Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-02 / 52. szám
Vasárnap, 1958. március 2. 7 SOMOGYI NßPLAP IL Külön utakon — vagy együtt? HON APÓK ÖTA zenei elmaradottságról, analfabétizmusról beszélünk és sajnálkozunk a »komolya zene gátjai miatt. Bűnbánóan verjük a mellünket, hibáztatjuk az államot, a vezetést, a kultúrpolitikát, mely nem biztosított méltó helyet a művészetek legszebbjének, mert a zenét még most sem sorolhatjuk a művelődésügy egyéb ágazatai közé. Beszélünk arról, hogy a zene nem válhatott közkinccsé, a nép szeretett, megbecsült tulajdonává. Ha kutató szemünk csak a felületeket súrolja és választékos gonddal kerüli a mélységeket, valóban hibáztathatjuk a vezetést, a kultúrpolitikát. Csakhogy ebben az esetben elfelejtettük feltenni a tárgyilagosság szemüvegét. Fejlődött-e a zenei élet Somogybán? Van-e valami csekély pozitívum, mely előrejutásunkat bizonygatja? Van! És a különböző létesítmények, zenei csoportosulások, változások a múlttal szemben ékes szóval beszélnek önmagukért. Sokad fejlődött zenei életünk, csak a fejlődést nehezen akarjuk tudomásul venni. Szim- fónikus zenekarunk művészi fejlődése biztató jövőt ígér. Népi együttesünk — ha ritkán is lép közönség elé — tanul, fejlődik, s hírnevet szerzett önmagának, megyénk kultúrájának. Színházi zenekarunk a zenei élet fejlődésének egyik igen fontos alappillére, bázisa. Újjáalakult a Liszt-kórus, iskolai énekkaraink nagy sikerrel szerepeltek a legutóbbi Kodály esten. Zeneiskolánkban több mint ötszáz fia tál ismerkedik a zenével, a hangszertudás művészetével, s szerte a megyében zenepeda gógiai munkaközösségek nevelik gyermekeinket muzsikára. Több példát is felsorolhatnánk, de ténymegállapításhoz ennyi elég: ál Hamunk, s vezetői igenis megteremtették zene. fejlődésünk alapjait. A többi a mi dolgunk lenne. Nehéz elismerni az előrelépést. Nehezen akarjuk tudomásul venni, hogy más okok is gátolhatják a fejlődést, s a hibák gyökérén éppen magunkban, itt Kaposvárott kell keresni. Külön utakon haladunk. Nincs közös cél, s ha van, az csak üres szólam, fátyol az igazi akarás előtt. gyeket, a tudatlanság és részvétlenség hegyeit tudná kimozdítani sarkaiból. Somogy megyében nincs zenei szaktekintély. Nem azért, mert a vezetők felkészültsége, tehetsége, képessége kifogásolható, hanem mert válaszfal áll muzsikus és muzsikus között. A hat karmester között talán egy-kettő akad, aki hajlandó elismerni a másikat, s többi csak színleg. Művészi hiúságnak nevezzük a bajok okozóit? Tekintélyféltésnek, vagy megmagyarázhatatlan intrikának, mely tönkre teheti a legőszintébb elhatározást is? Nehéz eldönteni. Kenyérféltésről aligha beszélhetünk, de bármiről legyen szó: az ellentétek zenei életünk legfőbb gátjai! A zenekedvelő közönség — igaz — kevéssé tud e belső bajokról, s természetesen csak az érdekli, hogy milyen időközönként és milyen színvonalú zenei élményben lehet része. Nem is akarjuk őket »beavatni« a torzsalkodások, finomkodó, udvarias és tűszúrásként ható megjegyzések, rosszindulatú cselekvések, bojkottok belső rejtekeibe. Ez nem vinné előbbre ügyünket. Nem kifogásoljuk mi a vitákat. Szükséges, hogy a szakembereit kicseréljék véleményüket egy-egy hangverseny müsorösszeállítása előtt, vagy bármilyen más kérdésben. De ismerjék el egymás képességeit és tanuljanak egy kis művészi alázatot, szerénységet nagy- jainktól. Miért okoz örökösen összeütközéseket, hogy ki legyen a hangverseny dirigense? Miért fáj az, ha egy fiatal szakember kamarakórussal kísérletezne? Miért Petünk gátat igyekezetének? Miért bojkottáljuk azokat a hangversenyeket, ahol nem a mi dicséretünkre tapsol a közönség? Miért legyintünk ajkbiggyesztve mások produkcióira? Miért nem tudunk tárgyilagosak lenni, s értékelni azt is, amit nem mi csinálunk? Miért nem tudjuk egyesíteni erőinket? Miért vonulunk félre sértődötten, megbántottan, körülzárt odúinkba? Miért, miért és miért? Igen sok kérdés ez, s még több van, több lehetne. Csak egy kicsit kéne félretenni az egyéni érdeket, csak egy kicsit kéne gondolni a jövőre is. Nem vagyunk óriások, gyerekcipőben járunk még. S ha erőinket továbbra is szétforgácsoljuk, oda a cél, népünk zenei nevelése. KÜLÖN UTAKON — vagy együtt? A válasz csak egy lehet: együtt, közös erővel a muzsikáért, a ma még zeneművészettel kevéssé töIskolánk zenei életéről Iskolánk zenei életéről szeretnék egy pár sort írni. hogy milyen változáson ment keresztül egy évtized alatt. Mint tudatlan kislány, amikor első osztályba jöttem, még hírét sem hallottam a zenetörténetnek. S évek múltán lassan megismertették velem a zenét. Énektanárnőnk segítsége és kitartó munkája nyomán a Vili. osztályosok komolyan foglalkozni kezdtek a zenével. Az énekórák keretében a klasszikus zeneszerzők életéről és műveiről hallottunk. A tanulók óránként is tartanak előadásokat a zeneszerzőkről és a többiek jegyzetelik. Egy héten kétszer van énekkari próba, ahol hegedű és harmonium kísérettel tanulunk dalokat. Legtöbbet Kodály műveivel foglalkozunk. Szorgalmasan készülünk a tavaszi szereplésre, mely a színházban lesz. Iskolánk zenekarral is rendelkezik. Igazgatónk lehetővé tette, hogy zenehallgatási órákat is tarthassunk, ahol magnetofonon és lemezjátszón dalokat, kórusokat hallgatunk. Mindezt azért írtam le, hogy párhuzamot tudjunk vonni és meg tudjuk becsülni mostani életünket. Igyekszünk, hogy még tovább fejlesszük tudásunkat, mert hazánknak művelt, tanult generációra van szüksége. Strubli Márta, Vili. á. oszt. tanuló, Petőfi áll. ált. fskolß. Némák-e az iskolák? 1XJ" int a kaposvári járás ének-munkaközösségének ve- zetöje, szabad legyen beszámolni iskolai énekmunkánkról. A Ködály-év kapcsán minden iskola megkapta a kötelező népdalcsokrot, melyet otthon, a téli előadások kísérő műsoraként még februárban előad, majd a körzeti bemutatón — márciusban — közösen 4—5 iskola együttesen énekel. — Az osztott iskolák számára kötelező anyag még Kodály: Magyarokhoz című kánonja is. A körzeti szereplésre az iskolák megküldték műsoraikat, melyben biciniumok, saját gyűjtési népdalok (Szennai), 3 szólam« feldolgozások is szerepelnek. Igen örvendetes, hogy éppen kis iskoláknál tapasztalható színpompás műsor-összeállítás, egybehangoltság (pl. a zselici körzetben). Igen örültünk volna, ha nagyobb művek előadásával több iskola jelentkezik, de a »kicsivel-“ való kiállásuk is bizonyítja, hogy az elmúlt évek során — többet vagy kevesebbet, de szerepeltek, mert falun mindig van erre lehetőség» Gyűlések, előadások kísérő műsora mi lehetne más, mint ének, vagy zene — nem is beszélve az ünnepélyek énekanyagáról, mert ki adna műsort, ha nem az iskolások. De szólhatok az iskolások által rendezett énekes mesejátékokról (Szentbaiázs), mely fényes bizonyíték gyermekeink dalolása mellett. Némák-e az iskolák? Úgy gondolám — nemi S ha nem is tudunk mindig nyilvános, nem házi szereplésükről, az a mi hibánk, mert úgy gondoljuk: “kötelességét tette, nem szükséges erről tudnia a nyilvánosságnak«. A nyilvános jellegű körzeti bemutatón legjobban szereplő kórusok tovább jutnak a járási döntőbe, amit április hónapban bonyolítunk le, A legkiemelkedőbb együttesek pedig májusban mérik össze erejüket a megyei versenyen, s állnak a nagyközönség, a bírálók elé, hogy kulturált előadásukkal bizonyítsák több évi összeszokottságukat. Nem tagadjuk, hogy »nálunk« is hiány van szakemberben, de nem mindig a szakképzettség dönti el a síikért, a rátermettséget, hanem az odaadó lelkesedés és ügyszeretet Példa rá Igái kiváló karvezetője, Kaposfüred, Toponár, _So- mogysárd, Somogyjád, s más iskolák buzgó kórusvezetői. Igaz, még több iskolát lehetne “-hallhatóvá« tenni, nagy kórussá kinevelni, de ehhez elengedhetetlenül szükséges volna a “-patronálás« további kiszélesítése, s nyáron megkezdett kórusvezetői tanfolyam rendszeres folytatása. Utoljára hagytam, nem akartam siránkozónak feltűnni — az anyagiakat. Szeretnénk, ha az illetékesek kellő időben, megfelelő összeget biztosítanának a csoportoknak, a győztes iskoláknak a járási, illetve megyei bemutatón való megjelenésükhöz, s ezzel is megmutatnák munkánk iránti mégbecsü- lésüket, s az éneknek a szocialista emberre gyakorolt lélekformáló hatását ás elősegítenék. IX isszük, hogy a Kodály-év során megrendezett bemu*-“■ tatók felrázzák azokat a nevelőket is, akik csak “•tárgynak« nézik az éneket, s elfelejtik annak hagyománymentő szerepét — 'bátrabb kezdeményezésre serkentik a nagyobb kórusokat, s a fáradságos munka jutalmául az éter hullámain keresztül is hallhatóvá válnak: — »az éneklő somogyi iskolák«. Marschall Lajos, a járási ének-munkaközösség vezetője VT f■ n na■ r--- ........- ■ F alusiak zenefanulása Nem nehéz kitalálni, zenei vezetőinkről, szalcembereinlcről van szó, akiknél az egyetértés csak látszólagos külsőség. Leimt külön utakon haladni. Lehet bezárkózni odúnkba, s ’egy nagy célt hangoztatni, melyről azt hisz- szűk: csak mi, csak mi egyedül tudjuk elérni. Lehetnek és lesznek is e különvonulás nak eredményei. De tartós — népet nevelő, felemelő — értéke soha. Mert az összefogás az erők hatalmas egysége hiányzik, mely herődő emberekért. És meg kell becsülnünk egymást, mert az a hadsereg sohasem győzhet, melynek vezetői kétségbe vonják egymás képességeit. ^ Tatan a muzsikusoknak, talán a művelődés- ügyi osztálynak kéne elősegíteni, hogy végleg pont kerüljön az ellentétek végére, megszabaduljunk zenei életünk legfőbb gátjától: az intrika és finomkodó torzsalkodás, megnem- értés és lebecsülés súlyos terhétől. Kormányzatunk nagy áldozatokat hoz, ho.gy a művészetek legnagyszerűbbjét, a zenét a nép minden rétege közkincsévé tegye és megértését, gyakorlatát minden tekintetben elősegítse. Ez az igyekvés persze nem elsősorban a slágert, operetteket és cigányzenét illeti, hisz azok népszerűségével eddig sem volt baj. 0«©00f-XT>00000O0O0000OO0O0OO0QO0000O0O©O0OOOO0OOGCXlOCO:)00GQ©0eGOGGO©Q©OOeO00OOÖGO0O©C Kgy oldalon a csomagtartó vasa, másikon egy fakó, gyűrött esőkabát fogja be a képet. Néhány Vonás az arc: előreugró áll, kissé duzzadt ajkaik, egyenes orr, magas homlok, kiálló arccsontok, mélyenüló szemek. Visszahajló gallérú flanelling öleli körül a vastagerű nyakat. Ezek csak holt vonások eddig, az igazi festők lelket, vagy valami mást is festenek még az arcra, amitől azok beszélni, mozogni kezdenek. Nevetnek, jókedvükben táncraperdülnek — félni kell, nem lesz elég Visa áncolásuknak a vászon. — Sírnak — attól tartunk, lecsur-. gó könnyeik szétmázolják a festéket. így szeretném én is megrajzolni ezt a képet. Borostás, erős szakáll tüskéi nőnek ki a barna arcbőr melegágyából. Tán hallanánk is a szőrszálak sercegését, ha nem zakatolna ennyire a vonat. Csapzott. szöghaj takarja el a félhomlok redőit. Vastag sötét szemöldökök néznek farkassze- *net egymással, két erős ránc -a száj mellett néha meg-meg- rándüL Alszik. Álmában homloka kisimul, talán szépet álmodik. Egy-egy nagyobb dörrenésnél mintha ébredezne, s én szeretném halkítani a morajt, puhábbá tenni a döcce- néseket, ne ébredjen még fel. óíem akarom, hogy ébren néz- jaen rám. Akkor udvarias lenne, vagy goromba, szelíd, figyelmes, vagy flegmán bőbeszédű. Rám nézne, vagy elfordítaná fejét, de bárhová néz- ;ae, mindig nézne valakire, vagy nézné őt valaki, vagy azt hinné, hogy nézi valaki, és sohasem lenne ilyen nyitott, őszinte, mint így. Halk álomderűje mögött nagy, mélaszemű gond-tehenek legelnek, az ifjúság tarka virágait befalta már recés, őrlő gyomruk, s most lustán, jóllakottén kérődzőnek. Kis piros erek csatornái hálózzák a bőrt, mint a mező testét hasogatják szét csatornákkal az emberek, életadó nedvet, táplálékot vezetve szerteszét. Egy vázlattal több van a füzetemben. Talán egyszer majd komolyan festeni tanulok, s ha úgy érzem, képes vagyok rá, akkor kidolgozom. Hamupipőke E GYTANTERMES tanyai iskola. Most nem tanterem, most színház. Egyik végén kezdetlegesen összeállított színpad: néhány deszka, néhány lécdarab és kifeszített drótok. Most csupaszok és kicsit komikusán hat ez a kép, de szombaton majd feldíszítve, színes színfalakkal várja a kis “színházterem« a nézőközönséget. Körülbelül harminc házból áll az egész település. Tizen- egynéhány évvel ezelőtt lakói mind uradalmi cselédek voltak, ma legtöbbjének saját kis háza van. Akkor a gyerekek olvasni, számolni alig tanultak meg — iskolájuk nem volt, kilométereket kellett gyalogolni a legközelebbi faluba. Fogták a színes keszkenővel átkötött könyveket, a két hatalmas ku- koricapogácsát, amit anyjuk sütött nekik, ezt rágták egész nap. Nyolc-, tíz-, tizenkétéves fiúk és lányok sürögmek-forognak, tanulják szövegüket, aztán int a tanító bácsi, elhalkul a zsivaj, megkezdődik a próba. — Nem szeretnek a testvéreim, nem szeret a gonosz mostohám — kékszemű, szőkehajú kislány, Hamupipőke panaszolja szomorú sorsát Az irigy testvére, a mostoha, a királyfi, tündérek bonyolítják tovább a mesét és egy kicsit zavarban is vannak, ugyanis már van nézőközönség: a kis padok egyikéből én nézem őket csendben. Lassan végefelé közeledik a történet a színpadon, s elgondolkozom. Nézegetem a meleg kabátkákat, sálakat, a tartós, erős cipőeskéket kis lábukon, a tantermet, a padokat, a színes képeket a falon. Igen. Hamupipőkék voltak itt, sokan. Uraiknak, gonosz mostoháiknak szemezgették a tál lencsékből az örömet, a gazdagságot, s ők maguk legfeljebb* csak álmodozhattak esv kevés szépről, egy kevés jóról, az élet szurtos konyhazugában. Mi szebb annál, dolgozni azért, hogy ezek közül a kis emberkék közül ne legyen egy se szomorú szemű, bánatos Hamupipőke ...! A sínek mellett M INT VEMHES tehén hasa, görbülnek mélyre két pózna között a dróthuzalok. Fölöttük csattog a szél, a suhogó, csattogó hang betakarja a tájat, mintha lepedőt ráznának, lebegtetnének, húznának feszesre fölötte .,. Zolles vizű árok háta fodrozódik, két partján száraz nádszálak hajbókolnak bolyhos fejükkel ... Hatalmas fatörzscsonk szilánkjai fehérlenek, hegyesednek az ég felé, tán föl a magasba vágynak, ahonnan valamikor méltóságteljesen, büszkén tekintett szét a réti világon. Hát mi értelme van altkor mindennek? A te öles derekad is meghajolt? A legutolsó lombkoronád is már rég izétfűjták a szelek, az őszi eső sárba, pocsolyába taposta ... Elszomorodva nézem a megmegvillanó szilánkokat. Néz. Szilánk-ujjaival feddőn, rosz- szallóan mutat felém a törzs- 'sonk: Míg éltem, árnyékomnál fáradt embereknek adtam pihenést, suttogásom szerelmesek helyett beszélt, később öregedni kezdtem, s letöredező ágaim tüzelni szedték össze, éri melegítettem fagyos téli estéken kis családok fáaós tűzhe- yét. Aztán kivágtak. Asztalok 'ettek belőlem. Munkából hazatérő emberek elé tartom va- csorájukat. Lombkononám? Nem bánom azt sem. Színe itt ragyog körülöttem a füvek -öldjén. Ezek az én barátaim, s én boldog vagyok, hogy leve- eim lehullván, őket segítik erősödni, gazdagodni, ök minden tavasszal az én zöld színemtől, erőmtől bomlanak ~— mint hajdan én *— erőtől duzzadó életbe. Virányi Pál Inkább még az e kategóriába tartozó művek kocsmában és kultúrteremben való előadásának is sokszor silány kiviteléről lehetne panaszkodni. Nem, kultúrpolitikánk inkább a nemesebb és legnemesebb zenei alkotásokra szeretné felhívni az emberek figyelmét E cél elérése szempontjából egyik legfontosabb tényező a zehetanulás, melynek a falu, kézenfekvő okokból, első számú mostohagyermeke. Megyénkben járási székhelyeken általában (de nem mindenütt) munkacsoport, Kaposvárott állami zeneiskola működik, melyeknek látogatása a helybelieknek nem probléma; a távolabbra eső falusiaknak azonban annál inkább. Az anyagi követelmények ugyan elviselhetők de a tanulásra fordított idő a ritka vonatjáratok miatt sokszor heti két egész délután. Zeneiskolánkban is jár néhány tehetséges és jól haladó falusi fiatal, köztük vonósok is, akik sokszor már félévi tanulás után felteszik a kérdést: »Mikor tanulunk már nótát?« A fúvósoknak pedig a kedvelt »lakzi-számok« elsajátítása fekszik szívükön. Egyik fiú arra a válaszomra, hogy nótatanátással nem foglalkozunk, lemondóan azt felelte: »Pedig a stúdióig úgysem jutok el.« Bár utóbbi, aggályát nem tekinthettem teljesen alaptalannal?:, mégsem lehet zeneiskolánk célja, hogy a falusi nótázókat szaporítsa és az amúgy is túl htmgos rezesbandákat még nagyobb hangerőhöz segítse. Felmerül a kérdés: minek tanuljon a falusi gyerek zenét, és mit adjunk ezeknek á fiataloknak, ha nem akarjuk- hogy egy fennálló cigányvagy rezesbandához csatlakozzanak, vagy legalábbis ne kizárólag ezekhez. Választ adni nem könnyű. A hegedűs csak elvétve találhat falujában zongoristát, vagy maga- fajta társat, akivel együtt muzsikálhatna. Falusi népünk ízlése viszont évszázadok óta a nótához és könnyű zenéhez 'igazodik. Ezért növendékeinktől sem lehet mást várni, mint ami ízléséhez közel áll. Hogyan lehet ezen segíteni? Nekünk kell formálni, alakítani a falusi fiatal ízlését. Csak kitartó, céltudatos munkától várhatunk eredményt, mert máról holnapra nem megy. Zeneiskoláink, de még inkább az általános iskolák igyekezzenek minél több igazi népdalt és könnyen érthető klasszikus kompozíciót énekeltetni és megkedveltein! tanulóikkal. A falusi ifjak, ha csak lehet, szakképzett erőktől tanuljanak és ne a sokszor még kottát sem ismerő prímásoktól. Kívánatosnak tartanám, továbbá, h.a<™ a képzőművészetek tárgyalása több helyet kapjon az általános iskolái! tantervében, s ezekkel együtt a zene és költészet egységes egészet képezzen. Ez nagymértékben fejlesztené az iskolából kikerült fiatalok esztétikai érzékét, látókörét. A legfontosabb feladat természetesen a társasénekekre hárulna a faluban, mely hosszú tanulást és nagyobb anyagi áldozatokat sem igényel. Megfelelő progresszív műsorválasztást feltételezve ez a gyakorlat egyengetné az utat a jó zene megértéséhez. Falusi növendékeinket pedig győzzük meg arról, hogy odahaza fontos kulturális feladat liánul rájuk. Hosszú és áldozatos tanulmányuk jutalma az lesz, ha a falubeliek zeneszeretőiének fellendülését látják. Gyulai Albert