Somogyi Néplap, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-23 / 46. szám
SOMOGYI NÉPLAP A BÉKEMOZGALO\1 LA JÓK BÉLA: Vasárnap, 1958, február 23. Egy népkönyvtáros feljegyzéseiből BÉKÉT A VILÁGNAK Békét! Nekünk ma béke kell, mi élni akarunk! Ismerjük jól a pusztulást, a kínt, a nyomort, ismerjük jól Sodorna sorsát, ismerjük Pompei keserveit. Nekünk béke kell, Béke! Virágos rétek, muzsikáló erdők, dalos ligetek, nekünk béke kell! Békét követelünk, millió torok dübörgi akaratunkat. Milliók akarnak élni, millióknak harsan szava: Békét a világnak! Bóiiét! Nyugalmas életet józan megértést, terméket a természet vadonjai ellen, aoésbt a kőbe, mérhetetlen energiákat, csak értünk, emberekért és •nem ellenünk. A tudományt, a békéért, a könyveket, az erőt, a kincseket! Békét! Ember, ki élni tanultál évezredtől, fontold meg holnapodat, fontold meg a jövőt: Béke kell, mert élni csak így lehet, s te élni akarsz, élni akarsz hosszú, boldog életet, a munka frontján, élni akarsz, békében akarsz élni! Békét! Nekünk ma béke keli, mert élni akarunk, béke kell, mert élni csak így lehet! MIHÁííYI MARGIT VERSEI: ÉGI VÁNDOR Temetni kéne, nem pedig sírni, De ez volt a gyávák ménedéire. Jó volna tudni mi lesz a bére, Aldknek már csak annyi a vétke, Hogy hiába folyt el minden vére. És íme ki kellett ezt is bírni. Hogy jött a világ fütyörészve, A végtelenből rekesztett útján. Csillag hunyorgott faragott botján. Ahogy látta a virágzó vackor, Furcsa vándor volt őkigyelme. Vízfejű és egy kissé bárgyú, A kezdettől fogva nehéz álmú. Öt szeme volt és fütyörészett, Ösztövér lába nagyokat lépett. Mindegyik lábnyoma csupa vér. Hasát úgy verte, mint a dobot. Jó kedve volt, ezt mindenki látta, Mégis, ez a csudák csudája, Milliónyi keringő porszem, Meg a vackor is velük zokogott. AZ ÉLET ÉLNI AKAR A halál futott a hegyéken. Földeken és a völgyeken, Fáradtan, kissé únottan, Borzalmába beleszokottan. Fellegekre sikolyok ültek. Mór megálltak a menekültek. Hová menjen, fusson az élet. Amikor mindent utolér Ez a megbénító igézet. Megmaradtak maguk is holtak. Valahol elakadt a holnap. Maguk sem hiszik, hogy élnek. Ülnék és nem gondolkodnak. De az alig hült hamuban, Füstben, koromban, piszokban, Már gyerekek játszadoznak. LÉGIRIADÓ Mennyi ember, de mennyi Mily csendben tudnak lenni, öreg néni, már nem lát, Úgy ölel egy kis macskát. Rémület, ima, jajgatás, Ez a megdermedt hallgatás. Pince falán csupasz lányok rajzolva füstből, koromból, Táncolnak vígan körbe. Görbe tető a menedék Magasban a halál dorombol A sok fej lassan meghajol. Rémült szemek lecsukódnak. Kis mécses már alig ég. Föld és falak megindulnak. Irtózatra, sikolyra, jajra, Dörrenve ráhull az ég. cgcgtx akkor is szerette. Most oldalról még hosszabbnak tűntek fekete szempillái. — Csak mondd — suttogta —, amit akarsz... Úgy bámullak, egészen más vagy, mint katonaidőd előtt voltál. A FÉRFI LECSENDE- SÜLT. Újra az elgondolkodó Bodor Andrássá vál- , tozott. — Igen, változtam ... /Sokszor gondolkodtam ezen/is ... Ismerted Nagy Gyulát, ugye? Emlékszel? Ö tanított meg Rossirrit, Cyránot, József Attilát szeretni... Hogy az menynyit tudott... S figyelted, milyen keserűvé vált évről évre? Azt hiszem, én is ilyen ember lettem volna ... Autodidakta módjára halmoztam volna fel mindent magamban ... És senkinek át nem adhatom, ha ... De különben is, ki volt ránk, a mi véleményünkre, a mi tehetségünkre akkor kiváncsi? ... — Igen, igen, ez is igaz — szól szórakozottan amaz —, de én nemcsak erre értem ... Férfias lettél, kemény és megközelíthetetlen... Látta a férfi elhárító mozdulatát, gyorsan folytatta: — Na nem úgy, hanem a szived, azt őrződ ... Nem látok beléd, mint akkor. — Akkor?..: Akkor igen, «n valóban átlátszó ember voltam és érzelmes. Valószínű, sokkal több regényt olvastam, mint kellett volna ... Talán elfutott mellettem az élet. Vagy én hagvtam elfutni... M ár nem is tudom, melyik igaz, oly rég volt... De tulajdonképpen ti is segítettetek, Stogy ilyenné váljak.,. — Ml? — Anna kerekre fivitnfctn irdlot'v.Ptes arcmozdulata volt. A férfinak sok minden eszébe jutott róla, s kevésbé indulatosan folytatta. — Igen, ti nők, vagy akkor még leányok. Emlékszel, mikor, ugyanilyen tavaszkor, a meccs után álltunk a vízparton? — Igen, igen, ti játszottatok ... — Ott álltunk ketten és te azt mondtad, várjuk meg a többieket is... Akkor már sejtettem, hogy Géza miatt várok.... Ha tudtad volna, hogy fájt ez, az önérzetem mennyire tiltakozott... De maradtam. Te csacsogtál, és tudtam, húzod az időt... Akkor megjött Géza. Én elfordultam, s figyeltem a hangotokat ... S akkor eltemettem mindent... Már nem is tudom, hányadszor... Te voltál talán az utolsó, akinek hittem. Akkor is így húztad fel a szemöldököd, oly ártatlanul, mint most... Aztán, emlékszem, mielőtt bevonultam volna, megcsókoltál. Egy mulatság után, Gézát éppen hogy felültettük a villamosra. De akkor nekem már nem voltak illúzióim. Baráti csók volt ez. Jutalom a két vas közül az egyiknek, amelyeket egy tűzben tartottál... — Nem igaz! — jajdult fel az asszony, s szinte elfehére- dett — te tetszettél jobban, éreztem, te vagy az értékesebb, s most már tudom, valójában az is vagy... — Ezért hívtál? Hogy ezt megmondd? — Igen, ezért is... Értsd meg, csak a tiéd volt a szívem ... De te nem beszéltél... Soha ... Olyan zárkózott voltál. Azt hittem, nem is szeretsz. Mikor megcsókoltalak, az apám előtt tettem ... Hogy vedd észre magad ... De te vissza se csókoltál... Csak véletlenül értél a derekamhoz ... Aztán elmentél, de hogy égetett engem még sokáig az az érintés... És soha nem írtál. Én meg húsz éves voltam már... Géza jó pofa volt, könnyed, mint én. Mire vártam volna? Hogy te valaki mással jössz haza? Azt hiszed, mi nők nem tudjuk, kit választunk magunknak? Gondolod, én nem tudtam, másnak is van olyan jó szeme, mint nekem? A NORAST ugyan* * OLYAN szédület fogta el, mint az előbb odafenn. Megállt és pillanatra lehunyta a szemét. Hallotta Anna hangját. — Hát igen, értsd meg, azért akartalak látni, hogy megmondjam, nem vagyok nyugodt, ha rád gondolok. Kívánom hangodat, szeretem értelmes szemeidet... Ne haragudj, nem tudok védekezni... Ha arra gondolok, hogy nem téged csókollak, nem vártam rád, a falba szeretném verni a fejemet... A férfi érezte, hogy Anna láza rá is átterjed, de még védekezett. — Ilyenek vagytok ti mind ... Tele aggattok bennünket csupa karácsonyfa- dísszel, hogy aztán rájöjjetek, nincs is rajtunk semmi különös ... De mondd, miéit, nem mondtad ezt így pár évvel ezelőtt, amikor vártam? Mert akkor sovány voltam, mint a nyúzott egér, a sok tanulástól? __ Eh, nektek tulajdonk énDen nem mindig az ember Igazán van Rózsa Sandor-köny vük? 1956 február. A Balaton hó- b undás jégpáncélja felett akadálytalanul süvített át a veszprémi csípős szél és a népkönyvtár ajtaját is hópamacsokkal csapkodta. Szakállas öreg ember lép be. Hidegtől vörös kezében hosszú bot, csizmája fején vastagra kötözött zsákféle, kopott kucsmájáról, bajuszáról, szemöldökéről kisebb- nagyobb jégcsapok csüngnek alá. — Aggyisten jó napot! — Jó napot magának is! Már éppen nyúltam a zsebem felé, hogy elökotorász- szak a bácsika számára egy árva 50 fillérest. De a köszönése hangjából kiéreztem valamit, ami miatt a kezem elakadt félúton. — De ne kérdezze ám, hogy mi szél hozott engem ide?! — fordult felém legényesen, miközben a kucsmájáról a térdén verdeste le a rátapadt havat. És huncut pislogással szinte1 szugerált, fwgy kíváncsiskodjam. — Miért ne kérdezzem, bátyám ? — Azért, mert szembe fújt a szél egész Gyugytul, nehogy hozott vonal — felelt és nevetett a saját tréfáján oly jóízűen, ahogyan csak gyerekek és pusztai emberek tudnak nevetni. Aztán hirtelen komolyra fordította a szót: — Igazán van Rózsa Sándor- könyvük? — Van — mondom, s már gépiesen nyúlok is utána. — Hálistennekl — szakad ki belőle az öröm. — Akkor hát mégse kutyagoltam hiába ebben a cudar időben. Mégse csapott hát be a györökí tanító! Szinte kikapja kezemből Móricz Zsigmond vaskos könyvét, amelyben Rózsa Sándor lováról is, szemöldökéről is szó van, s a szíve tájára szorítja szótlanul. Hogy könnyes volt-e a szeme az örömtől, azt igazán nem tudnám megmondani, mert a szemöldökén fennakadt hó is éppen olva- dozott. Csak abból gondoltam ilyesmire, hogy egy szó nem sok, de annyit sem szólt hozzám többet. A könyvet a tarisznyájába igazgatta, a bütykös, nagy kezét búcsúzásra nyújtotta. És úgy sietett ki az ajtón, mint aki fél, hogy a várakozásból valami kára származhat. tetszik, hanem egy hajfürt, egy érdekesség, a szem állása, vagy mit mondjak még, az emlék, az emlék kedvéért... — Nem igaz — rohant rá Anna a szavaival —, te is érzed, hogy ez nem igaz ... Csak mi tudunk igazán szeretni... Ti csak okoskodtok, mint \e most... Hát nem érted, még mindig nem érted? — Mit akarsz tulajdonképpen? ... — A férfi hangja és keze remegni kezdett. — Azt, hogy add vissza a szívemet... Látni akarlak, találkozni veled, együtt léleg- zeni... Szeret ni akarlak ... Érted? , Szembenéztek, mint akik most látják egymást igazán. A hirtelen csendben szinte hallották gyorsuló, szaggatott lélegzetüket. András nekitámaszkodott a falnak. A térbeli távolság valamennyire nőtt közöttük. Sokáig hallgattak. Akkor a férfi megtörte a csendet. Valamennyire megnyugodott. Természete volt, hogy csak addig idegeskedett, amig tiszta helyzetet nem látott maga előtt: — Ne haragudj rám, Anna. Durva voltam. Igazad van, nem mindegy nekem, mit beszélsz. Az sem, hogy látlak, vagy sem ... 4/ART. NEHEZEN szed- ’ te össze gondolatait. Lüktetett a vére. — Azt hiszed, nekem nem voltak gondolataim? Hogy visszahódítsalak? De aztán győzött a belátásom ... Nem volna szép... Géza a barátom. eevütt dolgoztunk évein pedig arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna, ha Móricz Zsiga bácsi láthatta- hallhatta volna mindezt. Vagy ha legalább meg lehetne neki írni... Annyira lenyűgözött a szokatlan jelenet, hogy csak percek múlva jutott eszembe, hogy a bácsika bizony úgy vitte el a Rózsa Sándort a hófúvásos úton Győrök felé, hogy fel sem jegyeztem se- hová. Nem baj! Beírtam a könyvet a magam terhére. •És nem hiába aludtam miatta nyugodtan, mert mintegy hónapi idő múlva egy piacozó öreg nénike sok köszönet és egy kis zacskó dió kíséretében, újságpapírba gondosan becsomagolva hozta vissza Rózsa Sándort. A méltóságos asszony nem szereti Mórát Magasra emelt főttel, tiszteletet igénylő, kimért mozdulatokkal lép be a könyvtárba az ősz matróna, akik felől eddig csak annyit hallottam, hogy igazán nem szokta visszautasítani, ha némelyek ma is méltóságos asszonynak titulálják. Még sohasem beszéltem vele, de az új oldasó-jelöttek- nek kijáró fokozott udvariassággal köszöntöttem. — Csak orosz könyveik vannak? — ez az első kérdése. — Dehogy, kérem — felelek minden türelmetlenség nélkül, mivel tudom, hogy ennek a tévedésnek igen sokan mások is áldozatul estek, s nem egészen ők okolhatók ezért. — Vannak más népek irodalmából fordított könyveink is és van sok szép könyvünk magyar íróktól is. Lépek a könyvszekrény felé, hogy mutassam a könyveket. Öméltósága közben az előttem feküdt könyv címére vet egy pillantást és igen magasról így szól: — Móra Ferenc? Nem szeretem Mórát! Lehetséges, hogy túl gyorsan fordultam meg. De arra már vigyáztam,[ hogy kérdésem hangja udvarias maradjon. — Miért nem szereti Mórát? Ellentmondáshoz nem szokott hangon nyilatkoztatja ki: — Mert Móra olykor elég piszkos szájú... A másodperc töredéke alatt átfutott agyamon, hogy az ősz hölgy vagy Mórieczal keveri össze Mórát, vagy egy öntudatos Tormay Cecil-rajongó. akinek Móra is túl kommu3&>íPSQ«>iDgOtiPiP&öt&lPSO&APl kig... Te nem tudod, mi az, forró nyarakon egymás mellett pihegni a melegtől a munkapad mellett... S valaki ilyenkor mond egy tréfát, amin nevetni kell... Mint a Géza is szokta ... Nem tudnám megtenni... Ugye meg-' értesz engem? Még mindig háttal a falnak támaszkodott Tiltakozást várt, s egy pillanatra az asz- szony keskeny arcára nézett S akkor megérezte, hogy nincs oka semmi védekezésre többé. A város hirtelen kettejük közé vetette magát. — Köszönöm, Bandikám — szólt az asszony. — Köszönöm a leckét neked ... Most még egy fejjel nőttél a szememben ... Rendes fiú vagy nagyon. Elfordult, aztán hirtelen mondta: — Most hadd búcsúzom el tőled. És máris odahajolt. A férfi érezte a neki oly ismeretlen parfőmillatot. Felemelte kezét és egy pillanatra hozzáért Anna derekához. Mint akkor. A nő dereka tettebb, asz- szonyosabb volt. Újra megszédült. Az asszony nedves ajka szája szögletét érte. Andrásnak fájt a vágy. Beleharapott saját ajkába. 4 NNA AKKOR MAR távolodott. András még várt egy keveset. Nagyokat lélegzett, a feje lüktetett. Nem volt benne sem diadalérzet, sem szomorúság. Tavaszi láz, gondolta, majd elmúlik, ez is. Csákvári János nista, vagy legalábbis szabad- kőműves. Mindegy. Minden udvariasságomat pillanatok alatt elfújta a szél. Hirtelen becsuktam a szekrényajtókat, s csak any - nyit tudtam mondani: — Asszonyom, nincs önnek való könyvünk! Nem tudom, hogy a hangom, vagy a tekintetem okozta-e inkább, de Öméltósága igen gyorsan távozott. Tudom, hogy helytelenül viselkedtem, de attól tartok, hogy azokkal szemben, akiknek a mi jóságos Móra Fe- rencünk is bojkottálandó, destruktív író, a jövőben sem tudok sok önuralmat összekaparni magamban. Most már az sem baj, ha az írók élnek Az egyik iparosnénk — nevezzük Vajdánénak! — elég sokat olvas. Előbb csak Jókaihoz és Mikszáth Kálmánhoz ragaszkodott, de később rákapott Krúdy, Kaffka és Móricz könyveire is, miután megtudta, hogy ezek sem élő írók. Élő írók könyvét ózonban hiába ajánlgattam neki. Amikor Palotai Boris: Ünnepi vacsorá-ját még friss regény korában olvastam, anyagira megtetszett nekem, hogy e könyvvel újra megpróbáltam Vajdáné előítéleteinek páncélját megtörni. — Lefogadom, hogy ha ezt a könyvet elolvassa, rneg fogja köszönni nekem, hogy ajánlottam - próbálkoztam előbb így. — Él ez a Palotai Boris? — fordult felém. Egy röpke pillanatra kísértésbe estem, hogy taktikai okokból esetleg néhány napra eltemetem Palotai Borist... — Él — vallottam be elszántan aztán. — Akkor nem kell a könyv! — Olvassa el az én ked- V€TJi érti — pTÓbállcozifnn ÍQy is, — Nem kell! - felelte konokul, amiből látnom kellett, hogy bizony felettem is jól eljárt az idő. Veresegemet elkerülendő most már kénytelen voltam korrupciós eszközökhöz folyamodni: — Ha az Ünnepi vacsorát elolvassa, akkor félreteszem magának a Vörös és feketét, amikor behozzák... Győztem! Elvitte Palotai Boris könyvét. És hogy el is olvastá, azt onnan tudom, hogy néhány nap múlva ezzel állított be. — Adjon nekem még ilyeneket! Hogyan kell kimondani azt, hogy Newerly? Csak legalább ne lettek volna olyan sokan a könyvtárban, amikor berontott oda az egyik építőmunkás azok közül, akik új mozinkon az utolsó simításokat végezték. — Mondja, hogy kell ezeket helyesen kimondani? *- Egy cédulkát tett elém, amelyre e nevek voltak írva szemmel láthatóan ácspia ihásszal: Newerly, Sadoveanu, Huxley, Humanite. Kellemetlen volt, de kénytelen voltam bevallani, hogy hakszlit és az ümanitét tudom, de sem a lengyel, sem a román kiejtés szabályait nem ismerem. (Adtam volna még Szent Antalnak is tíz forintot, ha e kínos pillanatoktól egy jó felébredéssel megszabadított volna.) — Akkor adjon ide nekem egy olyan könyvet, amiből ezeknek is kikereshetem a helyes kimondását. Csak néhány percre... Most azután szégyenkezhettem mások miatt is. — Sajnos, nincs kiejtési szótárunk. — Hát hozasson! Szívesei megveszem, mert az újság íi tele van ilyenekkel... — Ilyen szótárt még nálunl nem nyomattak eddig, - mondtam nagy haraggal azol iránt, akiknek ezt a megszé gyenülést köszönhettem, nem is először. Láttam aztán, hogy nem his: nekem. Elmentében jól be vágta az ajtót Nem is haragudtam rá Igaza volt! BOGLÁR1 BÉKÉS ISTVAl
