Somogyi Néplap, 1957. október (14. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-09 / 236. szám

Szerda, 1957, október 9. SOMOGYI NÉPLAP 5 SCSERBACSOV: DOHÁNYON rETT KAPITÁNY című operettjé­ül színházunkba ez évben is be- öszöntött, ami nélkül nem színház SCSERBACSOV: DOHÁNYON VETT KAPITÁNY színház: a siker. Kellemes meglepetéseket hozott lagával az elmúlt hét péntek esti remierje. A Mákvirágok évadnyitó őadása után várakozással tekin« ttunk a második bemutató, a mó­dik »lépés« elé és örömmel álla­tjuk meg, hogy színházunk ez év- •n immár másodszor győzte le a déki színjátszás korlátáit és aján­lkozott meg bennünket színvonalas öadással. Színházzal, a szó legne­mesebb értelmében. Külön örö­künkre szolgál az ajándék azért mert Scserbacsov szovjet zene­szerző operettjének bemutatásából született meg, olyan operettből, amelynek e műfaj »haladó hagyo­mányai« ellenére is van mondani­valója számunkra. Amit mond Nagy Péter korának Oroszországéról, a történelem nevében mondja, Scser­bacsov megejtően kedves, hellyel- közzel fülbemászó, másutt romanti­kus szlávos melódiáinak eszközével. Színházunk művészei avatott tol­mácsolása már elöljáróban is dicsé­retre méltó, hiszen azzal a plusszal ékeskedik a Dohányon vett kapi­tány előadása, amelyet korábban hiányoltunk a Mákvirágokból: van benne szív és lélek. Az előadá.s gyüttese arrai törekedett, amit min­den idők nézőközönsége a szín­háztól, színészétől vár: hogy a mű­vészeté, az átéltségé legyen a do­mináns hang és szín. A színész ne mesterembere legyen, hanem művé­sze a színpadnak. Diderot a színművészetről szóló egyik paradoxonéban mondja: »Em­berileg piecjőripni p, ' leghűvöseibb nyugalmat és művészileg sugározni az átélés közvetlen forróságát.« Nos, n Dohányon vett kapitány együttese — mindegy, hogy tudato­san, vagy ösztönösén r- magáévá tette ezt a szabályt. Talán ennek is köszönhető többek között az, hogy az együttes játékából, a színvadi já­ték életet sugárzó összhatásából nem ■ itt ki egyetlen olyan alakítás sem. mire a kritika azt mondhatná, ogy reménytelenül rossz. A szerep­ek többségének gyújtó közelében rég az is lángrakapott, aki nehezen yúló színészi alkat. ISMERVE A VIDÉKI SZINJÁT- ZÁS KORLÁTÁIT, melyek a fel­készülési idő rövidségében csúcso- odnok ki, s ami a vidéki, szín»sz­ól átlagon felül több szívet, lelket, ■ idaadást, finom idegeket Jáván, még oinyi bevezető után is nehéz rátérni i tulajdonképpeni értékelésre. Ár­pi nem is beszélve, hogy a Dohá­nyon vett kapitány előadása, már ,nost több művészi értékben, mint a bemutató napján volt és holnap tökéletesebb lesz, mint ma. Ezért nehéz a dolga a kritikusnak, ha pa­pírra vetett gondolatai mögött ott van az erejétől telő segíteniakar&s, összehangolva a közönség kritika­leményével. Mégis, térjünk a tárgy­ra. A Dohányon vett kapitány elő­adása, — az előadás estéről estére lemérhető sikere elsősorban Sallós Gábor rendező munkáját dicséri. Szerencsés és erős kézzel dolgozta egységes egésszé a való élet egy darabját, az operettrajongók »más világ« keresésének ellenére, de megelégedésünkre. Rendezésével él­vezetessé tette a műfajilag operett­nek és daljátéknak egyként nevez­hető Scserbacsov művet. Külön érdeme, hogy a korhoz való hűség fonala az első felvonástól a harma­dik felvonás záróképéig nem sza­kad meg egy pillanatra sem. Impo­zánsak a finálék tömegjelenetei, kü­lönösen a harmadik felvonás záró­képe hat történelmi festményként. Kedvünk lenne keretbe szorítani és magunkkal vinni. Sallós rendező munkáját megérdemelten koronázta meg a Dohányon vett kapitány elő­adásának közönség-hódítása. Friss, élettel telített produkciót varázsolt elénk, aminek külön erénye, hogy élvezetes formában közvetített tör­ténelmi lecke is. BURES JENŐ DÍSZLETTERVE­ZŐ viszont ezúttal kicsit adósunk maradt. Díszleteiből most hiányzik, az életszerűség. Indokolatlanul zsú­folt az első felvonás színpadképe, valóságérzetünket pedig bántják a Pétervárott Nagy Péter korában csak elenyésző számban található hagymakupolás templomok. Töfté- nelmi tény, hogy Nagy Péter nem annyira a székesegyházakat, mint inkább a raktárakat, kikötőket, a bojárok faházai helyett kőházakat épített és építtetett. Bántóan elvonat­koztatott a valóságtól a második felvonásbeli parkrészlet Germaine marquise kertjében).. Véleményünk szerint Bures Jenő szűkmarkúén bánt a színekk l, másutt meg el is túlozta használatukat. Nem kárpó­tolt hatásában a harmadik felvonás díszlete sem. Elismerjük, hogy ne­héz dolog kicsi színpadra behozni a tengert, a tengerpartot, a kikötő sajátos levegőjét, de mert tudjuk, hogy Bures Jenő tehetségéből tel­lett volna erre is, a Dohányon vett kaxÁtány díszleteiért nem marasz­taljuk ugyan el, de nem is dicsér­jük. A zenekar, Várkonyi Sándor ve­zényletével többé-kevésbé jól inter­pretálta Scserbacsov zenéjét, külö­nösen a második felvonásban, ahol már operett-melódiákat kapunk. Mindössze egy lényeges kifogásolni valónk akadhat, és ez pedig az, hogy a zenekarban a fúvós és ütős hang­szerek kellemetlen, fülsértő hangos­sága és szégyeljük még kimondani is, hamiskodása, elnyomja a vonó­sok lírai, fülbemászó szólamait. Sze­rintünk, kár ilyenfajta »tömörségre«, »hangzásra« törekedni. Sajnos, kicsi létszámú a zenekar, de ha már így van, legyen előadási modorában egységesebb. Ennek — gondoljuk — nemcsak a közönség, hanem éneke­seink is örülnek majd. ÉS MOST A SZEREPLŐKRŐL... Ljuba szerepében színházunk új primadonnáját, a kellemes hangú és megjelenésű Soltész Máriát kö­szönthettük. Első feladatát, Ljuba megformálását sikerrel oldotta meg, játékának közvetlenségével, hang­jának könnyed szárnyalásával be­lopta magát a közönség szívébe. Úgy gondoljuk, nem ártana azon­ban az, ha a felsőbb regiszterekben nagyobb biztonságra tenne szert az elkövetkező időkben. Partnere, a) címszereplő Kisze(!y Lajos. Személyében szép remények­re jogosító bonvivánt avatott a Dohányon vett kapitány előadásá­nak együttese. Ugyszólván beugrott. Színészi játékát nem dicsérhetjük annyira, mint szépcsengésű lírai te­norját, mely iskolázatlansága elle­nére is magával ragadó, szárnyaló hang. Ha Kiszely leküzdi az első szerepében — Iván életre keltésében még itt-ott kiütköző félszegssgét (ami több, mint amit szerepe kíván), ez az alakítás értékesebbé válhat. Csak a kitűnő jelző előre bocsá­tásával lehet beszélni — és még így is megkülönböztetett tisztelettel né­hány színészi alakításról, így Rutt- kai Ottó Péter cárjáról, Fillár Ist­ván Akaki ceremónia mesteréről, Pusztai Péter Anton Szvinyinjéről, a t.mperamentumos izig-vérig szí­nész Farkas Anny Niniche fogadós- nőjéről, s szinte drámai színekkel megrajzolt Nenila bojárasszony fi­gurájáról, akit Mihályi Vilcsi kel­tett életre. Ruttkai Ottó színészi bemutatko­zása lepte meg a közönséget a leg­kellemesebben. Péter cár alakításá­val az előadás motorjává vált. Meg­szerettük tolmácsolásában Péter cár egyszerű emberségét, indulatos­ságát, haragos fenségét. Kitűnő ala­kítására talán az a legszebb elisme­rés, ha azt mondjuk: Péter cárja akkor is jelen volt a színpadi tör­ténésben, amikor nem láthattuk’ Feledhetetlenné vált Fillár Ist­ván Akaki ceremónia mester szere­pében. E remek, fiatal színészünk­nek életeleme a színpad, könnyedén lép ki magából és búvik a mai r,m- ber számára mindenképpen idegen figura bőrébe és élettel, udvari böl­csességgel tölti meg Akakit. a vén élvezetvágyó iszákost, kívülről, be­lülről ábrázolva azt. A legjobb alakítások egyike Pusz­tai Péter buta, gőgös és üres Anton Szvinyinje. Nem csinált sokat, illet ve. amit csinál, dicséretes művészi mértéktartással teszi. Játékában még ,o divatos paróka szárnyával rosszul talcart ásítás is félreérthe­tetlen markáns vonás egy jellem teljes rajzához. Nevetünk a puszta megjeH/enésén is, itfehát megítéljük, kinek mi dukál: Pusztai Péter szí­nészt művésznek, Anton Szvinyint pedig annak ami, megvetésre méltó, selymekbe bújt férgecskének! A kitűnő címszó alatt kell szó- lanunk Farkas Anny franciásan könnyed, robbanó temperamentumú, könnyűvérű és mégis megnyerő Ni­niche fogadósnőjéről. Minden rep­likája, mozdulata élet. Alakításában nincs kiszámítottság, valóságos figu­rát ad, olyan természetességgel, ami operettszínpadon szokatlan valami. Farkas Anny művészi alkatának ritka tulajdonsága, hogy az operett­ben sem marad adós a hús-vér em­ber ábrázolásával. Igaza van. Ját szani csak így érdemes! Mihályi Vilcsiről első bemutatko­zása után csak azt tudhattuk, hogy átlagon felüli komika. Most is ezt várta tőle a néző, aki nem ismerte a Dohányon vett kapitány meséjét: belép a színpadra és a nézőtéren felharsan a nevetés. És mi történi ehelyett? Felfedezhettük Mihályi Vilcsit, a drámai színészt. Nenila bojárasszonyában. A pusztulásra szánt bojárt gőg kifejezőjeként lé­pett elénk, nem szerettük hidegsé­géért, ezért a lelki süketségért, amit magával hozott,, s ami Péter cár ko­rában ítéltetett először halálra a fejlődés érdekében. Mégis szántuk. Ha örültünk, mert örültünk Mihá­lyi Vilcsinek, a komikának, százszo­rosán örülünk most Mihályi Vilcsi­nek, a drámai színésznőnek! Az operett legparádésabb szere­pét Germaine marquise megformá­lását Olgym Magda mondhatja ma­gáénak. Feladata, mondhatni lég- hálásabb az operettben. Ezért Saj­náljuk, hogy a szószoros értelmé­ben vett játékkal adósunk maradt. Sokat bízott ragyogó kosztümére, mely előnyösen hangsúlyozta asz- szonyi szépségét. Jóllehet tőle azt vártuk, hogy nem annyira megje­lenésével, mint inkább énekművé­szeiével hódítson. Ha nem tudnánk, hogy képes ez utóbbira, nem tarta­nánk lényegesnek szójlni G,ermaine­jének gyengéjéről. Kedves színfoltja volt az előadás­nak Balázs Andor Moutonja, Mé­száros Joli üres divatbábja, Gtíké- rija, Hannibál szerepében Gálfi László, Szmurov kalmár megelev\e- nítésében Homokay Pál, Gervászi szerepében Pólyák Zoltán és Korza- kov bojárfiú megformálásában Ju­hász József. A táncok koreográfusában és be­tanítójában Bartha Juditot köszönt­hetjük. Friss fantáziáról, rátermetté ségről tanúskodnak az operett tánc­betétei, bár a kartáncok tekinteté­ben nem osztjuk a közönséggel tet­szésünket. Szellemes és jellemeket rajzol az első felvonásbeli kettős. Glikérija és Anton Szvinyin — a to­vábbiakban Niniche és a két sza­kács, Niniche és Akaki tánckettőse. Az oroszka és a gopak gyengén si­került és a tánc összhatását nem tudta megmenteni a két remekül mozgó szólótáncos sem. VÉGEZETÜL MÉG ANNYIT: a Dohányon vett kapitány előadása megérdemelten aratott sikert és arat sikert ezután is. Színészeink nem sajnálták legjobb képességei­ket felvonultatni. Ezért elismerés, sok, sok taps illeti őket. S ezután már a közönségé a »főszerep«, illet­ve a szó — szóljanak a tapsok! mondásra igényt tartó részének ve­LASZLÓ IBOmA Láttam a műholdat — Egy gépkocsivezető kalandjai — Uzsonnámat fogyasz­tom '.pt^en a kényelmes kocsiban, amikor egy pé­csi újságárus Esti Hírla­pot nyújt felém: »Felbo­csátották a mesterséges holdat! Szenzáció! óriási szenzáció!« — harsogja. Érthető izgalommal *fo- f*om kezembe n lapot. Nézem a címbetűket, tár­saim is odahajolnak, be­lepillantanak. Aztán dia- dalitt?.s?.n n-zek körül: — Na, mit szóltok eh­hez? Pocakos útitársunk, ki nagybüszkén viseli a gépkocsivezető tisztét, s minduntalan elzárhatat- lan rádióként duruzsol fülünkbe, most kot kol­bász-harapás között unott egykedvűséggel megszó­lal: — Az is valami? Kíváncsian, megütődve nézek rá. Sikerült egy pillanat a lőtt érdeklődé­sem ké-zeppontjába ke­rülnie. Pár percig élvezi a hatást, aztán lekicsiny­lőén, isteni fölénnyel így szól: — Én már egy hónap­ja láttam, vagy talán ré­gebben ... — Nem, az nem lehet igaz — hajtogatom —, hiszen most írja az új­ság . . . — Nem a fenét! Egy­szer, úgy este tíz éra felé jön be a fiam. Azt mondja: — Apa, nézd már meg, mi az isten- r. ila úszik ott a leve­gőben . . . — Ezt már csak mea- nézem — gondoltam. Ki­megyek, hát látom, hogy o:t fönt valami olyan szép lassan száguld át az udvar felett. Nézem, nézem, aztán csak le­gyintek egvot. Mondom, bemegyek, megvacsorá­zom. fartott vagy egy óráiig. Kijövök, hát lá­tom, még mindig ott száguld a faház irányá­ban. Most mér jobban szem ügyre veszem. Azt mondom a fiamnak: Te Pista, ez csak a műhold lehet . . . Nem is gondol­hattam másra, látszott, hogy műanyagból van. Mert nem olyan, mint a másik, az igazi ... A fe­ne se hitte volna, de mindjárt tudtam, hogy sikerült a kísérlek. Csak azt csodálom, hogy az újságok még nem” írták. És tessék, most egy hó­nap múlva olvasom. Még mondtam ic _ fiamnak: Te Pista, ha ez ilyen las­san száguld, holnapra Kaposmcrőben lesz .. . — Szóval fgy volt. — Ejnye, hát maga már az eget is nagybő­gőnek nézi? — kérdezem tőle. Megsértődik. — Méghogy én? Ezzel a két szememmel láttam. (Mutatja.) — Dehát most írják az újságok, hogy a mester­séges hold Leningrád fö­lött van . . . — Hát azóta hazame­hetett már — válaszolja az öreg, s a maradék kolbászt töm köd i a szá­jába. Olyan ájtatosan. büszkén néz rám, mint akinek szent meggyőző­dése, hogy hiszek neki... —ri •,AAAAA4'U.í,Aé*4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA4AAáAAtAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*AAAAAAA,tAAAAAAAAAAJ AAAAAAAAAAA4AAAAAAAA4AAAAA4 alálkozunk. S hogyan jelöli meg a zítn végén a kibontakozás útját? En társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt. Közös erővel összeműködik .,. Minőt a tudomány eszmél magának... Vitatható-e, hogy mit ajánl Ma­dách a 'kapitalizmus helyett? A szo­cializmust. Igaz, hogy nála a szocia­lizmus építésében nem a néptöme­gek harcáé a döntő szó, hanem a tudomány emberéi. Bár Madách lát­ja az osztályharc meglétét a kapi­talizmusban, ezt nem köti össze a szocializmus megvalósításával. De ezt nem is tehette, hiszen a szocia­lizmusról csak az utópisták és nem Marx—Engels művei alapján alkot magának fogalmat. Mit bizonyít a londoni szín végén a temetői jelenet? Azt, hogy Ma­dách érezte: az elkövetkező világ más lesz, mint a kapitalizmus vi­lága. A nyitott sírba csak Éva nem botük bele. ö viszi tovább a ► szere­lem, költészet és ifjúság« értékeit a további korokba. A Tragédia körüli herce-hurca ' ' fő oka az elmúlt években az volt, hogy kultúrpolitikánk irányí­tói (közül sokan félve nyúltak a fa­lanszter-jelenet kérdéseihez. Pedig nem nehéz válaszolni Madách nega­tívumaira. Olyan rendet építünk, amely az egyéniség elfojtásához, a nő elnyomásához, a szerelem meg­tagadásához, a művészetek száműze­téséhez vezet? Hiszen már Móricz Zsigmond is olyanféleképpen véle­kedett, hogy a kommunizmusban vi­rágzik ki a maga teljességében az ember egyénisége, tehetsége. A mi rendünk valósította meg a nők egyenjogúságát. S hogyan faragna Michelangelo csak széklábakat, amikor a Kapoli Antalok és más népművészek Kossuth-ciíjat kaptak? Száműzzük-e az ókori klasszikuso­kat, amikor a mi. íróink' 1 költőink újabb, egyre művészibb tolmácsolás­ban ismertetik meg őket a széles tömegekkel? Csak egyetlen példa a sok közül: Devecseri Gábor leg­újabb művészi Homérosz-fordítása. A haza fogalma is a szocializmusban lesz az egész népé. A szerelem mél­tóságát pedig éppen a szocializmus állítja vissza azzal, hogy a két ne­met az egyenlőség alapjára helyezi. Az pedig, kedves Utitársam, amit te különösen aláhúztál, hogy a fa­lanszterben a nőt teljesen testi, szer­vezeti alapon osztják be a férfípár- hoz. meg is valósult már egyszer, csak nem a szocializmusban, hanem a nemzeti szociaüsta Németország­ban. Vagy nem hallottál annak ide­jén a Rosenberg—Hitler-féle Jugend- lágerekről? Ahová mint a tenyész­állatokat válogatták ki a szőke ger­mán faj, az Übermensch kitenyész­tésére a testileg legfejlettebb nőket, férfiakat? S ha így összefüggésében, az okok, Okozatok feltárásával beszélsz a fa­lanszter-jelenetről, más kép, más vé­lemény alakult volna ki hallgatóid­ban nemcsak a Tragédiáról, hanem — rólad is. Ahogy magyaráztad a látot­takat, azt bizonyítja, hogy magasabb iskolát végeztél. Akkor pedig tudnod kellett volna, s ezt meg is kellett volna említened, hogy milyen véde­kező levelet írt Madách a kor jeles kritikusának, Erdélyi Jánosnak, amikor az szemére vetette Madách- nak, hogy a falanszter-jelenetben gúny tárgyává tette a szocializmust. Azt írja a költő, hogy a szocialista eszmét, éppen úgy. mint a szabad­ság, kereszténység, szabad verseny eszméit az emberiség történelme fő motívumainak érezte és ő úgy mu­tatta be az emberiség sorsát, hogy az tragédia, az ember ebbe is, abba is belebukik. S hogy miért tragédia, ahhoz is­merni kell még néhány tényezőt. Ezek megtalálhatók Madách egyéni körülményeiben s azokban a törté­nelmi körülményekben, amelyek döntően előidézték a költő pesszi­mizmusának kialakulását. Erről is «^ólhattál volna néhány szót, De nem tetted talán azért, mert akkor nem kerülhetted volna el annak megállapítását, hogy Madách min­denkor a haladás táborában állt. Bár gazdag, nemesi családba szü­letett bele Madách Imre 1823-ba.n Alsósztregován, ifjú korában együtt lelkesedik a demokratikus eszmé­kért harcoló diákokkal. Korán letöri azonban betegsége, amely mindin­kább visszahúzza. De még vállal hi­vatalt megyéjében, részt vesz egy ideig a közéleti harcokban ás, azon­ban csakhamar visszavonul birtoká­ra, megnősül, elveszi a szép. de könnyelmű Fráter Erzsébetet. Beteg­sége |s az a tény, hogy sok karrieris­ta fegyvertársóban csalódik, egyre jobban mélyíti sötétendátását. A szabadságharcban betegsége miatt nem vett részt. Lelkesedett a szabadságért és függetlenségért, de sokszor elfogta a pesszimizmus. A szabadságharcban meghalt öccse, Világos után pedig Mária nővérét, családjával együtt a fellázadt romá­nok megölték. Az önkényuralom alatt Kossuth titkárának rejtegetése miatt egy évi börtönre ítélik. Ezalatt éri a családi tragédia is. Felesége hűtlen lesz hoz­zá. elválnak. De ezt a csapást élete végéig érzi a költő. Szabadságszer stete nem törik meg az elnyomatás ideje alatt sem. Csak el kell olvasni a Bach-korszafcban írt lírai verseit. A mártírokról, Pe­tőfiről emlékeznek meg ezek a ver­sek. s ostorozza a megalkuvókat. Vígjátékéban, a Civiüzáto,r-han éles szatírával leplezi le Bach-ékat, akik azt akarták elhiteni a világgal, hogy ők, »a nagy germán kultúra« leté­teményesei tulajdonképpen ►-civili­zálják« a, barbár magyar népet. (Mintha ilyesminek mi is tanúi let­tünk volna a 30-as években!) Az októberi diploma után Madách ismét ott harcol megyéje közéleté­ben az önkényuralom ellen. A me­gye az ő indítványára bélyegzi ha- zaórulónak azt, aid alkuba bocsát­kozik az uralkodóval. Megyéje kö­veteként szögezi le alapelveit az 1861-es országgyűlésen: Szabadság, egyenlőség, testvériség. De nemcsak a politikai porondon küzd, politikai harcai alatt írja Mózes c. drámáját. Mózes, a nópvezér keményen átne- vedi az Egyiptomiban szolgasághoz szokott népet, hogy méltó legyen a szabadságra. Ebben az átformáló munkában nem retten vissza a ke­mény eszközöktől, elbánik az áru­lókkal, megbünteti a megalkuvó­kat. KI adách pesszimizmusának fő oka — s ez egyúttal a kö’tő tragédiája —, hogy a nagy bukás utón. «az általános csüggedés« korá­ban (Arany) Madách nem tudta töb­bé felfelé ívelő haladásnak felfogni az emberiség fejlődését. Tehát pesz- szimizmusának fő forrása: a levert forradalom utáni 'kiábrándultság. Az egész emberi történelem kérdését a válságos idők átélése, a nagy társa­dalmi változások vetették fel. Petőfi Apostola is a világtörténelmet tanul­mányozza, de ebből harcos optimiz­mus csendül ki. Madách-hoz köze­lebb állt a pesszimista megoldás már osztályhelyzete miatt is. Mária testvérének halála, a Bach-korszak megalkuvóinak látása, kifejlesztet­ték benne a tömegektől való ide­genkedést is. Nem látta a dolgozó osztályok jelentőségét, vezető szere­pét a szabadságért vívott harcban. Mindehhez hozzájárult a lelkében dúló világnézeti küzdelem is. Az idealista felfogás megrendült benne, a materializmus lényegét pedig nem ismerte. Ezek a belső ellentétek, lel­ki küzdelmek tükröződnek Az ember ' tragédiájában is. (Horváth Károly.) S nem beszéltél, kedves Utitársam, a Tragédia végső kicsengéséről. Igaz, hogy a sorozatos bukás és főleg az eszkimó-jelenet után Ádám kiábrán­dító tanulságot von le: »ne lássam többé ádáz sorsomat, a hasztalan harcot«, tehát keserű a vég, még­sem lehangoló a tragédia befejezé­se, a »viaskodóst érezzük benne a haladásban való hitért«. (Valdapfel.) Mert mit is mond Ádám a XIII. je­lenetben? A célt, tudom, még százszor el nem érem, Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? A cél megszűnte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja a küzdés maga. Tehát Madách a »hasztalan harc« lehangoló megállapítása után is azt a megoldást választja, amelyet ak­kor is választana, ha hinni tudna az emberiség haladásában. Ádám már nem hiszi, hogy tehet valamit az emberiség haladásáért, de mégis azért akar küzdeni, mert egyedül ezt érzi emberhez méltó törekvésnek. (Horváth Károly.) 1/edves Utitársam! Mi, szocia- ' ' lizmust építő emberek úgy hisszük, hogy tehetünk valamit az emberiség haladásáért. S ha Ádám enélkül a hit nélkül is a küzdést vá­lasztotta, mi «leginkább azt választ­juk. A mi számunkra nem. lehan­goló a Tragédia mondanivalója, mert tudjuk, milyen körülmények között íródott. S éppen ezért nem kell, hogy Madách-ot ezek kisajátít­sák. Madách a miénk. Az egész ma­gyar dolgozó népé. Hisz mit kívánt a költő? Amit mi: » ... Társaságot..., mely . . . közös erővel összeműködik...« R. K. X

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom