Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-16 / 64. szám

Vasárnap, 1958. március 16. 7 SOMOGTI NÉPLAP ES NEU ÉHET A májusi ifjúsági Kodály-hangverseny elé As elmúlt év decemberébe» tartott Kodály-ünnepség után méltán merült fel a kérdés: aaiért szerepelt csak két általá­nos iskolai énekkar a hangver­senyen. Bennünket, általános is­kolai énektanárokat is elég kel­lemetlenül érintett a kérdés. Az volt ugyanis a látszat, hogy mi az iskoláinkon belül nem dolgo­zunk olyan mértékben az ének­karokkal, hogy nyilvánosan is közönség elé léphessünk. Úgy­mond, magánhasználatra tartot­tuk az énekkart, mint az iskola valami tartozékát. Ha ez való­ban így volna, eleve sötétnek és borúlátónak kellene lenni a má­jusi ifjúság? Kodály-hangver­seny sikerét illetően. De azt gondolom, mindegyik énektanár nevében mondhatom: ritkán lá­tott és hallott, szép, nívós mű­sort kap a kaposvári zenét ked­velő közönség. A Vöröshadsereg úti iskolában tanítom az éneket és vezetem az énekkart. A két %évvel ezelőtti ifjúsági éneklő napon szerepelt először az énekkar nyilvánosság előtt a színházban. Azóta sajnos valóban csak házi szereplések voltak, amennyiben a minden évben rendezett műsoros elő­adáson való szereplést házinak lehet nevezni. Ezeken az előadá­sokon könnyebb fajsúlyú művek szerepeltek. S hogy miért? Azért, mert nagyobb lélegzetű műveket nem voltunk képesek betanulni a gyermekek nagy elfoglaltsága miatt és megfele­lő terem hiányában. Igen, mond­hatják és joggal, az általános iskolában a heti két karének óra kötelező. De ha nincs meg­felelő terem, hol tartsuk a kar­ének próbákat, a tanáriban, vagy a folyosón? Sajnos, isko­lánk túlzsúfoltsága erősen aka­dályozza a rendes munkát. Az egy szabad terem — a fizikai előadó — más célokra is kell és különben sem alkalmas próbák tartására. A másik, azt hiszem, általános probléma, a gyermekek nagy elfoglaltsága. Mindezektől az objektív nehéz­ségektől eltekintve minden erőnkből azon igyekezünk, hogy énekkarunk ezen a hangverse­nyen méltóképpen képviselje és tükrözze isk^^^k zen**’ p’^^ét. MÖZNER JANOS, a Vöröshadsereg úti isk. énektanára. (»A varrói黫 című náiva- munka folytatása a 6. oldalról.) — Varrógép! — csodálkozott Laci. — De mi­lyen érdekes. Vigyük be! — fogta meg a 'könnyebbik végét. — Mii akarsz ezzel? — kérdezte bent Gabor, •megilletődve a felesége ünnepélyes arcától. Mi mindenről kellett lemondania Máriának, míg ennyi pénzt össze tudott hozni! — Sókat gondolkoztam mostanában — mond­ta Mária. — Rajtád, meg a gyerekeken. Maga­mon, Az egész életünkön. És úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Hogy nem jól van ez így. Alig látlak benneteket. Nem tu­dunk beszélni. És rájöttem, hogy a beszéd nagyon fontos. Lassan már nem is ismerjük egymást ■— tette hozzá távolba néző szemek­kel — És most? Mit aloarsz csinálni? — Oh — felelt vidáman az asszony. — Egy­szerű az egész. Itthon maradok. Ez — simo­gatta meg szeretettel a varrógépet — megold mindent. Elsejétől kesztyűket varrók. Bőr­kesztyűket. Már beszéltem is a háziiparnak ezzel foglalkozó részlegével. Az itthoni mun­ka mellett is megkeresek vele nyolc—kilenc- száz forintot. Ez a te ezemyolcszázaddal elég is lesz. Márta körülnézett. Szavait némaság követ­te. Mindenki másképp fogadta az eléie rajzolt jövőt. Egy gondolatuk közös volt mégis. Egri- szerre nagynak és erősnek érezték ezt az •msaonyt. Akinek összetartó akarata megóvja % családot a végső szétbomlástól. Arcuk azonban zavart mutatott. jzifn-'--" énjükre gondoltak, arra, akii most meg kell ölniük magukban, hogy szolgálhassák ezt a fölöttük álló évítőerőt. — Na, gyerekek — oldotta fel a kuszáit han- gyigtot n-> anya vidám hanoin —, kit elé! Hoz­zátok rendbe m,agatokat, addigra itt lesz a mealenetés. Anyuka — fordult kérőn az édes­anyjához legyen szíves fölvágni a kalácsot a vacsorához! — De — tétovázott a nagymama — ha már így vannak a dolgok, mondanék valamit. — Csakhogy azt én már tudom — nevetett hamiskásan a lánya. — Egyszer láttam anyu­ké ü-nt egy eszpresszóban. Rögtön kitaláltam mindent. — És nem bánod? — Örülök neki! Mária megölelte édes­anyját. — Igazán szívből örülök. — Akkor jó! — ment ki megkönnyebbülve a szobából a nagymama. Mó.ria csak most vette észre, hogy férje a karácsonyfa mellett, áll. Éppen egy selyem- panírba burkolt anrósánot rejtett kis bocsá- natkérő mozdulattal a fa alá ... És Mária hirtelen úgy érezte, hogy a leg­jobbat tette, amit tehetett. Az otthon édes­sége fogta körül a? az édesség, ami tulajdon- kémen belőle áradt. Minden átvette szere­tettnek sugárzását, nemcsak a gyerekei és a férje. Az egész lakás meleg ■ fészekké vált, amelyben a védettség nyugodt érzésével he­lyezkedett el a család. __. * # * — Karácsony van... suttogták eléaedetten fj he'+r\r"o?e Tf’c* giooo'z.rtrrynpnjgin ntflk H- varC!'~,*'0 ­asztal fölött rózsálló lámvára. mely békés fényével bevonta az egész szobát. Pályázatunkra «-Bízom a sikerben« jeligé­vel beküldött írás. HOZZÁSZÓLÁS a „Külön utakon — vagy együtt" c. cikkhez A MINAP Pécsett jártam és egy különleges, sokáig emléke­zetes zenei élményben volt részem. Sir Eugene Goossems, a világhírű angol karmester vezényletével hallottam a ja­varészben fiatal, saját nevelé­sű, közel hatvan tagú Pécsi Filharmonikus zenekar ragyo­gó hangversenyét. Az igényes műsor végén a nagy karmester lelkes szavakkal emlékezett ' meg a zenekar pompás telje­sítményéről és a pécsi zenei életről. I Eszembe jutott a kaposvári ! szimfonikus zenekar februári j Beefchovan-est j e. Tíz évvel ez- ' előtt ez a kaposvári zenekar — emlékezetes, nagysikerű hangversenyt adott Pécsett. Ez volt egyik indító oka a már hosszú idők óta hallgató Pécsi Filharmonikusak újjá­éledésének. Az ő zenekaruk azóta nagy fejlődésen ment át — a kaposvári zenekar pedig — egynkét kísérlet után — el­sorvadt. Végre ez év február­jában néhány lelkes zenera­jongó szívós munkája nyomán ismét megszólalt a zenekar. De vajon meddig él? És ho­gyan tölti be nemes hivatá­sát? És ha ismét elhallgatna, kit vagy kiket terhelne a fe­lelősség? Ezekkel a kérdésekkel fog­lalkozott a Somogyi Néplap legutóbbi »-Zenei élet« rovatá­ban a »Külön utakon — vagy együtt« című alapos, komoly cikke. A névtelen cikkíró tol- ! lát. érezhetően a zene őszülte szeretete, és a tömegek köz­kincsévé tételének legneme­sebb szándéka vezette — végre valahára őszintén és nyíltan beszAlt ezekből a kérdésekről amelyek döntően befolyásol­ják megvénk zenekultúrájának alakulását. IGAZA VOLT a cikkírónak. A mi Beetlboven-koncertünk nagyobb érdeklődésre, a töme­gek és egy-két hivatalos szerv nagyobb támogatására, propa­gálására tarthatott volna igényt. Függetlenül attól, hogy kinek a nevét hirdette a pla­kát, hogy kinek tapsolt a kö­zönség. Amatőr (jóllehet igaz, vérbeli és áldozatkész muzsi­kus volt), vagy hivatásos ke­zében van-e a dirigens pálca, csaknem mindegy. Lényeg a produkció, ami ez esetben di­csérendő, jó volt. Meg kell be­csülni azokat az amatőröket, akik a hivatásosakat is meg­szégyenítik — olykor — lelkes munkájukkal. HIÁNYOLTAM a kaposvári hangversenyen az új közönség, a fiatalság tömeges jelenlétét. A közönség soraiban javarészt — talán kissé deresebb halán­tékkal — ugyanazok voltak, akiket a 8—12 év előtti hang­versenyeken láttunk. Hát eny- nyire megállt az idő Kaposvár zenei élete felett? Hol volt az elmúlt 12 év alatt kinevelt új közönség? Az üzemi dolgozók és a fiatalság’ (őket is láttuk, de csak né­hány nap múlva a néger jazz- .zenekar műsorán.) Miért tá­tongott üresen a Beethoven­koncerten a karzat, amely ré­gen a fiatalságtól roskadozott egy-egy hangverseny alkalmá­val! Talán nagyobb szervező­erő állott akkoriban rendelke­zésre? Nem hinném. A mai — kiváló szakembereket foglal­koztató — mintegy félezer no- vendékes zeneiskola he’vext csak egy szerény, kisvárosi zeneiskola működött. , Tehát nem voltak az akkori körül­mények sem jobbak, sőt! Máshol kell keresni a hiba eredőjét. És én azt hiszem, hogy — sajnos — a névtelen cikkírónak van igaza, amikor a zenei vezetők széthúzásában, különutas megoldásaiban, egy­másra féltékeny kedésében és a karmesteri pálcáért való. civó- dásban látja a bajok okát. EZEK AZ EGYENETLEN­SÉGEK — véleményem szerint szépszóval, céltudatos össze­hangoló munkával, de ha ez sem vezetne célra, akkor az illetékes szervek határozott közbelépésével — megszüntot- hetők, sőt megszüntetendők zenekultúránk további fejlő­dése érdekében. HOCK JÁNOS Énekóra Csendes, falusi est. Az ab- Lakon vidám villanyfény szű­rődik ki. Az utca elég kihalt. Amint a tanácshoz érek, erős énekhangra leszek figyel­mes. Ez nem rádió! Vakító villanyfény szűrődik ki az is­kola tanterméből. Odamegyek. Renézek. Meglett, komoly. ősz­hajú férfiak állnak az iskola nadjaiban. Mellette sorban.fia­talabb, idősebb asszonyok és lányok. Énekelnek. Kodály Zoltán népdalait tanulják. Varászló fiatal pedagógusa, Dobos Jenő a dobovöm állva vezényel, belemelegedve. Nem figyel másra, csak az énelvre. Szivét adja bele! »Nem jó.* Újra int. Énekelnek. Száll a dal: Erdő mélyén... Kicsit még csiszolatlan hangon. S ez így megy már több héi óta. Dobos Jenő, a 400 lelkes kis községben 28 tagú vegyes- kart szervezett. S micsoda buz­gón. lelkesedéssel mennek az énekórára hetenként három­szor, négyszer a fiatalok és idősek egyaránt. Március 8-án mutatkozott be az énekkar a falu előtt. Sikerrel! A vegyes- karnak és a fiatal, tehetséges pedagógusnak sok türelmet kí­vánunk és sikert munkájuk­hoz. Kun Tanomé f>*,'7í?tv;íve t*í , Y* rvrvivvrr wvr orr reze vvwvr wrrrvwwvvwwrrvrsvrrwvrrrvv'vrrrrvrvvTvrrvrrzvstrv rrrrTTTZTíTTTTrTY'TYTTTy'TVVTyTTTTTVTTTTTVTTTTTTTTTrtTr'rVT’VTTTTTTTVVVTST'rTTTVTTTTTTTT»* — Amman nem malac, ha­nem disznó, te ördögfiú, he- íie-he. . —* De biz sokat köll még an­nak önni, még le lőhet vágni! — Sok a’, komám, ebben a jaeHéz világban — krákogott a «agygazda elkomolyodva, s plyanféle mozdulatokat tett, mintha faképnél akarná hagy­ná a makacskodó embert. — Mert Eé gondold, hogy én úgy topom, a pénzt. Kapsz öt pen­gőt, mög kapsz egy malacot. ÍVIost választottuk el ükét, az­tán ahogy öhetöd a többivel, úgy fog megnyőni két hónapos Sí óráig nálam. Az emberke egyre sűrűbben íörülgette vöröslő homlokát és kétségbeesetten nézett körük A körülállók részvétlenül néz­tek rá. Talán érezték és meg­értették az ö kínját, de min­denki csak a saját bajával volt elfoglalva. Hiába kutatta a biztatást a sötétfényű, rész­vétlen szemekben. A körül­állók arca konok egykedvű­séggel, mohó étvággyal fordult a pirospozsgás gazda felé. Mindegyik arca az örök éh­ség sárga jeleit viselte magán, s látszott rajtuk, csupán azt várják, mikor kerül rájuk a sor és ha a gazda úgy kívánja, menten kipenderítik őt a kör­ből. K eserűség és harag marta a torkát, s szinte kia­bálva mondta: — Nem bánom hát, elmö- gyök! Csak azt kérőm még, ad­jon két pengő előleget, hogy toggyanak önni a gyerekük. Így hát megtörtént az alkú. Egy ember már volt, de kel­lett még kettő. Ezért Törőcsik gazda tovább keresgélt meg- ieleKf ember után. Szeme megakadt az ablak­nál ülő két erőteljes emberen, akik továbbra is ülve nézték, hogyan alakul a helyzet.-— Maguk ott nem akarnak elszegődni? — szólt az ülők felé. — Rosszmájú embör maga, Türöcsik gazduram! — szólt ■rissaa mérgesen Tót Gergely, — Én mán vótam ma^anai napszámba, osztán léventa a napszámbul azt az égy redves dinnyét, amit engedélye nélkül imog (ittam! Mög tuggya-é, hogy a. feíeségöm is magánál lőtt beteg, mert többet dógozott, -«ltot amennyit szabad lőtt vóna neki elvan állapotban. Törőcsik elvörösödött a vá­ratlanul ért támadástól. Nem számított arra, hogy akad em­ber, aki ne kapna két kézzel a felkínált munka után és még akad olyan is, aki megleckéz­teti. Ez sértette önérzetét, de azért türtőztette magát. — Nézze, kedvésőm, az mán régön vót. Na mög aztán higgye el, az embör mög akar­ja tartani azt, ami az üvé, mert hova is jutnánk, ha ma­ga máma möcöszi a dinnyé­met, hónap mög a baráttya kiüríti a hombáromat. Na, nem magára értöttem — mutatott esernyőjével Szabó felé —, csak úgy példálóztam. Na mög aszongya, hogy a felesége be­teg lőtt. Higgye el, én is be­teg embör vagyok, előbb-utóbb minnyájan így járunk... De egy csöppet se erőltetem, hi­szen van itt embör sok — mu­tatott körbe esernyőjével —, ha maga nem gyün, akkor gyün más. Tót Gergely egy csomó tök­magot köpött ki, majd a ki­ürült zacskót az asztal alá dobta, azután gondolkozva vé­gigsimított térdén, nyugodtan és körülményesen eredeti he­lyére igazgatva a feslő foltot, majd így szólt egy keserűt le- gyintve: — Hát most mán mindegy. Ez mán elmúlt. Ögye fene, megegyezheti; nk. ha maga is úgy akarja. — Szeméből azon­ban nem lobbant ki a számon- kérő, fenyegető láng és a gaz­dának megbizrereett a hátge­rince. mikor ránézett. — Hát osztán mit kémek? — vetette oda Törőcsik füstfel­hőt eresztve. — Három hónapra? — kér­dezte Szabó. — Igen. Három hónapra. — Tejjes ellátás? —. Tejjes ellátás. — Nézze, gazduram, mink bírjuk a munkát. Koponyán­ként hatvan pengőért elmö- gyünk. — Az sok — felelt a gazda és már készült elmenni. — Sok-e? — horkant fel Tót Gergely. — Hát osztán mibül éjjön a szögény embör, ha nem abbul, amit keres? — Ötven pengőt adok. Ha akarnak gyünnek, ha nem, hát nem. Újra gondolkozott a két em­ber. Forrt bennük a düh és az elkeseredés. Tót Gerge’y vaka­rni válogatott gorombasáeon törte a fejét, de mikor a töb­bi rongyos arcáról leolvasta a leplezetlen irigységet, ami a szerencsésebbnek szólt, rögtön eszébe jutott feneketlen nincs- telensége és ironikusan mond­ta: — Öffye mög a fene a más macskáját! Hát akikor áll az alku. Törőcsik gazda papírt, ceru­zát vett elő, hogy megírja a három hónaposnak a szerző­dést. Helyet szorítottak neki az asztalnál Már nem sok volt hátra az írásból, amikor Tót Gergely kibökte, ami az olda­lát furdalta: — Neköm még egy kiköté­sem van, gazduram! Mindön második vasárnap haza aka­rok gyünni a családhoz, tuggya a gyerökök az öreg- annyukkal vannak, osztán az is csak öreg, mög rövidlátó mán. Mög köll nézni azokat a gye­rekeket. — Arnú aztán szó sé lőhet! — horkant fel a gazda. — Nem elég, hogy sértögeti az embört, hanem még külön kikötései is vannak. Különben is, ahogy jobban nézőm magát, úgy lá­tom, nagyon sárga az arca. Biztosan tüdőbajos. Még az köll, hogy a nyakamra bete- gögyön. Jó, hogy ezt észre- vöttem! — ílé. embörök! — fordult a többiek felé. akik már visz- szaültek kártyázni, vagy dis- kurálni korábbi helyükre. — Ki alkar gyünni? Köll még egy embör! Hamarosan meglett az em­ber és megírták a szerződést. Közben Szabó igyekezett menteni barátját. — Ugyan, ugyan, gazduram. Nem tüdőbajos ez. Olyan egészséges, mint a makk, ha csak az éhségöt nem nevezőm betegségnek. Csak hát úgy áll a helyzet, hogy nem régön halt mög a felesége, osztán az ilyen szomorú eset mögviseli az em­bör gyerökit. — Neköm ne beszéjjön! Is­merőm mán én az ilyet! Rá akarják varrni magukat az embör nyakára, aztán fizethe­tők möggebedésig. A feleségé­vel is majdnem így jártam. A gazda — miután mind­nyájan aláírták a szer­ződést — indult kifelé, de az ajtóból még visszaszólt: — Aztán hónap röggel öt órakor lögyenek a háznál. Szent István tér 5. alatt la­kom. No Isten áleya magukat! A gazda elment és a cipőár emberke is hamarosan elsie­tett, hogy megvigye beteg fe­leségének az örömhírt és hogy tudjon valami haraipnivalót venni a gyerekeknek, mielőtt becsuknak az üzletek. A többi rongyos, éhes, ko­pogó szemű ember tovább dis- kurált, kártyázott és pipált, fél szemmel állandóan az ajtót lesve, hátha még egyszer be­köszönt a szerencse a mai na­pon. Szabó István és Tót Gergely újra csak ott ültek az ablak­nál. Tót Gergely még össze­kotort valahonnan egy marék- ra való tökmagot és azt rág­csálva meredt csökönyös egy­kedvűséggel a piszok-foltos ablakra. — Piszok ez az élet, akár­csak az az üveg a — mormog­ta csak úgy magában, és ebbe az egy mondatba belesűrítette összes, keserű életbölcsessé­gét. Szabó sajnálkozva méregette barátiét, majd nagysokára megszólalt: — Kár vót komám ennyire hetvenfcödni. Hiszen postán is el lőhetett vóna küldeni azt a kis pénzt. Tudod, hogy ebben a kutya világban a szögény embörnek kuss. Ha nem fogod be a szádat, akkor mögdög- lesz, oszt még csak mög se fog siratni senki. — De a keserves úristenit! — csapott az asztalra Tót Ger­gely nekipaprikázódva. — Én pedig a gyerökeimet nem ha­gyom! Elég vót a feleségöm is! Azért fordult föl fiatalon, mert az ilyen ganéjök még a csontjait is kiprésölték. Csak úgy rezgett a fülledt sötét helyiség. Az emberek zsi­vaja alábbhagyott. De senki nem jött el a helyéről, se nem csitítgatták, se nem biztatták, csak bólogattak. Sokszor elő szokott fordulni, hogy valaki összeroppan a ránehezedő nyo­morúság alatt, aztán kiabál, kiönti a szívét. Mindenki érezte, hogy nagy- nagy igazságtalanság történt társával, de tovább füstöltek és kártyáztak, mert érezték azt is, hogy nem tehetnek semmit az érdekében. — Én ismertem ezt a... ezt a nagygazdát — folytatta Tót Gergely, de már sokkal csendesebben, nem tudni, azért-e, mert félt a következ­ményektől, vagy pedig azért, mert rájött: hiába pazarolja maradék erejét a dühösködés- re. — Tudom milyen ganéj égy embör. Dóén itatni azt tud. de ha a pénzödet kérőd, úgy kor- nyikál, mintha legalábbis szí­jat akarnál hasítani a hátábul. Mög osztán ott van a felesége. Atyaúristen! Hogy micsoda szája van annak! Ébredőstül 6zömhunyásig kajabál az a rinsyó, sziggya az embört, mintha kapcarongya vóna. Neköm elég vót belőlük! Mög- élö> én riéUriiliik is. A z este leszállt. Mindenki cihelődni kezdett haza­felé. Tót Gergely és Szabó József egymás mellett, szótlanul lép­tek ki a csatakos utcára és be­húzva nyakukat rongyos ka­bátjukba, mentek az esővel pofozkodó széllé! szemben. Az egyik saroknál kettévált útjuk. Itt megálltak, behúzód­va a széltől védett fal mellé és szótlanul rágyújtottak. Na­gyon sok mondanivalójuk lett volna. Sok közös bajuk, fájdal­muk volt, de minek beszéltek volna? Szó nélkül is megértet­ték egymást. Mikor kifújták az első füst­karikákat, Szabó törte meg a csendet. — Hát nem tudtál elhelyez- ködni, komám. f— Hát nem — felelt tom­pán a másik. — De azért majd csak möglöszök valahogy. De te mög ne hagyd magad ezek­nek a cudaroknak, hagyd ott ükét, ha nem bírod. Mindketten tudták, mit je­lent otthagyni az életet, ke­nyeret jelentő munkát, mert akármilyen szenvedésekkel és szennyel teli élet ez, mégis csak élet a munka. De a mun- kátlanság a biztos pusztulásba visz. A két barát egyszerre nyúj­totta egymás felé kezét. Ke­ményen, férfiasán kezetszorí- tottak, azután elváltak. Tót Gergely ment a latyakos járdán, sietés nélkül. Utálato­san hideg és nedves volt min­den. — Akárcsak az élet — mormogta Tót Gergely immár másodszor lesújtó véleményét az életről az üres világba..; Nem volt kedve hazasietni. Felesége már nem várta, a gyerekek meg állandóan nya­fognak, hogy éhesek. Pépze meg nincs. Jó lenne, ha rpár aludnának, mikorra hazaér..; Megállt az egyik kirakat előtt. Ahogy nézte a minden­féle fi nem ételeket, hirtelen eszébe jutott, hogy felesége mennyire szerette a disznósaj­tot, jó zsírosán, megfüstölve. Hogy örült neki, mikor tudott venni egy darabot, vagy ami­kor még disznót tudtak ölni! E visszaemlékezésre még fe­neketlenebbé vált elkeseredé­se, életundora és elsietett a ki­rakattól. Ahogy bandukolt az utcán, az egyik saroknál egy tökma­got árusító asszony éppen ké­szülődött hazafelé, de amikor meglátta a közeledő férfit, odaszólt: — Friss tökmagot tessék! Tót Gergely megállt. A pú­pozott kis kosárra bámult, a kosárban felhalmozott hal­ványpirosra sült magokra. Az­után belemerítette kezét, ki­emelt egy marékkai, megsza­golta. Gámberedett ujjainak jó1 esett a langyos-meleg és ujjai között lassan csorgatva engedte vissza a magokat a kosárba. Úgy mustrálta a sze­meket, hogy nem üresek-e, mintha a vásárban lovat nézne. Aztán rámordult az asszony­ra: ­— Oszt moneya, nem ro­hadt ez a tökmag? — Hova gondol? Jézusmá- riám! Még hogy rohadt! Olyan friss ez, mint a harmat, és omlós, mint a fonott kalács. — Na jó, jó. Aztán hogy ad­ja? — Négy fillér egy mércével; — A sok! — Hogy vóna sole, maga is­tentelen! Évek uta így adom. Talán ingyen adjam? — Na hát akkor aggyon két mércével, mert köll a gyerö- köknek is. Hagy örüljenek egy kicsit. Ide ággyá a zsebembe, nf! PAULÓ MIHÁLY Irodalmi pályázatunkon Ili díjat nyert Írás.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom