Somogyi Néplap, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-08 / 6. szám

Szerda, 1968. január 8. 3 SOMOGYI NÉPLAP Hogy villany világítson mind e n somogyi faluban sanak minden somogyi közsé­get. Amint a megyei tanács megyei fejlesztési terve elő­írja, 1962-ig minden somogyi falut villamosítani kell. A kommunisták feladata Nemi-égen tartottak tag­gyűlést az Áramszolgáltató Vállalat kommunistái. Ezsen megtárgyalták, hogy milyen hibákat követtek el az elmúlt esztendőben, s hogy milyen feladatok várnak ez évben a kommunistákra. Bizony, lesz tennivaló elegendő. Az elmúlt évben túlsókat foglalkoztak személyi kérdésekkel, ami elvonta figyelmüket a fonto­sabb problémákról. Hiba volt az is, hogy a feladatokról csak a kommunistákkal beszélget­tek, de például a pórtonkívüli műszaki vezetőkkel, dolgozók­kal keveset foglalkozták. S ha nem így cselekszenek, talán még jobb eredményeket ér­hettek volna ed. Ezen változtatni fognak. Nemcsak a kommunista, de a párton kívüli dolgozók is be­szélgetnek a feladatokról, segí­tik őket munkájukban. Azt tervezik, hogy rövidesen össze­hívják a kommunista és pár- tonkívüli műszaki vezetőket a feladatok megbeszélésére. Ki­építik a kommunista aktívahá­lózatot. Erősíteni akarják a pártszervezetet is. Jelenleg negyven kommunista van az Áramszolgáltató Vállalatnál, de nagyon szükséges a párt- szervezet erősítése, hiszen az öt építési csoportban csak ket­tőben van kommunista. Fog- lalkozniok kell emellett a párt- oktatással, hiszen a szervezett oktatásban a negyven kommu­nistából csak 25-en vesznek w_y^egcáf részt, s ezek egy része gyakran távol marad a foglalkozásokról. S e feladatok mellett a kom­munistáiknak nagyobb gondot kell fordítani a társadalmi tu­lajdon védelmére is. Október­ben történt, hogy Budai Mi­hály somodor! körzetszerelő kb S—6009 forinttal meg akart szökni, de a rendőrség elfogta. A nemrégen tartott leltározás­nál pedig Bodonyi Rezső volt munkaügyi osztályvezető 40 ezer forint értékű védőruhá­zattal nem tudott elszámolni. Mindez az előző óvek felületes ellenőrzéséből adódott. Bodo- nyit leváltották ugyan, s bíró­ság előtt fog felelni, de eseté­ből tanulni kell. Magyar István építés! osztályvezető pedig több esetben vett igénybe ma­gáncélra vállalati költséggel taxit Ezért egyszer megbün­tették, de utána igazgatójának engedélyével (!?) magánügyben Budapestre utazott taxival. Ezért a kis útért oda-vissza — mivel nem Kaposvárról indult — mindössze 1700 forintot fize­tett a vállalat. Arra is vigyázni kell az Áramszolgáltató Vállalat kom­munistáinak, hogy többet ilyen elő ne fordulhasson. Nagyok a feladatok, de ha úgy, mint el­határozták, s a feladatok megoldására nemcsak a kommunistá­kat, hanem valamennyi pártonkívüli dolgozót is mozgósítanak, munkájuk eredménnyel fog járni. S ezért a munkáért legnagyobb dicséret majd az lesz, ha a kérges paraszti kezek hálával, köszönettel szorítják meg az Áramszolgáltató Vállalat dol­gozóinak kezét, amiért az ed­dig sötét falujukba is elvitték az áldást jelentő villanyfényt. Szalai László óljuk... Ezernyolcszózki lencvennégy. E napon gyulladt először vil­lanyvilágítás Somogy megyé­ben. Méghozzá a megye szék­helyén, Kaposváron. Két gőz­gép fejlesztette az áramot, s látta el a nagyobb szórakozó­helyeket, hivatalokat, no meg a nagyabb urak lakásait. — Ál­dás ez a villany — állapították meg a megye urai, de nem sokat tettek annak érdekében, hogy ezt az áldást eljuttassák az apró, sötét falvaikba is. — Nem kell az ilyen fényűzés a parasztnak — gondolták ma­gúikban —, mert akkor egyre másra követelőzni fog. S ha nem is mondatták ki nyíltan, cselekedeteik ezt iga­zolták. Lassan, nag3,,on lassan fejlesztették a megye villany- hálózatát. Először is Balaton menti szórakozóhelyeket lát­ták el villanyvilágítással. Ezt tették azért is, hogy a nyaraló uraknak minden kényelmük meg legyen, no meg innen hamarosan és sokszorosan visszatérült a befektetett pénz. Siófokot például 1913-ban, Ba- latonboglárt pedig 1914-ben látták el villanyvilágítással. Hogy a paraszt is művelődni olvasni, tanulni szeretne? Ugyan, mit törődtek ezzel. Fél évszázad alatt. 1894-től 1945-ig, a felszabadulásig, mindössze 43 somogyi köz­ségbe vezették be a vil­lanyvilágítást. 12 esztendő alatt 139 községet villamosítottak 1945-től nagyot fejlődött a megye. Egy-egy évben 10—15, sőt volt olyan esztendő, ami­kor 22 község lakói gyűltek össze, s tapsoltak, éljeneztek örömükben, amikor házaikban s az utcai közvilágítási lámpák az áldást jelentő villanyfényt látták felcsillanni. Ma már 182 kisebb és nagyobb somo­gyi faluban villany világít. A felszabadulás óta eltelt esztendők alatt összesen 139 községet villamosítot­tak az Áramszolgáltató Vállalat dolgozói. Sokszor pedig igen nehéz munkát kellett végezniök, faggyal, esővel, hóval megbir­kózótok, hogy az ígért határ­időre kigyulladhasson a vil­lanyfény. Különösen az 1957-es esz­tendő volt nehéz. Úgy indul­tak, (hogy új beruházás egyál­talán nem lesz, de talán még a megkezdett munkákat is abba kell hagyni. Márciusban 150 embert el kellett bocsátani, nert nem tudták őket munká­val ellátni. Aztán mégiscsak másképp történt. Államunk az ellenforradalom utáni nehéz gazdasági helyzet ellenére is 'dlenernilliákettőszázezer fo­rintot juttatott a somogyi vil­lanyihálózat fejlesztésére, fél­íj ítására. Ebből 2 340 000 forintot öt ’alu — Somogyvár, Somogy- -zentpál, Ecseny, Som és Bize község — villamosítására for- iították. Az öt községben 25.2 'cm nagyfeszültségű és 26,2 km 'ásfeszültsógű hálózati vezeté­ket, továbbá hét traszformá- tart szereltek fel. Többmillió 'arintot fordítottak régi veze­tékek felújítására, új transz- 'armátorok építésére. Hét köz­ségben részben állami, részben oedig községfejlesztési alapból kezdték el a villamosítási munikát. Négy községben — Mesztegnyő, Hedrehely, Vörs As Balatonújlak — már 1957- ban befejezték, míg Kapos- szerdaihely, Porrog és Porrog- szentkirály községekben 1958- ra is áthúzódtak az építési munkák. így néz ki ihát a megye ed­digi villanyhálózati fejleszté­se. Még az ellenforradalom utáni nehéz helyzetben is nyolc községet villamosítottak. Ebben az évben pedig 11 400 000 forintot fordítanak villamosí­tásra. 1958-ban 17 somogyi falu­ban gyullad ki ismét a vil­lanyfény. öt község — Miklósi, Nemes- vid, Nagyszakácsi, Táska és Mike — kétmillió forint fel- használásával, teljesen állami költségből; míg a községfej­lesztési alap segítségével ki­lenc községet, Szenna, Patca, Nagyberény, Tikos, Hollád, Kára, Nikla. Pamuk & Kapos- karesztúrt villamosítják. Legfontosabb feladat lesz most az Áramszolgáltató Vállalatnak a Balaton so­mogyi partjának villamo­sítása, amelyre több mint hárommillió forintot for­dítanak. Ezt a -munkát május 31-ig be kell fejezni, hogy mire az üdültetési szezon megkezdődik, addigra mindenütt rend le­gyen. Következő nagy felada­tuk pedig az, hogy villamosít­Mind nagyobb népszerűség­nek örvendenek megyénk dol­gozó parasztsága körében is a szakcsoportok. Napról napra érkeznek a hírek, hogy hol, mi­lyen társulás alakult. Kapos- főn viszont így beszélnek: — Nem hiszem, hogy a dol­gozó paraszt saját földjével társuljon — érvel Gárdos Jenő főkönyvelő. Tartalékföld kelle­ne, az meg nincs a faluban. Helyes-e az ilyen felfogás? Nem! Nem helyes, mert szám­talan példa van arra, hogy a dolgozó parasztok igenis tár­sulnak saját földdel. Csak egy kicsit Kaposfőn ás meg kell magyarázni: mi a jelentősége az ilyen közösségeknek. Kaposvár az egykori diák szemével — Levél — KEDVES BARÁTOM! A közmondás azt tartja, hogy szabónak rossz a ru­hája, a cipésznek a cipője. Nos, ezt egy kicsit tovább fejlesztve, én azt mondom: az újságíró is — általában — szívesebben megír egy ne­héz fajsúlyú vezércikket, glosszát, riportot, tárcát, be­számolót, vagy egyebet 1— mint egy levelet. Én leg­alább is így vagyok vele. Viszont ha már hozzáfog­tam a sorok írásához, tet­szik — nem tetszik, befeje­zem. Hogy az elején kezdjem, Kaposvár, a város nem so­kat változott. Az emberek szívélyesek, kedvesek, köz­vetlenek, barátságosak. S ez jó dolog. De nem is erről akarok Neked írni, hanem arról, ami szembetűnő, gyak­ran bosszantó, legyen bár akármilyen apróságról is szó. Nem tagadom, jóleső ér­zés barangolni az utcákon, feleleveníteni a régi diák­köri emlékeket. Szívesen is teszem. De a séta is akkor hasznos, és egészséges, ha nem megerőltető. Kicsit én is elfáradtam. Gondoltam el­megyek moziba. Voltam mind a kettőben. A régi Apollóban — most Szabad Ifjúság —, s a volt Városi­ban, — most Vörös Csillag. — Szép, csinos, kellemes mind a kettő. Jól szórakoztam. De egy-két-három nap múlva már bosszankodtam is. Va­lahogy nem kielégítő a mű­sorpolitika. Most elsősor­ban nem a tartalomra gon­dolok, hanem a változatos­ságra. Nem értem, minek egy filmet teljes egy hétig játszani, amikor félig telt házak előtt pergetik. A szín­ház, az más. Ügy tudom, többnyire táblás házak előtt játszanak, jelentős sikerrel. Ne mosolyogj mindezen. Le­het, hogy Neked nem tűnik ez fel, mert már megszok­tad, de nekem még friss él­mény. Van más dolog is, amit el akarok Neked mondani. Az egyik vasárnap úgy 8—fél 9 óra táji nyakamba vettem a várost, hogy talál­jak egy fodrászt. Hidd el, akkora szákállam, volt, hogy fonni lehetett volna. Mint egy ősember, olyan szakállal bandulcoltam — sikertelenül. Mindenütt ez a felírás fo­gadott gúnyosan, lesújtón: »Zárva« ... No, ha zárva, gondoltam, akkor veszek valahol egy borotvapengéi s magam kaparom le ábráza­tám. Ha hiszed, ha nem, már a delet harangozták, amikor végre egy újságos- bódéban, ahol trafikot is árusítanak, találtam pengét, azt is több mint három fo­rintért. Mondd, miért nem lehet itt is megoldani, hogy vasárnaponként mindig más trafik tartson inspekciós szolgálatot?! Ha nhm is egész nap — de meghatáro­zott időre. Ha már a trafik­nál tartunk, van még egy megjegyzésem. Az öngyúj­tóm benzinhiányban szenve­dett. No, sebaj! Majd kapok valahol. Hiszed, vagy nem, — nem kaptam. Egy ismerő­söm töltötte meg abból, amit folttisztításra használ. Ugyanúgy jártam az ön- Byujtókóvel, vagy ahogy ál­talában ismerik, a tűzkővel is. Ezek szerint hasznosabb és előnyösebb, ha az ember gyufát használ, és az ön­gyújtót nyugdíjba helyezi. Nem vagyok rosszmájú, de egy dolgot még szóvá aka­rok tenni. Egy-két éjszaka szállodában laktam. Hogy ne szaporítsam a szót: méreg­drága. Egy éjszakára egy egyágyas szoba 44 forint. Ennyit fizettem. Pedig ab­ban a szobában három ágy volt. Hát tehetek én arról, hogy nem jött több vendég?! Tehetek arról, hogy egyedül kellett aludnom! Ugye nem. Panasz, panasz és újra az- gondolod. Ne hidd. Van Kaposváron büszkeségre jo­gosító dolog is. Ilyen pél­dául a példás rend és tisz­taság. Ehhez nem férhet szó. De ahhoz sem, hogy a lányok és asszonyok még most is olyan szépek — mint hajdanán. Hej öreg fiú, de szívesen lennék most újra diák. Dehát mit tegyünk! Az idő eljárt felettünk. Ko­rosodunk, de — ugye ezt te is vallód — nem öregszünk. DE NEM IS ÍROK MÁR TÖBBET. Gondolom, meg is elégelted ezeket a sorokat. Ne rójj meg érte. Kikíván­kozott belőlem. Remélem Te is válaszolsz és elmon­dod a véleményed. Addig is ölel barátod TÓTH FERENC OOGOOGOOOGGGGGGCGGGGGCi-VXoGGOGGGGOGGGG.OOCGOOOOGGGGOGGOGGO OOGGGOGOOGOGGGGGGOGOOGOQGGGGGGOOGGGGGOOGOGeGGGOwejGGWvyC-GOGOOGGOGGGCCOc Az öreg tölgy regéje öreg tölgyfa árnyéka vonja be az erdei tisztást, melynek kövér, zöld pázsitja vadvi­rágokkal hímezve, mint tarka szőnyeg nyúlik el odáig, ahol a szürkeporos kocsiút össze­ölelkezik a gyalogösvénnyel. Csábítóan szép kis erdei sziget... A természet varázsolta állomás az erdőt járó gyalogos ember szá­mára. Engedünk a csábításnak — s amint leheve- redünk a bársonyos fűre, különös látványon akad meg tekintetünk. A dús lombok alól egy csupasz, száraz ág nyúl ki felénk, mint egy figyelmeztetésre emelt férfi kar. Az öreg tölgy mohás törzsiében fejszével vésett kereszt. Valakit itt ért utói a végzet... Vajon ki lehe­tett? — kérdőn nézünk az öreg tölgyre. S ő válaszol: régi keserves időkről regél. Szegény Jánosnak hívták a megboldogultat. Sorsa olyan volt, mint a hozzá hasonlóké. A munka volt az élete, de gyűlölte a szolgaságot. Paraszt volt, aki szerette a földet, s neki mégis kevés jutott, melyre azt mondhatta: enyém. Mert ekkortájt azoké volt a föld nagyobbik része, akik soha nem akasztották bele az ekét, soha­sem vágtáik -bele a kapát, de a termésével ők rendelkeztek, s ha kedvük szottyant, szem­rebbenés nélkül elkártyáztak egy éjszaka ezer holdakat. Ezek háborgatták állandóan Szegény János érzékeny lelkét. Koplalt, rongyoskodon családjával együtt, hogy összekuporgasson _ a kommencióból valamicskét. Biztatta magát, hogy majd egyszer eljön az idő, amikor oda­állhat az ispán élé és azt mondhatja; »elég volt, ispán úr, maga nekem többé nem paran­csolhat«. Sokszor álmodott erről Szegény Já­nos a penészes falu cselédlakás nyirkos föld­jére vetett vackon feküdve, mire végre egy­szer váratlanul rámosolygott a szerencse tün­dére. Igaz, gyásszal járt ez a szerencse, mert apósa halt meg, de hát úgyis öreg volt már, és különben ás azért születnek az_ emberi?;, hogy egyszer meg is haljanak. Szegény János felesége örökölt egy kis sárviskót a szomszéd faluban. Nem is várta meg a szentgyörgy na­pot, azonnal otthagyta a grófi birtokot, úgy, hogy még vissza sem nézett rá. Egy hold földjét, amit az első világháború után kapott és eddig bérbe adott, most ő vette művelés alá. No, de ehhez fogat is kellett. El­ment hát a legközelebbi vásárra a kis össze­takarított pénzével. Cenzár nélkül is hamaro­san rátalált egy olyan állatra, amelyiknek az értéke éppen, hogy megütötte azt a pénzt, ami Szegény János zsebében, egy harisnya szárába kötve szorongott. Rövid lábú, széles szügyű sötétpej és nem éppen görhes ló volt... Es Szegény Jánosnak két okból is nagyon meg­tetszett ez a jószág. Egyrészt: még a gróftól ismerte, hogy szívós, igyekvő jószág, másrészt pedig, hogy a lókereskedő nem kért érte nagy árat. Csupán tíz pengő híja volt a pénzének, de ennek fejébe két kocsi apró fát ajánlott fél Rozundomak, aki szívesen kötélnek is állt Boldogan ballagott hazafelé a sötét pejkóval Szegény János. — No, lovacskám — mondta magában —, együtt húztuk az igát az uraság­nál és most együtt vagyunk szabadok... Ne félj öreg, jól elleszíink mi együtt. Kocsija és lószerszáma még nem volt, de emiatt nem búsult. Elhatározta, hogy kölcsön­kéri sógorától, amit később talán meg ás tud venni tőle, mert az úgysem vesz már lovat, ha nyolc év óta nem tudott. így tűnődött haza­felé, s észre sem vette, hogy hányán utánafor­dultak a faluban. — Jól kapaszkodik ez a Szegény János ... — Segítse az isten ... — Ni, ez a koldus, hogy tollasodik ... — Elpusztul, ez a gebe nemsokára és mehet vissza cselédnek a gazdája... Nagy volt az öröm a családban, amikor Sze­gény János az öreg pejkóval befordult a kis rogyadozó házikó udvarára. Szegényné szemét törölgette szótlanul, örömkönnyek szöktek a szemébe. A gyerekek viszont annál nagyobb zsivajjal vették körül a jámbor jószágot. Egymást lökdösve, tülekedve kínálták a he­réi tét füvei. — Mi a neve, kérdezte az idősebbik fiú az apjától? — Hijnye, a bagó rúgja meg, azt meg sem kérdeztem... de várj csak!... Megvan. Csil­lagnak hívta a grófék tejeskocsisa. — Csillag, Csillag... — üdvözölték a gyé­rekek kórusban. — Most már a mi Csillagunk vagy ... — Egyél Csillagocskám... Csillag, a vér heréit ló lett Szegényék sae­meíénye, benne volt összes reménységük, bizo- dalmuk, hogy végre jobb napok köszöntenek rájuk... — Még ma elmegyek az erdőshöz és meg­mondom neki — mondta a férj az asszonynak —, hogy holnaptól az én lovamra is számoljon a depózásnál... — Jaj istenem, de jó lesz — sóhajtott Sze­gényné a boldogságtól még mindig el-elcsukló hangon —, még őszig annyit keresel, hogy legalább a nagyobb gyerekeknek vehetünk egy kis ruhát, meg lábbelit. — Majd arra is jut... de ... — De János, hát mezítelenül nem küldhe- tem őket iskolába — vágott közbe az asszony szinte könyörögve — és azt sem lehet, hogy megint mulasztanak egy esztendőt... — Értsd meg, hogy majd arra is jut — emelte fel hangját az ember —, de van előbbre való is. — Micsoda? —• nézett férjére kitágult sze­mekkel az asszony. Nem tudta elképzelni, hogy van annál előbbre való, hogy a gyere­kek testére ruha, lábbeli kerüljön. — Figyelj rám jól — intett kezével az em­ber. Az erdészetnél pénzt is, meg fát is kere­sek. A farészből megadom Rozundor úrnak a két kocsival, néhány szánnal pedig eladok. Majd Siófokra viszem, mert ott jobban megfi­zetik ... A fa árát hozzátesszük a pénzkereset­hez és ha többet nem, egy fél hold földet ve­szünk a tavasszal. — De János ...! — Várjál... Értsd meg, hogy földet kell vennünk. Abba az egy holdba, ami van, nem vethetek minden évben kenyérnek valót. — Te tudod, János — nyögte az asszony, s bár lelke tiltakozott a férje ellen, aki a gye­rekek téli ruháját, lábbelijét kifelejtette a számításiból, de azért egyetértőén bólogatott. Másnap reggelre Csillag a kocsi elé fogva indulásra készen állt, az udvaron voltak a gyerekek is. Nagy viháncolással csimpasz­kodtak fel a kocsi oldalára, a hátsó saroglyá- ra, miközben az nyikorogva kifordult a kapun. Aztán csend lett. A kocsi eltűnt az utca végé­nél. A gyerekek nehezen várták az estét. Minduntalan kiszaladgáltak az utcára, de hiá­ba... Nem jött apjuk a lóval. Szürkületkor egy ijedt arcú fiatalasszony rohant 'be hozzá­juk a kert felől, s remegő hangon kiabálta: — Jaj istenem, Szegény néni ... Nagy baj van ... Nem is merem megmondani ... — De mondjad csak, hadd tudjam minél előbb... Mondjad már, az istenre kérlek! — szipogta megilletődötten egész testében remeg­ve Szegényné, mire az asszony elnyöszörögte a keserű hírt, Szegényné aléltan csuklott ösz- sze a pitvaron. Borzasztó dolog történt... összeomlott Szegényók reménysége, bizodal­ma. Elvesztette a család a kenyérkeresőket. Meghalt Szegény János és elpusztult a lova is. Hogy s miként történhetett meg az e nagy sze­rencsétlenség, azt is elregéli az öreg tölgy ... Szegény János egész nap rönköt huzatott a lóval az erdőn. Szorította a heréltet, hogy be­csületet szerezzen munkájával az erucsznél, meg hogy a többi fuvarosok ne nevethessenek rajta. Meg azért is, hogy minél előbb gyara­podjon a földvásárlásra való... Az öreg pejkó viszont nem bírta az iramot. Azaz, hogy nap­közben még semmi baja sem látszott, csak néha-néha nagyokat fújt, úgy lószokásból... És mit ad isten: hazafélé az üres kocsi előtt egyszeresük térdre rogyott és néhány perc alatt kilehelte páráját. Szegény János úgy megijedt, hogy azt sem tudta hirtelen,..mi tévő legyen. Óda veszett minden terve, minden re­ménysége. S megriadt a gondolattól is, ismét vissza a béres sorba. Nem, ezt nem akarta. Más kiutat nem látott. Elkeseredésében in­kább a kötelet választotta, amely ott lógott a kocsilőcsön. Átvetette az öreg tölgy egyik ágán, arra kötötte fel magát. A favágók lelték meg, Segíteni akartak, de már késő volt. Az egyik öreg favágó a nagyfejszével keresztet vésett a tölgyfa oldalába, s keserűen megjegyezte: Az urak lelkén szárad, hogy Szegény János ide jutott. Lehangolt bennünket a szomorú történet, de azért cihelődünk, hogy útunkat tovább foly­tassuk, mert vigasztal bennünket a tudat hogy az a világ többé nam jön vissza, ame­lyikben Szegény Jánosok kilátástalannak lát­ták az életet... De az öreg tölgy regéjét út­közben sem falej tj ük el... Szűcs Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom