Somogyi Néplap, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-09 / 33. szám

Vasárnap, 1958. február 9. 7 SOMOGYI NÉPLAP Búsul a fűzfa. . . Búsul a fűzfa, lenn, a parton: — Patakot őrzök, fürge testűt, Patakot őrzök, kis csavargót, Erre kötöttem régen esküt. Pajkos a csermely, és ha gyakran Kavicsfejecskén átviháncol, Kavnesfefecskén megbotolva Termetet szór rám vízsugárból. Gúnydalra csobban csengő cseppje, Elázott fürtöm, hogyha rázom, Elázott fürtöm mégse szárad, S jajgató sóhaj tör ki számon. Temetőt lakni vágyik lelkem, Magányos sírhoz őrül állnék, Magányos sírhoz — mit feledtek, S gyászoló kedvest egyre vár még!— Zöldhajú fűzfa, lenn, a parton, Ne hidd, hogy meddő ifjú élted! Ne hidd, hogy jóra nem születtél, S óhajod régen el nem érted! Lásd — jó anyámnak sírja nincsen, Szél szórta szerte drága hamvát. Szél szórta szerte jó apámét, S ezrekét — merre tág szem ellát! Hanttalan sírok: — porszemecskék, Talán a légben, fent cikáznak. Talán a vízben oldva bújnak, Talán a szívben marva fájnak... tly sírok őre vagy te, bárha Patakot őrzői, fürge testűt, 'Patakot őrzői, kis csavargót... Keményen állá hát súlyos esküd! TÖRÖK ZSÖFI A ROKKA Mily furcsa jószág, érdekes talány — Szú ette már rég elnyűtt kerekét, melyet meghajtott egykor nagyanyám., Föléhajolt, s nyálazta kezét, s bütykös ujjal fonta új vászanruhám. Csendes estén, hosszúra nyúlt éjszakán, könnyes szemmel a zsírpipics mellett pörgette a kenderkócot, s ajkán lágyan csendült sok régi dal, melyet Angyal Bandi énekelt a tanyán. S a rokkakerók szaporán forgott, majd jött a Z alakú motolla. — S a csodás meséktől, mát Ö mondott, álmos lett a szárnyat kapott unoka... — Szikár karjaiba vett s ringatott. Rokka már a múlté, s az idő foga kicifrázta rozzant darabjait, de az Ö emléke nem múlik soha, mert a mamapödörte szőttesen róla álmodik a késő unoka. Borozgafunk A kis szobára lassan ráborul Az estét jelző hervadt szürkület És árnykezével puhán átkarol, Mint jó anyánk a síró gyermeket. Bátyám önt és mi isszuk boldogan Az elmúlt nyárnak izzó melegét. Vörös kristály színében szűrve van: Tavasz virága és a tarka rét. E borban él a szőke őszi fény. Mosolygó fürtök selymes illata, Pusztulás, jókedv, vidámság, remény És csendes esték messze, víg dala. Egri Béla Kernes Ödön Angelusra Réti szöcske nem ugrál már, fáradt szárnyát a dér lepi. Guggonülő kökénybokor a hunyorgó Vénuszt lesi. Távol, messze harang kondul... hangja botlik a hegyháton. Cseng-foong, oson, fákhoz simul, s elhal lágyan a kis ágon. Foszladozó haramgbúgást elnyeli az esti erdő ... S a lombok között átmenőben megrezzen a félő szellő. KEMES ÖDÖN Holdsugár Mit bujdosol, te sápadt arcú rém A lomhán úszó fellegek fölött. Mint a vándor az éjek éjjelén? Mikor a felhők fátyla megreped, Aranysugár a lombokon Vibrálva, gyorsan áthatol. Egri Béta LELKIISMERET Fejem felett az óra unalmas, izzó tűket kalapál — a másodperceket — Március győz a romokon... halk tik-tokjaival a homlokom mögé. December, enyhe déli szél. Bolondos, borzol, búg, zenél. ©e tudjuk mégis jön a tél, a fagy, a hó, a köd, a dér, és hosszú, hosszú még nagyon. Gesztenyefan a rügy kemény, selymesen megcsillan a fény -feszülő barna köntösén. Duzzadt ígéret és remény, hogy kibomlik a tavaszon. Mint cseppnyi fáklya, úgy ragyog. Lassan belülről gyulladok, az ősszel elhamvadt parázs felizzik újra. Oj varázs: száraz ágon a rügy lobog! Zászló és fáklya, látomás, börtönbe zárt tavaszi láz! Ne csüggedj, vigasztal, tanít. A viharzó szél alakít, de tél és orkán elrobog, s március győz a romokon! LUX ÁGNES Mióta elhagyták az óna-ketrecet bolyonghat mind a sejtjeim között. Már én lettem belőlük s tik-tokjukat, figyelmeztetni sokszor, a lelkiismeret ketyegi újra, vissza, felém. Virányi Pál PIROS RÓZSA Pályázatra beküldött írás KÖDÖS TÉLI REGGEL. Az utcán még néhány lámpa ég erőtlenül. A téli virradat félhomálya mutogatja utolsó hatalmát. A még hideg kályha első lobbanó hasábján melenge­tem ujjaimat az íráshoz, még egy nyugodalmas szippantás a cigarettából: azután gyerünk a munkához. A szomszéd szobában rop­pan a padló. Vajon ki járhat ott ilyen korán. Bepillantok. Senki? És mégis, mintha járt vol­na itt v-eiaki. Más a levegő. Reggel, mikor ezen a szo­bán átjöttem, csak azt a le­vegőt éreztem, amely a szunnyadó könyvek kilég­zése vegyítve a tegnapi ci­garetta füstjével. Most azonban rózsaillat van itt. Csoda történt: talán életre ébredt a kép a fa­lon, melynek rózsabokrai il­latot árasztanak. Már-már hinni kezdtem az édes illúzióban, mely va­lóságot tud alkotni a képze­letből. Megpillantottam o képen a nyíló bokrokat és már érzem illatukat is... De ma ez nem képzelet. Szobám kis asztalán való­sággal illatozik három vér­piros rózsaszál, mely előbb még nem volt a helyén. Ah, hiszen a nevem napja van ma — és ez már reggel eszébe jutott valakinek, ami­kor én magam mindig elfe­lejtem. Ki volt itt? Ebben a pillanatban nyílik az ajtó és betekint egy édes, kócos fejecske. Becsicsergi: Ki volt itt, ki volt itt ? Ki­nek a rózsája maradt itt?« Mielőtt ölbekaphatnám az édes, bohó kis teremtést, már elillant. Csodálom a ró­zsáimat, ekkor látom, hogy a rózsák alá nagy árkus papír van terítve. Tele van az rajzolva mindennel, ami szép, amelyre annyiszor van ráírva: »édesapa nagyon-na- gyon sokáig éljen«. Istenem, hát ennyire tele van a ti szívetek én velem? De jó helyem van nekem közietek. A kócos kis fej újra be­tekint és hajtogatja: — Ki volt itt? Ki volt itt? — Kinek a rózsája maradt itt? Leányaim tudjátok-e, hogy a férfi életében a legigazibb szépség, a lélek legkedvesebb simogatása az asszony nyoma. Ez teszi a férfi életét ked­vessé, tartalmassá. Az asszony nyoma, mely ott marad egy virágszál alak­jában, egy táray elhelyezésé­ben, egy emlékben, valami apró kényelemben, t>agy fi­gyelemben, a férfi rideg ta­nyáján, hol eszméi napvilá­got látnak, küzdelmei le­folynak, gondjai bújdosnák — megédesítik azokat új re­ménységek mézével. HOGYHA KERESZTÜL MEGY egy férfi otthonán, lé­pvén a férfi avád, szived vá­lasztottja, testvéred. vagy fiad, hagyd ott női lelked nyomát, mint ahogy a tá­vozó nap pírt hagy maga után. távozó hajnal harmatot, az érlelő melegség, áss élet üde hamvát. Könyvismertetés Novak Károly: Találkozásom a történelemmel. (Kossuth) A második világháború ide­jén átélt változatos események késztették arra Novák Károlyt, hogy tollat ragadjon és leírja életének egyik jelentős szaka­szát. Könyvében élénk szí­nekkel ecseteli az állástalan diplomások otthonában, majd pedig az orosz fronton szerzett tapasztalatait. A harcokban nem vesz részt, de a front mö­götti városokban őszinte ér­deklődésével, segítem akarásá­val bizalmat tud kelteni maga iránt és sok élményt szerez. Az orosz emberek a jóakaratú ba­rátot látják benne. Leszerelé­se után bekapcsolódik az el­lenállási mozgalomba. Megis­merteti az olvasót letartózta­tásának körülményeivel, bör­tönben szerzett benyomásai­val, s elmondja deportálásá­nak történetét. «szébe jutott a pipa. Megtörn­ie, a tetejére rakott egy me­nyecskeszemű parazsat, és a villanyélre támaszkodva meg­pihent egy percre. Végigtekintett a kerten és szeme elidőzött egy-egy gyü­mölcsfán. Az öreg diófát még az apjával együtt ültette, azt az almát ott akkor oltotta, amikor a lánya született. Ré­gen volt... Azóta felépült a ház, az istálló, még két kis holdat is ragasztott az örök­séghez ... Nem magától van ám mindez! Fiatalabb korá­ban azt mondták róla, hogy a sorijából nem vágna a túlvilágért, csak hozzádörgöli a kenyerét, hogy tovább tartson. Persze, ez nem volt igaz, de az biztos, hogy össze kellett húzni a nadrágszíjat, amíg ennyire jutott. Nagyot szív a pipából és ar­ra gondol, hogy ki dolgozik majd a birtokban, ha ő el­megy? Vője, lánya, meg a kis- unofca a városban, jó, ha esz­tendőben egyszer látja őket. A munkát se bírja már úgy, mint régen. Hiába, hatvan fe­lé — hazafelé... Kiverte a pipát, zsebredug- la, s indult a tököt összeszed­ni. De a kukoricaföld szélén hirtelen megállt: — Nézd csak! Ki a fene haj­ított keresztül a földemen? Fejéi lehajtva ment a ke­rékcsapáson, vizsgálgatva a nyomokat. A bodzabokornál összekavarodott minden, a föld is fel van túrva és a régi, lóhúzós járgány nagy kereke eltűnt... Feltolta a homlo­kán a kalapot és nézíe-nézte a vaskerék helyét. Igen ette a méreg, hogy meglopták. Ott volt wgyan az a kerék régóta, arra sem tartotta érdemesnek, hogy feleipekedjék vele az udvarba, de mégiscsak jó le­het valamire, ha más érde­mesnek tartotta ellopná! De fej tehetett? Sarraszedett alsó, felső szomszédot, de -egyítae sem lehet ráfogni, fogy topós lenne! Végtére eszébe ju tottak az is­kolás gyerekek. Tegnap na­gyon kérték a vasat, csak azok lehettek ... Azok bizony! Ebadta kölykei! Ezt tanulják az iskolában? Persze, ott is csak édesgetik őket, ahelyett, hogy a nyakuk közé vágná­nak!... Meg is látszik rajtuk! Mennyire mondták tegnap is, hogy így a vasgyűjtés, úgy a népgazdasági érdek, meg a szocializmus .., Éppen csak a termelőszövetkezetet nem hoz­ták elő ... Aztán amit a sze­mük meglát, a kezük nem hagyja ott! Tgy dohogott magában, s közben dobálta a tököt a ko­sárba. Mire az utolsót is be­levágta, megérett benne az el­határozás: elmegy az iskolá­ba. Majd ő megmondja a vé­leményét! Felnézett a napra, aztán elő­vette a zsebóráját és felkat­tintotta a fedelét. Fél tizen­kettő. Még ott éri őket. Hamarjában szétterítette a tűz hamvát, mert az jó ám a földnek, aztán kapta a talics­kát és tolta szuszogva felfelé. A konyhában Julis néninek is elmondta az esetet, de az ugyan nem mutatott valami nagy felháborodást. — Úgy sem ért az a rossz 'kerék már semmit. Jobb, ad­ta volna nekik! Azzal fordult is vissza a tűzhelyhez és tette a dolgát tovább. — Hej, hogy az embert a fe­lesége sem érti meg! — fo­hászkodott István bácsi egy keserveset magában. Rendbe­szedte az öltözetét és szó nél­kül betette mag után az aj­tót. Ment mogorván, elgondol­kozva az iskolába. kkor rezzent csak fel, amikor a keze alatt csattant a vaskapu ki­lincse. Járt ő már itt sokszor, mégis furcsa neki bemenni. Nem fél, hiszen nincs mitől, de valahogy különösen érzi magát. Arról sem tud leszok­ni, hogy amikor nagy csizma- ’ jával végigkong az udvar kő­kockáin, oda ne nézzen a nagy platánfa alá. Ott szokott ülni az öreg gróf úr Öméltósága, még ilyenkor őszidőben is, derékig bebugyolálva, és ke­gyesen fogadta a rácsos vas­kerítésen keresztül az arra- járck alázatos köszönését.... Mo?t csak sárguló, lehullott levelek vannak a platán alatt. Nem volt ott a gróf a múltkor sem, amikor népfront-gyűlésre jött, meg azelőtt sem, immár negyvenöt óta, de azért csak meggyőződik róla minden al­kalommal. A kastély szárnyas ajtaja sarkig kitárva. Megsikálto a csizmáját a lábrácson, elol­vasta a címeres táblán a fel­írást — Állami Általános Is­kola — aztán belépett. Az irodában csak az igazga­tó íhkálgatott. Eléje jött, hely- lyel is kínálta, de az öreg csak nehezen fogadta el. — Nem azért jöttem. Pa­naszom van, tanító úr... — Mondja, István bácsi! — biztatja a tanító úr, aki ugyan rég elvégezte a főiskolát, de azért jól esik neki a régi meg­szólítás. Nem kellett a vendégnek a biztatás. Elmondta tüviről- hegyire, hogyan találta meg a nyomokat, és miért gondol­ja, hogy a kereket csak h vas- gyűjtők lophatták el. _ — Csak így lehetett, tanító úr! Nem azért mondom, nem ért az olyan sokat, de mégis csak ellopták ... Mert a mos­tani gyerekek nagyon Könnyen vannak fogva. Az állam liltja. hogy megverjék őket, tudom én! Elég rosszul teszi!... Ha­nem azért, ha olykor-máskor elrántanák a nótájukat, még nem dűlne össze a demokrá­cia ... De akkor biztosan rém lopnának!... Az igazgató csendesen kér­dezte: — István bácsi! Sokszor megverték magát gyerek ko­rában? — De meg ám! Hanem em­ber is lett belőlem! — vála­szolt az szinte diadallal. — Akko rrég sem lehet az a verés olyan hatásos eszköz. Különben elég lett volna egy- kettő is belőle.,. István bácsi meghökkenve nézett rá. — Hogyan mondja? Én nem ;s tudom... Jó kibeszóc je van a tanító úrnak... De hát akkor... az a lopás is rend­ben van? — Nincs, István bácsi. Na­gyon nem jól van az, ha úgy van, ahogyan gyanítja... Jöjjön, nézzük meg, hátha itt van már a kerék1 átramentek az udvarra. Halmos tanár úrnak nem volt órája, most is ett rendezgette a sok ócska- i asat. Irtván gazda az apróbb li.m között ny ónban megpil­lantotta a behemót kereket. — Itt van, ni! — rúgta meg a csizmája sarkával. — Ugye, tanító úr, mit mondtam? Az igazgató borús képpel fordult a társához: — Mondd csak, kérlek, ki hozta ezt? — Várjál csak... — tűnő­dött amaz. — Ha jól emlék­szem, Török Péter a hetedik­ből... Úgy van, ma reggel húzták kocsin a Nagy Lajos­sal együtt. Meg a kis Szabó Laci segített nekik. Meg is di­csértem őket, mert már teg­nap is fordultak egyet. — Azok ugyan megérdemel­ték! — mordult közbe István gazda. Az igazgató az órájára pil­lantott. — Mindjárt csengetnek. Légy szíves küld be őket hoz­zám! A kereket István bácsi tudta nélkül hozták el. Elköszöntek és visszabal­lagtok az irodába. Alig halt el a csengő hang­ja, máris kopogtok az ajtón, és besorjázott a három gye­rek. De ahogy meglátták Ist­ván bácsit, egyszeriben leher­vadt képükről a mosolygás. Hogy is ne! A kerék már itt van és még el sem kérték a gazdájától... Nem igen néz­tek az öregre, inkább az igaz­gatóra tekintettek. Végignézett rajtuk. — Panasz van rátok, fiúk! István bácsitól elloptátok a kereket. Hogy történt. Elment a színe a fiúknak a súlyos szóra, csak Péter arca gyulladt ki, ahogy kiszakadt a szó belőle: — Igazgató bácsi kérem, mi nem loptunk! — Még tagadjátok? — ször- nyűlködött István bácsi vörö- södve. Egyebet is mondott volna, de az igazgató leintet­te. — Ide figyelj, fiam! Tudtá- tok-e, hogy a kerék István bácsié? — lsen. — Hát István bácsi tudott-e róla, hogy elhoztátok? A gyerek szende könnybe borult. — Nem. — Már pedig, ha valaki el­viszi a másét a gazdája bele­egyezése nélkül, akkor lop. így van? — Igen, igazgató bácsi —■ tört ki most már sírva •— de mi nem akartunk lopni. Reg­gel is kerestük István bácsit, hogy elkérjük.. s Biztosan odaadta volna... István bácsi kényelmetlenül feszengett a széken. Amikor Péter rátekintett, lehajtotta a fejét. — És miért nem kértétek el? — kérdezte az igazgató. P éter szipogott, Laci meg a könnyeit potyogtat- to. Lajos folytatta a beszédet, sápadton nézve az igazgató szemébe. — Igazgató bácsi kérem. István bácsi már nem volt ott­hon reggel... Tegnap azt mondta, nincs olyan rossz va­sa, amit nekünk adhatna ... Azt gondoltuk, erről elfeledke­zett, ezt biztosan odaadná, azért hoztuk el.,. Reggel nem értük otthon ... Délben újra be akartunk menni hoz­zá... Nem akartuk ellopni.. 9 — Azt nem is hittem róla­tok, hogy szántszándékkal loptatok volna... A gyerekek kiegyenesedtek, István bácsi a csizmája orrát nézte elgondolkodva, — De ■— folytatta az Igaz­gató — mégis csak hibáztatok! így van? — Igen! — felelték egyszer­re. — Ha hibázunk, azt jóvá is kell tenni! Hogy gondoljátok? Összenézett a három gyerek, Lajos odafordult az öreghez: — Ne haragudjék, István bácsi, nem akartuk meglopni; Délután visszavisszük a kere­ket Az öreg csak bólongatott rá, szólni nem szólt, az igaz­gató meg befejezte a tárgya­lást: — Nem büntetlek meg kü­lön benneteket, mert nem rossz szándékkal tettétek. De többet ilyen nem fordul elő, igaz? _ Igen — hangzott karba® — Bízom bennetek, fiúk. El­mehettek! _ . Úgy vonultok ki, mintha a dorgálás mellé egy kis dicsé­retet is kaptok volna. Némi torokköszörülés után István bácsi is búcsúzkodni kezdett. — Hát... ne nehezteljen, tanító úr, a zaklatásért., 1 Köszönöm a fáradságot! — Nincs mit, István bácsi. ztán csak térítgessék jó­szóval azokat a kis gyerekeket, hadd le­gyen belőlük tisztességes em­ber ... Mit is akartam még? A kereket nem kell visszahoz­ni. No, Isten áldja! — s azzal szaporán kiment az irodából. Az udvaron odanézett ke­ményen a nagy platánfa alá, és megbékélten elindult haza­felé.

Next

/
Oldalképek
Tartalom