötört szí-1!1 ve mélyén? Vajon mutatott-e < utat a boldogság felé egyszer^ is legalább neki az Isten?

Míg ezek átvilíantak agyán,^ lelkében valami ujjongó,®, örömteli érzés vert tanyát.! Szinte furcsán érezte magáti boldogságával abban a szo-í bábán, ahol a szomorúság, aí tépelődés az állandó vendég. £

Futni szeretett volna, ki al- friss levegőre, s valami szénét,® valami nagyon szépet belekiál-ji tani a szellősusogós, szép nyá-í m estébe, ami az előbb mégg felhőket érlelt, zivatart ígért,1 hogy annál ragyogóbban tün-^’ dököljék a csillagmező köze-? pén a Hold.

Verőn úgy tette be maga? mögött a Bordásék ajtaját,? hogy ne zavarja azt a ne-? héz, fojtogató csendet, ha ki-'t halt ott a beszéd.

— Sokáig maradtál — fogad-? ta színlelt szemrehányással? István az asszonyt. Verőn mé-J? lyet lélegzett, s majdnem azt? felelte, hogy megérte, de ehe-! lyett valamit István fülébe® súgott. Amikor az az örömtől! szóhoz jutott, ennyit mondott!

— Ezután étn fejem meg a| Szegfűt. Nekem jobban le-J adja a tejet Meg hátha mostÁ már gyakrabban fáj a dere-| kad is.

Odakint szépen muzsikált a$ csend. Valami érthetetlen halk dallamot susogott a srélj aztán csak szétfolyt a minden-t ség felett, hogy ne zavarja a| két boldog, egymásra talált! ember szívdobbanásait...

Kocsisné, Feleste Juliannái

BELLYEI LÁSZLÓ

Tavaszi hexameterek

Fájt a csalódás! Mennyi örömmel vártuk a jöttét! Jégcsonttá merevedve hasított kedv-buborékunk Szálló gömbjein által a kései téli rideg fagy.

Már. ha tavaszt várunk, rémítget az északi szél is!

Bs mire kint a határiban hörgött melle a télnek, Hallani véltük: friss tavaszunknak zárjai nyílnak,

S harsona hanggal ránk pazarolta erős ragyogását. Ösztönösein tombolt s támadt új kedvre az élet. ösztönein túl ám csak az ember tudja a célját,

S rejtett titkai törvényét feszegetve kutatja.

Szédült kedvvel perzseli szívünk emberi mámor,

Mégis tudjuk a Nap tömegének a vegytani titkát,

Es tudományunk csápjai még mélyebbre hatolnak.

Langyos szellő ejti le ránk az éjszaka leplét. Feltünedeznek a csillagfények az ailkonyi égen:

Nincs babonás hiedelmünk többé szellemi lényről, Műszereink 'bebarangolják már holnap -az űrt is. Szputnyik jelzi a leghaladóbb tudománynak az élét.

S mennyi a hályog műveltnek nevezett agyaikon még! Csak nyám-nyám humanista, ki félénk árnyba vonul, ha Rásüt a napfény: mért nem látja az ész erejével,

Meddig a gondolat elmegy, legfőbb lényeg az ember?!

Fónyzuhatag bomlik bő záporként le a földire.

Senki se mostoha gyermeke lázba hozó erejének: Múltunk lapjai sűrű könnyekkel tele sírás,

»Adjatok!,«. — ezt nyöszörögték, kiknek az élete jaj volt... Hót van-e oly szép eszme, irányzat, mely meg akarja Osztani földünk bő adományait emberi módon? Vannak-e újkori történelmünknek rohamában Oly szép és nemes eszmék, mint a marxi humánum? Girhes régi magyarság rendjét ennek a tannak Ét-országa söpörte el... és dübörögtek a tankok.

Üj élet s lehetőség tárultak fel előttünk!

Hőiétől ózott utakon beleroggyan a lábunk Hófoltokba, ha hátra evickélünk, s nem előre: önti a napfény hő anyagát, s beleizzad a harciba.

Régi a törvény: harcban küzdünk most is az újért. Hófoltok már gyéren akadnak, s félve lapulnak.

Felhő fátylait elveti vágytál égve az ég is,

Fénylő napja is újból feljebb íveli útját.

SZENTAI SÁNDOR:

BESZÉLGETÉS APÁMMAL

»Ugye ha megnövök, ügye ha nagy teszek majd Én is úgy ismerem a fákat és a.? erdőt,

Mini maga, jó apám?

Ugye én is tudok majd formás tetőket szabni S a girbe-görbe fákból szép gerendát faragni,

Mini maga, jó apám?

Ugye erős leszek, igazságos, kemény S nem hagyom magam én se megalázni,

Mini rn^aga, jó apám?

Mert pénz, rang, vagyon, főerdész és gróf Ugye nem, különbek minálunk,

Ugye nem, jó apám?«

Tűnődött, hallgatott és könnyezett apám.

»Pénz, rang, vagyon, főerdész és gróf Mind a mi erőnkből született,

Mind-mind fiam,

Mégis ők a hatalmasabbak, ,

De ha majd te megnősz, merészebb,

Erősebb, bátrabb leszel apádnál S mert bátrabb leszel, talán boldogabb.«

azoknak, akik kétszer feledtek ... Azoknak is, akik szüntelenül emlékeznek . . .

»Egy koncentrációs tábor története«. Ez a cím volt annak az iskolai füzetnek a fedőlapján, melyet barátom a kezembe adott.

— Nézd — mondta — én nem vagyok író, olvasd el, ha jónak tartod, dolgozd át... De add közre, kérlek, hogy ne felejtsünk oly gyorsan ..

Az írás megdöbbentett. Úgy gondoltam, jobb nem változtatni rajta, úgy kell közreadni, ahogy van. Csak úgy hiteles Igazán.

* * *

Az első oldalon ez olvasható:

►-Én, Deli Árpád, 44 éves magyar ' állampolgár, két dolog miatt fogtam most tollat. Először, hogy megmutassak egy rettenetes világot... Másodszor, mert találkoztam valakivel, aki már mindent elfelejtett ...«

* * *

A továbbiakban aztán rövid feljegyzések találhatok ...

* * *

Sohase hittem volna azelőtt, hogy nyolc hónap alatt a sö* széléig kerülhetek.

Erős és egészséges voltam, mint a fiatal katonák általában. De untam a háborút. Meg a 1 szüntelen visszavonulást. 19.39-től ötször vonultattak be. Mikor aztán egyszer visszavonulás köztem közel kerültünk

a jugoszláv partizánokhoz, 1943 nyarán Zákánynál át akartam szökni hozzájuk. A Dráván várt a csónak, a partizánok tudtak érkezésemről. Mikor a folyó közepére értem — szürkült már — észrevették. Visz- szakényszerítettek. A csendőr- őrsök visszahoztak. Néhány nap múlva északra, büntető századba küldtek.

* * *

Bgv magyar tábor volt. Ároikiásással foglalkoztunk. Reggel hattól este tízig folyt a munka. Lekvár, lötty, 30 deka kenyér.

Itt összeismankedtem Naigy Jóskával. Ö budapesti -géplakatos, volt. Szintén szökevény. Hosszú, fekete gyerek, sovány arccal, keskeny bajusszal.

— Na, nem bántad meg? — kérdette egyszer, megtörölve verítékes homlokát.

— Mit bántam volna meg? — feleltem vissza. — Azt, hogy nem védtem azokat, akiktől még alkalmi munkát is alig kaptam, nemhogy szakmát?

Nem voltunk kommunisták, bár annak neveztek minket. Csak emberek voltunk, akik meguntuk azt a világot védelmezni.

* * *

December elején még északabbra vittek bennünket. Csendőrlaktanyában hideg kövezeten aludtunk.

Erre az időre már nem volt katonaruhánk. Szedetí-vedetí,

űr

félig civil, félig katonaruhá- zaíba burkolóztunk. Többségünk legyengült.

A hónap közepe táján aztán híre járta, hogy a vörös csapatok átkarolták az északi vidéket.

December 22-én bevagoní- roztak bennünket. Visszavonulás. A hír tehát igaz volt.

* * *

Magyar csendőrök kísértek.

Hetvennégyünket zsúfoltak össze egy vagonba, melyet lezártak, egyetlen ablakát bedrótozták. Csak állni lehetett. Felváltva ültünk, egymás ölében. Fekvésről szó sem lehetett, ülve aludtunk.

Az egyik sarkot latrinának kellett meghagyni, mert napjában csak egyszer nyitották ki az ajtót, amikor egy kevés kenyeret adtak be.

Pedig sokat álltunk, mi voltunk az a vonat, amelyet mindig félre lehetett állítani.

A mi kocsinkban két ember sóhajtott utoljára. A szomszédok lefogták a szemüket. A latrinasarok mellé kerültek. Egymásra fektettük őket- A halottakat sem engedték kivinni a vagonból.

* * *

Azt a karácsony estét soh- sem felejtem el. Nagyon szomorúak voltunk. Valaki elsírta magát. Ez aztán átragadt mindegyikünkre.

Emlékszem, Nagy Jóska felállt, eldülöngéit az ajtóig, és

rugdosni kezdte. Ordított, mint egy őrült.

— Maguk vadállatok, legalább egy fenyőágat adjanak ’be a szentestére nekünk...

Odakinn valaki rámordult, de valamivel később mégis bedobtak egy zöld gallyat.

Nagy Jóska beleszúrta a tető egy hasadékába, és énekelni kezdett.

Ö. de szomorú, de könnyes ének volt ez ...

* * *

Szilveszter napján, kora reggel kívülről német vezényszavakat hallottunk.

Sápadtan néztünk egymásra. Csak nem kerülünk az ő kezeikbe? Már hallottunk a haláltáborokról.

Kinyíltak az ajtók. Igaz volt. Német tábori csendőrök vártak. Hatalmas, jól táplált mellükön ott szürkült a félkörös vastábla, karjukon a piros színű SS-karszalag, benne a fehér 'horogkereszttel.

A magyar—osztrák határon voltunk. Donpei'skirchen és Fertőrákos között.

A szó szoros értelmében lemásztunk a vagonból. A földön /mindenki összecsuklott. Lábaink dagadtak voltak a fiz napi állástól.

* * *

Nagy ívben megkerültük a falut. Sik vidék, a templomtorony emelkedik csak ki belőle.

A hercegi kastélytól nem messze, a tiszttartó ház udvarában megállt a menet. Itt volt a németek konyhája. Késő délutánig álltunk, amíg szám- bavették a háromszáz embert. Hideg, csípős idő volt. Fáztunk. Déliben egy löttyöt. adtak enni. Zsírtalan, színtelen káposttalevast. Aztán az egész szerelvény a pincébe került. A széles, boltíves folyosó két részre volt osztva. A falak mentén fcukoricakóróik: a földön Merítve az ágyaink. Dohos penészszag áramlott szét a tüdőnkbe, de legalább melegebb volt.

Mellém került Nagy Jóska, a másik szomszédom még ismeretlen volt. Csak néhány rongydarab jelezte az ágyon, hogy ott valaki tartózkodik.

Késő délután aztán megtudtuk, hogy vannak itt mások is. Kint mostam néhány rongyomat a fcútnál, amikor bevonult egy századnyi munkaszolgála- tos. Halálos csendben jöttek, fáradt, elcsigázott és végtelenül elsárgult arcukon semmiféle jele nem volt az életnek. Vállukon csákány volt, övükre pedig kis tábori ásót erősítettek, többnyire spárgával.

Ekkor bennünket bezavartak. Kis idő múlva jöttek a sorstársaink. Mellém szinte le- roggyant egyikük. Rögtön el ás nyúlt a priccsen. Kis emberke volt, valaha talán vöröses arca színtelen, szőke haja csak aláhúzta sápadtságát.

Kérdezősködni akartam, de nem válaszolt. Ehelyett egyszer csak rámszólt:

— Mit háborgatod az embert? Neon látod, hogy hulla vagyok? De neked sem lesz nemsokára kedved semmire ... Halálra vagy unk ítélve, érted? Halálra...!

És suttogott tovább, aztán minden átmenet nélkül elaludt. Égj’ másik a szemben lévő sorban elmondta, hogy az én fekhelyemről a múlt héten vitték el az elődömet. Holtan. A vérhas végzett vele.

* * *

Gondolom, az első benyomás döntő lehet az emberre. Reggel hatkor ébresztettek. Megszámoltak bennünket, aztán az udvaron mezítlábasán sorbaállították az egész tábort.

Nagy Jóska jajgatott és sziszegett mellettem. A ballába sarka már régen elfagyott és most hasogatta a fájás. Hét óra tájban 'begördült a kapun egy hintó. Kis, köpcös, hitler- bajuszos német tiszt szállt le belőle. Zsebkendőt tartott az orra elé. Fehérkesztyűs kezében lovaglópálcát tartott.

A kövér altiszt lejelentkezett neki, majd odaéllt a sorok elé. Egy tolmács fordította szavait.

— Nincs szükség bemutatkozásra. Vegyék tudomásul, én vagyok a tábor parancsnoka... Az új emberek tudjak meg, a legkisebb fegyelemsértést is súlyosan megtorlóm. Szökésért azonnali golyó jár. Ez kell minden kommunistának. Megértették? Végeztem ...

A kis fakó ágy társam, Bíró Ádám mellettem állt. Kiköpött.

— A disznó! De megállj, megdöglesz te is ... Hiába tartod a zsebkendőt az arcod elé. Megdöglöitök Hitlerrel együtt. Ha mi nem érjük meg, akkor is ...

* * *

És ezután megkezdődött a nap, ‘amely még kilencvenhá- romszor hajszálpontosan ismétlődött. A vasárnapok sem voltak kivételek. Megkaptuk a csákányokat, meg a tábori ásó-