Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-01 / 282. szám

Vasárnap, 1957. december 1. SOMOGYI NÉPLAP 3 Kaposvár IS esztendeje szabad A HAZÁNKAT FELSZABADÍTÓ, diadalmasan előretörő szovjet hadsereg egységei 1941. decem­ber 2-án vonultak be városunkba. Ezzel Kaposvár vá­rosa is, mint pár hónappal később hazánk egész terü­lete, felszabadult a hitleri—szálasi hordák és tőkés földesúri rablóik uralma alól. Népünk végre az oly hosz- szú rabság után szabad lett és megnyílt előtte az út a boldogabb élet felé. Dolgozó népünk, pártunk, a munkásosztály vezeté­sével jói sáfárkodott kivívott szabadságunkkal, nem­csak a fasiszták által lerombolt gazdaságunkat állítot­tuk helyre, hanem rövid időn belül. eltakarítottuk a politikai porondról is a reakciós maradványokat. A munkásosztály kezébe vette az államhatalmat, megva­lósítottuk a proletárdiktatúrát és elindultunk a szocia­lista fejlődés útján. A felszabadulás óta elért eredmé­nyeink országos, megyei és városi viszonylatban is ha­talmasak, bármennyire is igyekeztek azt ellenségeink •— különösen tavaly, az ellenforradalom idején, de az­óta is — kissebbíteni, mocskolni, gyalázni. A felszabadulás utáni 13 esztendő alatt vitte győ­zelemre népi demokráciánk a parasztság évszázados harcát a földért, a nagyüzemek és bankok államosítá­sával megtörte a munkásság piócáinak gazdasági hatal­mát és kisajátította a kisajátítókat. Európa egyik leg- reakciósabb közigazgatása helyén népi közigazgatást szervezett. 12 esztendő alatt 100 milliárdot fordítottunk az ország ipari fejlesztésére. Ennek következtében a gyáripar termelése 1955-ben már 3 és félszerese volt az 1938. évinek. Ezen belül a nehézipar termelése több mint ötszörösére emelkedett. Az ipari termelés gyors­iramú növekedése tette lehetővé, hogy a nemzeti jöve­delem 1955-ben 60 százalékkal volt magasabb, mint 1949-ben, a növekedés üteme kb. hatszorosa a Horthy Magyarország 1929. és 1933 közötti nemzeti jövedelmé­nek. S folytathatnánk a példát és hasonló eredményeket tudnánk kimutatni az oktatás, a kultúra, az egészség­ügy területén is. Ha csak szűkebb hazánk, Kaposvár fejlődését nézzük, akkor is hasonló képet látunk. Amíg a felszabadulás előtt Kaposvárott egyetlen gyár volt, a Cukorgyár, addig olyan üzemekkel gyarapodott vá­rosunk, mint a fonoda, s ezenkívül számtalan jelentős vállalat létesült városunkban, melyek mindegyike több száz munkást foglalkoztat. Kaposvárott is régen meg­szűnt a munkanélküliség. Városunkban komoly közok­tatási intézmények létesültek, többszörösére emelke­dett az általános, iskolák, a középiskolák tanulóinak száma, nem is beszélve a dolgozóéi iskolájáról, a leve­lező oktatásról. Amíg a felszabadulás előtt 4 óvoda és egyetlen bölcsőde sem volt, addig ma 13 óvodás nap­közi otthonban és 5 bölcsődében gondozzák a dolgozók gyermekeit. 1955-ben állandó színházat kapott Kaposvár. Az el­múlt 13 év alatt állami beruházásból 248 lakás épült, magánkezdeményezésből 328; évente jelentős összegeket fordítunk a város parkosítására, köztisztaságára. A leg­utóbbi 3 év alatt 7 artézi kutat f úrattunk és 7967 mé­terrel hosszabbítottuk a \ áros vízhálózatát, kivezettük a perifériákra is a vizet, a villanyt. Történt tehát váro­sunkban is egy és más a dolgozók életszínvonalának emelése érdekében. Eredményeinket azonban csak úgy tudjuk eléggé megbecsülni, ha ossz: hasonlítjuk életünket azzal, ami­lyen nyomorúságos „ sót juttatott a felszabadulás előtti Horthy fasizmus -épünknek. Az emberek keveset beszélnek és könnyen . iíelejtik azt, hogy miként éltek 13 esztendővel ezelőtt ebben az országban, ebben a vá­rosban. Ritkán hallani szót pl. arról, hogy alig 13 esztendő­vel ezelőtt korlátok nélkül ült tort itt az úri bitangság, hogy a parasztot semmibe vették, a szolgabíró, a jegy­ző, a csendőr volt a mindenható a faluban, a szegény­parasztnak csak kevés, de annál feketébb kenyér jutott. A tbc, az egyke, magas csecsemőhalandóság tizedelték, kevésnek gyermeke járta ki a 6 osztályt, középiskolába, pláne „egyetemre, csak nagyon kevés jutott el. Egy altiszti állás elérhetetlen álom volt, és 3 millió volt — a búzatermelő magyar kánaánban — a nincste­len koldusok száma. Ritkán jutott a 80 filléres nap­számhoz, de azért külön robotot kellett töltenie, mint ahogyan az odúnak sem nevezhető lakásért is. Kevesen emlékeznek a bolettára, arra, hogy évente sok-sok kis- birtok felett perdült meg a dob, és jutott a föld a bank kezére. S az ipari munkanélküliek? Kivert ebek módjára jártuk az országutakat, hidak alatt vagy barmok «dóm­ján aludtunk és néha végigkoldultuk a falvakat, hogy az éhségtől fel ne bukjunk, mialatt a családot az elma­radt lakbér miatt a háziúr az utcára szórta. Az ellen­forradalmárok sokat szajkóztak az ifjúságról, az értel­miségről, azt igyekeztek bizonyítani, hogy milyen nehéz ezeknek a sorsuk. Elhallgatva, hogy az ifjúságnak a tanulásért fizettünk, hogy az alig végzettek már ko­moly álláshoz jutottak, elhallgatva, hogy milyen anya­gi és erkölcsi megbecsülésben részesítettük az értelmi­séget. Mi volt ezeknek a sorsuk a felszabadulás előtt, abban a rendszerben, amelyet az ellenforradalmárok vissza akartak hozni. Ne feledjünk és ne hallgassunk! Ne tűrjük, hogy a felszabadulás előtti múltat, amely oly sötét és nyo­morúságos volt, az imperialisták, a külső és belső ügy­nökeik, az úri bitangok hamis, napsugaras színűre má­zolják és ne tűrjük, hogy a népi demokrácia 13 esz­tendejének hatalmas vívmányait pocskondiázzák, gya- 1 ázzák. Emlékeztessük a feledékenyeket, a kétkedőket, az ifjúságot a sötét, nyomorúságos régi világra. ITT AZ IDEJE, hogy végre megtanuljuk becsül­■ ni elért eredményeinket, boldog jelenünket, és soha se feledjük el, hogy 13 esztendő nagyszerű ered­ményeit a nagy szovjet nép segítségének köszönhetjük. Városunk felszabadításának 13. évfordulóján a szeretet és hála érzelmével forduljunk nagy felszabadítónk, ba­rátunk, a Szovjetunió, a szovjet nép és a dicsőséges Vörös Hadsereg felé, akik kétszer szabadították fel városunkat, hazánkat. Mikecz János KIS TÖRTÉNET — tanulsággal Mideq, esős novembervé*gi réggéI volt. A megvadult szél komor, fekete felhőket űzött az égen. Az élesen csí­pős levegőben már a tél közeledte ér­ződött. A város már hangos a mun­kába siető emberek beszedőtől. Két diáklány megy az iskolába. Mindket­tő csinos kabátban, kezükben a jól megtörött táska. Beszélgetnek. Bi­zony nem valami vidáman folyik a tere-fere. Marika, aki kívül megy, ie- hangoltan szól: »Nekem ma nincs egy csepp kedvem sem«. Olyan álmos, rossz idő is van, ilyenkor nincs sem­mi hangulatom, ügy érzem,, nem is lesz ma már. Nem tudnék semmiért sem nevetni. Púiért is van ilyen idő?« Az egyik ház előtt egy sötétkék sze­mélyautó áll. A volán mellett egy erős, barna katona ül. Talán vár va­lakit? Marika arcáról, mikor az autót megpillantja, eltűnik * rosszkedvű, közömbös tekintet. Jaj. de ismerős ez az autó! Vajon ő? — kérdez kételked­ve. Közelebb őrnek. Ö az, ő az, a bá­tyám! — kiáltja, s otthagyja a ba1 át­nő ét, fut az autóhoz. Az erős katona is kiszáll, s a két boldog testvér ösz- szeöielkezik. Az cg is ekkor mintha világosabb lenne, s az arramenő em­berek is elmosolyodnak kissé. Meny­nyi mindent beszélnek az alatt a né­hány perc alatt! Marika gyorsan el­mondja ml minden törtónt vele, s miután megígérted bátyjával, hogy nemsokára haza ön szabadságra, s akkor nagyon sokat lesznek együtt — elválnak. Marika akkor egész nap na­gyon jókedvő volt, vidámság ragyo­gott az arcán, s az a kis boldogság minden rosszat eloszlatott. Kis történet ez, de nagy tanulság. Miiven jó is, hogy az embert szedeti valaki. Ezt mutat a: szeretet kell az embereknek, szereteti Nagyon-nagyon nagy szeretet! KISS ZITA l. glmn. tanuló. Jt iL/o&fiÁá jegy ... A karmester felemeli a kezét. A zenekar feszülten ügyel a következő mozdulatra, amely a húrok és a dobok megszólalását jelenti majd. A nézőtéren néhány századmásodper­cig csend van. A karmester válla megrándul, hogy a következő pilla­natban lökést adjon a karjának... Ekkor a középső páholyban meg­mozdul egy szék és négy lábával re­kedt .hanggal végigcsúszik a padlón. A bőrkabátos bújva boevickél a széksorba. Egy pillanatra újra néma csend. A karmester elérkezettnek látja az időt: beinteni készül. Ebben a pillanatban felzörög újra a szék­sor, most már ki tudja hányán oson­nak botorkálva a helyük felé. A karmester idegesen hátra kapja a fejét. Megint, megint székzörej, me­gint futás. A karmester keze elfárad és beint A szék és padsorok között még mindig szaladgálnak és a zaj növekszik. Hát kérem, az én idegeim vasból vannak, d>e megmondom, amit elő­ször gondoltam: ez a viselkedés a hallgatóság részéről túllépi már a lolketlenség határát és közel áll ah­hoz a műveltségi szinthez, amelyet úgy hívnak: barbarizmus. ... Mindig sok élménnyel olvastam, valahányszor kezembe került Koszto­lányi Dezső: Este este kezdetű költe­ménye. «-Este este árnyak ingának, bezár­juk ajkainkat, figyelünk a kósza neszre. E<gr vonatfütty messze, mesz- sze, aztán a csend jő... Ugye milyen szép? Egy vonatfütty, messze, mesz- sze ... Egy vonatfütty, nem kettő, nem három és nem száz, és nem egész éjjel... Na (da persze Koszto­lányi nem Kaposváron élt, szeren­cséjére, mert azt hiszem ez a köl­temény aligha született volna meg és MIHÁLY MARGIT: Búcsú lm kivisznek a régi házból, Mert a te házadból kiléptél. Elmentél, vissza sem néztél. Örömödre, örömükre, Milyen bölcsen cselekedtél. Tudom, ezen a búsuiáson, Könnyes toron, jajongó gyászon Velem együtt nevetnél. Szúette, roskadt bútorok, Elfedezett arcú tükrök, Kifakult apró örömök, Sárgult képek és koszorúk. Dohos, poros emlékek, Gyertyafénnyel, nagy pompával, Tömjénfüsttel, sok imával Emlékeznek halálodról. ha igen, akkor sem így. A kaposvári pályaudvar masinisztáinak jóvoltá­ból ugyanis lehet bőven mozdony­füttyöt hallani nem egyet, nem ket­tőt, hanem százat, elnyújtva, ská­lázva. szaggatottan és néha koncert- ban. Elhatároztam, hogy egyik alka­lommal én is írok ilyen esti verset. De valahogy így: Este, este vonat­fütty .nélkül, .megjön a csend és tart egy éjen át... Csak attól tartok, ehhez az idő­ponthoz nem Lesz szerencsém. — di. * * * Valaki, pontosabban egy vándor­mozis nemrég otthagyta névjegvét a porrogszentkirályi kultúrotthonban. A kis kártyalap elkeserítő képet fest róla. Tulajdonságait így szűr­hetném Le: Lusta, hanyag, rendetlen, felületes ember, aki nem becsüli meg munkakörét, szerszámait és nem akar tudni a közös tulajdon szentségéről. Előző este vetített a faluban. Meg­számoltam, tizenkét darabban hagy­ta szét felszerelését A filmtekercs­ről másnap délután is lecsavarodva, összegubancolódva lógott a film az asztal alá. Csavarhúzó, különböző gombok, fedetlen gép, poros, csak úgy sarokba állított hangszóró, ez volt kezemunkájának . másnap is látható nyoma. S a felszerelés így elárvultán, elkeseredve várta, hogy lovaskocsival átszállítsák Por.rogra. Ez lenne hát Bíró János névjegye? A gép és tartozékai erről árulkodtak. De el lehetne, s el is kell tüntetni a kis papírlap sötét foltjait A vetítő­gép nagy értéke a társadalomnak, a kis falvak népének. Társadalmi tu­lajdon, melyet vagy megbecsül a ke­zelője, vagy másnak kell átadni...-ri­z f- O 1' Ó Az elmúlásról újabb csudát Láttak a megtört ablakok. Vakok, látók, holtaik és élők. A kimentek és kimenendők, Régi és legfrissebb rokonok, Mennyien szerettek, láthatod, Arcod felett riadt mereven, Döbbenten megbámulták egymást De már irigyen, marakodva, Kutatva és gyanakodva, Magukon alig uralkodva, Még száll kántáiás és zsolozsma, Szentelt víz, ima alamizsna, A sötétet még meg sem szoktad. Vörösre sírt rokoni szemeli, Még a fakó papucsodon is Könyörtelenül osztozkodnak. ©GOGOOOOGOOOOGGOQOOOOOOOOOOGGOOOGOOOGOOOOGOOGOGO £ 3OOOOOGGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO0OGOOGOGOOOOGG0GGX 3OOOOOOOOGOOOGQOGOOOGG0GGGOO VASÁRNAPI TÁRCA MEGBÉHáS Btry régen ismert elvtárs mondta ei nekem ezt a vele megtörtént esetet. * * * Megtartottam a város egyik hiva­talában a számomra .kijelölt politi­kai előadást és kiléptem az utcára. Kicsit zúgott a fejem és tüzelt az arcom, mint általában az előadóké egy-egy ilyen hosszú beszéd után. A késő ősz szokatlanul meleg volt, szitált az eső. Én ilyenkor is fedetlen fejjel járok, mert nem sze­retem a kalapot s most különösen jól esett, hogy a vízpermet hűtötte kissé az arcomat. Egy pillanatra visszagondoltam a délutánra, elébem villant egy-egy arc a hallgatóságból, egy fintor az egyik mondat után. egy őszintén fi­gyelő szempár, s .kicsit engem is meglepett a már régem nem tapasz­talt figyelem, amely nem nekem, hanem a mondanivalónak szólt. Ez elégedettséggel töltött el. Agyam­ban azonban azonnal feltolult en­nek a gondolatnak az ellentéte, amely az ellenforradalom óta min­dig velem van: «ne legyenek túlsá­gos illúzióid, ne légy elégedett, mert a baj akkor kezdődik, amikor azzá leszel« Ekkor megéreztem, hogy valaki követ. Hirtelen hátrafordultam. Való­ban, így volt. Az aranykeretes szemüvegű fiatal­ember jött felém, akinek láttán már az előadóterembe lépve, felhú- zóöott a szemöldököm, «mit keres ez itt?« — gondoltam magamban, de senkinek sem szóltam róla. Az előadás lekötött, gondolataim szövésére fordítottam a gondot, mert sok magas képzettségű, vagy polgárember ült velem szemben és minden szavamra vigyáztam, más­részt a virtus is elkapott, hogy «lássák, mi munkásokból lett veze­tők is tudunk valamit.« Emberi gyengeség — dohát mit tehetek ró­la? Én is ember vagyok, ugyebár ... Néha azért odaraillamitottam a fiatalemberre. «Mit gondolhat ez vajon? Hisz éppen egy éve...« De az arauyketetes szemüveg mögé nem lehetett látni. Az arc mozdulatlan maradt. Odaért hozzám és megszólított: — Ne haragudjon Kapás elvtárs, hogy megszólítom ... Tudom, ön nagyon haragszik rám ... Hümmögtem. Nem haragudtam rá — egyenesen gyűlöltem. Nekünk személyes elszámolni valónk volt. Egyike volt azoknak, akik a kom­munista vezetők foört&nbeviMénéi a tömegben asszisztáltak a fődema- gógoiknok. akik Napóleon-pózban a lépcsőről Iázítottak, és szívükre tett kezekkel ígérgettek mindenfélét, csak tervük sikerüljön. Ezt a szemüvegest jól megjegyez­tem. Néha odament ahhoz a főor- dítóhoz, aztán elvevvült a három- százas «tömegben« és onnan, ahol volt, mindig újabb és újabb köve­telés hangzott el. Aztán sikerült a tervük: azokat elhurcolták a maguk­ból kivetkőzött, felhecceit emberek között. Szemem akkor egy pillanatra ösz- szevillant a szemüvegessel. Én elke­seredett és szomorú voltam, amaz gúnyos és kihívó. Nem szóltunk egymáshoz, de tudta, mit gondolok. Ismert engem. Azóta, egy éve, párbajozott te­kintetünk, ha néha találkoztunk. Én haraggal és megvetéssel, ő moc­canás nélkül is kihívóan nézett. Égy ideje azonban mintha a gúny eltűnt volna arcából. Tűnődött? — Tudom, hogy haragszik — is­mételte —, ezért szeretnék önnel beszélni ... Elkísérném ... — Hét igen ... Tessék, menjünk hazafelé — mondtam neki. Átmentünk lassan az úton. Lát­hatóan zavart volt. Elgondolkodó tartózkodásom miatt? Ekkor, ma­gamnak is váratlanul, én tettem fel a kérdést: — Maga ügye volt már a rend­őrségen? t— Igen — válaszolt gyorsan. — El­engedtek. Nagyon szépein bántak ve­lem, mindent kikérdeztek és én mindent őszintén elmond* am. úgy, 'ahogy most Önnek szeretném.,. — Tessék, hallgatom. Még mindig gyanakodtam. Vala­mit érezhetett ebből, mert beszéde zavart volt, hebegett. Hallgattam... Hogy mi minden kavargóit közben 'bennem? — Szóval — kezdte — én tulajdon­képpen a, gimnáziumban semmi kü­lönösebb dolgot sem csináltam ... Az egész dologba csak mint a fiúk megbízottja keveredtem bele... Akkoriban nagyon nagy, volt a zűr­zavar. nálam nagyobb emberek sem láttak tisztán ... nem hogv egy ilyen fiatal, mint ón... Csináltam, amivel megbíztak... Meg aztán hibák is voltak ... — És az a délután, ott a parkban, meg előtte a szobornál? ... Láthatóan összecsufclott. — Hát igen. arra a hétre meg­őrültem ... Nem is tudom, mi volt velem... Csak később es »méltóm rá, mit csináltam ... Tudja, Kapás elv­társ, később felmentem Pestre a sógoromékhoz... Ö a Honvédelmi Minisztérium vezérkarában dolgo­zik ... Kommunista ... Bujkálnia kellett... Nővéremet a tiszti ház­ban már a falhoz is állították az ellenforradalmárok... Mikor mind­ezt nekem elmondották, szinte magamtól megundorodva jöttem haza... Csönd ült hirtelen közénk. Már sötét volt, néztem magam előtt az esővert járdát, a fényeket, melye­ket a kirakatok vetettek rá. «Hát igen, az élet furcsa játékokat te­remt« — gondoltam, és még sok minden mást is. — A bátyám is ... A bátyám volt az egyik, akit a somogyi Fehér Könyv is említ, hogy az egyik köz­ségben megmentette a párttitkárt, akit agyonvertek volna — — Igen, igen, de ez nem maga ... — Sajnos... De most mér mit tegyek? ... Szóval, ezért akartam önnel beszélni... Már régen sze­rettem volna... A kapuban megálltunk. Látha­tóan várta a válaszomat. — Mos mit csinál? — kérdeztem kitérően... — Leérettségiztem, most szándé­kosan választottam magamnak ezt a hivatalt. Sokat kell vidékre járnom, sokat lehetek az emberek között... Nagyon szeretem az iro­dalmat, verseilet, novellákat írok, persze egyelőre az íróasztalomnak... Álltunk az esőben ... Ernyőjét készségesen fölém is tartotta... Egy pillanatra megnéztem. Maga­sabb volt nálam, vállas, fekete fiú, ha öregszik majd, nagy darab ember lesz belőle. Csupa egészség rajta minden. «Neid semmi gátja nem volt, amit át kellett ugrania« — gondoltam —, «neked még a tanulás is az volt a többi mellett. Te nem tanulhattál csak éjjel; izmodat, ve­rejtékedet, fiatalember éveidet ad­tad oda, hogy valamit tudhass a világból. S most rosszak a fogaid, szíved, elhasználódtál, idő előtt S neki ez mind semmi...« Szóval volt bennem egy kis irigység is. mint az idősebb férfiban a fiatallal szem­ben. De ezt könnyű volt elnyomni magamban. Mit mondjak neki? Ezt-e, vagy hogy a magyarkodást nem a szóla­mok teszik? Az ő német és az én magyarhangzású vezetéknevem sem bizonyít semmit, s attól én még lehetek rossz magyar, ha a szocializmust megtagadom. Eszembe jutottak a hiábavaló éi szakázások a falvakban, a jószándék, amelyet kiforgattak és gyfilöltté tettek, a megaláztatások súlyos napjai, a börtönéjszakák ... S ő most iroda­lomról beszél, amelyet szeret, s amelyen én is fel nevelődtem .De mikor ér el majd ő odáig, ahová en, elér-e egyáltalán? S őszinte volt-e ■hozzám? Csak annyit mondtam neki, na­gyon csendesen: — Jó munkát, kívánok magának, maga még fiatalember ... S kezet nyújtottam neki. Meg­köszönte. még néhány szót magya­rázkodott. s elment. Megéreete-e, mi van szavaim mögött? Megértett volna, ha elmondom neki, amit gondolok? Esett az eső. Egy pillanatig még utána néztem. Arra gondoltam, mindannyiunk­nak ezer éveket kell legyűrnünk magunkban, hogy az igazi embe­riesség győzedelmeskedjék.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom