Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-23 / 70. szám

Vasárnap, 1958. március 23. 7 SOMOGYI NÉPLAP eaie AZ IRODALMI MELLÉKLET PRÓZAI ÍRÁSAIHOZ E ' N AZOK KÖZÉ a való­színűleg sokak közé tartozom, akik őszintén örül­nek annak, hogy megalakult a Somogy megyei író-csoport. 1956 őszén komolyan aggódtam az akkor tervezett megalaku­lást illetően, mert az írócsoport akkori lázas szervezői tollúkat már előre az akkori írószövet­ség köszörűjén élesítették és hangvételüket a »Petőfi Kör« intonációja kísértette. Felesle­ges most arról külön beszél­nünk, hogy ez az «aggodalom milyen jogos volt. JA lényeg az, hogy alig egy évvel az el­lenforradalom vihara utón, amikor áruló íróink odakirm hangosan gyaláztak (és gyaláz- nak) hazát és hitet, amikor az itthon maradottak .még mélyen hallgattak és hallgatnak, So­mogy megyében becsületes írástudóink újraeszméltek megváltani tévedéseiket, s hi­tet tenni, az új, az igaz melletf. Ez mindenképpen örvendetes. De biztató az alakuló ülésü­kön megfogalmazott, s később közreadott programjuk is, bár megvalósításáért még elég so­kaikkal és elég sokat kell vitat­kozni. Ezért figyeltem és figyelem — hol fogyó, hol növekvő re­ménnyel — minden megmoz­dulásukat: -nekilendüléseiket és bukdácsolásukat. A mienk ez az írócsoport, s az életéért és tevékenységéért való féltő és szerető aggódás adta ke­zembe most is a tollat, amikor -az eltelt negyedév prózai ter­méséről szeretnék néhány gon­dolatot leírni. Mindenképpen jogunk van megállapítani, hogy az írócso­port feladatának megvalósítá­sából az »oroszlánrészt« (ha van ilyen) a prózaírók vállal­ják, vagy legalábbis eddig ők vállalták. Erre — halványcin bár —, de Kellner Béla is utal a »Kor­szerű irodalmat« c. cikkében, amikor megállapítja, hogy a prózaírók »némelyike _. .-meg­kísérli megoldani a maiság szükségesnek érzett követel- IrLényét«. Nem kívánok vitat­kozni Kellner elvtárssal, mert alapjában véve igaza van, de úgy érzem, hogy kicsit igaz­ságtalanul szűkmarkúsága miatt kiegészítésre szorul. Az igazság tudniillik az, hogy a prózai írások csaknem mm- denike felveti a »maiság szük­ségesnek érzett problémáit«, s .azok a »némelyek«, akik nem kifejezetten vetik fel ezeket a kérdéseket (A hazug barát, A freskó, Gimnazisták — bár ezekről is lehetne vitatkozni), éppen olyan kevesen vannak, mint a költők közül azok, akik felvetik. Míg Boros Dezső ösz- szefoglalójában jogosan pa­naszkodik, hogy » ... van táj- tkép melankóliával és anél­kül ... vers az ősz virágairól, a vízparti őszi estékről, a hold­sugárról ... búsuló fűzfáról stb., addig emitt együttérzőnk vagy együtt érezhetünk a 19-es üldözöttekkel (Börtönemlékek, Emigrációban), iszonyodunk az ellenforradalom aljasságától dEmber, honnan indultál!, Az öreg harcos), örülünk gyerme­keink lelkesedésén (Vaskerék), sajnáljuk elesettségüket (Úton) -s erősödik a tisztaságba, hű­ségbe vetett hitünk (Hűség, Tavaszi láz). A TÉMA VÁLASZTÁSSAL tehát lényegében nincs ''baj, bár egy lépéssel itt is to­vább lehetne és kellene is menni. íróink egy kicsit meg­rekedtek. Somogyi Pál 1919- nél, a többiek közül némelyek a második világháború táján, ismét mások pedig 1958-nál. Nem arról van szó, hogy hely­telen a tegnapról — különösen a mi tegnapunkról — írni a -mának. Ez jó és szükséges do­log. De írni kell szorosabb ér­telemben is a máról —a hol­nap miatt. Állami, politikai és társadalmi életünk újjászüle­tőben van. Akik bábáskodnak e nagyszerű vajúdásnál, azok az emberség és becsület mel­lett tettek és tesznek naponta hitet. A néphez fordultak, s hősi erőfeszítéseik nem ma­radtak válasz nélkül. Ki ne érezné, hogy életünknek új íze és színe van? Ki ne látná, hogy míg egyik kezünkkel a sebeket gyógyítjuk, a hibákat javítjuk, a másikkal 4L módon és újat építünk? / szemünk előtt áll be az építők sorába a nép: a munkás, aki életének újra megtalált céljáért és ér­telméért lelkesedik; a paraszt, aki .bölcs higgadtsággal ter­mel, g az, értelmiség mind na­gyobb része, amely kétkedé­sének legyőzése után egyre tel­jesebb odaadással vállalja az alkotás küzdelmeit. Ez a szoro­san vett maiság reális valósá­ga, s ennek nemcsak pátosza, hanem puszta témái is hiány­zanak prózai írásainkból. _j Természetesen e kívánalom­ként felvetett gondolat nem jelenti, hogy a témaválasztás — jelenlegi formájában is — ne érdemelne dicséretet. Más kérdés — és itt Kellner Bélá­nak van igaza — a kiválasz­tott témák megoldásának mi­kéntje. Itt lényegesen keve­sebb a dicsérni való, s tényleg inkább csak kísérletekről van szó, bár hozzá lehet és kell is tenni, hogy a kísérletek becsü­letes szándékúak és nem is mindig sikertelenek. (Sajnos azonban a szándék egymagá­ban nem elegendő!) Eszmei szempontból — és itt a formá­ról még nem beszélünk — egy sor írás egész megnyugtatóan oldja meg a felvetett problé­mákat. Ilyenek: a Cserebo­gár, Ütőn, Ember, honnan in­dultál!, Vaskerék és a Tavaszi láz címűek, amelyekben a megoldás nemcsak befejezetté teszi a műveket, hanem itt-ott előremutató is. Nincs komoly kivetni való néhány másik írás megoldásában sem, de akad­nak elhibázottak is. Az igé­nyesebbek közül hármat nem hagyhatunk szó nélkül. Az első az Emigrációban című írásnak »A segély« című része. Igaz ugyan, hogy ennek megoldá­sában lényegében egy ártatlan csínytevésről van szó, s hogy erre a »leleményességre« a szükség viszi rá a szereplőt, s az is igaz, hogy a zsidó rabinus rószedésének humora el is fér­ne hangulatos epizódként egy A TTIT Somogy megyei szervezete a közelmúltban tartotta tisztújító közgyűlését. Ezt megelőzőleg az irodalmi és művészeti szakosztály' tag­jai szakosztályi ülésen tár­gyalták meg az elmúlt négy évben végzett munkát és en­nek alapján a szakosztály jö­vő célkitűzéseit. Az irodalmi szakosztály 1953. szeptember 20-án ala­kult meg. Az azóta elmúlt több mint négy esztendő alatt 563 előadást tartottak a szak­osztályi tagok 41 035 hallgató előtt. A témakörök megvá­lasztása általában azt mutat­ja, hogy a régi szokványos magyar irodalmi témák mel­lett egyre nagyobb teret kap­tak a világirodalom leghala­dóbb jellegű nagyságai (mint pl. Tolsztoj, Gorkij, Shakes­peare, Moliére, Heine stb.) és szembetűnő a közeledés a leg­újabb kor magyar irodalmá­hoz, sőt a mai magyar iroda­lom kérdéseihez is. A téma­körök megválasztásán túl a feldolgozás módja is egyre jobban megközelítette a kor­szerű marxista irodalomelmé­let és irodalomkritika köve­telményeit, bár jól .tudjuk, hogy ezen a téren még igen sok a tennivaló, különösen, ami a szakosztály tagjainak önképzését, ilyen irányú ne­velését illeti. Jólesik : visszaemlékezni, milyen hasznosak voltak az évenként megtartott szakosz­tályi ülések, melyeken a tag­ság jelentős részének aktív bekapcsolódásával nemcsak az előadássorozatok összeállí­tásának lehetőségeit, hanem legalább ugyanilyen mérték­ben megvitattuk az irodalmi ismeretterjesztés világnézeti és politikai célkitűzéseit is, vagy például 1955. decembe­réljen I ándiv Pál részvételé­vel az élő magyar irodalom ismertetésének problémáit. Hiba volt, hogy a szakosztályi ülés 1957-ben elmaradt. Ez azonban azzal magyarázható, hogy az ellenforradalom ép­pen az irodalmi kérdések te­kintetében okozta az embe­rek fejében a legnagyobb zűr­zavart, ami csak az 1957-es év vége felé kezdett letisztulni, így az 1953-as év feladata lesz majd, hogy az 1956 ok­tóberéig jól megindult belső szakosztályi munka fonalát ismét felvegye és továbbfej­lessze. Nagy visszhangot keltettek és nem egyszer a sajtóban és hosszabb lélegzetű írás sokré­tűbb szerkezetében, itt azon­ban mégis hibás, mert ebben az eléggé egysíkú írásban semmit sem mond, s nincs összhangban az írás különben komoly hangvételével sem. Súlyosabb megoldási hibái vét »A freskó« írója, aki meg- öngyilkolja hősét ahelyett, hogy a romokon is diadalmas­kodó élet új, nagy alkotását újrakezdesse vele. És sajnos/ nem hiba nélkül való a külön­ben legtehetségesebbnek ígér­kező Csákvári János Hűség cí­mű írásának befejezése sem. Annak ellenére, hogy szép és megható írás, s hogy az élet szép számmal produkál is sze­replőjéhez hasonlókat, vala­hogy mégsem tudunk bele­nyugodni abba, ha az író mondanivalójának végső ki­csengése szerint különös erénynek számít a családalapí­tásról és az egyéni boldogság­ról való lemondás. Az író sok emberi melegséggel, igen ro­konszenves fiatalokat rajzol, s éppen ez növeli lemondásuk felett érzett lehangoltságun- kat. Az anyai szeretet nem igényli az ekkora áldozatot je­lentő lemondást, viszont a fér­fiúi bátorság — és a címadó hűség is — egy kicsit szeplős­sé válik, ha a lányt, akit na­gyon szeret, csak azért nem veszi el, mert 9 testvérét segíti. A megoldások tartalmi ré­szének a helyszűke miatt ily elnagyolt érintése után ves­sünk néhány pillantást a for­mai megoldásokra: a szerke­zetre, az ábrázolás módjára és eszközeire, nyelvezetre. A követelmény e téren is a célból fakad. A művészi meg­élőszóban szenvedélyes utó­csatározásokra adtak alkal­mat a TTIT klubjában ren­dezett irodalmi viták. Ezek­nek a vitáknak legpozitívabb oldala az volt, hogy az egy­mással ellentétes nézetek sza­badon megnyilvánulhattak, hogy sikerült olyan légkört teremteni, melyben a szemé­lyeskedések legkisebb csípős íze nélkül tudományosan alá­támasztott, va.gy tudományo­san alig alátámasztható, de sokszor igen népszerű irodal­mi nézetek ütköztek meg egy­mással. Hiba lett volna, ha a vitatkozók nézeteiket ilyen vagy olyan ok miatt nem merték volna elmondani. De még súlyosabb hiba lett vol­na, ha a szakosztály tagjai és a vita irányítói a korszerű tu­dományos irodalomszemlélet alapjára helyezkedve a hely­színen nem cáfolták volna meg azokat a helytelen né­zeteket, amelyek nem előre mutatók, nem a haladást szolgálják a mi társadal­munkban. Mivel ez minden esetben megtörtént, a viták végső kicsengése, tanulsága mindig pozitív, építő jellegű volt. Az érdeklődésre pedig, amit ezek a viták kiváltottak, jellemző például, hogy a G. B. Shaw művészetének és a Warrenné mestersége színpa­di előadásának értékeléséről rendezett vitaest a kora dél­utáni óráktól egészen az éj­szakai órákig eltartott, anél­kül, hogy a jelenlévők ér­deklődése csökkent volna, de ugyanilyen érdeklődést kel­tett például az Ibsenről, Sza­bó Dezsőről, Juhász Gyulá­ról, Babitsról, Kosztolányiról, az esztétika alapkérdéseiről, József Attiláról, a mai ma­gyar irodalom kérdéseiről rendezett vitaest. Meg kell említeni, hogy a szakosztály tagjai elég alapo­san kivették a részüket az írásos tudományos ismeret- terjesztésből is. Mégpedig nemcsak a Somogyi Néplap, hanem egyesek a szegedi Tiszát áj és a budapesti Nép­művelés hasábjain ás. Igaz, az is, hogy nem egy fon­tos irodalmi évfordulóról nem emlékeztünk meg, vagy pedig -nem volt megfelelő színvonalú. A szakosztály munkájának jelentőségét mutatja, hogy si- íkerült igen jó együttműkö­dést teremteni á megyei mű­formálásnak az a célja és fel­adata, hogy a valóság kiraga­dott részlete ne a rész benyo­mását keltse, hanem úgy áll­jon előttünk, mint egy zárt egész. A szerkezet a mű tartal­mának feldolgozását, elrende­zését jelenti: a mű részeinek és az egésznek kölcsönös kap­csolatát. A valóság kiragadott részében meg kell találnia az egészre jellemző okokat, ki kell emelni a lényegeseket és elhagyni a lényegteleneket. Egyszóval: a szerkezet az az eszköz, amellyel a reális tár­sadalmi jelenségek összefüggé­seit feltárjuk és megvilágítjuk. A szerkezet jelenti tehát a mű­ben a művészi rendet. E néhány megállapítás — tudom — bosszantóan iskolás ízű. Nem is akarok senkit ki­oktatni, legkevésbé az írókat, akik ezt nálam valószínűleg sokkal jobban tudják. Hogy mégis felvetem ezeket, annak az az érzés az oka, ami a tár­gyalt írások olvasásakor tá­mad bennem: legtöbb írónk úgy járt, mint az iskolás, aki jól tudja a szabályt, de sok­szor bajba kerül, ha azt alkal­mazni kell. K étségtelenül á szerkesztés, a művészi megformálás a leggyengébb oldala az írásműveknek. Egy­két esetben már-már aggasztó az igénytelenség (a lektorátus igénytelensége is!), s félő, hogy ez előbb-utóbb magával hozza a provincializmus ve­szélyét is. Az erőtlenségtől, a szürkeségtől, az aránytalan­ságtól, a homályosságtól, a szétesés veszélyétől és a pon­gyola, néha csikorgó nyelve­zettől nemi mindig mentesek velődési osztállyal irodalmi estek és népfőiskolái előadá­sok, a Megyei Könyvtárral világirodalmi előadássoroza­tok (ezen belül sorozatos elő­adások a népi demokráciák irodalmáról), a Magyar— Szovjet Baráti Társasággal szovjet tárgyú előadások ren­dezése, a Hazafias Népfront­tal pedig a falusi kultűrmun- ka területén. Igen jónak ígér­kezik a szakosztály kapcsola­ta a Hazafias Népfront író­csoportjával az élő magyar irodáimat érintő ismeretter­jesztés és az időszerű irodal­mi kérdések megvitatása szempontjából. A kiemelkedő rendezvé­nyek közül meg kell említe­ni az 1954., 1955. és 1956. évi irodalmi esteket, melyeken Tamási Áron, Simon István, Rideg Sándor és Jobbágy Károly léptek fel, a somogyi írók közül pedig Somogyi Pál és Takáts Gyula műveit mu­tatták be. Évfordulós na­gyobb rendezvények voltak Csokonairól, Vörösmartyról, Heinéről és József Attiláról. Az 1957-es évben az irodalmi szakosztály is a többi szak­osztályhoz hasonlóan szabad- egyetemi előadássorozatot in­dított »Balassitól a XX. szá­zadig« témakörből. Marcali­ban és Tabon a népfőiskola keretében voltak irodalmi előadások. Az irodalmi szakosztály ke­retén belül önálló -nyelvészeti csoport is működött Papp Antal tanár vezetésével. A nyelvészeti csoport tagjai ma­gyar nyelvi tárgyú tanfolya­mokat rendeztek a Megyei Tanáccsal együtt. * * * A művészeti szakcsoport 1953. október 1-én alakult meg a szakosztályon belül. Az elmúlt négy év alatt 168 elő­adást tartottak a tagjai 17 811 hallgató előtt. A számok ma­guk itt is csak felületesen jel­zik a munkát, amit a szak­csoport tagjai végeztek. Mind a képzőművészeti, mind a ze­nei tárgyú előadások témája igen változatos volt. Felölel­ték a magyar, sőt somogyi vonatkozásokat és bemutat­ták igen gyakran hanglemez­ről játszott hangversenyek, operaelőadások formájában, vagy a képzőművészet reme­keinek levetítéséviel a somogyi népdaloktól, Ráppl-Rónai, még a legjobb írások sem, többségük pedig sajnos eléggé bővelkedik e hibákban, vagy sokban e hibák közül. El persze nem jelenti azt, hogy nem születtek élvezetes írá­sok (Cserebogár, Hűség, Em­ber, honnan indultál!), me­lyekben a legkitapinthatóbb a felépítettsóg, melyek arányai a mondanivaló fontosságához mérten a legharmonikusabbak, képszerű ábrázolásuk a leghi­telesebb, s nyelvük és stílusuk a legízesebb, legjobban a mondanivalóhoz mért, persze az irodalmi melléklet írásai között. Gondoljunk itt a Cserebogár-nak az iskola tör­vényei mögé lekushadó kis hősére, akinek mamája (itt nagyanyát jelent) úgy görbíti rá ujjait egy fényes forintra, a Hűség kitűnő tagolására és vonzó alakjaira, vagy gondol­junk az Ember, honnan in­dultál! döbbenetes, irtózatot ébresztő első képére, mint a kifejlett, igen jól sikerült lé­lektani indoklásának eszközé­re. (A második rész, sajnos, inkább leírt, vagy megmagya­rázott, mint megformált s ezért- lényegesen erőtlenebb, bár így is igen becsületes és rokonszenves szép emberi ön­vallomás.) A sor azonban ezzel csak­nem be is zárul. Egy másik fajsúlyú kategória következik, melyre az a jellemző, hogy eltűnik benne a képszerű áb­rázolás, a lélektani és logikai indoklás halvány vagy hiány­zik, s a szerkesztés is töre­dezett. A Tavaszi láz egyéb? ként vonzó alakja pl. sokkal hitelesebb volna, ha a férfi Kunffy Lajos műveitől kezd­ve a világ legnagyobb szelle­meinek az alkotásait is. így Goya, Munkácsy, Rjepin, Csajkovszkij, Musszorgszkij, Borodin, Puccini, Haydn, Verdi, Beethoven, Bartók stb. nevei szerepelnek sűrűn az előadások címei között. De nem ritkák az olyan témák sem, mint például »Az új Kí­na művészete«, »A mai élet a szovjet képzőművészetben«, a szovjet, román, majd a len­gyel filmművészet stb. A színművészet kérdései is fontos helyet foglaltak el mind az irodalmi szakosztály, mind a művészeti szakcsoport munkájában. így nem utolsó sorban több vitaesten foglal­koztunk a kaposvári Csiky Gergely Színház előadásaival. Ilyen volt Warrenné mester­sége említett megvitatása, Csiky Gergely Buborékok c. víg játékának és színházi elő­adásának megvitatása Hege­dűs Géza író vezetésével, vagy Németh Antal rendező elő­adása »A Csongor és Tünde a színpadon« címen, ankét a Csiky Gergely Színház ter­veiről és így tovább. * * * összegezve elmondhatjuk, hogy megyénk szellemi életét jelentős mértékben igyekezett felpezsdíteni, mozgásba hozni a TTIT irodalmi és művészeti szakosztálya is a maga szak­mai területén. Vannak a jö­vőre vonatkozó, vagy már részben megvalósult érdekes tervek, melyek az eddigi munka továbbvitelét, tökéle­tesítését jelentik majd. Hang­súlyozni kívánjuk azonban, hogy mindennél fontosabb a szakosztály belső munkájá­nak az erősítése. Azt kell el­érni, hogy a szakosztálynak minél több olyan előadója le­gyen, akik a marxista esztéti­ka szempontjai szerint végzik a tudományos irodalmi isme­retterjesztést. A cél az — aho­gyan az elnökség közgyűlési jelentése is világosan ki­mondja (ami az irodalmi is­meretterjesztésben ma külö­nös jelentőséget kap népi de­mokráciánk életében!) —, hogy túljutva a »szocializmus elvont igenlésén«, magunk mellé (a szocializmus ügye mellé) állítsuk az értelmiség túlnyomó többségét. Dr. Bellyet László szakosztályi elnök A TTIT IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI SZAKOSZTÁLYÁNAK NÉGYÉVES MUNKÁJA erényeit nem saját maga, vagy az őt megszerezni akaró asz- szony mondaná el, hanem’egy harmadik személy, esetleg éppen az asszony férje. Ezen keresztül kellene éreztetni azt a barátságot, amelyre itt csak 1 nagyon halvány utalás tör­ténik, s amely végül átsegíti a kísértésbe hozott férfit így talán a férfi által ön­maga elé felállított erkölcsi normát is jobban motiválhat­ta volna az író. Ezt minden­képpen megérdemelte volna a háromnegyed részéig töretlen, s egészében pedig újszerű, él­vezetes és társadalmunk egyik égetővé vált problémáját tár-i gyaló írás. —4 Az Utón c. írásnak erényei mellett az az alapvető hibája, hogy a lélektani rajzot az egyre súlyosodó körülmények kívánalmai szerint nem tudja fokozni, hanem ismételten visszatérő azonos eszközökkel festi. Alakjai sem eléggé sajátjai az írónak; a kiáb­rándult és menekülő gyermek képe mögött túl erősen ötlik fel Nyilas Misi, s csavargójá­ban is visszakísért Lapaj, a híres dudás. Nem érdemtelen írás » Vaskerék sem. Témájának ki­merítése — nemzetgazdasági fontossága ellenére is — az irodalmi veret szempontjából sekélyes marad. A jó gyer­mek- és elfogadható paraszt­ábrázolása mellett ezért is hagy kissé propagandisztikus szájízt. A FENTI KÉT CSO­PORTBAN nem szerep­lő írásokat a lektorátus job­ban megszűrhette volna, s a Gimnazisták címűt teljesen ki kellett volna hagynia. »Az öreg harcos« szerkezeti gyen­geségeit és aránytalanságait is nehezen szíveljük, a »Gimna­zisták«^ azonban egyáltalán nem tudjuk megemészteni. Azt hiszem, fölösleges bizo­nyítani, hogy pedagógiai szempontból is mennyire hi­bás az az írás, amelyben az alig 15 éves kislánynak »csó­kolja újra, egy végtelenségig a száját, szemét, haját, halán­tékát, csuklóját és forró nya­kának azt a kis részét, amihez a kabát alatt ‘hozzáférhet aj­kaival« az ugyancsak alig ser­dülő diák. De a pedagógiai meggondolásoktól függetlenül is hamis a kép, mert a fia­talok szerelmét általában nem a túlfűtött erotikum, ha­nem a tisztaság, a bizonyps- fokú 'tartózkodás és az esz- ményitett.ség jellemzi. Ha pedig elszigetelten, vsjgy kevésbé elszigetelten másmi­lyen tünetekkel is találko­zunk, akkor ostoroznunk kell azokat írásainkban és olyan színben feltüntetni, mint amik így természetesek és követésre méltóak. Nem hagyhatjuk szó nélkül kifejező eszközeink, nyelve­zetének művészietlen, s ném egyszer ízléstelen voltát sem. Az ilyen kifejezések, mint piszokság, vízkóros tehén, hülye (sokszor), hólyag, rohadt és barom osztálytársak stb. semmikénnen nem szolgálják ifjúságunkban az igényes iro­dalmi ízlés kifejlesztését és nem példázói a kultúrált ma­gatartásnak sem. És a mondanivaló? Körül­belül ennyi: Vannak esetek, amikor a serdülő gyermek az élet legkisebb jelenségeit is elég nagynak érzi ahhoz, hogy saját tragédiáját lássa meg benne. Ez így igaz is! De miért kell ezért ellenségét láttatni szüleiben, testvérei­ben, tanárokban, mindenki­ben? Ha az írót nem ihleti meg egész fiatal diákságunk egyetemes problémája, ne ír­jon róla! Joga van ilyen té­mát is feldolgozni, de ennyi torzítás csaknem bűn! És mindezek ellenére, még­is azt tanácsoljuk Csató Já­nosnak, hogy Írjon. Minden torzítás ellenére, írásának alakjai élriek, írása eleven, s ha levetkőzi hibáit, még sokat gvönyöirködhetünk vi­tathatatlan tehetségében. E zeket a megjegy­zéseket tartottam a legfontosabbaknak, s így — sok más kérdés elhagyásá­val — ezeket írtam le. Toliam az ügy komolyságához méltó felelősség érzete vezette, s az írás ama komolyan vevése, mely íróink iránti tiszteletem­ből is fakad. TÓTH MARTON

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom