Somogyi Néplap, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-16 / 40. szám

SOMOGYI NÉPLAP

2

Vasárnap, 1958. február 16.

INTŐ PÉLDA

A Patyolat dolgozói röpgyű- iésen mondtak ítéletet öt megtévedt társuk ügyében. A vád: társadalmi tulajdon megsértése. A megjelent dolgozók egybehangzó véleménye alapján szigorú írásbeli megrovásban részesítették őket. A gyűlés részvevői kimondották, hogy ezután azonnali hatállyal elbocsátják azt, aki bármit eltulajdonít. v

Mindenki tolvaj?

Tavaly 4546 forint kártérítést fizetett ki a vállalat az eltűnt ruhadarabokért. A vállalat vezetői nyíltan megmondották, hogy tolvajok, vállalati szarkák vannak az üzemben. A becsületes dolgozókat bántotta, hogy általában mindenkit gyanúsítanak, mindenkiben tolvajt látnak. Természetesen seniki sem tagadta, hogy nincs olyan, aki nem dézsmálja a mosásra, tisztításra beadott holmikat, hisz kötött blúzok, gyapjúkardigánok tűntek el. A dolgozók követelték, hogy csípje rajta a vezetőség azokat, akik nem átallanak a máséhoz nyúlni és szabjon ki rájuk példás büntetést.

Váratlan razzia

»Vasárnap reggel meglepe- tésszerú razziát tartunk« — határozott az igazgató és a műszaki vezető. Mivel a vállalatnak csak két portása van, egy férfi és egy nő, a dolgozók megfigyelték, mikor melyik van szolgálatban. Amikor a férfi portás motozott, a nők, amikor a nő portás, akkor a férfiak voltak »előnyben«. Vasárnap éjjel Hegedűs Gyula portás volt szolgálatban. Az éjjeli műszakban dolgozó nők nem számítottak ara, hogy Kovács Koós József né váratlanul megjelenik és teljes motozást tart az igazgató utasítására. Bebizonyosodott, hogy a vállalat vezetősége jól számított. A motozás száz százalékos eredménnyel járt. Az éjszakai műszakban öt nő dolgozott és mindnél talált valamit Kovács Koós Józsefné.

Bagatel dolgokról van szó?

A röpgyűlésen sokan azzal

mentegették a bűnösöket, hogy Jelntéktelen semmiségeket, filléres holmikat vittek csak el, amit máskülönben is a rongyok közül válogattak. Nem tűrhető, hogy ilyen jószívűek, megbocsátok legyenek egyesek, hogy ilyen könnyedén elnézzenek egy 200 forintos lopás felett. Bezzeg, amikor a sajátjukról van szó, másként vélekednek. Képesek fél órát veszekedni az üzletben, ha véletlenül nem kapnak vissza öt. sőt két fillért. »Sok kicsi sokra megy, fillérből lesz a forint« — magyarázzák gyermeküknek, hadd szívja magába az is a takarékosság tudományát. Bezzeg az üzem vagyonával, ami pedig szintén sajátjuk, már nem takarékos- kodnak. Mintha kicserélték volna őket, az üzemben féktelen pazarlókká válnak. »Mit számít az a 200 forint! Minek ilyen nagy port verni ilyen bagatell összeg miatt?« — mondják felháborodottan. Számítsák csak ki ezek a magánéletben garasoskodó, de a vállalatnál pazarló egyének, hogy ha mindennap nyoma veszne ugyanennyi holminak, bizony egy évben százezer forintot is kitenne a kár összege. Ha ezer foritos havi átlagfizetést veszünk alapul, akkor száz munlrás egyhavi fizetése ez az összeg. Mennyi munka, menynyi verejték kell, amíg megkeresik ezt a pénzt! S amikor arról van szó, hogy elítéljük azokat, akik hozzányúltak a társadalmi tulajdonihoz, azzal próbáljuk őket mentegetni, hogy csak potom 200 forint ára holmit vittek el. Még jó, hogy nem rójuk fel nekik art is, miért csak ilyen csip-csup »lim-lomot» méltóztatott nekik zsebretenni. Kötelességünk ezt a felelőtlen és káros elvet gyökerestől kiirtani. Meg kell értetnünk, akivel szépen nem lehet, csúnyán, hogy a gyár, az üzem a miénk, saját magunkat károsítjuk meg, ha csak egy szeget viszünk el, akkor is.

„De nekem szükségem van rá!“

Az egyik dolgozó, amikor megtalálták nála az elrejtett zippzárt, erőszakosan és nagy- hangúan azzal érvelt: »Márpedig vegyék tudomásul, hogy erre a zippzárra nekem szükségem volt!« Talán eszébe sem jutott, hogy üzlet is létezik a világon, ahol az ilyen holmikat más emberfia általában meg szokta vásárolni. »Bolond lennék a boltba menni, amikor ott van a sok jó külföldi rtpp- zár az üzemben. Van ott elég, hát miért ne vihetnék belőle. Különben is enyém a gyár. Én legalábbis úgy értelmezem, hogy amire szükségem van, fogom, aztán gyerünk, bele a szatyorba. Ha nem adjátok, akkor meg elviszem a blúzom alatt« — gondolhatta magában a mi emberünk. Az ilyen felelőtlen gondolkodás ellen szintén a legerélyesebben fel kell vennünk a harcot, nem szabad engedni, hogy egyes cinikus, hányaveti elemek népjóléti intézménynek nézzék az üzemet.

A rongy eredete

Az öt tettenért dolgozó nem a mosásra, tisztításra beadott ruhaneműeket, csak a rongyokat dézsmálta meg. Miféle rongyról van itt szó? A TEMAFORG a nyugati államokból bálázva ócska rongyokat hoz be az országba. Három vidéki Patyolat foglalkozik ezeknek a rongyoknak a mosásával. Az egyik ezek közül a kaposvári Patyolat Vállalat. A rongyok kört használható kabátok, ballonok, nadrágok, szoknyák, női és gyermekholmik is találhatók. Ezeket mosás után a TEMAFORG a Bizományi Áruházon keresztül értékesíti. A kitűnő, rozsda- mentes zippzárakat szintén forgalomba hozza. A többi rongyot pedig géptisztításra használják fel. A maradékból pedig papír lesz. Tehát az államot, saját magát lopja meg az, alá elvisz belőle.

Jogtalan jótékonyság

Legnagyobb hibát a vállalat vezetősége követte el, amikor egy susmus megegyezésre támaszkodva, osztogatni kezdte a dolgozóknak a rongyok közűi kiválogatott ruhaneműeket. A vállalat vezetőségének nem volt joga arra, hogy ilyen törvénytelen juttatásokat engedélyezzen. Nem hivatkozhatnak a TEMAFORG egyik képviselőjének szóbeli nyilatkozatára, vagy jobban mondva szemethunyására sem. »Csak súlyra legyen meg a rongy« — jótékonykodott az állam zsebére a TEMAFORG embere, s »adjunk, ami belefér a dolgozóknak, hadd lássák, milyen rendesek vagyunk« —• jószívűskö- dött tovább a Patyolat vezetősége. Nagy jóindulatukban eszükbe sem jutott, hogy amit tesznek, épp olyan vétség a társadalmi tulajdon ellen, mint az, ha valaki kivisz egy zippzárt az üzemből.

Mindenki guberál

A potya kincsesbánya, a csábító rongyhalmaz elkábította a vezetőket is, a dolgozókat is. Megkezdődött az általános guberálás. Amikor egy-egy új szállítmány érkezett, mindenki hagyott csapot-papot, s robogott a bálának, s nosza, guberálni kezdte a neki tetsző dolgokat. Az igazgató, a műszaki vezető maga is állandóan ott válogatta a rongyot, s külön rakta, ami használható volt, hogy majd szétosztják a dolgozóknak. Persze, azok a munkások, akik nem lehettek állandóan ott, csalc annyit tudtak, hogy a »fejesek« is guberálnak, már terjesztették is: az igazgató magának válogatja ki a javát, az igazgató ezt vitt el, azt vitt el. Még nagyobbra hízott a lavina, amikor az igazgató egyeseknek megengedte, hogy rongy ieUenében elvigyenek a holmiból, a műszaki vezető pedig elvette a portán. A dolgozók nem tudták hányadán állnak, melyik utasításnak higgyenek. Végűi arra az álláspontra jutottak, mit kell kérni ezekből a »vacak rongyokból«, ami megtetszik, egyszerűen elvisszük. Ezéknek a dolgozóknak senki sem magyarázta meg, hogy ez az állam tulajdona, ezért valutát fizetünk a nyugati országoknak. Tapasztalni az tapasztaltók, hogy a rongyot csáki- szaűmájaként kezeli a vezetőség, osztogatja fejetlenül, természetes, hogy kialakult az a nézet: »te is viszed, én is viszem«.

„Fejétől bűzlik a hal“

Kicsit durván, de így mondja a magyar, ha baj van a vezetéssel. A vállalat igazgatója, Gondek Károly, képtelen volt erélyesen fellépni, keményen lecsapni a munkafegyelem megsértőire, hisz nem tudott egy álláspontra jutni a pártit» kárral, Vadál Ferenciével, a műszaki vezetővel, Kovács Lajossal. A párttitkár sajnos sok esetben lovat adott a politikailag képzetlen dolgozók alá, amikor szembehelyezkedett az igazgató és a műszaki vezető utasításaival. Amikor például a minőségi ellenőr, Jakab Istvánná újra akarta mosatni a minőségileg nem megfejő ruhát, Vadálné kijelentette, hogy könnyű a havidíjasoknak, a »munkáanyúzoknak«, ők nem a két kezükkel keresik a kenyerüket. Persze nem sokat kell ilyesmire biztatná a dolgozókat, hajlanak ők az »okos« szóra. Lassan-lassan sikerült aláásni a vállalat igazgatójának, műszaki vezetőjének a tekintélyét. A dolgozók kezdték félvállról venni az utasításokat, azt vallották: »eddig is úgy volt, igazgatók mentek,

igazgatók jöttek, mi meg maradtunk, nekünk ne sokat magyarázzanak«. Ha az ellentéteket idejekorán megoldották volna a vállalat vezetői és maguk között, akkor talán nem fajul idáig a helyzet. A lazaság azonban egyre jobban éreztette hatását. A dolgozók fütyültek a minőségre, csak a mennyiséget nézték, a technológiai utasításokat nem tartották be, túlterhelték a gépeket, hanyagul kezelték a mosásra, tisztításra beadott ruhaneműeket. S ha valaki rendet próbált teremteni, nem hallgattak rá, visszafeleseitek, nem hajtották végre az utasítását. Amint a vezető nélkül maradi kocsi is megakadályozhatatla- nul rohan a lejtőn lefelé, úgy a vállalat vezetősége is rohant az előre nem látható buktatók felé, hisz nem volt aki igazából megmarkolja a kormányt és azt mondja: már pedig erre megyünk, ez az egyedül helyes irány.

Ehelyett, ahányan voltaik vezetők, annyi felé cibáltáik a kormánykereket. S a dolgozók érezték ezt a bizonytalanságot, tudták, hogy úgysem lép fel egységesen a vállalat vezetőségé a hibák ellen. Hát kihasználták a pillanatnyi zűrzavart, káoszt. Ilyen légkörben nem is várható más, csak ez, ami a Patyolatnál bekövetkezett: rágalomhadjárat egyes személyek ellen, intrika, fúrás. Amikor a vállalat vezetősége szigorú megrovásra ítélte az öt megtévedt dolgozót, akkor bizony saját magát is elítélhette volna, hisz nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fegyelem , ennyire megromlott, hogy ilyen eltulajdonítások előfordultak.

A Patyolatnál történtek szolgáljanak intő például a többi vállalatnak. Ahol a szigor, a határozottság és erélyesség, az utasítások végrehajtásának megkövetelése, az gységes vezetés helyébe a liberalizmus, tíétovaság, határozatlanság és széthúzás, anarchia és fegyelmezetlenség költözik, ott nem várható eredményes munka, rend és biztonság.

Lajos Géza

HARC ALITÓL f

A halhatatlansagig

ÍRTA: CSER PÁL

II.

Ezzel mindenki egyetértett, s a nők már előre örültek az izgalomnak. Csak azon folyt némi vita, hogy a hídról dobják-e bele, vagy csónakon vigyék a vízközépre, s ott egy kőko- lonccal a nyakán adják át a tavaszi haboknak.

— Meztelenre kell vetkeztetni, kár lenne a szép uniformisért — csengett kéjes örömmel Bechné.

Kovács Bertalan éppen úgy érezte magát, mint pincébezárása emlékezetes pillanataiban. .4 meztelenre vétkeztetéstől végig futott hátán a hideg. Mindig félt a víztől, minden porcikájában iszonyodott tőle. S talán ez a félelem öntött bele annyi bátorságot, hogy megszólaljon:

— Pardon!

Erre a nem várt hangra, erre az igen udvarias bocsánatkérésre tétován megálltak a feléje nyúló kezek s elült a sokféle hangzavar is.

— Fardon! Kérem, én eddig senkinek sem mondtam, de ha megengedik és illőnek tartják, most megmondom, én nem vagyok katona. En kéremt egy deportált takarékpénztári tisztviselő vagyok, Harcaliból. Isten a tanúm, uraim. Két német tiszt halálával indult ez az eset, s amit eddig tudtak rólam, az merő tévedés, ami, tetszik látni Diósy alezredes úr példájából, másokkal is előfordulhat. Igen kérem, én valódi deportált vagyok, Harcaliból.

Bertalan ezek után leült a parti fövenyre, s elkezdte húzni a csizmáját, hogy a vízbedobáshoz felkészüljön. Hát ez már így van, ha negyven évig engedelmességre nevelik az embert.

Az őskáosz csacsogó fülemile ahhoz a zárta rhoz, amit ez a kijelentés kelteit. Azonnal látszott, hogy többen megváltoztatták véleményüket Bertalanról s előző, hánytató undorukat lassan felváltja a csodálat békés, Olajába mártogatott udvarias tisztelete.

Diósy tanácstalanul tipródik.

Köveskálly udvariasan meggyújtja Bertalan félig szítt, elaludt cigarettáját. Bech orvosezredes ezt súgja feleségének:

— Micikém, ez nagyobb szélhámos, mint Diósy. Jó lesz vigyázni. Légy nagyon kedves hozzá, angyalom.

Bechné homlokon csókolja Bertalant.

— Bercikém, te minden hül\je viccnek felülsz?

Egy pocakos patikus, aki nagyszerű Loika fényképezőgépén eddigi útjuk minden érdekességét lekapta, helyet kér s egy tekercs filmet áldoz Kovács Bertalan személyének.

Persze mindez eléggé sok időt vesz igénybe. Talán még másfajta cirkuszt is kitalálnak, ha Diósy nem vet véget az egésznek.

— Kedves Bertalanom, szabadna egy szóra?

Karonfogva elsétálnak egy hídpillér mögé.

Itt az alezredes lovagiasan tisztázza a félreértést, többször bocsánatot kér, Bertalant édes testvérének nevezi, sokat és nyomatékkai hangsúlyozza az összetartás fontosságát s barátsággal felkínálja podgyászában rejlő cigarettáinak 50 százalékát. Mivel az előbbi félelme még mindig szorítja Bertalan torkát, nem igen tud mit válaszolni a kedves sors- társáv.alt. Ezt Diósy félremagyarázza, megtoldja ajánlatát egy üveg barackpálinkával, melyre végre Bertalanunk kinyögi az igent.

összecsókolózva lépnek ismét színre. Nagy a tetszés, többen éljeneznek Is.

ügy hiszem, elég ebből ennyi, vegyük sorba most már az eseményeket, hogy ki ne zökkenjünk a kerékvágásból.

Volt tehát, hol nem volt...

Volt Neuburgban egy hatalmas kaszárnya, négy háromemeletes épület a város közepén. Két éve a lakosság idegessége ellenére, lőszerraktárrá léptették elő s hogy a légitámadások kárt ne tegyenek bennük, akkora vöröskereszteket pingáltak tetejükre, hogy az tán a Marson lakóknak is szemébe tűnt. Nem is hullott ide bomba, egy szem fia sem. Tavaly, novemberben egy magyar Icórházkü- lönítmény is helyet kapott itt, ami a vöröskeresztek jogosultságát, utólag némiképpen

igazolta. Most tavasszal a lőszer igen gyorsan kiürült az épületekből, de megtelt sebesültekkel, még inkább menekülő közéleti egyéniségekkel, azok hozzátartozóival, a nagy tavaszi áradások minden szemetével. Igen rendesen éltek itt az emberek, akik seblázban, trombózisban és egyéb nyavalyában mégis meghaltak, kellemes emlékekkel távozhattak. Egy katonás orvosszázados volt a kórház mentora, aki káromkodni, ordítani és inni úgy tudott, hogy ezekben a számokban feltétlenül megnyert volna minden világbajnokságot. Rajongásig utálták.

Közte és Diósy között, a dunai híd alatt lefolytatott tanácskozás után, a következő rövid párbeszéd zajlott le:

— Százados úr a kórház parancsnoka?

— Igenis, de ehhez magának semmi köze alezredes úr. Ez a kórház közvetlenül a német parancsnokság alá tartozik, a magyar hadsereg urainak itt csak a műtőasztalhoz van joga, de kérdezősködni nincs.

— Helyes, százados úr. Volt már maga fenéken rúgva?

— Nem voltam, alezredes úr! De megnyugtatására közölhetem, hogy kórházunknak elmegyógyászati szakrészlege is van s hideg vízzel eddig minden hülyét hatásosan gyógykezeltünk.

— ügy hiszem, erre a gyógykezelésre rövidesen magának lesz szüksége, százados úr, persze lehetséges, hogy előtte még egy-két frászt is leap.

— Engedje meg, alezredes úr, hogy alaptermészetemtől eltérjek és felnevessek. Mielőtt a szemébe köpnék, legyen szíves menjen a fenébe.

— Százados úr, maga egy őstulok. Figyelmeztetem, hogy a londoni Magyar Tanács teljhatalmú megbízottja áll ön előtt, mocskos pofázása a brit oroszlán szemébe fröccsent nyálat s meggyalázza az amerikai trikolór káprázatos csillagait.

— Alezredes úr, figyelmeztetem, a német nép hősi földjén van, abban a kórházban, mely Hitler kancellár úr kedvesének nevét viseli a homlokzatán.

— Százados úr, a maga csibész Hitiere ma talán már szafaládé a babájával együtt s ha ma még nem az, holnapra bizonyosan az lesz. Tehát legyen szíves és fogja be a pofáját, a kórhó.zparancsnokságot azonnal átveszem. Végeztem, százados úr!

A százados még akart valamit mondani, de

ideje már nem volt, mert Köveskály orvos- őrnagy egy pálinkásüveggel fejbevágta, ösz- szecsomagolták és ledobták a szenespíncébe elmélkedni.

Így vette át Diósy alezredes a kórházpa- rancsnokságot május 2-án, délelőtt tíz óra harminc perckor.

Úgy ment ettől kezdve a neuburgi magyar hadikerházban minden, mint a kariknesapas. Diósy igazi demokratikus légkört honosított meg. Egyetlen aggodalma az volt csupán, hogy a kislétszámú valódi sebesült mellett rengeteg volt a lógós, a tekergő alak. Rögtön átlátta, hogy ilyen összetételű kórházzal nem fogadhatja a felmentő szövetséges haderőt. Azonnal intézkedett is. Minden férfi számba vétetett és kés alá vétetett. Huszonnégy óra alatt., az egész kórház úszott a karbolszagban. Meg kell mondani, igen ügyesen csinálta. Még a szökdöső magyarhoni SS-leaényeket is összegyűjtötte, szenzációs előadásában meggyőzte őket arról, mit jelent számukra az. ha a karjukra tetovált irkafirkáról — ami GÖb- belsnek igen hülye találmánya volt —, a felmentő hadsereg illetékesei rájönnek igazi mi-voltukra. így tehát csak ayors operáció lehet a segítség. Lett is ennek foganatja, mert vagy húszán feszítenek már az operáció gyönyörű repülőleötésében, ami ugyan ezután a vacak metélgetés után túlzás, de igen dekorativ hatást kelt.

Hát így került az operálókés alá Kovács Bertalan is, ami, úgy gondolom, mindezek után, mindenki számára érthető és természetes. Bertalan is belenyugodott már. Most, amikor kábulatából eszmélkedik, egyetlen dolog jár fejében, csak jöjjenek már az amerikaiak, az angolok, mert minél tovább ikésik bevonulásuk, annál többször kell még kés alá feküdnie, hogy a fogadási ünnepség, melyet Diósy olyan szépen eltervezett, a szenvedő magyar sebe sültele koszorújában igazából sikerüljön.

Bertalanunkat azonban igen felbosszantotta, hogy még az éterokozta nyálcsomóit sem tudta teljesen kiköpködni, Bechné vezetésével megkezdődött az énekóra a kórteremben. Az amerikai himnuszt tanúitatta az ápoltakkal a kórházvezetőség.

Míg a kórházban ez a forradalmi átalakulás történt, a város kedves lakói mit sem sejtve, még mindig Hitler nevével ajkakon húzták életük nyikorgó szekerét.

(Folytatjuk.)