Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-25 / 302. szám

2 SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1957. december 8$. i;z 4 M/ POLIT KÄDÄR JANOS EL VT Ars ( pártunk Központi Bizottságának első titkára, a forradalmi munkás-pa­raszt kormány elnöke mintha csupán a termelőszövet­kezet tagjaihoz és a meghívott látogatókhoz szólt volna a barcsi Vörös Csillag zárszámadó közgyűlésén. Szavai azonban nem fértek el a művelődési otthon tágas nagy­termében — áthatoltak annak falain, s a megye, az or­szág népének fülébe jutottak. Mert nemcsak egyetlen közös gazdaság és neon is a magyar szövetkezeti moz­galom építőinek, hanem hazánk minden, a szántóföl­deken dolgozó emberének, a munkásosztály paraszttest­véreinek: címezte mondanivalóját. Az ország dolgáról szólt az ország vezetője. Értse wég és kövesse a város útmutatását a falu: a munkás, meg a paraszt testvéri összefogásából születik., fejlődik új, szocialista rendünk. Ha erős ez a szövetség, akkor erős a mi államunk, s akkor sikerrel megbirkózunk íeözös bajainkkal. Másként viszont nyugtalanul nézhe­tünk jövőnk elébe. A rounkás-paraazt egymásra találás izmos karja helyezte sírjába a földesúri világot, s ami­kor ez a tetszhalott kezdett ismét erőre kapni, a gyárak és mezők népe újra együtt diadalmaskodott a vissza­settenkedni igyekvő múlt fölött. Aztán nézeteltérés tá­madt a két szövetséges között és két fontos kérdésben: a kötelező begyűjtés ás a termelőszövetkezeti gazdálko­dás dolgában. Egyiket, az előbbit már rendbehoz+u’-- az ellenforradalom szétverésére, szocialista vívmányaink megvédésére született forradalmi kormányunk — amely ■evében is kifejezi azonulását a munkássággal és pa- ■wzteággal — a szabadfelvásárlás rendszerét honosí­totta meg. Eme intézkedés helyességét perdöntőén bebizonyította az élet. Nem árt emlékeztetni arra, hogy még a nyár elején is akadtak kételkedők, akik így véle­kedtek: »majd a cséplés után meglátjuk, lesz vagy nem lesz begyűjtés-«. Azóta mindenki tapasztalhatta: a kor­mány állja adott szavát! És mi lesz a másik dologgal? Vem mondunk le a szövetkezetekről, erősítjük, támo­gatjuk, fejlesztjük őket — mert a falun is a szocializ­mus végcél! Ez a mi politikánk — mondta Kádár elv- tó«. Haladásunk iránytűje egyenes utat mutat Zsákut­cák, kitérők, bármely oldalra való csapkodás nélkül alkarunk és fogunk előbbre menni. Helyesli a falu dolgos népe a pártnak és a kormánynak ezt a követ­kezetességét. A földjét, jószágát szerető minden egyéni gazda megnyugvással hallja az országvezetés megmá­síthatatlan döntését: »Azt akarjuk a jövő évben, meg azután is, hogy minid a termelőszövetkezeti, mind az egyénileg dolgozó paraszság boldoguljon.- E politika-' hitvallás ellenkezője méltatlan lenne pártunkhoz, népi kormányunkhoz. Ám az öreg nap mind keltében, mind nyugtában egyre kevesebb cöveket lát a kisparcellák között. A világ mezőgazdasága mind messzebbre jut a nagyüzem útján. Mi a szocializmus felé menetelünk — erre a vágányra kell vezetnünk a kisárutermelő parasztgazdaságainkat is. Nemcsak számos érvet dik­tál, hanem megannyi példát is mutat az élet arra, hogy a föld szövetkezeti művelése több és olcsóbb termény- nvel fizet, mint az egyénileg végzett szántás-vetés. Beszéljünk erről a dolgozó parasztokkal — ők pedig gondolkodjanak sorsukról, jövőjükről és e szerint szab­janak helyes irányt életük folyásának. MEGÉRTÉS, TÜRELEM felvilágosítás — a parasz­tok iránti magatartás normáiként ezt szabta meg pár­tunk és kormányunk vezetője. Igen, értsük meg a föld­műves embereket, akiket a kapitalista múltból hozott keserves^ emlékeik még mindig fogságukban tartanak. A sötéttől sötétig robotoló cseléd kiszolgáltatottságának ókát a vagyontalanságban látta. A törpebirtokos éjt nappallá téve dolgozott, hogy megvédje pár barázdányj földjét a dobrakerúléstől. A magát középparaszti sorba feltornászott ember meg attól rettegett, hogy vissza­süllyed a vékonyabb kenyeret adó kisbirtek nívójára A nagy bizonvtalanság erősebb-gyengébb karia fonta körül a földműves nép derekát A parcellához juttatott egykori cselédséget, meg a bankuzsora rémétől megsza­badított parasztságot ma ez a kérdés emészti: »mi lesz vélem, ha beadom a vagyonomat a közösbe?- Él és hat ez a nézet — számolni kell vele és keressük meg, mi mondatja a paraszttal a szövetkezetbe hivő szóra a nemet. De mi nemcsak tudomásul vesszük a múltat s jelent, hanem tudatosan fáradozunk az avult dolgok megújításáért, az emberek maradi gondolkodásmódjá­nak megváltoztatásáért. Türelemmel és okos szóval érünk célt Türelemmel azért, mert ennék hiánya a meggondolatlan cselekedetek hajtórugója. Okos szóval pedig azért, mert abból ért minden gondolkodó pa­rasztember. Megtanultuk a leckét — messze elkerüljük a múlt tévedéseit. így válthatja fel a szövetkezet kér­désében is a nézeteltérést az egyetértés a munkásság és a dolgozd parasztság között. Ezért munkálkodunk — mert ez a mi politikánk! Nemcsak felszólalást, nem is csupán beszédet, ha nem beszélgetést hallottak a művelődési otthonban ösz- szegyűlt barcsiak és vidékiek. Kádár elvtárs szavai előtt a tsz-elnök beszámolója, majd néhány hozzászó­lás hangzott el, melyek egyes kitételeit megerősítette, más állításait pedig cáfolta a kormányfő. Felelt a kér­désekre, állást foglalt a kérdésekhez, tehát kétoldali beszélgetés volt ez — az országvezetés és a nép folyta­tott eszmecserét egymással. Amikor az egyik vései egyéni gazda föld- és adópanaszokkal hozakodott elő, a hallgatóság tömött sorain élénkülő moraj hömpölv- gött át. így akarták tudtára adni: helytelenítik, hogy nem a »napirendhez- szól hozzá. Erre Kádár elvára bátorítóan közbevágott: »Mondja csak nyugodtan, amit elgondolt — azért vagyunk itt, hogy meghallgassuk.« És ömlött a szóárad'at a beszélő szájából. Pártunk első titkára félreérthetetlenül megmondta: a tízes rendelet­től a földrendezésben sehol nem térhetünk el; az adót pedig a törvény előírása szerint kell megfizetni. De szóba hozta a morajlást is: »Meg kell hallgatnunk az embereket/« — mondotta. Ez a szocialista demokrácia követelménye! Hadd nyilvánítsa véleményét a nép, s ha a jószándék okos javaslatokat mondat vele. szívlel­jük meg tanácsát — ha pedig rossz irányba akar térí­teni bennünket, ne hagyjuk magunkat, hanem győzzük meg nézete tarthatatlanságáról. EMBERI MÖDOW bánni az emberekkel — ez a lelkiismereti parancs íródott bele a miniszterelnök min­ijén szavába. A párt eszméinek terjesztője ne ellensé­gét, hanem a mi politikánkat még nem értő, annak helyességéről meg nem győződött embert lásson a kis- parcellájához ragaszkodó egyéni parasztban. A szövet­kezeti tagok tegyenek róla. hogy ne örök harag legyen köztük és a kilépettek között, hanem testvéri kézzel vezessék vissza a közös útra az eltévelyedetteket. A mi húsunkból, Vérünkből való megtévesztett embert ne közösítsük ki sorainkból, ne lökjük oda az ellenség tárt karjaiba, hanem segítsük, hogy megszabaduljon tévedé­seitől és hívjuk: jöjjön velünk együtt. A magatehetet­len szövetkezeti parasztemberekről emberségesen gon­doskodjék a szövetkezet. A dolgozó emberek nyugalmá­nak, békességének, életének biztosítása követeli meg tölünk azokat az intézkedéseket, amélyeket a ránktá­madó ellenséggel szemben foganatosítunk. A múlt rendszer miniszteriális emberei lenézték, mérv"*—“ók a kétkezi munkát, az értéket a1 keió dolgozót.— a mi kor­mányunk elnöke pedig a dicséret és elismerés hangján szól a szorgalmas parasztságról, amiért fáradságot nem kímélve ebben az évben is kivette a földből az ország kenyerét A KOMMUNISTÁK a marxizmus—lentnizmusnak a gyakorlat tüzében megedzett elveit vallják. E zsinór- mértékhez kötelesek most is és a jövőben is cselekede­teiket igazítani. Pártunk a legmagasztosabb célokat tűzi a dolgozók elé: a haza, a munkás-paraszt állam, a szocializmus és a béke védelmét. Úgy jutunk végig ezen az ütőn, ha erősítjük azt az egyetértést, amely az >rszágvezetés és a nép között 13 hónap alatt szívós, tudatos munka árán klkovácsolódott. A vezetés és ve­retettek összeforrottsága és számos más siker hirdeti í párt és kormány politikájának igazságát. Azét a po­étikáét, amelyről munkás- és parasztmilliók vallják őszinte szívvel: ez a mi politikánk! KUTAS JÓZSEF A villanyvonal' A karácsonyfa díszítése be fejező­dött. Apa és anya egy pillanatra még megálltak, visszanéztek az asztalon álló, csillogó fára, s szokásosan só­hajtottak. Ebben az esztendőben me­gint kevesebb szaloncukor jutott az angyalhaja* ágakra, megint kevesebb ajándék az asztalra. Anya keze alatt megmozdult a szo­baajtó kilincse. Kisfiúk. Pisti dugta be szőke fejecskéjét a konyhából, s félónk, kíváncsi hangon érdeklődött: — Bejöhetek már, apuka7 .. 4 — Iqen, kisfiam — válaszolta az apa furcsa, fátyolos hangon. A gyerek a hatévesek vidámságéval ugrott közéjük, hogy egy pillanatig szótlanul csooálja a gyertyafényben tündöklő fenyőt, s utána az asztalra vesse tekintetűt] milyen meglepetést is tartogat számáré az idei karácsony. Halk újjongással fedezte fel anyu ül selyemharisnyája és apa ingnek vaié nyári vászon anyaga között a neki szánt társasjátékot, lovaskatonát és képeskönyvet. Mindent gyorsan né­zett meg, hogy akkor aztán tovább kereshessen, hátha talál még vala­mit. Szerényen meghúzódva az asz­tal egyik felén meg Is leibe a »nagy« ajándékot, a hlntalovat. Igaz. Ilyet nem először látott, ott álK már egy tavaly, meg két éve Is a fenyőfa alatt, de azok már tönkrementek. — UJ hintaló, új hintaló — lelken­dezett, s már fel is pattant a paripa hátára. — Dehogy új az, fiacskám. Már két esztendeje nem kapsz te új hinta- lovat. Ez az első, a régi. Nincs énne­kem pénzem újra, csak a régi átfes­tésére, felsör ón yezósóre — akarta mondani az apa, de még idejében meggondolta magát. Miért rontsa el Pisti kedvét, amikor úgy örül, meg aztán ő nem is érti, hogy nincs pénz. Kiment a konyhába. Néhány perc múlva mindhárman az asztalhoz ül­tek. Előttük ott állt a karácsonyesti vacsora. A kát felnőttnek valahogy nem esett Jól a rántott hal. Csak Pisti evett Jó étvággyal. Eqyszerre azonban az ő keze is megállt egy pillanatra. — Apuka — szólt —, hol van a villanyvonat? Hiszen azt ígérted, hogy most karácsonyra megkapom és nem látom sehol. — Nem tudom, kisfiam, nem tehe­tek róla — ez idén nem kaphattad meg ... — De hiszen már az elmúlt érvben is megígérted ... Tudod ... olyat, amilyen a Palinak is van... — aka­dozott a kisfiú, s arcán lassan véqlg- gördült egy nagy könnycsepp. A szülők egy szót sem tudtak szól­ni. Csak nézték egymást és egyetlen gyermeküket. Szánták őt Is, maqukat Is, amiért ilyen nyomorúságos sze­génységben élnek ... Az asztalon álló tálban kihűlt a rántott hal. Senki nem vette észre, mert egyikük sem tudott egy falatot sem enni már ezen a ka­rácsonyestén ... * * * Iqy mesélte el egy lóbarátom a kis Pisti vlllanyvasút nélküli karácsonyát. Még azt is hozzátette, hogy nemcsak abban az évben, de a következőkben sem találta meg a fenyőfa alatt az annyira áhított Játékot. Édesapja hiába dolgozott estétől reg­gelig a csarnokban, hiába vállalt még mellékes munkát is azért, hogy csa­ládjának nagyobb falat kenyér Jus­son — az annyiszor megígért ajándék árát C9ak nem tudta összeszedni. Pe­dig felesége, a kis, törékeny asszony is Igyekezett segíteni gondjaiban. Egy nagy áruháztól fehérnemüvarráet vál­lalt, s nagyobb ünnepek előtt sokszor még éjjel két órakor is hajtotta a varrógépet. — Ne dolgozz annyit, ne tedd tönk­re magad — kérlelte őrökké férje, de ő mindig egy szóval le tudta szereim: — Tudod Jól, most új cipő kell a gyereknek, mert a régibe már be­folyik a víz ... moit egy téli sapkát akarok venni Pistinek ... most egy kicsit le akarom küldeni a Balatonra Ir énék hoz, mert levegőváltozásra van szüksége... — s ezek mind oúysn érvek, amelyekre nincs mit válaszolni egy apának, aki szereti egyetlen flát. Elmúlt hát egy sor karácsony anél­kül, hogy Pisti végre ott találhatta volna a fa alatt a villanyvonatot. Amint szaladtak az évek, s ahogy nö­vekedett a fiú, úgy érezte, milyen ha­talma van ennek a szónak, hogy nincs. — Nincs, de lesz. Lesz, majd ha én megnövök. — Hirtelen maga le meoljedt egy karácsony este attól, amit gondolt. Majd, ha megnő? Hátha ugyanolyan sors vár rá Is, mint apjára, anyjára. Hátha fáradságot, levertséget nem te- ynerve, hajnaltól éjszakáig kell neki Is dolgoznia azért, hogy legalább a legszükségesebbet megszerezhesse magának... és majd családjának ... S eljött 1945 karácsonya, ó, hány­ás hányezec kisember lélegzett egy kicsivel bátrabban a körülzárt Buda­pesten, amikor az ünnepi eat zenéje­ként meghallották az ágyúdörgéat. Hányán gondolták: Jövőre mér máé­ként teszi Bűn-e, hogy Pistinek ekkor »« a villanyvonat Járt az eszében? Bün-e, hogy a kis Inas ott a műhely­ben néha hallgatózott, amikor a se­gédek beszélgettek s örültek, hogy a nácik vógre emberükre találtak. Ha az úgy tesz, ahogy az idős lakatasok mondják — gondolta a fiú a kará­csony esti vacsora közben, melynek csendjét néha hatalmas ágyúdőrej za­varta meg —, akkor, mire felnövök, meg ve hetem magamnak a villanyvo­natot ... Néhány esztendő múlva azonban már csaknem teljesen elfelejtette gye­rekes vágyát: a villanyvonatot. Más, komolyabb kívánságok léptek a he­lyébe. AJándűk, Ilyenkor karácsony­kor apának, anyának és később már a kislánynak, a kedves Erzsikének Is. Erzsikének, akivel, mióta elvégezte a technikumot, Jegyben jártak. Ez, az 1952-es karácsony volt az utolsó, amit még »külön« töltöttek. Egy esztendő múlva már kettőjüknek is lesz fenyő­fájuk az új otthonukban. S lám, már az első karácsony is milyen meglepetéseket tartogatott. A kis asszonyka néhány nappal az ün­nep előtt közölte boldog pirulással o hírt: ne ^sokára új családtag érke­zését várhatják. Pisti egy percig csak állt. Némán, mozdulatlanul nózfce asszonyát. az­tán lassan, óvatosan, túláradó szere­tettel megcsókolta, s a következő pil­lanatban már rohant az utcára, a kör­út forgatagába, lobogó sállal, bégem­ből ri lan téli kabátban. Eg/szer valakinek nekiszaladt. — Pocsánat — Illegte 9 megtor­pant. Fényesen kivilágított kirakat előtt állt. Játékmackók, babák, Hnta- lovak tekintettek rá az üveg mögül. Közöttük pedig ott futkározott két, fényes lámpával az orrán, egy kis zöldbe festett villanyvonat . .. Villanyvonat... a villanyvonat... — motyogta magában és berohant az üzletbe ... ... Amikor karácsony este felesé­gével ott álltak a fenyőfa alatt, egyi­kük sem tudott szólni az örömtől. Csak nézték a sok ajándékot, amelyek között a fő helyet egy rvagy doboz foglalta el, magába rejtve néhány kis vasúti kocsit és egy villamos moz­donyt, meg sok vasúti sínt: a vil­lanyvonatot. A villanyvonatot... a nemsokára megérkező kis Jövevény első ajándékát... Weldlnger László Jól sáfárkodik a nép bizalmával Még nincs egészen nyolc óra s kicsit várakozni kell a belegi tómácsház ajtaja előtt. A hivatalbe­liek közül elsőnek a gazdasági fel­ügyelő érkezik. Kulcs fordul a zár­ban. Belépünk a kellemesen meleg, tiszta irodába. Az elnök elvtárs? — Valószínű vonattal jön, kerék­párral már ideért volna. — Nem idevalósi? — Nem. Kutasról jár be minden nap. — Bocsánat, én sietek, beszélnem kell a járási főáUattenyésztővel, bi­zonyára már vár — mondja a ka­bátját le sem vető felnevelő. — Ha­marosan itt lesz az elnök. ' A felügyelő kimegy, egy bácsi meg bejön az ajtón, de nyomban irtán a megérkezik Papp István ta­nácselnök is. — egy adóigazolásra van szükségem, hogy megkaphas­sam az illetményemet — fordul ké­réssel az elnökhöz Bognár József. ‘—■ Meg lesz, Bognár bácsi, csak egy pillanat. — S átmegy a másik irodába. Vallanak az adófőkönyvi adatok, csattog az írógép, pecsét ke­rül a hivatalos írásra, s Bognár Jó­zsef felveheti a fizetését. Köziben két, hidegtől csípett arcú asszony után csukódik be az ajtó. —• Jó reggelt! —• Jó reggelt — néz föl az elnök. —> Mondja már meg, miért hivatott bennünket? — szól az egyik asszony. — Az éjjel nem tudtam nyugodtan aludni. — Üljenek le, mindjárt megbeszél­jük. — Nem érünk rá, mert ebédet is kell ám főzni. — Ráérnek még. aki ügyes, az fél- alatt is eflkészül vele — tréfál az elnök. A beidézettek sejthették, mi­ről lesz szó. Papp Istvánnak nem is ■kellett különösebben részletezni a »vádat«. — A tanács ügy tudja — kezdi az elnök —, hogy maguk, Dö- mötömé és Pacsiné, nemcsak saját nevelésű, hanem másoktól vásárolt libát is vittek Pestre. Több se kellett ennél. — Nem igaz! Ki mondta? Hazugság. Mi nem va­gyunk csalók — a két asszony ajká­ról zuhogó önérzetes és elég haneos kijelentések reszkettetik a helyiség levegőjét. — Asszonyaim, tudják, hogy ilyen fekete munkát nem lehet csinálni. —• Mi nem is követtünk el semmi törvénybeütközőt, mi a saját ludjain- kat vittük föl Pestre. Kettő nem is tudott menni. Kék volt már a comb­ja. Én nyolcat adtam el, Pacsiné meg hatot Hazudik, aki azt meséli, hogy kilenccel utaztam föl — mond­ja Dömötör néni. — De miért nem adták el itthon? — ellenkezik az elnök. — Miért? Azért, mert nekem kell a toll Különben is én minden év­ben viszek a fővárosba hízott libát Bőrkabátot akarok venni a gyere­keknek. Kellett a ludak éra. — Mennyiért adták el? — Egy tételben 24-ért kilóját. Vál­lalat megbízottja vásárolta meg fö­lünk. Meg tudja mondani a Fábián Ferenc is, hogy nincs kerülő a dolog­ban. — Volt igazolásuk? — Volt ám. Nézze csak meg, itt kell lenni a másolatának is. A tit­kár állította ki az őstermelés! igazo­lást. De hol van a titkár? — Szabadságon — mondja az el­nök. Nyílik az ajtó. — Pont jókor jött — néz a belépő Fábián Ferencre Dö- mötömé. — Mondja csak el az elnök élvtársnak, hány libát vittünk mi Pestre. Maga is ott volt. — Előbb, mielőtt elfelejteném — bök a homlokára a koronatanú — el­intézem, amiért jöttem. — Tessék, Feri bácsi. — A Bíró Laci fizetésének letil­tásáról van szó. Hogy áll ez a kér­dés? — Mikor felbomlott a tsz, a fele­sége és az ő neve után is maradt fönn a tartozik rovatban 1600 forint. A letiltás tehát jogos. — Értem — nyugszik meg a szak- szervezeti bizalmi. (Fábián bácsi a vasútnál dolgozik, ő is vigyáz arra, hogy a MÁV alkalmazottait ne érje károsodás.) — Na, visszatérve a lúd- ügyre, én is csak azt mondom: nem feketézőnk, hisz minden libának fe­hér volt a tolla. Nézzen a szemembe, Papp elvtára! Hát elhiszi rólam, hogy én olyan ember vagyok bizal­mi jétemre? Nem esik üöbb ssó erről. A megnyugodva távozó asszonyok Polák Mihályné kezébe adják a ki­lincset. Az idős néni helyet foglal az egyik széken. Vajon leülhetett-e, volt-e bátorsága, kínálták-e hellyel húsz évvel ezelőtt a jegyzőségi iro­dában? Türelmesen vár, míg Papp István kiállítja Fóbián Ferenc nevé­re a 200 forint adó befizetésére szolgáló csekket. — Nekem nincs akkora földem, mint volt a tsz-be lépés előtt — kez­di Polókné. — Dehogyis nincs, dehogyis nincs — bizonykodik az elnök. — Nincsen, na. Más használja azt — Maga meg a másokét kapta. —• Akkor sincs meg. —• Na, majd meglátjuk, édes ma­mám — lép a szekrényhez az elnök. — Itt van ni, egyszer három hold 703 öl, aztán 1200 öl... — sorolja. Csak összejön a hét és fél hóLdnyi föld. — Ami nekem jutott a máséból, használhatom? — Persze, egész nyugodtan. — Akkor jó. A most érkező Nagy Jánostól ezt kérdi az elnök: — Mi újság? — Hallottam, hogy a művelési ág változást Itt kell bejelenteni. — Úgy van. A fával beültetett, vagy legelőnek hagyott területet, ami eddig szántó volt, a jövő évi jöve­delmi adó kivetésénél másképp kell figyelembe venni. — Gyótán van 600 öl, ami eddig szántóként van nyilvántartva, ösz- szesen egy hold 700 ölről van szó — mondja Nagy János. — A legelőre kivitte már a trá­gyát? — kérdez közbe az elnök. — Már el is felejtettem. De kivi­szi-e mindenki? Én egy jó nagy ko­csival vittem ... Kövesdi István favásárlás ügyében jött. Tüzelő kellene néki. Cseng a te­lefon. »Kutasi földszöv?... Kisbajom­ban? 200-ért? — Jó, köszönöm.« A beszélgetésnek vége. —• Kövesdi bácsi, Kisbajomban kaphat fát, mé­terjét 200 forintért, de a pénzt a ku­tasi földművesszövetkezetnek kell átadni. — Adót is akarok fizetni, írjon egy csekket — nyúl a zsebje felé a még itt-tartózkodó Nagy János. 8« tinet nélkül jönnek, mennek. A pénzügyi csoport székhelye Kuta­son van. Azokon a napokon, mikor nincs kint Betegen pénzügyi dolgozó, akkor az adó is Papp István gondja. Lapoz a főkönyvben, igazolásokat ad, csekket tölt ki, ahogy jön, sorba. Keze nem téved, egyszerre megtalál­ja a kérdéses kimutatást, aktát, vagy egyéb szükséges iratot. Nem zordo- nan, fagyos arccal ül az asztal mö­gött. Ahogy beszél az emberekket, abból látszik, hogy a belegi tanács­elnök igazán a népért van. Nem te- keredik ©1 a törvény se jobbra, se balra. Nem idegenkedve lép be az elnök szobájába a belegi ember. Biz­tos abban, hogy kérésére kap választ, .panaszát orvosolják. Papp István 1953 óta intézi a fahl népének ügyes-bajos dolgait. Az egy­kori cseléd most a népi hatalom ka­tonája. Mindenről tud, ami -körzeté­ben" történik. Csak egy példa: fülé­be jutott, hogy a tavaly ültetett hárs­fákat letördelik a gyerekek. Köte­lességének érezte a szülők és a ta­nítók figyelmét felhívni a csíntalan- kodókra. Az elnök jól sáfárkodik á köz vagyonával. Kultúrházat tata­roztak, járda készült, tűzoltosxertár, apaallatistálló épült a községfejlesz- lési alapból. 5000 méteren az árok tisztítására is jutott a pénzből. Olyan ember ő, kinek munka közben nem igen jut eszébe az ebéd és hiába jelez délután ötöt az óra, ha van még elintéznivaló. Munkája elismeréséül bar­mán yki tüntetésben részesült. No­vember 22-én Apró Antal elviére Budapesten nyújtotta át Papp Ist­vánnak a Munkás-Paraszt Hata­lomért érdemérmet. A falu megbe­csülését pedig semmi se fejezi ki jobban, mint' ez a mondat: »Jó em­ber a nü elnökünk«. Gőbölös Sanfter.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom