Somogyi Néplap, 1957. november (14. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-15 / 268. szám

Péntek, 1957. november 15.

SOMOGYI NÉPLAP

s

3

R HELYI TANÁCSOK KÖLTSÉGVETÉSÉRŐL

Közeledik az év vége, ismét lezárul egy esztendő. Ám még van idő, hogy a zárszámadásig körülnézzünk portánkon, mit vállaltunk és mit valósítottunk meg a költségvetésből, a nép pénzéből. A költségvetés a dolgozó nép költségvetése. Ennek megfelelően takarékosan kell bánnunk minden fillérrel, szigonyán be ‘kell tartani a pénzügyi fegyelmet, ami azt jelenti, hogy a költségvetési kereteket túllépni nem szabad. Nem helyes a költségvetés végrehajtásának »mindenáron« való teljesítését követelni, de hasznos és indokolt, hogy az egyes feladatokra nem szükséges eszközöket olyan célra fordítsuk, amelyek a lakosság érdekében állanak és ebben az évben megvalósíthatók. Előfordultak már olyan esetek, hogy év végén él nem végzett munkákért fizettek ki, vagy _ a pánaszekrényben és a letétszámlán kezeltek fel nem használt összegeket, hogy azokat átmentsék a következő évre. Ez az eljárás ellenkezik

a pénzügyi fegyelemmel.

A pénzügyi fegyetamsértőkkel szemben pedig szigorú megtorlást írnak elő jogszabályaink. Azonban nem a megtorlástól való félelem, hanem a szocialista öntudat legyen az, ami minden dolgozót fokozott takarékosságra késztet.

A költségvetés bár egy egész évre szóló pénzügyi terv, azt azonban nem lehet a mindennapi élet követelményeitől elvonatkoztatni, éppen ezért a tanácsok évközben módosíthatják költségvetési feladataikat.

Mesztegnyőn az általános iskola előtt felgyülemlik a víz, a liba- és kacsafürdő baktériumokat, bacílu- sokat termel. A költségvetésből ezt az állapotot meg lehetne szüntetni.

Somogyfajszon a körzeti orvosi rendelőnél az illemhel” használhatatlan állapotban van, ám az orvos és a vb-íitkár mégis azon vitázik, hogy kinek a feladata a javítás.

A lengyeltóti piactéren eső esetén sarat taposnak az emberek. Jogosan bosszantja ez őket, hiszen kis jóakarattal meg lehetne találni erre is a megfelelő megoldást.

E néhány példát csak azért soroltam fel, hogy szemléltessem, milyen csekélységek okozhatnak bosszúságot a lakosságnak.

A költségvetési év negyedik negyedében a legkevésbé sem mulasztható feladat a megtervezett bevételek beszedése. A természetbeni lakások, vagy államosított lakóházak 'bérének, a tartalékterületek haszonbérének stb. beszedése, a tanácsülés által megállapított községfejlesztési hozzájárulás megfizetése törvényes kötelesség.

A községfejlesztés érdekében a lakosságnak is meg kell mozdulnia. A falu és város közötti kulturális különbségek megszüntetéséhez a falu lakosságának is hozzá kell járulnia. Az 1958-as

községfejlesztési tervek

és a jövő évi költségvetések készítését tanácsaink önállóságának és hatáskörének kiszélesítése, megszilárdítása jellemzi. A felsőbb szervek nem állapítanak meg az egyes feladatokra kiadási »keretet«, mint azt az előző években tették, hanem —■ a népgazdaság teherbíró képességének megfelelően — a tanácsok részére átengedett bevételek összegét adják meg.

A bevételeket képezik a tanácsi intézmények, szervek saját bevételei, a vállalatok nyereségei és a különböző adónemekből átengedett, előre megbatározott összegű adórészesedés. Ezeket a tervszámokat a bevételek helyes kimunkálásával a tanácsok emelhetik és ennek megfelelően a kiadások is növelhetők.

A felsőbb szervek felülvizsgálati joga mindössze arra szorítkozik, hogy a költségvetés érvényes jogszabályainak megfelelően készült-e, s nem tartalmaz-e olyan feladatot, ami az érdekelt tanács hatáskörét meghaladja. Ha a tanácstagoknak szívügye községük fejlesztése, feltétlen tájékozódnak választóik véleménye felől és álláspontjukat érvényesítik a tanácsban. Ha pedig a költségvetést megtárgyalták és elfogadták, éber figyelemmel kísérik, hogy az ott megjelölt feladatokat az év folyamán kellőképpen megvalósítják-e.

Elismerésre méltó kezdeményezés volt a közelmúltban, hogy a megyei állandó bizottságok tagjai különböző szerveket és intézményeket kerestek fel , a költségvetés készítésével kapcsolatban. Ezáltal hasznosítandó tapasztalatokat gyűjtöttek és segítették a szakigazgatási szerveket is.

Mi a célja a községfejlesztési tervnek? A tervezés során meg kell állapítani, hogy melyek azok a gázgyobb, magasabb, mint az anyja, arcán a gyász nyoma, de szeme ifjú villogás. Ez a Margit, a kispösze Majgit, az elsőosztályos.

— Isten hozta — szalad a lány elém. Félszeg, alig néz rám, öt ujjúnak éppen hogy csak a leghegye érinti tenyerem, aztán ráhajol, mint kedves rokonéra, s szeméből kicsorduló kövér könnycsepp csókolja kézfejem.

— Na, na, bátorság kislányom — mondom akadozva, mert ugyan mit is mondhat ilyenkor az ember?

— Köszönjük a tiszteletet — rebe- gi az asszony.

— Szegény Imre, hát így járt?

Valami ilyesmit nyögtem, kínosan,

zavartan, elérzékenyülve.

Az előszobában volt a halott, a hátsó kisszobában a gyülekező férfirokonok, akik a környékből utaztak a végtisztességre. Falubelit nem látok még, azok majd akkor érkeznek, amikor a pap jön. A konyhában szomszédasszonyok sütnek, főznek a torra. Megismernek, rámköszönnek, mustrálnak.

— Jaj, de jól néz ki, tanétó úr — mondja hízelgő hangon Pappné. — De megemberesedett!

— Hogy vannak abba a fene városba? Már egészen elfelejtik a szegény magyarlakat - hálaistenkedik Tóth Józsefné.

A rokonokat nem ismerem, ők sem engem, hisz nem idevalósiak. Invitálnak maguk közé, bort öntenek. Szabódom.

— Ne vesse meg — kínálják felém.

Az asszonnyal bemegyek a halotthoz. Vég Imre mereven, viaszsárgán fekszik koporsójában. Kékre-zöldre fakult vőlegényruhájában van. Amikor ezt csináltatta, nemigen gondolt arra, hogy nemcsak ezzel kezdi, hanem ezzel is végzi az életet. Arca beesett, teste vékony, majd elveszik a ruhában.

— Hogy történt? — kérdezem.

— Tavaly megfogta a száraz hehe... A tüdőbaj...

— Miért nem mentek idejében orvoshoz?

— Iszen mentünk, csak későn. Gondoltuk, hogy várunk, majd csak múlik. Nem igen volt akkor orvosra, patikára való.

— A fia igazán segíthetett volna. Úgy hallottam, mérnök lett.

Az asszonyt görcsös sírás fogta el. Ráborult a halottra.

— Édes, egyetlen uram — jajgatta szívfájdítón.

Margit bejött a szobába.

— Ne sírjon, édes — ölelte, karolta anyját. — Neki már így jobb, hisz nem szenved szegény, elnyugodott.

skatulyát hozott elém. Nyitja, s három csíkozott szélű levelet nyom kezembe. Csodálkozva forgatom, hirtelen nem értem, hogy mindez mire jó? Látja, hogy értetlenül forgatom.

— A Janink. Ö írta.

Tudod, egyszer asztalom fiókját akartam kihúzni. Valami vacak beszorult a deszka közé. Rángattam, feszítettem, míg egyik erőlködés nyomán kiesett a fiók, le a kezemből a földre. Fontos és hiábavaló dolgok dőltek ki, halomba, szerteszét. Tudom, fura és furcsa hasonlat ez. Vég Imréék élete is így borult ki elém... Jani, a hajdankori Janika elment, mint ősszel a durvák, a gólyák, a fecskék, a seregélyek. Elvitte őt is az októberi láz, nyugtalanság, kalandvágy, maga bűne, vagy másoké ... Tartom, forgatom a három levelet, de nem nézem. Fontos az, hogy Angliában él-e, vagy Kanadában, a Sorbánén tanul, vagy ablaküvegeket tisztogat Koppenhágában? Érdekes-e, hogy autójával dicsekszik, vagy a lágerban szakadt ingeit foltozza, esetleg szép, hazafias szólamokat küldözget apja tüdőbajára? ... Arra már csak szemfedőt küldhet, annak meg elég' fekete lepel ez a három levél.

Azt mondjuk ma, hogy ingyenes a tanulás, ész, tehetség kell hozzá, nem pedig pénz. Szegényembernek, az ilyen kisparasztnak mégis sokba kerül: elmegy a háztól egy dolgos kéz. Aztán azért ruházni is kell, nem is akárhogyan. Idehaza jó a rongyos, foltos gönc, de iskolába azért mégse járja. Nem, ezt nem panaszképpen mondja az asszony, Margit se hánytorgatja, csak úgy mesélgetik.

— Megszűkösködtük, higgye el! A csoportba is azért álltunk, gondoltuk, könnyebb lesz, hisz folyvást ezt papolták. Talán egyszer az lett volna. De az első esztendőbe, csak úgy unászolták az emberek a dolgot, folyvást pörlekedtek...

Ez új, eddig nem is tudtam, hogy itt szövetkezet alakult. Lám, még itt is változik a világ!

— A második, a. harmadik évben

már lassan beletörődtek a népek, én jómagam is, pedig isten látja letke- met, eleinte sehogy se tetszett... Szegény uram erőltette kezdetben a dolgot, veszekedtünk is miatta eleget. A régi gazdák meg is haragudtak ránk. »Kódisok kolomposa« — mondták Imrére. Hegyi Ferenc, Molnár János még a köszöntésemet se fogadták. Hiszen már azért is or- roltak, hogy Janika felsőbb iskolába ment. Mert, hogy Hajdú, a suszter taníttatja fiát, lányát, hagy- ján, Virág Pista, a kovács is teheti. Szerintük a paraszt maradjon a földnél, arra született... Aztán tavaly november végén s'zétugrott a szövetkezet. Fenemód megkutyálták magukat az emberek. Mondta akkor Imre: »Böjtje lesz még ennek...« Látja, most elvette az isten, se koplalni, se dúskálni nem fog, szegény volt velünk együtt, erre született. Hányszor mondta, hányszor mondtuk: »majd ha Janika végez.« Ö volt a reménység. Ha nem tellett erre, vagy arra, így vigasztaltuk egymást: »ha Janika végez, úr lesz, sok pénzt keres, nekünk is köny- nyebb lesz. Margit megkapja majd a házat, a földeket is, mi meg szárnyai alá bújunk«. Hát lássa, így lett. Miért ver bennünket annyira az isten?... S az a szegény gyerek még apja temetésin se lehet itt...

Sirató asszonyok jöttek. Fekete lepkék. Ajkukon imádság, kezükben rózsafüzér.

imentem a halottasszobából,

TMsrr—

ki a házból is. Az utcán, az udvaron már gyűltek az emberek. Felém emelték kalapjukat. Nem mentem közéjük, pedig vártak. Hátra mentem az udvaron, az istálló és a pajta mögé. Az öreg diófa oldalának támaszkodtam. Sok minden járt fejemben: Vég Imre, a halál, emberek, sorsok, életek. Azt hiszem, temetésen minden ember filozofál. Az a kár, amit ilyenkor kiokoskodunk, hamar elfeledjük.

Egy fűzág hever lábaimnál. Szórakozottan veszem fel, suhogtatom, mint ahogy a gyerekek szokták.

— Ha most Janika, ez a Jancsi gyerek valamiképpen a kezembe futna, én úgy elverném, de úgy ám, hogy öreg ember korában is megemlegetné — mondom magamnak.

Margit keze érinti vállam.

— Tessék jönni, itt a pap.

Eldobom a botot, megyek vele.

dasági, szociális és, kulturális szükségletek, amelyeknek megvalósítása az összlakosság érdekeinek kielégi- tését szolgálja. Meg kell vizsgálni, mi valósítható meg a beruházási tervből, mi a költségvetésből, s melyek azok a feladatok, amelyeket részben helyi erőforrások felhasználásával, részben az állam részéről juttatott kiegészítő eszközökkel lehet csak létrehozni. Általában

tartós értékű létesítményeket

kell tervezni, még pedig olyanokat, amelyek a tervév alatt megvalósíthatók, pénzügyi és anyagfedezetük biztosítottnak látszik. Van-e olyan község, ahol nincs szükség az ivóvíz- ellátás, a csatornázás, utak, hidak, járdák, játszóterek létesítésére vagy javítására, a parkosításra, vagy a villanyhálózat, az egészségügyi és kulturális intézmények 'bővítésére, felújítására, vagy berendezésük pótlására?

Mindezen túl, ha mód, alap van rá, fejleszthetik a helyi gazdálkodást, pl. a foelvízlevezető csatornák építése, belterületi fásítás révén.

S lehet-e szebb feladat, mint a társ'adalmi és gazdasági fejlődésnek, az előrehaladásnak útját egyengetni. Ezt szolgálják a költségvetések, és községtfejlesztési tervek. S ezeknek a tükrében rajzolódik ki világosan, mit tettünk és mit nem tettünk meg az előrehaladás, dolgozó népünk társadalmi és gazdasági fejlődése érdekében.

Kardos Béla,

a Megyei Tanács VB osztályvezetője.

A vendéglátóipar zsemléi

Sokszor bíráltuk már a Kaposvári Sütőipari Vállalat munkáját, elmondván, hogy zsineg, meg szeg akad a kenyérvágó késbe, s keletien, sületlen gyakorta a péksütemény. Most nem az ő munkájukról van szó, melyben kétségtelen szép javulás állt be az utóbbi időben. Ezúttal a vendéglátóipar zsemléi ellen emelünk panaszt, igaz, ezeket is a sütőipar gyártja, de raktározását és eladását nem az végzi. így lettek a vendéglátóipar zsemléi töpörödöttek, aszottaik, ráncosak, s majdnem ehetetlenek.

Kérjen süteményt az állomási büfében, vagy az állomással szembeni italboltban, de kérhet a Kossuth téri népbüfében is, avagy bárhol, ezt tapasztalni fogja. Vizes kézzel nyúlnak a zsemlékhez, vizes helyre rakják el azokat, úgy magukba szívják a nedvességet a kis lisztlabdacsok, hogy szinte facsarni lehetne belőlük a vizet. Néha azután elmúlik egy-két nap (mert ugyebár nem sokan vásárolnak ilyen helyeken péksüteményt), s a zsemle alaposan megszikkad, belseje tapadássá válik, akár a gumi. De ez nem zavar senkit sem abban, hogy 'alkalomadtán el ne adja a gyanútlan és jószándékú vevőnek, aki rákényszerül erre, mert éppen éhes és a fűszeres meg a kenyeres boltok már bezártak.

Az alapanyag, a zsemle jó, a vendéglátóipar kezelése rossz. Pedig nem volna nehéz ezen a bajon változtatni. Nem kívánna költségvetési keretet, semmilyen új beruházást, csupán száraz helyre kellene száraz, tiszta kézzel tenni a zsemléket, s csak annyit rendelni naponta belőle, amennyi bizonyára elfogy.

EQY ESTE A TÁNCISKOLÁBAN

(Tudósítónktól.)

— Kérek egy kis zenét, kezdünk — hangzik Hoffmann János tánctanár határozott hangja. A zenekar rázendít egy fox’ra: »Váci utcán, Váci utcán ... « »Egy, kettő, három ... « Több mint harminc pár elég lendületesen, de még kissé félénken táncol. Többen vétenék még a táncszabály ellen.

— Zene állj!

A tanár újra elmagyarázza és bemutatja a táncot. Sima lépés, sasszé, egy, kettő oldalt... A zenekar ú jra kezd, a párok is megindulnák. Most már kevesebb a hiba, jobbak a lépések. A teremben ülő mamák mosolyognak, boldogok. Arra gondolnak, hogy az ő korukban nem volt, tánciskola, s mégis milyen jól, szépen és magyarosan ropják a

<yi munka futaima

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából a Magyar Úttörők Szövetsége Országos Vezetősége »Kiváló úttörő vezető« kitüntetéssel és ezer-ezer forinttal jutalmazta az alábbi somogyi pedagógusokat: Csinádi Izabella, Marcali, Tari Jánosné, Lengyeltóti, Paál Oszkár, Somogy geszti, Ambrus Zoltán,

Iharosberény, Szilágyi János, Torvaj, Kiss Bertalan, Barcs és Stemler Imre, Felsőbogát.

»Kiváló úttörő munkáért« kitüntetést kaptak a következő pajtások: Vaczko Erzsébet, Kutas, Nemes Mária, Balaton-boglár, Szűcs János, Ma- gyaratád, Hajcsár Mária, Tab és Kovács László, Bolhó.

csárdást, s a különböző népi táncokat.

Csárdás következik. Magyarázat, bemutatás, gyakorlás — ez a sorrend. A lányok nem ütik össze a bakájukat. A fiúk fenntartott fejjel, kemény testtartással táncolnak. A csárdás különböző módozatait is megtanulják: a lassú és gyors csárdást.

Egy óra után elkel egy kis pihenő is — mondja Hoffmann János. Vele beszélgetünk a szünetben.

— Hány növendéke van?

— Több mint hetvenen iratkoztak be, ebből mindössze egy-kettő maradt csak ki. Általában 15—16 évesek, legtöbbje parasztfiatal.

— Milyen táncokat tanítanak az iskolában?

— Először könnyebbeket, majd nehezebbeket. Az alaplépésektől kezdve építjük fel a táncokat. Tanításra kerülnek az újabb táncok is: mambó, rumba és szamba.

— Mikor lesz a záróvizsga?

— A koszorúcskát előreláthatólag két hét múlva tartjuk.

Szünet után ismét járják a fürge lábak. »Este, este, este akar lenni, Ez a kislány haza akar menni« — szól a zene és az ének egészen tíz óráig. Igaz, a fiatalok még szívesen táncolnának tovább is, de hiába; mára elég volt, jó lesz lefeküdni.

TTT,VTTTTTTT7TV777TT,rTTyYYYYYY7YYYYTYY7YYYY7Y77TYYYY7TTVTTVTT»m,TTTYY?YY7YIJYYYYT7YYYYYVVY7YYT7YYYYYYY* I-TTTV7Y7T7 YYYY7TYY7YYYYYYYTYYYYYYYYTYYYTYYYYYYYTYYYYYYYYYYYYYYY7YfYYYYYYYYTYYYYYYYY1

volna csupán. Míg ott voltam, az :mbere,k mindig azt hajtogatták, ha ’.gyszer a toronyban harang is lenié, hogy csendítse a hajnalt, a de- et, az esti nyugovást, bizony az lágy dolog lenne.) Hegy élnek az nnberek? Miként megy soruk? Le- lőltek-e már a válaszfalak, a buta- ág és ostobaság oknélküli pillérei? Az öreg Nanica néni él-e még? És a gyerekek? Az ám, mekkorára lőttek az én gyerekeim? Hegyi Fe- •enc hogyan látja most a világot? Milyenek az új házak, amit a maláriák építettek a legelő szélén? Megvan-e még Varga Pista harapós cutyája?

Tudod, hogy van az ilyesmi: egyik tmlék kergeti a másikat, történetek, vígak, szomorúak, mindennapiak izik egymást az ember fejében.

A falu előtt, a keresztnél szálltam le. Letértem az útról, be a rét- -e. Dús volt a fű, az augusztusvégi csők meghúzták, üde zöldre színezték. Leheveredtem, dél alig múlt, van idő a heverészésre. Néztem a ralut. A Fő utcára beláttam, majdnem végig, Nagy Pálék portájáig. Az autóbusz felverte por már elült, nem takarta előlem a kilátást. Semmi zaj. Mozdulatlanság. A házak csendesen, mereven gubbasztanak, mint vén, mozdulni nem akaró banyák. Egy kutyát látok átszaladni íz utcán. Aztán egy, borjú ficánkol ki valamelyik kapun, ha jól nézem, Szalaiéktól. Szalad nyomában gaziája is. Sánta, kapkodva húzza ballábát. Erről megismerem, Szalai Gyula. Három, nyolc—kilenc éves legényke vágtázik ki a házak közül, egyenesen a rétnek tartanak. Falán tíz lépésre szaladnak el mellettem. Nem vesznek észre, eszük, szemük másutt jár.

— Melyik fába rejtetted? — kér- iezi a legkisebb a mellette ugrán- iozó kócoshajú fiút.- Amelyiken a gólyafészek van.

Már el is tűnnek egy hajtásban.

Minden gyerek rejt, kutat, keres, litkolcat hord fejében, zsebében, inge alatt, a ház padlásán, a kocsiszínben, lám ezek meg valamelyik vditfas fában. Mi lehet az? Biztosan semmi, kicsi dolog, de nekik főbenjáró fontos valami. így volt ez az ín gyerekkoromban is, meg akkor is, amikor itt tanítottam. Kinek a fiai lehetnek. Nem tudom, ezeket ín legfeljebb a bölcsőben láttam, vagy a vesszőkosárban, pól-yáskorukban. Bizony elszalad az idő, öregszünk, csak ilyenkor veszi észre az ember.

Egyórás, másfélórás tétlen tiieskö- részés után lassan bebailagtam a faluba. Megszürkült és kicsi lett minden az elmúlt kilenc esztendő alatt. Szombathék házán hámlik a vakolat, a sárga tömésfal úgy tűnik, mint egy felnyíló, gennyes seb: 'hézagosán nádazták oldalát a kőművesek, pereg, hámitik a meszes, cementes habarcs. Lőrinczék előtt az árokparton ■ kopott, letaposott a fű: esténként, főleg vasárnaponként itt ülnek, tiprádnak a férfiak. Persze, te még nem voltál Magyariban, ezt nem érted. Furcsa, de azt mondják, igen régi megszokás, a férfiak kora tavasztól késő őszig itt szoktak ácsorogni, beszélgetni, tereferélni. Apáik, nagyapáik is így tették.

Horváthék kerítésén nincs kapu, akkor sem volt, amikor én még itt éltem. Az öregebbik Horváth, a nagypapa a kutkáva mellett ül egy rönkön. Feje ütemesen ing jobbra- baVra, miként az óra sétálója, gyulladásos szemű arcát a napfényben füröszti. Világtalan. Ráköszönök. Nem felel vissza, úgy látszik, meg is süketült. Hány éves is? Akkor mondták nyolcvanötnek... Tétován bámulom a kerítésen át. Egy apró lányka szalad előre az istálló mögül. Hántattan kukoricacsövet hoz kezében, szakálla hosszan kibontva, mint valami haj, oldalán színes rongyból kötés. Baba, kukoricából. Minden kislány csinál ilyent. Mari lánya lehet, az öreg unokájáé — gondolom, más fiatal nem volt a családjukban ... Ámbár nem tudom innét eldönteni, ráformáz-e? Bábúját az öreg markába nyomja. Ék- kor lát meg engem. Kerekre nyitja szemét, aztán hirtelen sarkonfordul, szalad be a házba. Vajon kinek, minek nézhetett?

m sorolom tovább. Ott álltam

már Vég Imre háza előtt. Az udvar közepén ott terpeszkedik Szent Mihály lova, fehér vászonabrosz rajta a takaró. A koporsót még nem hozták ki. Úgy látszik, korán jöttem, később lesz a temetés. Végné áll a konyhaajtóban, két szeme piros a sírástól, ruhája a régi ünnepi-fekete. de a fején fénylő kendő új lehet, mert merev, mintha csak most keményítették volna. Amikor meglát, hangosan felszipog. Egy nyurga lányka jelenik meg mögötte, naN-