Somogyi Néplap, 1957. november (14. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-15 / 268. szám

Péntek, 1957. nor era bér 16. " SOMOGYI NÉPLAP 9 Széljegyzetek a Csurgói Faipari Váiiaiat gondjaihoz A Negyvenegyedik-ről A Csurgói Faipari Vállalat mun­kája igen sokoldalú. A tetszetős konyhabútorokon kívül gyártmányai között szerepel az országszerte kere­sett cikként ismert panelktemez (bú­torlap) is. Az első pillanatban úgy tűnik, hogy az üzem 240 munkása a legjobb körülmények között, zökke­nőmentesen dolgozik. Ez néhány üzemrésznél valóban így is van: a termelést tisztaság, rend, gyorsan- ixrgő munka jellemzi. Az üzem egyik telephelyén azonban, ki tudná megmondani, hány vagonnyi deszka rothad a szabad ég alatt? Ez a kép nemcsak, hogy bántó, zavaró, hanem emellett a népgazdaság pénzét _ is emészti. Kiderül, hogy a hulladék­nak nevezett deszkaféleség azért van pusztulásra kárhoztatva, mert az üzem egyszerűen nem tud vele mit 'kezdeni. Nem azért, mert nem akar, hanem mert hiányzik egy-két olyan gépi berendezés, amivel a hulladék deszka feldolgozását elvé­gezhetné. Ahhoz ugyanis, hogy ebből a hulladékból elsőrendű parkettot gyártsanak, kellene legalább egy négyfejes gyalugép és szükség lenne melegprésre, amellyel a hidegenyve- zést elkerülhetnék. A gyalugép be­szerzést tán (ha a Megyei Tanács ipari és tervosztályának vezetői is úgy akarják és hozzásegítik ehhez a vállalatot) megoldják úgy, hogy a hároméves tervben szereplő gyalu­gép beruházását a jövő év első ne­gyedére előrehozzák. Nehezebb prob­léma a melegprést újonnan besze­rezni. De legalább ennyire lehetet­lennek látszik az, hogy kéz alatt is megvehesse a vállalat. Nem azért, mert nincs. Csudát! . Sóikkal súlyo­sabb fejtörést okoz, hogyan szerez­zék meg a budapesti Soroksári úton székelő Takarékgyújtó Vállalatitól a kihasználatlanul heverő melegprést. Mert ugye, nálunk egyelőre elhárít­hatatlan akadály az, hogy a Takarék- gyújtó a Belkereskedelmi Miniszté­riumhoz, a Faipari Vállalat pedig az Iparigazgatósághoz tartozik. Ez pe­dig két külön tárca, és ember le­gyen a talpán, aki közös nevezőre hozza itt a két szerv között az egyez­kedést. Mert hát »hogyan utalják át-«, »hogyan írják le«, »kihez foly­jék be a pénz?« ... Mi azt mondjuk: ha ez a megegyezés nem jön létre, akkor arról lehet csupán szó, hogy a rothadó deszkákon át a pénz a. mi zsebünkből folyik ki. Különösen ak­kor, ha hozzászámítjuk, hogy ezek­nek a gépeknek a birtokában a Fa­ipari Vállalat termelése meghárom­szorozódnék. * # * Ki hallott már arról, hogy víz nél­kül is dolgozhat egy üzem? Pardon, a Csurgói Faipari Vállalatnál van ugyan kút, de űrtartalma mindössze 4—5 köbméter. Ehhez tessék hozzá­számítani azt, hogy a »vizes'árcak« vizének használatát bakteriológiai okokból nem is olyan régen a tiszti­orvos egyszer s mindenkorra kirek sz tette a forgalomból. Hiszen ez rend­jén is lenne, no de hát az sem kép­zelhető el, hegy a dolgozók tisztál­kodását, a fürdő ék az üzem víz- szükségletét eb Dói a kútból biztosí­tani lehessen. Pedig az állandóan porfelhős faipari munkánál sajnos, még csak az sem remélhető, hogy a fürdés, a tisztálkodás csak rövid időre is nélkülözhető. No de, ha már a pornál tartunk, ne feledjük el megemlíteni, hogy egyik üzemrész­ben, ahol legalább 15 ember dolgo­zik egy műszakban, még most sem sikerült megoldani a portalanítást, oedig ugyancsak sűrű, a mennyezet­től a földig ér a por, amikor dolgoz­ni kezdenek a gépek. Porszívót, por­szívót! — követelik az egészségügyi szabályok. És még akkor is kell va­lami elfogadható megoldást találni, ha egyelőre úgy látszik, villanyáram hiányában nincs erre mód. Ha a vál­lalat ereje egyedül nem elég ehhez, nem kell megfosztani őt a külső segítségtől. * * * Az a bizonyos gömbfa história nem hagy nyugtot a Faipari Vállalat ve­zetőinek. Arról van ugyanis szó, hogy a Faipari Vállalat gömbfa feLfűnósze- üiássel fe foglalkozik, minthogy olyan gatterfűrész van a birtokában, amel­lyel nyugodtan vállalhatja ezt a fajta munkát ás. Igen ám, csakhogy evés közben jön meg az étvágy és a Fa­ipari vállalat úgy képzeli el ma, hogv a nyersanyagként használt és távolról ide szállítót deszkaáru helyett gomb­iját hozat a telepre, és hogy olcsóbb Az olazás unalmát űzve, sokféle dologról előjön a szó vonaton. így a katonaéletre! is. Hej, bizony a katona­élet! Erről lehet ám csak igazán cif­rákat, mulatságosakat mesélni. Ilyen­nek voltam fültanúja a múlt hajnal­ban, amint Somogyszob felé robogott velünk a gőzös. — Mondja, fiam, mióta viseli ezt az uniformist? — Int a diófapipával a szemben ülő katonának a deres baj- szú útitársunk. — Harmadik éve. — Hm ... szép idő ... de én va­lamikor egyhuzamban negyven hó­napot szolgáltam a közösöknél ... De azért már maga is örömest letenné ezt a gúnyát, nemde? — Tudja a csuda .. . nem olyan rossz most katonáskodni. — Most igen ... és szó ami szó, kell Is egy kis katonaélet a fiatalok­nak. Megedződnek, megemberk.ednek és még a lányokhoz is bátrabban szólnak a katonáskodás után. — Hát igen ... sokat tanul az em­ber a hadseregben. — Huncutságot is, mi? — kacsint az öreg a katonára, aki mosolyogva hallgat. Majd így fűzi a szót: — Ne tagadja. Tudom ém. Hej, az én időmben is de sok csalafintaságot véghez vittünk. Volt egy kollégám a szülai jómódú parasztok voltak, s a fiú nagyon könnyen szórta a pénzt. Nekem is szokott fizetni, ha kiálltam helyette szolgálatba. Az őrmestert meg állandóan itatta, csak engedje ki a lányokhoz. De hát ami sok, az sok, és nincs az a sok, ami el ne fogyna, sosem volt elég a pénze, amit hazul­legyem a termelési költség, gattarfú- részévei ő maga fűrészeli f»l a többi gyártmányhoz szükséges alapanya­got. Tehát nemcsak azért, mert *ök- kenőmentesebb a termelés és a gomb- fát könnyebb beszerezni a somogyi er­dőgazdaságban, mint távoli főrészte­lepeken, hanem azért is, mert válla­lati szinten így köbméterenként mintegy 150 forintnyi költséget meg­takaríthat. Csak hát ismét tusok a »tárcaközi viták«, amelyek akörül parázslanak, hogy ilyet vétek elkö­vetni, mert a tervezés az ágy szól, hogy a fűrészüzemek csak fűrészel­jenek és a feldolgozó üzemek pedig dolgozzanak fel. De semmiképpen se tegye mindkettőt egy üzem, mert a tervezés szerint önköltségcsökkentést érhetnének el valóban, de túllépnék a béralapot, -amit, ha megfeszülnek, sem ismer el nekik senki. A tervezés szerint valóban így áll a helyzet. De állítjuk, minden ter­vezés ellenére is ésszerűbb lenne a Faipari Vállalat kezdeményezése, mert a béralap túllépést ellensú­lyozná az önköltség csökkentés és akkor még mindig előnyt jelent a távcli vidékről történő szállítás, no és a szállítások elmaradása miatt beálló munkakiesés elkerülése. Úgy véljük, nem lenne eredménytelen, ha a jövő évi tervezésben esetleg erre is gondolnia az Országos Tervhivatal és lehetőséget biztosítanának ilyen elképzelések megvalósításához. Leg­alább is ott, ahol erre mód és le­hetőség kínálkozik. ról küldöztek neki. Kénytelen volt furfanghoz folyamodni. Egyszer csak írja haza: »Kedves szüleim, nagy baj ért. Elszakítottam a csatárláncot és most meg kell csináltatnom. Ez pe­dig száz pengőbe kerül. Míg ki nem fizetem, nem mehetek szabadságra, pedig már nagyon szeretném viszont­látni drága jó szüléimét«. Erre aztán jött hazulról a százas. Vagy ötször kapott hazulról Ilyen kérésre pénzt. Hatodszor azonban valami baj tör­tént. Az apja otthon kétségbeesett a fia miatt és elpanaszolta a dolgot a szomszédjának. A szomszéd nagyot kacagva felvilágosította az én jó ko­mám édesapját arról, mi az a csatár­lánc és hogy félrevezeti a fia. Meg­haragudott az öreg. Gondolta, jól megmossa a fia fejőt levélben, mégis másként cselekedett. Csalafintaságra csalaf intasággal tromfolt. — Néhány nap múlva az én Jó ko­mám a várt száz pengő helyett egy levelet kapott az apjától, amelyben ez állt: »Édes jó fiam, mi egészsége­sek vagyunk, s neked is hasonló jót kívánunk. Ne haragudj, de azt a le­veled, amelyikben pénzt kértél, nern kaptuk meg. Tisztelnek szüleid«. No, ez aztán úgy terjedt, mint a spanyol­nátha. As egész kaszárnya nevetett az én barátomon. Nem volt pénze, de kimenőt se kapott. Az őrmester szóba sem állt vele. Azaz esténként az én jó komámnak is kötelező volt me­sélni és ővele is belekiabáltatott az őrmester a kályhába. hogy: »édes­anyám, de nagy marha fiad van, még mesélni sem tud. Ifgy szíves, küldj neki mesét«. Szóval megszűnt az én jó komám kiváltságos helyzete és KÉT PUSKALÖVÉS KÖZÖTT, a polgárháború napjaiban játszódik a Negyvenegyedik c. szovjet film két hősének, Marjutkának, a mesterlö­vész vöröskatona lánynak és Govo- ruhnak, a fehér gárdahadnagynak tragikus szerelmi története. Vártuk ezt a filmet, egyrészt, mert érdeklődésünket már a cannesi film­fesztivál alkalmával felkeltette, ahol irodalmi erényeiért és mély huma­nizmusáért a »Legjobb forgatókönyv« díjjal tüntették ki, másrészt pedig azért, mert ezideig idegen volt a szovjet filmművészetben a magán­élet, a szubjektív érzelemvilág felé való fordulás. Mi, akik sok szovjet filmet láttunk, elég sokszor hibáztat­tuk a szovjet filmalkotásokat min­den erényük mellett azért, mert szi­gorúan, néha sematizálva, jellemkor- látokat állítottak az emberi szenve­délyek viharzása elé. Most örömmel lélegeztünk fel az első kísérlet, a Negyvenegyedik sikere láttán. íme: lehet központban az érzelmekkel 'küz­dő emberrel is taiialmilag, eszmeileg pártos filmet alkotni. Méghozzá re­meit filmet. Szokatlan skálát fut be a Negyven- egyedik c. szovjet film meséje. A fiatal szovjet hatalom első éveiben játszódik. Egy, a főerőktől elszakadt vörösgárdista osztag menetel a Ka­rakum sivatagon át. Napról napra kevesebben vannak, nincs élelem és nincs víz, de mennek elére a cél fe­lé, a főhadiszállásra. Gyötrelmes út­jukon egy fehér tisztet ejtenek fog­lyul, akit a parancsnok Marjutka mesterlövésznő őrizetére bíz. Amikor végre elérik az Arai tavat, a bárka, amely a csoport néhány tagját a fő­úqy beosztották a frontra induló me­netszázadba is. mint a többi szegény­ember gyerekét. Oda is maradt az Isonzónál, Isten nyugosztalja. — Hanem volt velem a században egy cigánygyerek, az még az őrmes­ter úr eszén is túljárt — folytatja az öreg pipás. — Lenézték, mert barna­bőrű gyerek volt. Emiatt kétszeresen húzta a rövidebbet, ha az őrmester úr dühbe gurult. De csak nem ma­radt adósa az őrmesternek. Egyszer is azt mondja neki az őrmester, sza­ladjon le a völgybe és vissza, s te­gyen jelentést, hogy nem látta-e őt — mármint az őrmestert — a völgy­ben. Szaladt is a cigány — hosszú­szárú, derék legény volt —, csak úgy lihegett, mire visszaért a völgyből, de a szeme, az a nagy, barna szeme mo­solygott. Odavágódott az őrmester elé és harsány hangon, hogy mi is hall­juk, a következőket jelentette: — Őrmester úrnak alázatosan jelentem, a völgyben egy egész csorda marha legel, de olyat, mint az őrmester úr, egyet sem láttam. — Erre az őrmester rákvörös lett, s képen akarta ütni a cigányt, de az ügyesen elugroít az ütés elől. Az őr­mester utána. Elöl a cigány, hátul az őrmester, kergetezek a gyakprlóté- ren. Az őrmester dühösen kiabálta a cigánynak: »Állj meg., te rücskös, mert ha utolérlek, agyonütlek!« Erre a cigány visszakiáltotta: »Majd bo­lond leszek megállni, álljon meg az őrmester úr, magát nem kergetik«. A mozdony éles füttye szakította félbe az öreg meséjét. — Csere — hadiszállásra viszi, elsüllyed. A fo­goly és őrzője egy elhagyott szigetre kerül. Robinson! magányukban mindkettőjük szívében hívatlan, akaratlan lobban fel a szerelem. Az egyszerű parasztlány és a művelt fia­tal tiszt felfedezik, hogy egyformán vonzódnak az álmodozáshoz és a költészethez. Szerelmük varázsszavá­ra álmaik földjévé válik a lakatlan kis sziget. Mégsem lehetnek egymá­séi, mert jön a parancsoló pillanat, a forradalom parancsa és amikor megjelenik a tengeren a hajó, mely­től szabadulásukat várhatják, amikor a csónakba szálló fehér tisztek lát­tán Govoruh felújjong: —■ A mieink! Akikor eldördül a puslka és elesik a negyvenegyedik. Marjutka pedig, akiben mégis a kötelesség diadalmas­kodott, zokogva borul a kedves, »bo­londos kékszemű« holttestére. EZ A JELENET a film feledhetet­len erescendója. És nem vitatkozha­tunk azon, hogy így igaz-e? Hogy győzhet-e ilyen könyörtelenül a kö­telességtudat a szerelmen. Igen, győzhet. A szocialista műalkotás dol­ga, hogy szocialista módon szolgál­tasson igazságot. Más megoldás nincs, nem lehet, mert Marjutka és Govo­ruh eszmevilága kibékíthetetlen egy­mással. Szerelmi drama a Negyvenegyedik és mégsem az. Inkább magával ra­gadó, meggyőző politikai színvallás. De mélységesen emberséges, mert megérteti, hogy el kell hangzania a negyvenegyedik dörrenésnek, feltár­ja a szerelmes lány szívének legben- söbb indítékait. Marjutka nem te­het mást. Páratlanul rokonszenves filmalko­tás a Negyvenegyedik, lélektani ki­fejezőkészség dolgában pedig kiemel­kedően remek. Számottevő film. Csuhraj rendezőt, Krjukov zene­szerzőt és Uruszevszkij operatőrt a legjobbak közé emeli közös alkotá­suk. Mesterien hangszerelték a játék ritmusát, a színeket, fényeket és a kísérőzene melódiáit. REMEKELT a két főszereplő, Iz- vickája az odaadó szerelmes nő, Mar­jutka szereidben, akár csak partne­re, Sztrizsenov, aki Govoruh-t — bár negatív hős — sok nemes vonással teszi rokonszenvessé. Mindkettőjük színészi játéka emlékezetes, kitűnő. Képesek részesévé tenni a nézőket szerelmük illúziójának és tragédiá­jának. — IÁ —---• Már ötszáz tagja van a nagyatádi KISZ- szervezeteknek A nagyatádi járásban húsz KISZ- szervezet működik, mintegy ötszáz taggal. Már csak néhány község van, ahol nem alakult meg a KISZ, de már e 'helyeken is megindult a szer­vezés. A járás kiszistái felkészülnek a téli foglalkozásokra és jelenleg a KISZ I. országos értekezletének anyagát tárgyalják meg. QGOOOeGOOGOOOOOGXÜOOGGOOGOGOGOGOOOGOOOOOöOOOOGOOGOOQOOGOO GOOOO0O0OÖC0OGGOOG HEJ, KATONAÉLET... KÉT MESGYE KÖZÖTT Lefelé jövet a hegynek tűnő dombról, megálltunk nagyapámmal egy szusszanásra. Szikrázott a ké­ső-nyári nap és csodálatos volt ez a dunántúli táj. A Duna egészen kö­zel, szinte a domb alján húzódott, tova, 'idelátszottak távoli kanyar­gói is. Túl a parton messziről sár­gállottak a kalocsai káptalan tor­nyai. Közvetlen alattunk egész a láthatárig erdők zöldje pompázott, az alig észrevehető szél megsuhog- taíta őket, talán, hogy észrevegyük az aranyló nyárfaleveleket. Az öreg megállt, kicsit zihálva szedte a levegőt, komótosan rá­gyújtott a szivarra, amit ajándék­ba hoztam neki. Aztán megkereste a legvilágosabb szőlőfürtöt és meg­kínált vele. Az egész domboldalt szőlő borította és ,most kezdett minden érni. A levegő tele volt edes, mézízű illattal, méhek dön- gicséltek a kiszívott bogyók és a körte-, barack-, meg almafák kö­zött. Álltunk, élveztük a pirító-szeles napot, a levegőt, a csöndet, ame­lyet néha szakított meg az állo­másról egy-egy vonatfütty. Gyö­nyörködtem a tó.jban, a régi gyer­mekkori nyarakra gondoltam, az önfeledt és öntudatlan időmre, ami­kor csak futkároztam le-föl s nem tudtam mit tesz az: gyönyörködni. S mindez az idő múlására emlékez­tetett. — Lásd, ez a mi kis birodalmunk, ez a mesgye... — szól hozzám vá­ratlanul a nagyapám. Nem sok az egész, tahin ha ötven lértés széles, meg háromszáz magas. D? tudod, mit kellett ezért küszködnünk? — Hajjaj... Figyelmesen hallgatomszeretem egyszerűségét. Kevés külső behatás érte gondolatait, hisz örökké dol­gozott, a politika kevéssé érdekel­te, mert úri huncutságnak tartot­ta. Most nyugdíjas vasutasként, hetvenen felül, csak a leszűröd« nyugalom és bölcsesség maradt meg benne, a derű és nagyon-na- gyon kevés szenvedély. — Hajjaj — ismétli meg. A svá- bos kiejtés még most is kíséri, nem tudja letagadni származását. Holott gyermekei német szavakat is alig tudnak.— A nagyanyád éjjel­nappal a földet túrta, napszámba járt évtizedekig. A gyerekek mel­lett is... A Ferit, a legidősebbet még magával is vitte, s a fa alá ültette, amíg dolgozott... Én hu- szonnégyóráztam, a szabadidőben segítettem neki, a csekélyke borra- valómat is odaadtam neki, amit a Krausz és Moskovics Konzervgyár csúsztatott néha a zsebembe... Mert azok sokat szállítottak innen, ebből a gyümölcsbányából... Hej, akkor még kevetJet ittam, nem úgy, mint most, amikor van mi­ből. .. ElneVeti magát, még egészséges fogai vannaki Hosszan (mosolyog, enyhén pirossas orra tanúskodik eme jó szolgásról. S ezzel el is intézi, a múltat és a jelent. Hallgatunk. .. ■Gyerekkori emlé­keim m,ég mindig a fejemben ,van­nak, s az a hangulat .is, amellyel akkor szemléltem a világot. NA- zem a domboldalt, s a szomszéd szőlőről \hirtelen eszembe jut a tündérszép Aranka, az állomásfő- nökhelyettes lánykája, aki, még menyasszony-korában az ölébe vett egyszer, a kis elemistát. — Mi van a Topláriékkal? — kér­dezem. — Ja? Azok leköltöztek a város­ba. Arankának nagy gyerekei van­nak, de nem olyan szépek, mint ő volt valamikor... — És mi történt a házzal un­szolom, holott még mindig a múlt emlékeinél tartok. — Azt megvette egy pesti kés­gyáros, a héber... Te nem tudtad ezt? Kezdetben csak ez a kis ház. meg a szőlő volt az övé. A háború­ban aztán nagyon meggazdagodott. Rávetette magát az erdőre. Először csak egyik, aztán másik részét vet­te meg, végül az övé lett itt min­den. Az elszegényedett gazdák ide­jártak hozzá napszámba. Eladták neki az erdőközi földeket... — S aztán mi lett vele? — most már izgat a dolog. Ritkán járt ide, itt házvezetőnőt, gondnokot tartott, csak szüretkor és nagy vadászatok idején láttuk. Bennünket észre sem vett, de mi sem törődtünk vele... Azt hiszem, nagyon összékötötte sorsát a fa­sisztákkal. .. Aztán eljött a negy­venötös idő, egy ideig még erőlkö­dött, aztán eladogatta az erdő egy részét, amíg mindenét el nem ál­lamosították. .. Ahogy hallott ám, tavaly ősszel megint felütötte a fe­jét, Dekát ez nagyon röind lehe­tett, hamar visszahúzta, vagy visszanyom ták neki... És megint nevetett egy sőrt. El­intéztük az egyik szomszéd sorsát, hátat is fordítottunk a háznak, ahol most tanács kiutalással egy moz­donyvezető lakik és kicsit fájt mindkettőnknek, hogy a szőlő bi­zony elhanyagolt, állapotban van. — No nézd, mi lett a Lakk Jan- csiék putrijából — folytatja most már az öreg, s mutat valahova a vastaghamus szivar végével. S csakugyan. A másik, kicsit mé­lyebben fekvő oldalon, takaros, pi­ros cserepes ház oldalai fehérlet­tek. A Jancsiék... Megint a gyerekkor emlékei... A Jancsiék tizen voltak és szembe laktak a domboldalba vájt putrikban... Együtt barátkoz­tunk, békát űztünk, halat fogtunk, de be hozzájuk soha nem mentem. Putri... Földbevájt, ablaktalan, le­vegőtlen odú, fehérre meszelt fal, itt laktak ők, mindenki csúfjai, mindenki cselédei, mindenki kap­cái. .. Soha nem tudtam elképzel­ni, hogyan fűtenek, s télen mit csinMitak, hisz még ajtók sem voltak a barlangszerű bejáraton. Aztán feljöttek ide, a vályogházba, napraforgó szárral kerítették ’’ el magukat a hizlaldától, meg tőlünk, mert szégyellték magukat, s már tapasztalatokat szereztek az embe­ri megbecsülésből. Voltam ott ná­luk, egy ágy volt minden bútoruk, rongyszőny egeken háltak. ron­gyokban, nyáron meztelenül jár­tak, nyáron az olcsó görögdinnye, meg rántottleves volt minden táo- lálékuk. Az asszony beteges volt, az volt a mindenük, amit az ösz- tövér apa napszámban keresett. — Tényleg, — mi van a Jane siók­kal? — Ojoj, azoknak igazán megválto­zott az életük. Kezdetben itt dol­goztak mindnyájan a gyárban, az­tán kisebb-nagyobb iskolákat vé­geztek. A Jancsi valami levelező középiskolába járt... Máma.? Fe­jes valahol, katonatiszt, vagy olyas­féle. .. De a többiek is mind jól élnek, a lány, az Ilona többgyer­mekes anya, férje valami bá­nyász. .. A városban laknak, mind­nyájan, az öreg meg tanácstag a körzetében... Nem tudok szólni, csak állok ott, szemben a házzal. Most érkezik ebédre tmotorkerékpáron a lakó, egy szövetkezeti alkalmazott. — Hát igen — hümmögök. A nagyapám is. — Ilyen az élet — mondja. — Most nincs se 'sváb, se tót, se gaz­dag. .. Csak egy van... Nem fejezi be. A drága kis nagy­mama ebédölni szólít bennünket. Mellette feleségem áll. s kislányom totyorog, néznek felfelé,, hunyorog­va. t — Megyünk már, megyünk — kiáltjuk és teleszedjük kezeinket az ízletes gyümölccsel, nagyfürtű, édesropogású szőlővel. Még egyszer visszapillantok a tájon. Évezredek óta így kanyarog a nagy víz, így suhognak a lombok, igy szikrázik a nap. Ez a természet látta megqörnyedni a társadaimat önön béklyóiban, tanúskodik a mesgyék gazdáinak sorsáról, alá­merülésükről, vagy felébredésük pillanatáról. Ez a természet, ez a víz, és a föld, ez a táj boldogabb nemzedé­keket hordoz majd magában. Ez legalább olyan törvényszerű, mini a tvapsütés. a szél, vagy a lombok suhogása. CSÁKVÁR1 JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom