Somogyi Néplap, 1957. október (14. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-06 / 234. szám

I SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1957. október 6. Irodaházai- Kaposvárnak! Sz a probléma nem mai keletű. Évekkel ezelőtt valaki részéről el­hangzott a javaslat égy irodaház fel­építésére, amely már akkor osztatlan lelkesedésre talált. Megindultak a ter- vezgetések, kiszámították, hogy az irodaház felépítése kb. 11 000 000 fo­rintba kerül. A költségeket elosztották a vállalatok között, megindult a pénz gyűjtése, egy bizonyos összeg egybe is gyűlt, de azután abbamaradt min­den. Az élet ment tovább a maga útján. Irodákat alakítottak át üzlethelyisé­gekké, üzlethelyiségeket Irodákká. Folytak a csatornákon a tíz- és tíz­ezer forintok, amelyek, ha összead­nánk, több százezer forintot tennének ki. Az Útfenntartó Vállalat most pél­dául harmadik helyén székel. Külön­böző építgetések, átalakítások, költöz­ködések 20» 000 forintját emésztették fel a vállalatnak. A Kiskereskedelmi Vállalat irodái valamikor a Dózsa György út 2. szám alatt voltak, onnan a Megyei Bíróság épületébe költöztek. Innen már ki akarták őket lakoltatni. Egészségtelen irodákból — korszerű üzleteket Az Élelmiszerkiskereskedelmi Vál­lalat irodáit a Noszlopi Gáspár ut­cában találjuk. Áz irodahelyiségek sötétek, iroda céljára egészségtelenek. Egész nap lég a villany, s a számlá­zást, könyvelést végző dolgozók bi­zony gyakran panaszkodnak szem­fájás miatt. A vállalat igazgatója, s a megkérdezett dolgozók örömmel üdvözölték az .„irodaház felépítésének gondolatát, s akár azonnal is hajlan­dók lettek volna az elköltözésre. 'Több helyiséget' foglal el ott az Élelmiszerkisker. ■ Vállalat, melyek évekkel ezelőtt kiskereskedők üzle­tei voltak, s igen nagy forgalmat bo­nyolítottak le, mivel központban, nagyfoígalmú helyen fekszenek. Az ott dolgozók, és véleményünk szerint is az egészségtelen irodákból nem nagy költséggel korszerű üzlethelyi­ségeket lehetne alakítani, ha az irodaház felépítése megvalósulna. Az irodaház felépítését helyeslik, de anyagiakkal nem tudnak hozzájárul­ni, mert nyereségüket a városi, il­letve a megyei tanácsnak fizetik be. Helyes kezdeményezés, de... Az Útfenntartó Vállalat felettes szervei úgy látszik megelégelték a vállalat gyakori költöztetését, a ki­dobott százezreket, s ezért lehetősé­get teremtettek arra, hogy a vállalat a maga részére irodaházat építsen. Amikor ez szóba került, úgy volt, hogy több vállalattal közös irodahá­zat építenek. A számításba vett vál­A költözködés, átalakítás tízezer fo­rintjába került eddig a vállalatnak. Állítólag most a részükre építenek az Ady Endre utcában irodahelyiségeket 168 000 forintért. (Ez az összeg egyéb­ként a vállalat részéről eleqendö len­ne az irodaház építési költségeinek hozzájárulásához.) Sorolhatnánk to­vább a különböző vállalatokat, s az átalakításokra, költözködésekre ki­adott összegeket. Nem tesszük, mert úgy érezzük, ennyi épp elég. Azt azért meg kell említenünk, hogy több vál­lalat irodái lakásokat foglalnak el, amelyek felszabadítása, s lakásokká való átalakítása is szükségessé teszi az irodaház felépítését. Félreértések elkerülése végett azt is közöljük, hogy nem a felelősöket keressük, azt, hogy kiket terhel mu­lasztás, amiért Kaposvárnak még ma sincs irodaháza. Nem bűnösöket aka­lalatok azonban nem rendelkeztek a szükséges pénzzel, s ezért az Útfenn­tartó Vállalat irodaházát — helyesen —, nehogy a kiutalt pénz elvesszen, építeni kezdték. A Szántó Imre utcában épül az irodaház, amely 1958 második ne­gyedévében lesz kész. Az irodaház­ban kap helyet a KPM kaposvári közúti kirendeltsége és a kaposvári önelszámoló Egységük. Tizenhét iro­dahelyiség szabadul ezáltal fel. Az irodaház 2 200 000 forintba kerül. He­lyeseljük az irodaház felépítését, de az összeg mégis arra figyelmeztet bennünket, s az állandó irodával nem rendelkező vállalatokat: szükség van az összefogásra, mert akkor egy-egy vállalat kevesebb kiadással tud meg­felelő irodahelyiséget teremteni a maga számára, s városfejlődési szem­pontból is korszerűbb, szebb épüle­tet lehet építeni. Két szép lakás itt is lenne Az Irányi Dániel utca elején ta­láljuk a Bánya- és Építőanyagipari Egyesülés irodáit. Nem régen, két éve vannak ezen a helyen és nem éppen a legmegfelelőbb körülmények között, mert az irodák itt is túlzsú­foltak. Két esztendővel ezelőtt húsz­ezer forintba került .az épület iro­dákká való átalakítása, mivel előtte műhely és lakás volt ezen a helyen. Tanácsi vállalat, nyereségüket a ta­nácshoz fizetik be, nem tudják, hogy mennyi lesz a nyereségük, s mennyit fizetnek ebből a dolgozóknak nyere­ségrészesedésként és mennyit kap­nak vissza a vállalatfejlesztési alap­ra. runk keresni, hanem segíteni aka­runk, hogy a jövőben ne kelljen ki­dobni tíz- és százezer forintokat iro­dák építésére, majd azok üzletté való visszaalakítására. Azt akarjuk, hogy a jövőben elkerüljük a bosszanko- dást, amikor egy-egy vállalat irodáit keressük. Amikor például az Állami Gazdaságok Megyei Igazgatóságát a vasútállomás környékén keressük, s megtudjuk, hogy nemrégen a Textil­művekbe költöztök. Amikor valaki például a Népbolt Vállalat irodáit a telefonkönyv alapján a Dózsa György út 2. szám alatt keresi, de onnan a Megyei Bírósághoz küldik, onnan pe­dig a Megyei Tanácshoz irányítják. Ezért ragadtunk most tollat, s ezért kerestünk fel néhány vállalatot, kér­deztük meg véleményüket egy köz­ponti irodaház felépítéséről. íme a ta­pasztalatok: Az irodaház építésének gondolatát azonban. helyeslik, s egyelőre ez is elegendő. A Bánya- és Építőanyag­ipari Egyesülés irodáiból is két szép, egészséges lakást lehetne kis költ­séggel építeni. A mai nagy lakás­hiányban ez sem megvetendő! Mit mond a Megyei Tanács A Megyei Tanács elnökhelyette­sével, Kornyák Mihály elvtárssal be­szélgettünk az irodaház építéséről. Az ötletet ő is helyesnek tartja, mert emlékezik arra, hogy évekkel ezelőtt ez már elkezdődött, s látja annak szükségességét. Véleménye szerint a Megyei Tanács a tanácsi vállalatok befizetett nyereségéből a vállalatokra jutó költségeket tudná fedezni. Javaslatokat is mondott. Az Ál­lami Biztosító Május 1. utcában lévő irodáinak egyrészéből lakáso­kat, a legnagyobb helyiségből pedig Kaposvár régi kívánságát, a zenés cukrászdát lelhetne megvalósítani. Nem tudtunk beszólni az Állami Biztosító igazgatójával, de úgy gon­doljuk, ha a központi irodaház fel­építése napirendre kerül, akkor majd az Állami Biztosító is kive­szi a részét a reá jutó költségek erejéig. Az elmaradt szövetkezeti székház helyett Az ellenforradalmi események előtt a MÉSZÖV igazgatóságát élén­ken foglalkoztatta egy szövetkezeti székház megépítésének gondolata, amelyben rajta kívül a járási szö­vetséget (FJK-t) és a földműves- szövetkezetet is elhelyezték volna. A terv, sajnos, nem válhatott való­ra. És az igazság az, hogy a föld­művesszövetkezet is, az FJK is, a MEZŐÉRT is ma lakások és üzle­tek céljára alkalmas épületrészeket foglal le. Igaz, hogy a MÉSZÖV nemrég a Megyei Tanács épületébe költözött, de helyét ideálisabb len­ne, ha átadná a járási tanácsnak, amely jelenleg ugyancsak jól hasz­nosítható épületet foglal el a Beloi­annisz utcában. Meg aztán az sem lehet vita tárgya, hogy a járási ta­nács apparátusa inkább illik a ta­nácsházába, mint mondjuk a MÉSZÖV, vagy éppen más, nem tanácsi szerv. A közös irodaház építésének gon­dolatát örömmel üdvözölte a MÉ­SZÖV igazgatóságának elnöke és a kezdeményezést teljes támogatásuk­ról biztosította. Támogatása nem nélkülözte a reális állapot, hiszen amint mondotta, ha konkrét formát ölt ez a gondolat, a MÉSZÖV a számára szükséges hivatalos helyi­ségek arányában nyújt pénzügyi hozzájárulást. Tizennégy-tizenhat lakásnak megfelelő helyiség szaba­dulhatna fel egyszerre a Dózsa György úton, a Noszlopy Gáspár utcában és a Beloiannisz utcában, akkor, ha a szövetkezeti vállalatok az új irodaházban kapnak majd el­helyezést. ...de mii- szól majd a minisztérium? — Tavaly lehetett volna és na­gyon jól jött volna nekünk az iro­daház építkezés — már csak azért is, mert megmenekültünk volna egy kellemetlen költözködéstől, ás az új helyünk átalakítására elköltött negyvenezer forint kifizetésétől... EzzeiI fogadtak bennünket a FÜ- SZÉRT-nél és annak ellenére, hogy az első pillanatban látták volna, hogyan — támogatásukról biztosí­tottak. Igen, csupán pénzt kellene teremteni a FÜSZÉRT-nek is ah­hoz, hogy az irodaház építkezést kellőképpen támogathassa. Az idén azonban vállalati nyereségüket tel­jes egészében a felettes miniszté­riumnak fizetik be és ebben az év­ben nincs kilátás arra, hogy vál­lalatfejlesztési alapjuk számottevő legyen. De van még egy megoldás: A minisztérium szava. Ha a minisz­térium a FÜSZÉRT által neki be­fizetett több millió forintos évi nye­reségből 140^-200 ezer forintot visz- szaadna erre az égetően fontos cél­ra, a probléma a FÜSZÉRT-nél is egycsapásra megoldódna. Vajon látja-e, megérti-e ezt majd a minisztérium? Égető probléma lesz-e neki is a mi problémánk? — Nem tudni, azaz hogy nem tudjuk, de hisszük, hogy az lesz: égető prob­léma! Hisszük, talál módot arra, hogy hozzájárulásával enyhítse egy város gondját és segítse saját vál­lalatát. El kell kezdeni! Minél hamarabb! Hiszen a válla­latok, amelyeket az irodaház épí­tésével megbízhatnánk, igyekeznek gyorsan lekötni a jövő évi kapacitá­sukat. Egy-két hónapon belül tehát ki kell már mondanunk a végső szót: akarjuk az irodaházat! Hogy erre az időre valóban konkrét ter­vekkel rendelkezzünk, ajánlatos volna az illetékes vállalatok veze­tőit mielőbb olyan közös tanácsko­zásra összehívni, ahol a szakembe­rek útmutatása alapján hozzájáru­lásuk nagyságáról és a legközelebbi tennivalókról döntés születhetne. Az sem lenne végzetes az irodaházra nézve, ha egyelőre csupán annyi pénzt tudnánk összehozni, amely a meginduláshoz elegendő, hiszen le­hetne megfelelő garanciát találni ar­ra, hogy az építkezés folyamán ép­pen szükségessé váló pénzösszeget fokozatosan előteremtsük. Hansú- lyozzuk, az általunk írtak még nem fixált tervek. Csak elgondolások. A tett halála azonban a halogatás. Ez a közmondás ma is igaz, és talán sohsem volt jobban az, mint éppen ebben a mi nagy közös ügyünk va­lóra váltásában. Ha meggyőződ­tünk róla — márpedig meggyőződ­tünk — hogy kell az irodaház, hogy meg van a vállalatok részéről az áldozatvállalás, akkor kezdjük is el. Nem állítjuk, hogy könnyű lesz, de az eredmény bebizonyítja majd, hogy közös erővel leküzdhetünk j— mint már annyiszor — minden aka­dályt. Szobai László—Szegedi Nándor VASÁRNAPI TÁRCA EQY BOLDOQ EMBER SZERENCSÉMRE tanúja és ^ részvevője voltam egy be­szélgetésnek. Két ember vívódott előttem a hivatali szoba késő dél- wtánjában. Egy valóságos problé­mát boncolgattak: rosszabbak let­tek-e az emberek október óta? Mindketten munkások voltak, mielőtt a nem túlságosan magas vezetőállásba kerültek. Jó barátok is, így nem túlságosan kendőzték érzéseiket. Mire beléptem, a han­gulat már eléggé túlfűtött. volt, mint a viták során ma általában tapasztalható. S ott maradtam, mert ez a dolog az utóbbi időbe* engem is nagyon foglalkoztat. A fiatalabbik azt mondta: — Tudjátok, nem szégyellem be­váltani: mostanában válságban va­gyok ... Gyötrődöm ... Elképedve nézem, mi történik a közéletben... Naponta hallok visszaélésekről, a társadalmi tulajdon harácsolásáról, s úgy érzem, a szocialista évek szá­mának növekedésével együtt erő­södik az önzés, az individualizmus, ahelyett, hogy csökkenne ... Vala­ki, akivel erről beszélgettem, azt mondta, hogy az egész világon ez a tendencia erősödik, hogy ez a hidegháborús évek természetes visszahatása ... Engem azonban ez az érv nem nyugtatott meg ... Szerintem nem ez a teljes igaz­ság ... Nem igaz? Te ott voltál a Szovjetunióban, tudom, nem ezt ta­pasztaltad ... Odafordult hozzám. Mondtam ne­ki, hogy valóban nem. Az ellenke­zőjét igen, a kollektív gondolkodás győzelmét, azt tanúsíthatom... • — Nahát — folytatta —, ugye mondtam ... De hol itt a hiba, kér­dezem sokszor magamtól. Ma ná­lunk sokan azt mondják — még ok­tóberben is mondták —, hogy szo­cializmust akarnak és másnap a szocialista elvek ellenkezőjét csi­nálják, mint a farizeusok, akik a templomból kijőve, Jézus nevében másnap becsapják embertársaikat. Néha azt is gondolom, hogy ma­radtak és vannak itt sokan, akik tudatosan rombolnak és rabolnak, hogy hátráltassák előrehaladásun­kat és mi csak tehetetlenül állunk velük szemben, mert jól kiismer­ték a lehetőségeket, jól képmuta- •tóskodnak és mi hagyjuk tőlük fél­revezetni magunkat... Most megszólalt az idősebbik: — Ne hidd, hogy egy:dül v.'gy, aki tépelődsz... A becsületes e m­berek zöme foglalkozik ezekkel a gondolatokkal. Azok, akiknek nincs módjuk visszaéléseket elkövetni, s akik soha sem akarnak a társada­lom közössége ellenében előnyök­höz jutni. Magam is lógattam az orromat, én is törtem a fejem, úgy, mint te most. Mondogattam magam­ban, hogy le kell száinolni és szem­be kell nézni ezzel, mert máskép­pen nehéz a harc. Legalább meg­magyarázni akartam saját magam­nak ... Egyik vasárnap szerencsém volt. Segítségemre sietett egy nyug­díjas téglagyári munkással, Farkas Györggyel való beszélgetés. Ha ér­dekel, elmondom, lásd, miért va­gyok nyugodtabb azóta ... Kis szünetet tartott, mi nógattuk őt, mire elkezdte: — Tudjátok, hogy sportolok. Va­sárnap vidékre, K-ra mentünk ját­szani. Velünk jöttek a feleségek, gyerekek, szülők, munkatársak, ahogy ily nkor lenni szokott.., Szév idő volt, szép volt a séta az állomástól, be a faluig. Mellettem Farluis bácsi lépkedett és mesélt arról, hogy a községnek ezek az or­szágút menti házai most épültek a felszabadulás után, hogy ő jól is­merte az uraságot is, akinek az egész falu cselédje volt valamikor. Megtudtam tőle, hogy kora gye­rekkorától téglagyári munlcás volt és 36 évi kemény szolgálat titán most nyugdíjban, megérdemelt pi­henőjét tölti. AMÍG BESZÉLT, jól megfi- gyeltem őt. Nem látszott öregnek... Inkább szikkadt volt az arca, mint amilyen a dologban élt embereké, bőrének az örökösen sza­bad természetben töltött idő, a tég­laégetés műveleteinek hideg-meleg változása piros-barna színt adott. S a beszéde: megfontolt, komoly. Nem, ez az ember nem mondhat valótlant, érezni rajta a leszűrő­dött életbölcsességet. Bevallom. azért kicsit elfogódottan kérdeztem meg: »Mondja meg, de őszintén, lát-e valami különbséget a munkás mostani és régi élete között?« El­fogódottságom abból a tapasztálé­ból eredt, hogy ma divattá vált ná­lunk a panaszkodás és az elégedet­lenkedés. Most mit mond az öreg? Kicsit drukkoltam... — S tudjátok, oly más lett körü­löttem, és bennem a világ, mire végighallgattam őt... »Hogy van-e különbség? Elvtá.rs, azt össze, sem lehet hasonlítani« — mondta. — »Nézze, először is a mi munkánk öt-hét hónapig szokott tartani, az­tán szélnek eresztettek bennünket. Folyamatos munlcaviszony? Ugyan! Arról szó sem lehetett. meg az OTI-ról, a szabadságról, üdülésről, sportról. Ezek ismeretlen döf,gok voltak akkoriban. Szóval mehet­tünk munka után, az ország másik végébe, vidékre, szárazkosztra. Sohsem felejtem el, egyszer ilyen­kor az asszony elment bevásárol­ni. Vett öt pengő spórolt pénzéért amit tudott, szalonnát, egyebeket, mert akJtor disznótartásról a tégla­gyáriak nem is álmodhattak. Szó­val bekészítette az asszony az ele­mózsiát, én meg elbúcsúztam. Hej, nehéz szívvel hagyja ott az ember az asszonyát, hisz maga is tud­ja. .. És hazajöttem, de nem hoz­tam ám haza az öt p ngő elemó­zsia árát — gondolhatja ... Hej, de sírt szegény asszony, még most is fáj a szívem, ha rágondolok ... Hát így éltünk mi akkoriban... Lehet, hogy vannak, akik elfeledkeztek róla, de én nem, mert nekem nem­csak a magamé fájt, hanem, mások baja is ... — Emlékszem, egy urasági bérlő az aratás után nem volt hajlandó kifizetni az előre kialkudott nap­számbért. A szerencsétlen munká­sok igazuk tudatában perre vitték a dolgot... Az egyeztető tárgya­lásnál ügyvédjük biztatta őket, a második tárgyalásnál mégis a bér­lőnek lett igaza... Hát élet volt ez?... Most 'meg, higgye el az elvtá.rs, boldog vagyok, nagyon bol­dog ...« Beszívta a levegőt, felné­zett az égre, teli tüdőből, meggyő­ződéssel, halkan, ismételte: »Bol­dog... 1000 forint nyugdíjat ka­pok, feleségem, aki szegény idő előtt megbetegedett, 500 forintot az államtól. Megélünk csendesen, gyermekeim derék emberek let­tek ... Mi kell még az embernek élete végén? ...« — Higgyétek el, jó volt hallgat­ni. Egy ember, aki nem felejtett és boldog volt... Odaértünk a sport­pályához, már nem. volt idő tovább folytatni. Hanem a győztes mérkő­zés után újra eszembe jutottak a szavai. Mentünk vissza az úton, esteledett, gondolkodtam. Körül­belül ezeket, hisz az ember nem pontosan fogalmaz, csak ha be­szélni kényszerül, akkor sem mün­dig pontosan ugyanazt, ami a fejé­ben van. — Az emberek, a parasztok és munkások, alkallmazottak milliói élnek, dolgoznak, anélkül, hogy eszükbe jutna a bűnözés embertár­saik ellen. Nincs is rá. módjuk, nin­csenek eszközeik hozzá, de erköl­cseik sem olyanok. A sikkasztok, tolvajok, spekulánsok más világ­ban éltek, az nevelte őket, más er­kölcsöket ittak magukba, a mi faj­tánkból is az ő példájuk ragadott el néhányat, vagy szédített meg a hatalom, esetleg áz ellenőrzés hiá­nya. Ezek az emberek kiismerték rendszerünk eresztékeinek hibáit, a réseket, melyet október is alapo­san megtágított. Az ország lakossá­gának többsége azonban erkölcsi- ségben változatlan m,aradt, vagy megerősödött abban, hogy az egész nép felemelkedése csakis a szocia­lizmuson belül lehetséges. — Mégis, aklMr miért van bennünk ez az aggodalom, ez a lelki válság, a jövőbe vgtett hit megingása? Azt hiszem, október óta érzékenyebbek vagyunk, tisztultabb életet kívá­nunk. Nem is jól mondom, akarunk. Azt hisszük, hogy ennek máról hol­napra már meg kellene lennie. Köz­ben azonban elfelejtjük, hogy októ­ber összezavart mindent, a társa­dalmat, a gazdaságot, az erkölcsö­ket, és felszínre is dobott sok sze­metet, amely nem pillanatok alatt tűnik el. Azt hiszem, nem is tud­juk sokan: a leleplezések nagy szá­ma éppen a konszolidáció gyorsu­lását, az ellenőrzés megjavulását ynwi t ín IVEM' NÉZÜNK VISSZAFELÉ 1 ’ SEM, elfeledtük, hogy mi volt itt azelőtt a közéletben, hogy amit ma törvény tilt, azelőtt az a magánosok számára jogot, sőt pri­vilégiumot jelentett. — Talán a hétköznapok — ame­lyek néha fájdalmas sebeket ejte­nek önérzetünkön, vagy hitünkön — eltakarják előlünk a jövőt és el­felejtjük, hogy hová is tartunk, hogy nem a rossz a törvényszerű, hanem az emberi érzések és élet szabadsága, amely önfegyelmet hoz magával, hogy eljön a kommuniz­mus időszaka, amikor nem lesz miért harácsolni és önzőnek lenni. — Van talán, aki azt mondaná erre, mindez puszta ábránd. Le­het, hogy ma annak tűnik, de 200 éve a robot is, meg az »első éjsza­ka joga« is természetes volt és örökérvényűnek tűnt. — Persze, tudom, a gazember a ráolvasás után is ugyanaz marad, de ha sokasodik a becsületes szán­dékú emberek száma, ezeknek nem lesz talajuk a társadalomban. S ezért harcolni kell, mert különben valóban ábránd marad minden jó­szándék és nehéz valóraváltani a történelem törvényszerűségét, ame­lyet oly világosan látunk. — Egyelőre valóban itt vannak közöttünk ezek a vámszedők, elta­karják sokunk elől a szocializmus felé való kilátást, de én azt hiszem, onnan a kétségbeesésünk, hogy nem élünk eléggé a nép sűrűjében, ahol, naponta tapasztalnánk a héíközna-' pok hősi helytállását, a puritán és becsületes életfelfogást, ahol talál­koznánk a Farkas bácsi-féle boldog emberekkel. — Tudjátok, én ezen az estén le­számoltam a kétségbeeséssel. A »boldog ember« a múltról beszélt nekem, mint Móricz Zsinmondnak Joó Györgye, a tiszántúli kispa- raszt, de az én boldog emberem a jövőbe mutatott, ahol az ő fajtája fog elszaporodni. Azt mondtam ma­gamban akkor: nem vagyunk és le­szünk egyedül a harcban. A társa­dalom jelenlegi felháborodása az ország e társadalmi jelenségei ellen a becsületes emberek harsogó vissz­hangja, melyet együttesen ismer­tünk fel, múlván együttesen is lé­pünk fel ellene. — Noha azt kérdeztem magamtol, nem önáltatás-e mindez, nem ma­gamat nyugtatom csak? Vasárnap óta tudom, hogy nem szabad csök­kenni a hitnek, amely azt súgja nekem, hogy a farkaserkölcsöket fel kell váVani a boldog emberek er­kölcsének. ÍME, EZ VOLT A BESZÉL­*■ GETÉS, amelyet szerencsém­re és okulásomra végighallgat­tam ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom