Somogyi Néplap, 1957. november (14. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-03 / 258. szám

SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1951. november 3. A sűrűsödő alkony atban dúlt arcú, szomorú sze­^ mű fiatal lány lépikjed a töltés felé. Vastag haj- fonatai ott kígyóznak a pólya felett, amelyben alvó csecsemőt szorít melléhez. A közelgő vonat zakatolása erősödik, talán még egy pillanat és elzúg felettük a szijcrákat veitő dübörgő gőpőriás, de nem... az utolsó pillanatban ellöki magát és a védőn karjaiban tartott gyermekkel legurul a töltésen. így kezdődik a most bemutatott Dani című, új magyar film, a szerelem és a szülői szeretet összeüt­közésének drámája, mely arra akarja rádöbbenteni az önző felnőtteket, hogy minden mással nem törődő bol­dogság keresésük milyen végzetes utakra sodorhatják azt, akit életüknél jobban kellene szeretniük és óvni­uk, a gyermeket. Solcat hallottunk e filmről a bemutatóját megelő­zően, így nem csoda, ha kaposvári bemutatását türel­metlenebbül vártuk. Valóságos, szorongató emberi dolgokról beszélni egy filmben, olyan problémákról, melyekre a társadalom sem talált még gyógyító megoldást, nem tartozott és nem tartozik a leghálásabb művészi feladatok közé. A Dani c. film rendezője, szereplőgárdája mégis erre vál­lalkozott és vállalkozásukban nem maradtak adósaink. Elmondták a legtöbbet, amit a szülői szeretet és sze­relem összeütközésének drámájáról elmondani lehet, elmondaniuk kellett. Anélkül, hogy hangulatos »vé­get« találtaik volna a komor tragédiához, de így is ki­fejezésre juttatva azt a szívükben égő aggodalmat a gyermekekért, ami szükségképpen visszhangra lel a nézőik szívében is. Nem nélkülözi a hibákat ez a filmünk sem, erre is az újszerűség, a kifejezés új útjainak keresése a jel­lemző. Egy mégis bizonyos: jelentős kiinduló állomása a Dani a léletkelemző társadalmi filmdrámának, sok tisztázatlansága, elkapkodottsága ellenére is. Tetszett, megszerettük, mert szívünk szerinti em­berséggel tárta elénk kisfiú hősének, Daninak sorsát, melyben felfedezhettük a magunk közönyösségét, azt a tragádia-láncolatot, mely sok Dani-sorsú gyermek lel­kében okoz szakadást, keserű csalódást a szülőkben még ma is. E filmben, mint megelőzően a Szánkó című kis- filmben az egyszerű emberség, tisztaság hódította meg tetszésünket. Szemes Mihály és Szemes Marianne Da­ni című filmje feltétlenül új értéke az európai szín­vonalra feltörő magyar filmgyártásnak. Akkor is, ha nem hibátlan alkotás. Örömmel láttuk viszont Tolnay Klárit, Páger An­talt a filmvásznon, olyan kitűnő színművészek társa­ságában, mint Bara Margit, Kállai Ferenc, Barsi Béla, Peti Sándor, Tompa Sándor. Mondhatjuk, hogy a film legkisebb szereplője is művészetének legjavát adta a sikerhez. Weiser Gyuri pedig, egyik legkitűnőbb gyermek­színészünk ezúttal komolyan remekelt a címszerep- ben. Külön erénye a filmnek, hogy a csak pillanatok­ra felvillanó emberi figurák is oly hitelesek, hogy em­lékezetünkbe vésődlek. Feledhetetlen Páger Antal játéka. Friss és fiatalos és még mindig hódító. Egyszerűségével, emberségével ejti meg a nézőt, akárcsak Bara Margit, vagy Tolnay Klári a nevelőmama: , i'! De talán be is fejezzük ezt a nem annyira kriti­kai, mint inkább lírai gondolatszövést egy olyan fil­münkről, amelyre jogosan lehetünk büszkék, hogy a mienk, hogy megrázott, gondolkodásra késztetett ben­nünket. Még talán annyit tehetnénk hozzá, hogy a MOKÉP intézkedhetne, hogy a Dani előadásait ne látogathas­sák tizenihat éven aluli nézők. Ha pedig túlzott »óva­tosságnak« vélik e kérésünket, akkor nézzék végig az első előadást, hallgassák végig a 10-15 éves korú fi­úk és lányok bemondásait, melyekkel a film néhány eseményét, jelenetét kommentálják. Li Nagyon sok szó esik mostanában a kultúráról és a kultúrmunkáról. Minden újság hírt ad arról, hagy ez vagy az a kultúrgárda milyen mű­sorral készül a nyilvánosság előtt szerepelni. így az újságok hasábjain keresztül szemlélve a falu kulturá­lis életét, úgy néz ki a helyzet, hogy minden a legnagyobb rendben fo­lyik és semmi kívánni való nincs már. De ha közelebbről megvizsgál­juk, láthatjuk, hogy vannak még problémák, méghozzá olyanok, melyek eléggé súlyosak. Nem tudom, máshol hogy van ez, én saját falum­ról, Csurgóról beszélek. Azt mondom el, amit itt tapasztaltam. Ha az ember visszapillant egy ki­csit az elmúlt évekre, észreveheti, hogy akkor másképpen ment a kul- túrmunka. Jtlinden jó, ka a iá Czirmai Albert: Mágnás Miska című operettjé- nek bemutatójára készül színházunk művész­kollektívája. S minél közelebb kerülünk november 8- hoz, annál lázasabb ütemű a készülődés. Lázasabb a szó átvitt és valóságos értelmében. Mint ismeretes, a színházba is beköszöntött az ázsiai influenza és alaposan megtizedelte a társulatot, így szükségessé vált, hogy a színház vezetősége szüne­tet rendeljen el. De mivel a munka meg nem állhat, a közelgő bemutató darabjában szereplő színészeink nem egy, nem kettő lázasan próbálta és próbálja sze­repét. A színművészet kollektív művészet és sokszor em­berfeletti áldozatot kíván a színésztől. Nos, a Mágnás Miska bemutatójára való felkészülés bőven kínált al­kalmat az áldozatvállalásra. A szereplők a legsúlyo­sabb betegek kivételével derekasan dolgoznak, ami arra enged következtetni, hogy túl a fenti szabályon, szívügyüknek tekintik és szeretik a könnyű meséjű és zenéj ű Szirmai operettet, a filmről is ismert Mágnás Miskát. Napközben barátságtalan hőmérséklet uralkodik a nézőtéren, így mostanáig zárt függöny mögött folytak a próbák. Hiába is kíséreltük volna meg a behatolást valamelyik próbára, hogy még a bemutató előtt el­áruljunk egyet-mást olvasóinknak, akik szeretik a színházat, érdeklődnek munkája iránt. Ma végre elérkezett az alkalom, a díszleteket egyelőre jelzésekkel helyettesített szinpad megnyílt előttünk. S ki az, akit szemünk legelőször felfedez? Három vidám ismerős: Marcsa szolgálólány, Pixi és Mixi gróf- urak társaságában. Éppen hevesen udvarolnak a csinos kis »virágbo- gámak«, aki elég okos, talpraesett fehércseléd ahhoz, hogy jót mulasson az urak ütődöttségén, s azon tör­je szerelmes fejét, hogy találhatná meg Baracs mér­nök lovászát, a grófnak öltözött Mágnás Miskát, sze­relmesét. Farkas Army — Marcsa —Pixi és Mixi — Fillár István és Pusztai Péter már komolyan veszik a játé­kot, vége-hossza nincs bővérű kemédiázásuknak. Egyelőre üres az orcseszter, a zenekart zongora helyettesíti. Különösen nehéz időre esett a Mágnás Miska be­mutatásának előkészülete, de azért senki sem kedvet­len. Miszlay Istvánnak, a darab rendezőjének még mindig akad új, friss ötlet, s jóllehet, úgy a legnehe­zebb rendezni, ha nincs minden szereplő kéznél, szív- vel-lélekkel dolgozik. Talán holnap már teljesebb lesz a próba és mire el­jutnak a főpróbához művészeink, mindenkit egészsé­gesen köszönthetünk. Ma még beteg a karmester, a ze­nészek és a színészek icözül sokan. De a jelenlévő színészek őszinte játékkedvtől fű­tött munkájából azt olvassuk ki, hogy nem marad el a Mágnás Miska bemutatójának sikere. A nehéz pró­báknak méltán lesz forró siker a jutalma és végül is: mindéin jó, ha a vége jó! A darab főszereplőinek hivatásszeretetét, humor­érzékét, komédiázó kedvét nem tudta megtörni a nát- ha-láz, hangjuknál vannak fiatal énekeseink, Soltész Mária és Kiszely Lajos, új színészi remeklést ígér­nek Farkas Amny, Fillár István, Pusztai Péter, Gálfy László és még sokan mások. Tehát: akármilyen viszontagságos is a bemu­tatót megelőző néhány nap, az a sok leküzdött nehéz­ség, amin szerencsésen átjutott, vagy ezután átjut a bemutatásra kerülő operett művészgárdája, a Mágnás Miskát eleve arra predesztinálja, hogy meghódítsa a közönséget. Népi együtteseink nyomában SZENTMIHÁLYHEGY A DOMBTETŐRŐL már alászállt a köd, s eltakarja a Dráva holdfény­től csillogó ezüst csíkját. Csend van a szőlők, gyömölcsösök övezte domb­vidéken, az őszi est fázós csendje terpeszkedik. Itt-ott megrezdül az avar a sietős léptek nyomán, s oda- föní kigyullad a villany. A nyíló aj­tón át halvány fény látszik, amint néhány pirosló arc hajol a rögtön­zött tábortűz fölé. — Annus néni itt van már? — kér­di valaki. Körülnéznek. — Menjetek el érte. Ma nem lesz zenekar, beteg a hegedűs is... Három kislány ugrik egyszerre. Szinte futnak a fák közti ösvényen. Addig a többi »bemelegít«. A kicsi színpadon egymás kezét fogják a táncosok. Közöttük énekel, táncol egy bordómelegítős szemüveges fér­fi is, a »tanítóbácsi«... Megérkezik Annus néni. Iván bá­csi a partner, a legöregebb táncos már várt rá. Halk, ismert dallam csendül az ajkakon, s a tanítóbácsi szavára »Szentivánéji tűzugrás« — csillogó szemek válaszolnak ... * * * Színházi nyelven úgy is mond­hatnák: a szentmihályhegyiek felú­jítják legsikeresebb tá neu Icát. S aki nézi a próbát, az arcokat, a néha még botladozó lábakat, gondolkodni kényszerül. Keresi az okot, a miértet, magyarázatot vár, mert áldozatvál­lalást lát, fáradságot, önfeláldozást. Honnét az erő, mely késő estén hat­nyolc kilométer távolságból űzi, hajt­ja a lábakat a hegyközség központi fekvésű iskolájába. Honnét e sok, kultúrára éhes ember, szív, mely együtt dobban a tánc ritmusával, honnét e sok jóakarat, s az énekelni, táncolni vágyás láza, mely nem hagy­ja nyugton az embereket... Nem a pénz, nem a lehetőségek és adom ányozások kánaánja e vidék. Lakói szegényele, egyszerű emberek, kikhez csak az iskolában jut el a rá­dió hangja. De amijük van, az kincs, drágakő: a nép éneke, tánca, hagyo­mánya, szokása. És ők kincsüket ad­ják, saját maguknak adják a szín­padon. Innét a kedv, a fáradhatatlan buzgóság, lelkesedés. Manapság oly kevés ember tudja értékelni a sajátját, oly kevesen érik be népük kultúrájával. Másfelé, idegenbe ka­csingatnak, nyafka operettfigurák megformálásán fáradoznak, mind­hiába. Öh, ha valaki megkérdezné a szentmihályhegyieket, miért szeretik úgy, olyan szenvedélyesen, őszintén saját kultúrkincsüket... * * * Egy egész kis történelmet kopog­nak ki a táncos lábak. Történelmet, hisz kilenc éve együtt a gárda, ki­lenc éve járják a falvakat városo­kat, apró magvacskákat hintve^ az emberek szívébe. Hol vannak már az első, nyolctagú együttestől, milyen távolinak tűnik az iskolaavatás, a szilveszter-est Janka-pusztán, a »óbb mint kétszáz szereplés, országos, me­gyei győzelmek, siker, taps* újrá­zás ... De az emlékek irattan tárháza meg­örökíti ezeket. Emlékeznek. igen, emlékeznek mind a Kőműves Kelemen balladára, mely az eddigi legnagyobb sikert jelentette számukra, emlékez­nek a könnyező tisztekre, akik leg­nagyobb elismerésként azt mondták: »Magukért érdemes katonának len­ni...« Viharban és hóban, fagyban és esőben járták a falvakat, s a Mátkázó, a helyi gyűjtésű magyar és horvát népdalok, az élő népszoká­sok, a Szenttvánéji tűzugrás, mind- mind u tat találtak az embernek szívé­hez. Történelem ez, melynek könyvé­ben aramyfoetűk hirdetik majd egy szerény ember, s áldozatos közössé­gének évtizedes fáradozásait... NEM REBBENTETTE SZÉT ŐKET a múlt év politikai megrázkódtatása sem. Ugyan ki ment hozzájuk, hogy folytassák a megkezdett munkát? Senki sem. Jöttek maguktól, jöttek a lányok, fiúk: — Tanítóbácsi, mikor tanulunk táncokat...? — Jöttek az alapító tagok: Mihály bácsi, Csizma­dia Teri, Mórica, Annus néni, Iván bácsi, Lakos Istvánná és a többiek. És márciusban már szállt a dal, nyö­gött az iskola kicsi színpada a tán­cosok léptei alatt... — Férjhezmentünk a szövetkezet­hez — mondja kedélyesen a tanító­bácsi. Eperjessy Ernő, s a közösségi erő újabb nagy diadaláról hallunk. Oly régi vágya, oly megérdemelt kí­vánság volt, hogy otthona legyen e gárdának, kultúrháza a hegyközségi népnek. Egyszer pénzt is kaptak, de építési engedélyt nem. A hivatalos­hangú levél közölte: Szentmihály- hegy külcerületi lakott táj... Saj­náljuk ... Most mégis lesz otthona a nemzeti­ségi együttesnek. A földművesszövet­kezettől romos kastélyt kaptak. A ta­nítóbácsi így szervezte a társadalmi munkát: — Jöttök? — Jövünk.. . S az együttes tagjai 6 kilométerre, Zákányba jártak bontani az épüle­tet, melynek anyagából a kövesút mentén, a Dráva fölött emelkedik majd e maroknyi nép legkedvesebb büszkesége. Ugye megkapják azt a csekély ötezer forintot, amire még, szükségük van ... ? ’▼▼TTTVVTT'rTTTVTVTTVVTVVTVVVVTTTTTVTVTTTVVVTTVTVVTYYVVVTTV▼VTYVVVVV Néhány táncost, énekest idén is el­búcsúzhattak. S azok, akik ma itt próbálnak, újak, de örökébe lépnek a régieknek. Nincs itt az egész gár­da. csak Lakos Rozika, Szokoi Fe­ri, Pávlicz Gyula, Lakos Margit, Bá- ránkó Feri és néhány fiatal. Iván bá­csi és Annus néni éppoly szeretettel táncol velük, mint másokkal, s ta­Csurgó kulturális életéről Ötletesebb volt a fiatalság, nem riadt vissza kockázattál, nehéz­ségektől, s olyan dolgokat is mert kezdeményezni, melyek az első percben nem sok sikerrel kecseg­tettek. Valahogy mások voltak az időseb­bek is, rugalmasabbak, lendülete­sebbek. Szívesen odaálltak a fiata­lok mellé, segítettek a munkában, táncoltak a tánccsoportban, szere­peltek a színjátszó gárdában, s min­den kulturális megmozdulásból ki­vették a részüket. Hány nagy sikert eredményezett ez az összetartás! Me­gyei viszonylatban a csurgói tánc­csoport Együd Árpád vezetésével számottevő volt, s azt hiszem nem túlzók, ha azt mondom, egyike a leg­jobbaknak. A kultúrotthon szónjátszó gárdája vállalni merte olyan nehéz darab be­tanulását, mint Schiller: Ármány és szerelem című színműve. S hogy nem hiába, bizonyította az a siker, melyet a környező falvakban elért a lelkes együttes. , Volt itt szabás-varrás szakkör, a fényképész-szakkör is szépen dolgo­zott. Ml az oka annak, hogy minden semmivé lett, felbomlott, s most már csak legendaként él Csur­gón? Mi az oka, hogy a járási művelődési ház nem tud produ­kálni immár egy év óta olyan műsort, mely a falu dolgozóinak elismerését váltaná ki? Miért van az, hogy egy színdarab­hoz, melyhez hét szereplőre volna szükség, csali öt szereplőt lehet ta­lálni az egész faluban? Nagyon sok miért, s erre próbált a járási művelődé­si ház vezetősége választ kapni, amikor október 21-én összehívta az úgynevezett kultúrtanács ülést. Ebben a kultúrtanácsban az üzemek, intézmények vezetői és aktívái van­nak. De hogyan lehet ott eredmé­nyes munkát végezni, ahol a meg­hívott harmincöt elvtárs közül csak nyolc vett magáinak fáradságot ar­ra, hogy megjelenjen. Hogy végez­zen ott eredményes munkát a kul­túrotthon vezetősége, ahol támoga­tást nem kap, de bírálatot annál in­kább. Először talán azt kellene meg­vizsgálni, mi az oka az eredményte­lenségnek, leszűrni belőle a tanulsá­gokat, s a hibák kiküszöbölésével kezdeni új munkába. Ez lémmé a he­lyes út, de nem megvalósítható ad­dig, míg minden meghívott elvtáns nem tartja szívügyének, hogy ilyen fontos probléma megbeszélésére meg­jelenjen. Az a nyolc elvtárs, aki megjelent, megpróbált magyarázatot keresni az egy évi kiesésre. Nagyon sok prob­léma merült fel. Legfőbb ok az, hogy a kulturá­lis erők szétforgácsolódtak a köz­ségben. „ A földművesszövetkezet, a területi KISZ-szervezet, a faüzem KISZ- szervezete különálló gárdával akar működni. Igen ám, de egyik szerve­zetnek sincs megfelelő gárdája. Elő­fordul olyan eset is, hogy a szövetke­zeti dolgozó négy órától hatig a szö­vetkezet kultúrgárdájában próbál egy darabot, utána rohan' a KISZ-be, mert annak is tagja és ott is kell munkát végezni, vagy éppen ott is szerepelni kell. Kialakulnak sovi­niszta nézetek is. A kultúrotthonnak szüksége volna szereplőkre, de a KISZ-szervezet egyes tagjai felzú­dulnak: »Mi közünk nekünk a kul­túrotthonhoz? Mi onnan nem ka­punk pénzt!« S itt van mindjárt a következő probléma: a pénz kérdése. Minden kultúrgárda pénzszerzési lehetőség­nek tekinti a kultúrmunkát, s min­den más kérdést háttérbe szorít ez a cél. , Hogyan lehetne megszüntetni ezt az áldatlan állapotot? Csak egykép­pen. Ha nem forgácsolódnának szét a kulturális erők Csurgón, hanem egy cél érdekében összefognának, s a járási művelődési ház kere­tén belül egyetlen művészeti gyüttessé alakulnának. S hogy ne legyen vita a név és a ho­vatartozás körül, lenne, mondjuk Jnítia őket, csiszolgatja lépteiket. 3 Szentmihály hegyen nem kell össze- ^szokni. Egy ember az egész vidék,, jegyet akaró lelkes család... 3 KULTURFESZTIVÄLRA KÉ­Csokonai Művészeti Együttes a neve. «SZÜLNEK. De Eperjessy Ernő már S hogy kié legyen a gárda? Legyen «munkálkodik az új műsoron. A dél- Csurgó dolgozóié! 3ßziävböl magyarra fordított Zrínyi S hogy az anyagi segítséget is 3 balladát. Hunyadi balladát dolgoz- megkiapja az együttes, nem tudná- *2ák. majd fel, mely népi megjelení- nak-e az üzemek segítséget nyújtani, 3 tése történelmünk nagyjainak. nem azt nézve, hogy hány tag van < Hajlik a dobogó olajos deszkája,. a kultúrgárdában az illető üzemből,« ^ ének áuörve az iskola fa_ szervezetből, hanem azt, hogy az * egész gárda egy célért dolgozik. Lehet, hogy városokban létre lehet hozni szervezeti gárdákat, de faluhelyen ez nem megvaló­sítható. ^1 <1 3 felsőbb í '3 Iáit. A kedves délszláv dal bejárja a 3dcmbot, völgyéket, áttör a késő éj- 3szaikai ködön. S aztán csend lesz is- 3mét. Csak néha rezdül meg az avar 3a hazafelé siető léptek nyomán... Jávori Béla. Ezt vegyék figyelembe _ ______ . s zervek is, és ne olyan dolgokat szór- 3 galmazzanak, melyek esetleg emelik3g| ■ »I n A n N n j m Ij annak a művészeti csoportnak hír-3^ |UI38fdQ||OÍiil» nevét, tevékenységét, de ugyanakkor. * rontják a falu kulturális fejlődését. 3 Lehet, hogy Csurgón a földműves- « szövetkezet tud eredményes munkát« végezni, de vajon ki tudja-e elégíteni 3 az igényeket? Azt hiszem, nem! « Sokkal helyesebb lenne, ha a föld-3 művesszövetkezet kultúrgárdája meg-3 szűnne, s helyette létrejönne egy 3 egységes gárda, mely nagyobb fela-3 « « datok elvégzésére is képes. Ezt kellett volna megvitatni, ked-3 vés meghívott elvtársak a gyűlésen. 3 S ha már arra nem volt idejük, hogy ^ megjelenjenek ezen a gyűlésen, leg- 3 alább így, az újságon keresztül sze-3 rezzenek tudomást arról, amiről a vi- 3 ta folyt. Gondolkozzanak ezen és te- 3 ... .... ... ... 3KAPOSVARI KISKERESKEDELMI V. gyük vegre felre a soviniszta elkep- 3 zeléseket, hiszen elég nagy a tét: 3 VILLAMOSSÁGI BOLTJA Csurgó község 'kulturális élete. «Kaposvár, Május 1 utca 20. Tel.: 32-39. accumulátor­töltő holland robot­gép holland centrifugális szárítógép sarok hangszóró Balogh László 3 Csurgó J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom