Somogyi Néplap, 1957. október (14. évfolyam, 229-255. szám)
1957-10-09 / 236. szám
Szerda, 1957, október 9. SOMOGYI NÉPLAP 5 SCSERBACSOV: DOHÁNYON rETT KAPITÁNY című operettjéül színházunkba ez évben is be- öszöntött, ami nélkül nem színház SCSERBACSOV: DOHÁNYON VETT KAPITÁNY színház: a siker. Kellemes meglepetéseket hozott lagával az elmúlt hét péntek esti remierje. A Mákvirágok évadnyitó őadása után várakozással tekin« ttunk a második bemutató, a módik »lépés« elé és örömmel állatjuk meg, hogy színházunk ez év- •n immár másodszor győzte le a déki színjátszás korlátáit és ajánlkozott meg bennünket színvonalas öadással. Színházzal, a szó legnemesebb értelmében. Külön örökünkre szolgál az ajándék azért mert Scserbacsov szovjet zeneszerző operettjének bemutatásából született meg, olyan operettből, amelynek e műfaj »haladó hagyományai« ellenére is van mondanivalója számunkra. Amit mond Nagy Péter korának Oroszországéról, a történelem nevében mondja, Scserbacsov megejtően kedves, hellyel- közzel fülbemászó, másutt romantikus szlávos melódiáinak eszközével. Színházunk művészei avatott tolmácsolása már elöljáróban is dicséretre méltó, hiszen azzal a plusszal ékeskedik a Dohányon vett kapitány előadása, amelyet korábban hiányoltunk a Mákvirágokból: van benne szív és lélek. Az előadá.s gyüttese arrai törekedett, amit minden idők nézőközönsége a színháztól, színészétől vár: hogy a művészeté, az átéltségé legyen a domináns hang és szín. A színész ne mesterembere legyen, hanem művésze a színpadnak. Diderot a színművészetről szóló egyik paradoxonéban mondja: »Emberileg piecjőripni p, ' leghűvöseibb nyugalmat és művészileg sugározni az átélés közvetlen forróságát.« Nos, n Dohányon vett kapitány együttese — mindegy, hogy tudatosan, vagy ösztönösén r- magáévá tette ezt a szabályt. Talán ennek is köszönhető többek között az, hogy az együttes játékából, a színvadi játék életet sugárzó összhatásából nem ■ itt ki egyetlen olyan alakítás sem. mire a kritika azt mondhatná, ogy reménytelenül rossz. A szerepek többségének gyújtó közelében rég az is lángrakapott, aki nehezen yúló színészi alkat. ISMERVE A VIDÉKI SZINJÁT- ZÁS KORLÁTÁIT, melyek a felkészülési idő rövidségében csúcso- odnok ki, s ami a vidéki, szín»szól átlagon felül több szívet, lelket, ■ idaadást, finom idegeket Jáván, még oinyi bevezető után is nehéz rátérni i tulajdonképpeni értékelésre. Árpi nem is beszélve, hogy a Dohányon vett kapitány előadása, már ,nost több művészi értékben, mint a bemutató napján volt és holnap tökéletesebb lesz, mint ma. Ezért nehéz a dolga a kritikusnak, ha papírra vetett gondolatai mögött ott van az erejétől telő segíteniakar&s, összehangolva a közönség kritikaleményével. Mégis, térjünk a tárgyra. A Dohányon vett kapitány előadása, — az előadás estéről estére lemérhető sikere elsősorban Sallós Gábor rendező munkáját dicséri. Szerencsés és erős kézzel dolgozta egységes egésszé a való élet egy darabját, az operettrajongók »más világ« keresésének ellenére, de megelégedésünkre. Rendezésével élvezetessé tette a műfajilag operettnek és daljátéknak egyként nevezhető Scserbacsov művet. Külön érdeme, hogy a korhoz való hűség fonala az első felvonástól a harmadik felvonás záróképéig nem szakad meg egy pillanatra sem. Impozánsak a finálék tömegjelenetei, különösen a harmadik felvonás záróképe hat történelmi festményként. Kedvünk lenne keretbe szorítani és magunkkal vinni. Sallós rendező munkáját megérdemelten koronázta meg a Dohányon vett kapitány előadásának közönség-hódítása. Friss, élettel telített produkciót varázsolt elénk, aminek külön erénye, hogy élvezetes formában közvetített történelmi lecke is. BURES JENŐ DÍSZLETTERVEZŐ viszont ezúttal kicsit adósunk maradt. Díszleteiből most hiányzik, az életszerűség. Indokolatlanul zsúfolt az első felvonás színpadképe, valóságérzetünket pedig bántják a Pétervárott Nagy Péter korában csak elenyésző számban található hagymakupolás templomok. Töfté- nelmi tény, hogy Nagy Péter nem annyira a székesegyházakat, mint inkább a raktárakat, kikötőket, a bojárok faházai helyett kőházakat épített és építtetett. Bántóan elvonatkoztatott a valóságtól a második felvonásbeli parkrészlet Germaine marquise kertjében).. Véleményünk szerint Bures Jenő szűkmarkúén bánt a színekk l, másutt meg el is túlozta használatukat. Nem kárpótolt hatásában a harmadik felvonás díszlete sem. Elismerjük, hogy nehéz dolog kicsi színpadra behozni a tengert, a tengerpartot, a kikötő sajátos levegőjét, de mert tudjuk, hogy Bures Jenő tehetségéből tellett volna erre is, a Dohányon vett kaxÁtány díszleteiért nem marasztaljuk ugyan el, de nem is dicsérjük. A zenekar, Várkonyi Sándor vezényletével többé-kevésbé jól interpretálta Scserbacsov zenéjét, különösen a második felvonásban, ahol már operett-melódiákat kapunk. Mindössze egy lényeges kifogásolni valónk akadhat, és ez pedig az, hogy a zenekarban a fúvós és ütős hangszerek kellemetlen, fülsértő hangossága és szégyeljük még kimondani is, hamiskodása, elnyomja a vonósok lírai, fülbemászó szólamait. Szerintünk, kár ilyenfajta »tömörségre«, »hangzásra« törekedni. Sajnos, kicsi létszámú a zenekar, de ha már így van, legyen előadási modorában egységesebb. Ennek — gondoljuk — nemcsak a közönség, hanem énekeseink is örülnek majd. ÉS MOST A SZEREPLŐKRŐL... Ljuba szerepében színházunk új primadonnáját, a kellemes hangú és megjelenésű Soltész Máriát köszönthettük. Első feladatát, Ljuba megformálását sikerrel oldotta meg, játékának közvetlenségével, hangjának könnyed szárnyalásával belopta magát a közönség szívébe. Úgy gondoljuk, nem ártana azonban az, ha a felsőbb regiszterekben nagyobb biztonságra tenne szert az elkövetkező időkben. Partnere, a) címszereplő Kisze(!y Lajos. Személyében szép reményekre jogosító bonvivánt avatott a Dohányon vett kapitány előadásának együttese. Ugyszólván beugrott. Színészi játékát nem dicsérhetjük annyira, mint szépcsengésű lírai tenorját, mely iskolázatlansága ellenére is magával ragadó, szárnyaló hang. Ha Kiszely leküzdi az első szerepében — Iván életre keltésében még itt-ott kiütköző félszegssgét (ami több, mint amit szerepe kíván), ez az alakítás értékesebbé válhat. Csak a kitűnő jelző előre bocsátásával lehet beszélni — és még így is megkülönböztetett tisztelettel néhány színészi alakításról, így Rutt- kai Ottó Péter cárjáról, Fillár István Akaki ceremónia mesteréről, Pusztai Péter Anton Szvinyinjéről, a t.mperamentumos izig-vérig színész Farkas Anny Niniche fogadós- nőjéről, s szinte drámai színekkel megrajzolt Nenila bojárasszony figurájáról, akit Mihályi Vilcsi keltett életre. Ruttkai Ottó színészi bemutatkozása lepte meg a közönséget a legkellemesebben. Péter cár alakításával az előadás motorjává vált. Megszerettük tolmácsolásában Péter cár egyszerű emberségét, indulatosságát, haragos fenségét. Kitűnő alakítására talán az a legszebb elismerés, ha azt mondjuk: Péter cárja akkor is jelen volt a színpadi történésben, amikor nem láthattuk’ Feledhetetlenné vált Fillár István Akaki ceremónia mester szerepében. E remek, fiatal színészünknek életeleme a színpad, könnyedén lép ki magából és búvik a mai r,m- ber számára mindenképpen idegen figura bőrébe és élettel, udvari bölcsességgel tölti meg Akakit. a vén élvezetvágyó iszákost, kívülről, belülről ábrázolva azt. A legjobb alakítások egyike Pusztai Péter buta, gőgös és üres Anton Szvinyinje. Nem csinált sokat, illet ve. amit csinál, dicséretes művészi mértéktartással teszi. Játékában még ,o divatos paróka szárnyával rosszul talcart ásítás is félreérthetetlen markáns vonás egy jellem teljes rajzához. Nevetünk a puszta megjeH/enésén is, itfehát megítéljük, kinek mi dukál: Pusztai Péter színészt művésznek, Anton Szvinyint pedig annak ami, megvetésre méltó, selymekbe bújt férgecskének! A kitűnő címszó alatt kell szó- lanunk Farkas Anny franciásan könnyed, robbanó temperamentumú, könnyűvérű és mégis megnyerő Niniche fogadósnőjéről. Minden replikája, mozdulata élet. Alakításában nincs kiszámítottság, valóságos figurát ad, olyan természetességgel, ami operettszínpadon szokatlan valami. Farkas Anny művészi alkatának ritka tulajdonsága, hogy az operettben sem marad adós a hús-vér ember ábrázolásával. Igaza van. Ját szani csak így érdemes! Mihályi Vilcsiről első bemutatkozása után csak azt tudhattuk, hogy átlagon felüli komika. Most is ezt várta tőle a néző, aki nem ismerte a Dohányon vett kapitány meséjét: belép a színpadra és a nézőtéren felharsan a nevetés. És mi történi ehelyett? Felfedezhettük Mihályi Vilcsit, a drámai színészt. Nenila bojárasszonyában. A pusztulásra szánt bojárt gőg kifejezőjeként lépett elénk, nem szerettük hidegségéért, ezért a lelki süketségért, amit magával hozott,, s ami Péter cár korában ítéltetett először halálra a fejlődés érdekében. Mégis szántuk. Ha örültünk, mert örültünk Mihályi Vilcsinek, a komikának, százszorosán örülünk most Mihályi Vilcsinek, a drámai színésznőnek! Az operett legparádésabb szerepét Germaine marquise megformálását Olgym Magda mondhatja magáénak. Feladata, mondhatni lég- hálásabb az operettben. Ezért Sajnáljuk, hogy a szószoros értelmében vett játékkal adósunk maradt. Sokat bízott ragyogó kosztümére, mely előnyösen hangsúlyozta asz- szonyi szépségét. Jóllehet tőle azt vártuk, hogy nem annyira megjelenésével, mint inkább énekművészeiével hódítson. Ha nem tudnánk, hogy képes ez utóbbira, nem tartanánk lényegesnek szójlni G,ermainejének gyengéjéről. Kedves színfoltja volt az előadásnak Balázs Andor Moutonja, Mészáros Joli üres divatbábja, Gtíké- rija, Hannibál szerepében Gálfi László, Szmurov kalmár megelev\e- nítésében Homokay Pál, Gervászi szerepében Pólyák Zoltán és Korza- kov bojárfiú megformálásában Juhász József. A táncok koreográfusában és betanítójában Bartha Juditot köszönthetjük. Friss fantáziáról, rátermetté ségről tanúskodnak az operett táncbetétei, bár a kartáncok tekintetében nem osztjuk a közönséggel tetszésünket. Szellemes és jellemeket rajzol az első felvonásbeli kettős. Glikérija és Anton Szvinyin — a továbbiakban Niniche és a két szakács, Niniche és Akaki tánckettőse. Az oroszka és a gopak gyengén sikerült és a tánc összhatását nem tudta megmenteni a két remekül mozgó szólótáncos sem. VÉGEZETÜL MÉG ANNYIT: a Dohányon vett kapitány előadása megérdemelten aratott sikert és arat sikert ezután is. Színészeink nem sajnálták legjobb képességeiket felvonultatni. Ezért elismerés, sok, sok taps illeti őket. S ezután már a közönségé a »főszerep«, illetve a szó — szóljanak a tapsok! mondásra igényt tartó részének veLASZLÓ IBOmA Láttam a műholdat — Egy gépkocsivezető kalandjai — Uzsonnámat fogyasztom '.pt^en a kényelmes kocsiban, amikor egy pécsi újságárus Esti Hírlapot nyújt felém: »Felbocsátották a mesterséges holdat! Szenzáció! óriási szenzáció!« — harsogja. Érthető izgalommal *fo- f*om kezembe n lapot. Nézem a címbetűket, társaim is odahajolnak, belepillantanak. Aztán dia- dalitt?.s?.n n-zek körül: — Na, mit szóltok ehhez? Pocakos útitársunk, ki nagybüszkén viseli a gépkocsivezető tisztét, s minduntalan elzárhatat- lan rádióként duruzsol fülünkbe, most kot kolbász-harapás között unott egykedvűséggel megszólal: — Az is valami? Kíváncsian, megütődve nézek rá. Sikerült egy pillanat a lőtt érdeklődésem ké-zeppontjába kerülnie. Pár percig élvezi a hatást, aztán lekicsinylőén, isteni fölénnyel így szól: — Én már egy hónapja láttam, vagy talán régebben ... — Nem, az nem lehet igaz — hajtogatom —, hiszen most írja az újság . . . — Nem a fenét! Egyszer, úgy este tíz éra felé jön be a fiam. Azt mondja: — Apa, nézd már meg, mi az isten- r. ila úszik ott a levegőben . . . — Ezt már csak mea- nézem — gondoltam. Kimegyek, hát látom, hogy o:t fönt valami olyan szép lassan száguld át az udvar felett. Nézem, nézem, aztán csak legyintek egvot. Mondom, bemegyek, megvacsorázom. fartott vagy egy óráiig. Kijövök, hát látom, még mindig ott száguld a faház irányában. Most mér jobban szem ügyre veszem. Azt mondom a fiamnak: Te Pista, ez csak a műhold lehet . . . Nem is gondolhattam másra, látszott, hogy műanyagból van. Mert nem olyan, mint a másik, az igazi ... A fene se hitte volna, de mindjárt tudtam, hogy sikerült a kísérlek. Csak azt csodálom, hogy az újságok még nem” írták. És tessék, most egy hónap múlva olvasom. Még mondtam ic _ fiamnak: Te Pista, ha ez ilyen lassan száguld, holnapra Kaposmcrőben lesz .. . — Szóval fgy volt. — Ejnye, hát maga már az eget is nagybőgőnek nézi? — kérdezem tőle. Megsértődik. — Méghogy én? Ezzel a két szememmel láttam. (Mutatja.) — Dehát most írják az újságok, hogy a mesterséges hold Leningrád fölött van . . . — Hát azóta hazamehetett már — válaszolja az öreg, s a maradék kolbászt töm köd i a szájába. Olyan ájtatosan. büszkén néz rám, mint akinek szent meggyőződése, hogy hiszek neki... —ri •,AAAAA4'U.í,Aé*4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA4AAáAAtAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*AAAAAAA,tAAAAAAAAAAJ AAAAAAAAAAA4AAAAAAAA4AAAAA4 alálkozunk. S hogyan jelöli meg a zítn végén a kibontakozás útját? En társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt. Közös erővel összeműködik .,. Minőt a tudomány eszmél magának... Vitatható-e, hogy mit ajánl Madách a 'kapitalizmus helyett? A szocializmust. Igaz, hogy nála a szocializmus építésében nem a néptömegek harcáé a döntő szó, hanem a tudomány emberéi. Bár Madách látja az osztályharc meglétét a kapitalizmusban, ezt nem köti össze a szocializmus megvalósításával. De ezt nem is tehette, hiszen a szocializmusról csak az utópisták és nem Marx—Engels művei alapján alkot magának fogalmat. Mit bizonyít a londoni szín végén a temetői jelenet? Azt, hogy Madách érezte: az elkövetkező világ más lesz, mint a kapitalizmus világa. A nyitott sírba csak Éva nem botük bele. ö viszi tovább a ► szerelem, költészet és ifjúság« értékeit a további korokba. A Tragédia körüli herce-hurca ' ' fő oka az elmúlt években az volt, hogy kultúrpolitikánk irányítói (közül sokan félve nyúltak a falanszter-jelenet kérdéseihez. Pedig nem nehéz válaszolni Madách negatívumaira. Olyan rendet építünk, amely az egyéniség elfojtásához, a nő elnyomásához, a szerelem megtagadásához, a művészetek száműzetéséhez vezet? Hiszen már Móricz Zsigmond is olyanféleképpen vélekedett, hogy a kommunizmusban virágzik ki a maga teljességében az ember egyénisége, tehetsége. A mi rendünk valósította meg a nők egyenjogúságát. S hogyan faragna Michelangelo csak széklábakat, amikor a Kapoli Antalok és más népművészek Kossuth-ciíjat kaptak? Száműzzük-e az ókori klasszikusokat, amikor a mi. íróink' 1 költőink újabb, egyre művészibb tolmácsolásban ismertetik meg őket a széles tömegekkel? Csak egyetlen példa a sok közül: Devecseri Gábor legújabb művészi Homérosz-fordítása. A haza fogalma is a szocializmusban lesz az egész népé. A szerelem méltóságát pedig éppen a szocializmus állítja vissza azzal, hogy a két nemet az egyenlőség alapjára helyezi. Az pedig, kedves Utitársam, amit te különösen aláhúztál, hogy a falanszterben a nőt teljesen testi, szervezeti alapon osztják be a férfípár- hoz. meg is valósult már egyszer, csak nem a szocializmusban, hanem a nemzeti szociaüsta Németországban. Vagy nem hallottál annak idején a Rosenberg—Hitler-féle Jugend- lágerekről? Ahová mint a tenyészállatokat válogatták ki a szőke germán faj, az Übermensch kitenyésztésére a testileg legfejlettebb nőket, férfiakat? S ha így összefüggésében, az okok, Okozatok feltárásával beszélsz a falanszter-jelenetről, más kép, más vélemény alakult volna ki hallgatóidban nemcsak a Tragédiáról, hanem — rólad is. Ahogy magyaráztad a látottakat, azt bizonyítja, hogy magasabb iskolát végeztél. Akkor pedig tudnod kellett volna, s ezt meg is kellett volna említened, hogy milyen védekező levelet írt Madách a kor jeles kritikusának, Erdélyi Jánosnak, amikor az szemére vetette Madách- nak, hogy a falanszter-jelenetben gúny tárgyává tette a szocializmust. Azt írja a költő, hogy a szocialista eszmét, éppen úgy. mint a szabadság, kereszténység, szabad verseny eszméit az emberiség történelme fő motívumainak érezte és ő úgy mutatta be az emberiség sorsát, hogy az tragédia, az ember ebbe is, abba is belebukik. S hogy miért tragédia, ahhoz ismerni kell még néhány tényezőt. Ezek megtalálhatók Madách egyéni körülményeiben s azokban a történelmi körülményekben, amelyek döntően előidézték a költő pesszimizmusának kialakulását. Erről is «^ólhattál volna néhány szót, De nem tetted talán azért, mert akkor nem kerülhetted volna el annak megállapítását, hogy Madách mindenkor a haladás táborában állt. Bár gazdag, nemesi családba született bele Madách Imre 1823-ba.n Alsósztregován, ifjú korában együtt lelkesedik a demokratikus eszmékért harcoló diákokkal. Korán letöri azonban betegsége, amely mindinkább visszahúzza. De még vállal hivatalt megyéjében, részt vesz egy ideig a közéleti harcokban ás, azonban csakhamar visszavonul birtokára, megnősül, elveszi a szép. de könnyelmű Fráter Erzsébetet. Betegsége |s az a tény, hogy sok karrierista fegyvertársóban csalódik, egyre jobban mélyíti sötétendátását. A szabadságharcban betegsége miatt nem vett részt. Lelkesedett a szabadságért és függetlenségért, de sokszor elfogta a pesszimizmus. A szabadságharcban meghalt öccse, Világos után pedig Mária nővérét, családjával együtt a fellázadt románok megölték. Az önkényuralom alatt Kossuth titkárának rejtegetése miatt egy évi börtönre ítélik. Ezalatt éri a családi tragédia is. Felesége hűtlen lesz hozzá. elválnak. De ezt a csapást élete végéig érzi a költő. Szabadságszer stete nem törik meg az elnyomatás ideje alatt sem. Csak el kell olvasni a Bach-korszafcban írt lírai verseit. A mártírokról, Petőfiről emlékeznek meg ezek a versek. s ostorozza a megalkuvókat. Vígjátékéban, a Civiüzáto,r-han éles szatírával leplezi le Bach-ékat, akik azt akarták elhiteni a világgal, hogy ők, »a nagy germán kultúra« letéteményesei tulajdonképpen ►-civilizálják« a, barbár magyar népet. (Mintha ilyesminek mi is tanúi lettünk volna a 30-as években!) Az októberi diploma után Madách ismét ott harcol megyéje közéletében az önkényuralom ellen. A megye az ő indítványára bélyegzi ha- zaórulónak azt, aid alkuba bocsátkozik az uralkodóval. Megyéje követeként szögezi le alapelveit az 1861-es országgyűlésen: Szabadság, egyenlőség, testvériség. De nemcsak a politikai porondon küzd, politikai harcai alatt írja Mózes c. drámáját. Mózes, a nópvezér keményen átne- vedi az Egyiptomiban szolgasághoz szokott népet, hogy méltó legyen a szabadságra. Ebben az átformáló munkában nem retten vissza a kemény eszközöktől, elbánik az árulókkal, megbünteti a megalkuvókat. KI adách pesszimizmusának fő oka — s ez egyúttal a kö’tő tragédiája —, hogy a nagy bukás utón. «az általános csüggedés« korában (Arany) Madách nem tudta többé felfelé ívelő haladásnak felfogni az emberiség fejlődését. Tehát pesz- szimizmusának fő forrása: a levert forradalom utáni 'kiábrándultság. Az egész emberi történelem kérdését a válságos idők átélése, a nagy társadalmi változások vetették fel. Petőfi Apostola is a világtörténelmet tanulmányozza, de ebből harcos optimizmus csendül ki. Madách-hoz közelebb állt a pesszimista megoldás már osztályhelyzete miatt is. Mária testvérének halála, a Bach-korszak megalkuvóinak látása, kifejlesztették benne a tömegektől való idegenkedést is. Nem látta a dolgozó osztályok jelentőségét, vezető szerepét a szabadságért vívott harcban. Mindehhez hozzájárult a lelkében dúló világnézeti küzdelem is. Az idealista felfogás megrendült benne, a materializmus lényegét pedig nem ismerte. Ezek a belső ellentétek, lelki küzdelmek tükröződnek Az ember ' tragédiájában is. (Horváth Károly.) S nem beszéltél, kedves Utitársam, a Tragédia végső kicsengéséről. Igaz, hogy a sorozatos bukás és főleg az eszkimó-jelenet után Ádám kiábrándító tanulságot von le: »ne lássam többé ádáz sorsomat, a hasztalan harcot«, tehát keserű a vég, mégsem lehangoló a tragédia befejezése, a »viaskodóst érezzük benne a haladásban való hitért«. (Valdapfel.) Mert mit is mond Ádám a XIII. jelenetben? A célt, tudom, még százszor el nem érem, Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? A cél megszűnte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja a küzdés maga. Tehát Madách a »hasztalan harc« lehangoló megállapítása után is azt a megoldást választja, amelyet akkor is választana, ha hinni tudna az emberiség haladásában. Ádám már nem hiszi, hogy tehet valamit az emberiség haladásáért, de mégis azért akar küzdeni, mert egyedül ezt érzi emberhez méltó törekvésnek. (Horváth Károly.) 1/edves Utitársam! Mi, szocia- ' ' lizmust építő emberek úgy hisszük, hogy tehetünk valamit az emberiség haladásáért. S ha Ádám enélkül a hit nélkül is a küzdést választotta, mi «leginkább azt választjuk. A mi számunkra nem. lehangoló a Tragédia mondanivalója, mert tudjuk, milyen körülmények között íródott. S éppen ezért nem kell, hogy Madách-ot ezek kisajátítsák. Madách a miénk. Az egész magyar dolgozó népé. Hisz mit kívánt a költő? Amit mi: » ... Társaságot..., mely . . . közös erővel összeműködik...« R. K. X