Somogyi Néplap, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-12 / 10. szám

Vasárnap, 1958. január 12. 5 S’ÖMOGYI NÉPLAP A KISASSZONDIAK SIKERE VASÁRNAP ESTE VAN. Kiskorpádon kisebh-nagyobb embercsoportok igyekeznek a falu vége felé a művelődési otthonba. Be­szélgetésükből, hangjukból kíváncsiság aßendüil. Témájuk a kisasszondi kultúrcso- port vendégszereplése. A kiskorpáéi színját­szók már sikerrel játszották a Liliomfiit és most érdeklődve várják a kisasszondi cso­port bemutatkozását. A csoport (tagjain lázas izgalom vesz erőt. Ürthető, hisz még jobban akarnak játszani, mimt otthon. Megszólal a harmadik csen- gebtyűszó, szétnyílik a függöny és kezdetét veszi Gárdonyi Géza: A bor című színmű­vének bemutatása. A nézőtér elcsendesedik, feszült figyelemmel kísérik a szereplők já­tékát. Különösen Polotár János, Bók József, Kustos Mária és Mezei József alakítása tet­szik a nézőknek, de a többi szereplő is igyekszik a legjobbat nyújtani. Az előadás befejezése után megköszönték a kiskorpá­dnak vendégszeretetét, összeszedték felszere­léseiket és a hideg januári éjszakában taní­tójuk vezetésével elindultak a göröngyösre fagyott mezed úton haza, Kisasszondra. A kiskorpádi vendégszereplésig is görön­gyös volt útjuk. A fiatalok november elején elhatározták, hogy színdarabot játszanak a karácsonyi ünnepekre. Felkeresték a falu fiatal tanítóját. Schneider Antalt és elmon­dották szándékukat örömmel vállalta a színdarab betanítását. Még aznap este összejöttek a művelődési otthonban és megbeszélték, hogy melyik színdarabot fogják játszani. Beírták a sze­repeket szétosztották és megkezdődtek a próbák. Közben megjelent a felhívás a kul­turális seregszemlére. A jól indult kezdet után bizakodva küldték el benevezési lap­jukat. A fiatalok mimikájáról, próbálkozásairól sok szó esett a faluban. Egyesek örülték és bíztak a csoport munkájában és a színdarab sikerében, mások — a múlt évek tapasztala­tai alapján — kételkedtek. Az utóbbiaknak majdnem igazuk lett. Két fiatal legény art üzente: nem játszanak. Másnap már az egész faluban a megbukott színdarabról volt a szóbeszéd. Örömük azonban nem tartott sokáig, mert másnap Polotár János 37 éves és Bók József 28 éves családos emberek je­lentkeztek a két hűtlen fiatal szerepének eljátszására. Megkezdődött a komoly mun­ka. A kis csoport lelkesen készült a bemu­tatóra, elkészítették a díszleteket, beszerez­ték a szükséges kellékeket. December 26-án volt a bemutató előadás. A falu apraja, nagyja ott szorongott az elő­adáson és lelkes tapssal jutalmazta a sze­replők eredményes munkáját. A bemutatko­zás sikerült. A siker alapján határozták el a kiskorpád! vendégszereplést is. Munkájukat továbbfolytatják. Tervük az, hogy még egy-két közeli faluban bemutat­ják és alaposan felkészülnek a körzeti be­mutatóra. Farsangkor új színdarabbal lepik meg a falu dolgozóit. DICSÉRET ILLETI a kisasszondi kul- túrcsoport minden tagját, a két "öreget-«, a csoport vezetőjét, Schneider Antal tanítót és segítő feleségét azért, hogy megküzdőitek a sok pletykával és előítélettel, jó közösséggé kovácsolódtak és megkezdték azt a munkát, amellyel kivívhatják falujuk és egész társa­dalmunk megbecsülését. Egervölgyi János Kedves ZD-458! Azért nem szólítom Önö­ket nevükön, mert személy szerint egyiküket sem isme­rem. Csak annyit tudok Önökről, hogy mindhárman fiatalok, vidámak, jóked- vűek, s honvédtisztek. Kö­zülük valamelyikük eset­leg gazdája az ZD—458. rendszámú motorkerékpár­nak, bár az is lehet, hogy ez a motor köztulajdon. Mindegy. Higgyék el, nem a motort sajnáltam, amelyen pénteken délután egyszerre hárman ültek. Pedig síkos, csúszás volt az Április 1 ut­ca, de önöket ez nem zavar­ta, sőt fittyet hánytak a KRESZ-re is, amely ugye­bár tiltja az ilyen utazást. Többén figyelték magu­kat, s nem is állták meg szó nélkül, amikor a motort túráztatva, ott száguldottak az Április 4 utcában. Lehet, hogy nem történt semmi baj. De történhetett volna. Nem hiszem, hogy kötelességtel­jesítés szólította mindhár­mukat egyszerre, gyorsan valahova, s emiatt voltak kénytelenek hármasban utazni. Inkább pajkosság- nak, könnyelműségnek vél­tem magatartásukat. Kérem* ne tegyék! A köz és a maguk jólfelfogott ér­dekében. — ÁCS Új román filmvígjáték: A MI IGAZGATÓNK-A mi igazgatónk« c. román fiknvígjátéknak az a nyilván­való célja, hogy a szatíra esz­közeivel kigúnyolja a bürok­ráciát. Ez adja a filmmese ge­rincét, erre épül fel aztán a felfuvalkodott, a tömegektől való elszakadás, a pipogyaság szánalmasságának kinevelteté­se. örülünk, hogy megszületett az első aktuális témájú román íilmvígjáték, s még jobban örülnénk, ha az alkotók me­részségét — akik a szatirikus témát a vígjáték rendkívül ne­héz formáin keresztül ragad­ták meg — maradéktalanabb siker koronázhatná. "A mi igazgatónk« a román iilmművészet fejlődéséről ad bizonyságot mind a film kife­jezési eszközeinek sokrétű al­kalmazásával, mind a techni­kai színvonal szempontjából. Ez a film kétségtelenül lépést jelent előre a filmművészet sa­játos forrásainak felhasználá­sa, a különböző merész eljárá­sok alkalmazása terén, ame­lyek alkalmasak arra, hogy helyzeteket és szereplőket jel­lemezzenek. Mégis art kell mondanunk, hogy csak részle­teiben sikerült a leleplező, sőt mozgósító erejű filmvígjáték, i "A mi igazgatónk« alkotói az olasz neorealizmus mód­szereivel igyekeznek bemutat­ni O. R. G. B. P., magyarul a Sajtlyuk, Léghuzam és Zab­hegyező Vállalatot, azonban a neorealista módszerek helyen­ként csődöt mondanak, halvá­nyak. A darab szereplői sem találják el mindig szerencsé­sen a szatíra játékstílusát, in­kább egyszer a dráma, máskor a bohózati stílus felé hajlanak. Az aktuális témafelvetés ér­deme miatt megbocsátjuk, hogy nem sikerült olyan jól a film, amilyennek kellene lennie ahhoz, hogy a bürok­ráciát lehetetlenné tegye. Meg kell jegyeznünk Geor- geszku rendező névét, bátran nyúlt a kényes filmmeséhez, méghozzá olyan módszerek­kel, melyekkel a román film­gyártás eddig nem dolgozott. Tőle még jó filmeket várha­tunk. A vígjáték, a "Sajtlyuk, Léghuzam és Zabhegyező Vál­lalat« valamennyi szereplője közül kettőnek érdemes meg­jegyezni a nevét, az igazgatót játszó Giugaru és a Csibuk kartársat játszó Birlic nevét. 11. 302 kiló hány kiló? Ne haragudjon az olvasó, hogy ilyen nevetségesnek lát­szó kérdést intéztünk hozzá a címben, de vannak emberek, akik hadakoznak és minden­áron azt akarják bizonyítani: 302 kiló az annyi, mint 160 darab kenyér, azaz súlyban 312 kiló és 50 deka. Ne csavarjuk tovább a dol­got, mondjuk el, hogyan kép­zelik el ezt az illetők. Szín­hely: a csurgói földművesszö­vetkezet Kutrovics-féle boltja. Naponta megáll a bolt előtt a sütőipari vállalat kenyeres­kocsija. Vékonydongájú, félős tekintetű legény ugrik le a bakról, s hordaná be egyfoly­tában a kenyeret, legszíveseb­ben mérés nélkül. Közbelép a boltvezető, mert tudni kell, ő nem szeretné, ha a kétkilós ke­nyerek helyett mondjuk két kiló 20 dekásakat kapna, s a sütőipar ráfizetne. Inkább meg­előzi ezt. Tehát kezdődik a mérés. De ndcsak! Most 10 da­rab kenyér van a mérlegen, 17,60 kilónyi súly a serpenyőn, s a mérlegnyelvek úgy játsza­nak, mintha ... két tízkilós súly húzná őket egyensúlyba. Megszemlélik még egyszer, hát­ha elnézték. De biz az a tíz ke­nyér egy dekával sem több. Ez­után egyenként kerülnek a ke­nyerek a mérlegre, ezúttal má­sikra, van körtük 166, 175 de­kás és azon felüli, de két kilót nyomó még csak véletlenül sincs a tíz között. Lassan-las- san üzletbe kerül a megren­delt 160 kenyér, onnan a mér­legre, onnan a raktárba, s a számok a papírra: 160 darab kenyér=302 és fél kiló, egy dekával sem több. Ámbár, ha nem tévedünk, a sütőipari vál­lalat ezt 312 és fél kilóba adta ki. A különbség pénzben ke­reken harminc forint. Mit csi­náljon ilyenkor a szegény üz­letvezető, aki sem a vevőit, sem önmagát nem akarja be­csapni — természetesen bebi­zonyítja, ha még oly nehéz is, hogy a 302 kiló — kenyérben is 302 kiló. De keserves mes­terség ea! magasba lendül... ... és a hegedűk húrjain, a fúvósok hangszerén örök dal­lamok kelnek életre. Ha né­zed a muzsikusokat, kik fi­gyelmesen lesik a kottapa­pírt, észreveszed, hogy a mu­zsika — bár még nincs birto­kukban — gyönyört ébreszt bennük. Egy régi és mégis mindig új világ határait kö­zelítik, Beethoven zenéjével ismerkednek. Pedig nem új nekik, játszották már valami­kor régen. De az ujjaknak mindig újra és újra kell pa­rancsolni, idegszálaiba sűrí­teni a mozdulatokat, tempót, a dallamokat, mely a szív su­gallatára csodálatos szépség­ben tör elő a hangszerek mé­lyéről. .. Próba van, olyan, mint a többi. A karmester pódiumon áll, s a zenészek ugyanolyan figyelemmel lesik mozdula­tait, mint máskor, ugyan­úgy helyezkedtek el, minden muzsikus hangszerével a meg­szokott helyén. A terem han­gulata mégis más az eddigi­eknél. Nem, nem, most már nem bemutatkozni ké­szül a sokszor bemutatkozott, s aztán elnémult zenekar. Ez a próba az első, mely után nem egy jól sikerült hangverseny, de hosszú évek előre látott, megálmodott hangverseny-sorozata kö­vetkezik majd. És oly sok tügg az indítástól, az első lépéstől! Látsz itt régi arcokat. Kér­dezed csak meg Bánhidi Pis­ta bácsitól, a két Szilárd test­vértől, Balogh Györgytől, vagy Kellner Bélától, mikor ültek először a kaposvári ze­nekar pultjai mögé. Ne lepődj meg, azt fogják mondani: 30 éve. És a többiek? Ne vizs­gálódj tovább, hallgasd mu­zsikájukat, m.ely egyesíti őket, s eltünteti a harmincas és egyes közötti szakadékot. A karmesteri pálca Szilárd György kezében van, 6 di­rigál, ki annak idején oly sokat fáradozott a zenekar­ért. .. Uj életkezdés ez, melyhez hű az est műsora, jelképes Beethoven csodálatos zenéje. Hallod majd a III. szimfóni­át, az Eroicát. Becsukod a szemed, és nem lep meg a gondolat, hogy a pódiumon muzsikáló zenészekkel együtt talán egy kicsit átvitt érte­lemben fogod fel az estén Beethoven muzsikáját. A hős személyében egy csalá­dot, egy rég küszködő zene­kar tagjait véled felfedezni. Amikor megszólal az első té­tel két hatalmas akkordja, megráfeó képet látsz mdgad előtt e hős múltjából, amint önmaga létéért, elismeréséért küzd. Aztán hallod a máso­dik tételt, a gyászindulót, mely siratja a múltat, de mégis becsüli, hisz a hős már magában hordta a fel­törés csíráját, önfeledt öröm­mel fogadod az élet szépsé­geit, a beteljesülést, zeneka­rod létét, s a negyedik tétel e lét értelmét, szükségessé­gét bizonygatja előtted. Ér­ted Beethoven muzsikáját, de segítségül hívod. Igen, most a te örömödet, diadalo­dat segítse kifejezni, azt a beteljesülést, melyet oly rég vártál már a hős önfe­ledt küzdelme elismeréseként. Ez a hősi szimfónia fejezi ki talán legjobban érzéseidet, gondolataidat. De Beethoven mással is vár. Hgllod majd az Egmont-nyitányt, az első szimfóniát, s egyik zongora- versenyét Varasdy Emilia tolmácsolásában. Kell ennél több, kell ennél szébb, érté­kesebb indítás egy előre lá­tott, a zenének új tábort to- borzó hangverseny-soroeat előtt? Az első próba még nehéz­kes, de nem hibát kereső, kutató füllel ülsz ott. Öröm­mel és bíztató mosollyal ar­codon, hisz e lelkes muzsiku­sok azért ülnek a kotta elé ötször, tízszer, vagy még en­nél is többször, hogy ne csak a műsor kedvéért jöjj janu­ár 27-én, hanem a produk­cióért, mely méltó akar lenni a nagy mester örökszép alko­tásaihoz. .. —ri NAGY HŰHÓ A SEMMIÉRT, AVAGY A PÉNZ KOMÉDIÁJA Az ókori perzsa birodalom egyik királyának udvari tudó­sa feltalálta a sakkjátékot "Szerénységében« jutalmul annyi búzaszemet kért, ameny- nyi a táblára ráfér, ha az első kockán egy szem van, s a töb Q®0TO0GGGGOOGOOGOeOOGOCQOGGOOOO©OeGöGOGC-k;.GG'OGC/.'GOGGG0OG©0O©GOGOOOOGOOGOOOOOGOOOOOOO< ad Andi gondolatok fTJ A ÁTLÉPJÜK egy csa­j-*- -*• Iád lakásának küszö­bét, a kölcsönös üdvözlés után lopva körülnézünk. Első be­nyomásaink alapján pillanatok alatt eldönthetjük: milyen he­lyen járunk, s a külső kedve- aő, vagy kedvezőtlen színben tünteti fel a házigazda jelle­mét. Csak körül kell nézni, s az előszoba ragyogó kövezete, a falakra akasztott képek so­ra, a berendezés, tisztaság, vagy ellentéte árulkodik. Egy­szóval tudjuk, hogy jó helyre toppantunk-e, aVagy rosszul fogjuk érezni magunkat a ven­déglátónál ... Nos, legutóbb az ádándi fia­talok otthonába toppantam be ilyen vizsgálódó szemmel Tu­lajdonképpen nem arról aka­rok írni, hogy milyen ez a kultúrotthon, hogy tisztára se­pert padlózata, a rövidke kul­túrtörténetről regélő képek sora, a rend és ragyogás mi­lyen szembetűnő itt. Mégis ez­zel kezdem, mert ha semmi mást nem tudtam volna meg az ádándiak igyekezetéről, ha minden illetékes vidékre uta­zott volna, amikor ott jártam, akkor is tudnám, hányadán ál­lunk. Akkor sem lenne kétsé­gem afelől, hogy ebben a fa­luban szeretik a kultúrát, küz­denek érte és megbecsülik ado­mányait. A mérce első fokán tehát or. áll: milyen a kultúr- ottbonod, megmondom ki vagy. S ha ki is csavartam egy ki csit e szólás-mondást, úgy ér­zem, igaz... A kultűrház tiszta, hívoga­tó, s élet van benne. Nincs nyitvatartási idő, nincs előre meghatározott klubnap, vagy ha úgy tetszik a hét minden egyes napjára jut egy. Este fényt láthatok kiszűrődni, s odabent — a meleg kisterem­ben — ping-pong és sakk, rá­dió és folyóirat, különböző já­ték szórakoztatja a fiatalokat. A legkedvesebb mégis a szín­játszás. Ennek hagyománya van Ádándon, s nincs szünet, nincs megállás. Nem akarok leltárt közrebocsátani, elmon­dani, hogy mi mindent játszot­tak már az ádándiak, s hogy milyen terveik vannak. Elég annyi, hogy nagyvonalúak, lel­kesek és áldozatkészek; haj­landók ezer forintokat fizetni egy-egy díszletfestésért, Pécs­ről és Budapestről kölcsönöz­ni a jelmezeket és saját erő­ből kerekes kutat építeni a színpadi játékhoz. Járják a vi­déket, műsort cserélnek a szomszédokkal, s ha bizony­gatni akarom a színjátszás fö­lényét, elég annyit elárulnom, hogy decemberben nyolc elő­adás volt a kultúrott'honban. É RDEKES MEGFIGYEL­NI a falu kulturális igé­nyét. Sok színdarab kell, akár hetenként kettő. De ez min­den, mást nem igényel a falu népe. Ismeretterjesztés? Ma még hiábavaló igyekezet. Egy mezőgazdasági előadás mind­össze három látogatót érdekelt. A tavalyelőtti Bartók-megem lékezésen, hol legalább hatvan szereplő várta a közönséget, egy — ugye hihetetlen? — egyetlen egy ember ült a né­zőtéren. De továbbmegyek. Ádándon nem kell a bál sem. Egyszerűen kevés az érdeklő­dő. De ha színdarab van előt­te, akkor igen. Nem szeretném, ha félreér­tenének, s bárki art hinné, hogy a színjátszás ellen szó­lok. Nem. Csak egy ilyen "szomjas« községben úgy ér­zem, egy kicsit másfelé is kel­lene terelni az érdeklődést... Beszélgettem a kultúrotthon igazgatójával. Remek ember. Ezt nem szavaiból; cselekede­teiből, s mástól tudom. Arra kért, ne írjak róla, de lehetet­len, hisz ami van, az ő nevé­hez fűződik. Hermecz Kálmán­nak hívják, mesterségére néz­ve asztalos; szívét, akaratát, lelkesedését tekintve ... Nem, ezt nem kell, hogy ide írjam. — Bírja még? — Ezt kérdez­tem tőle, s azt válaszolta: Nem sokáig. Megértem. Ádándon minden, de minden az ő vállá­ra szakad. Hogy maga keríti be két napszámossal a kultúr- ház hatalmas területét, hogy maga festi a plakátokat, gya­lulja, építi a díszletet, szervez, biliárdasztalt épít, melynek ha« vi bevételéből ki tudja fizetni a villanyt és a gondnokot — ez még hagyján. De színjátszó, rendeaő is ... A faluban tizenkét pedagó­gus van. Nincs harag és nincs ellentét. De cselekvő akarat sem. Az úgy természetes Ádán­don, hogy mindent Hermecz Kálmán csinál. Igaz, sohasem kérte a tanítókat, hogy segít­senek. De miért is tennék, ami­kor a kultúrotthon igazgatója mindent elvégez helyettük is... Három tanítónő ugyan szí­vesen elvállalta a kézimunka­szakkör vezetését Elismerés érte. De ebben a faluban sok­kal többet lehetne csinálni. Úgy érzem, Hermecz Kál­mán örömmel fogadná, ha a színdaraboknál, az Olympiánál valaki odaállna mellé és segí­tené a rendezést. A pedagógus, ki népének nevelője kellene le­gyen, jó ötleteket adhatna, s a segítés — meggyőződésem — színvonalbeli emelkedést is je­lenthetne. Az ismeretterjesz­tést vállalták a tanítók. De nem megy. Talán érdemes len­ne új módszereken töprengeni, odacsalogatni az embereket, hogy tanuljanak, művelődje­nek. Miért ne lehetne énekkar, tánccsoport is a színjátszók mellett? És sorolhatnám to­vább ... B efejezésül csak any- nyit: ez a legnagyobb gond az ádándi kulturális élet­ben, s ha megváltozna a hely­zet, oly boldogan fenék a pe­dagógusok közreműködéséről... Jávori Béla bin mindig kétszerannyi, mint az előzőn, S a gazdag király nem bírta teljesíteni a kérést, hiszen az egész földön nincsen annyi búza, amennyi egy ilyen sakktáblára ráférne. Szóval a mérhetetlen kap­zsiság nem egészen újkeletű dolog. S mégis mindig döbbe­netét kelt Visnufürdón meghalt egy öreg patkolóko­vács s nem hagyott hátra egyebet, mint egy düledező házat, ezer négyszögöl szőlőt, no meg egy nyolcvan éves vénasszonyt. És még valamit 12 egyenesági és 6 oldalági örököst. A temetés napján még nem jelentkezett egy sem. Az öreg kovácsot csak úgy, szegénye­sen elföldelték. De a harma­dik napon a falu elöljárójá­nál már ott volt mind a ti­zennyolc, kiki a maga jussát követelve. Nem lett volna az a hindu bölcs, aki igazságot oszthatott közöttük. így a jó­zangondolkodású elöljáró rá­bízta a bíróságra: keresse az igazságot, hátha megtalálja. Annál is inkább így döntött, mert a hagyatékiesők között akadt két igen szemfüles em­ber, férj és feleség, akik egyenesen a perzsa udvarból jöttek, elhagyván jól fizető ál­lásaikat, s Visnufürdón gon­dozásba vették az örökhagyott nyolcvanesztendős nénét, gon­dolván, hogy könnyebb meg­élhetéshez jutnak. Csakhogy mint már mondtam — a ház düledezett, s — amit még nem mondtam —, a szőlő sat­nya volt, kisujjnál vékonyabb venyigéin alig termett fürt. Bizony nem valami fényes volt megélhetésük. S ráadásul a maradék örökösök közül két falusi asszonynak sehogysem tetszett a dolog, áskálódtak, jártak ide-oda, jogtudósokat fogadtak, s mikoron meghalt a nyolcvan éves anyóka, az örökség haszonélvezője, az bi­zony megcsalta gondozóit, s rájuk hagyta minden ingósá­gát. És az ingatlan? Art köz­ben lebontották, s ára a jogtu­dorok zsebébe vándorolt. A perzsák híres bírósága négy­szer próbálkozott igazságot osztani a pereskedők között, de teljesen hiába. Nincs a per­zsa törvények között olyan pa­ragrafus, amely alapján ítélni lehessen. Egy ház, amely már nincs, egy idős asszony, aki raár meghalt, s egy kis szőlő, mely alig terem és tébolyult per­zsák, akik képesek évekig ha­dakozni a vélt pénzért, a pénz szagáért, mely elszáll a leve­gőben, s nem marad meg be­lőle semmi. Milyen szerencse, hogy abban az időben még nem élt a nagy Shakespeare, ki a Lear király helyett bizo­nyára e történetet írta volna meg. Talán e címmel: Nagy hűhó semmiért, avagy a pénz komédiája. S ha ehhez még hozzáte­szem, hogy ötezer esztendeje, nem a perzsák birodalmában, hanem 1956—58-ban a mi me­gyénkben esett meg, ha a per­zsák somogyiak és az elöljáró tanácstitkár: teljes a kép. íme, még él az isten, a Pénz, van­nak hűségesen bárgyú hívei, akik lemondanak érte a be­csületes munkáról, akik egy­más pusztítását kívánják a pénznek a szagáért is. S nem véletlen ez a perzsa hasonlat sem: a régmúltat, nem a je­lent idézi, s a döbbenet mellé csodálkozást is kelt. Mivé te­heti a magántulajdon az em­bert? Meddig fordulhat még ilyen elő a magyar falun? Van-e a világnak annyi búza­szeme, mely végig betöltheti a kapzsiság, a könnyenélés ókori sakktábláját? Fehér Kálmán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom