Somogyi Néplap, 1957. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)
1957-09-15 / 216. szám
6 »OMIXlTi N*P». *!► Vasárnap, 1957. szeptember 15. Miért nincs és hogyan lehetne Somogybán irodalmi élet? Érdeklődéssel olvastam Somogyi Pál elvtárs cikkét, amelyet e rég vajúdó probléma megoldása kezdetének tartok. Rögtön felmerültek bennem a kérdések: miért kell erre ma választ adni? Alkalmas időpont-e a mostani egy ilyen kezdeményezésre? Van-e lehetőség anyagi és személyi tekintetben egyáltalán irodalmi csoportosulás létrehozására? Nem vár-e ugyanolyan -kudarc erre a vállalkozásra, mint a megelőző évek próbálkozásai idején? Kínzó kérdések ezek, mert nemcsak irodalmi, hanem politikai értelemben is feladatot jelentenek: jó megoldásuk kölcsönhatással szolgál majd a megyei irodalmi és kultúrpolitikai kibontakozáshoz. Ezért, véleményem szerint, nagyon mélyre kell leásnunk, tárgyilagosan értékelnünk a inegye irodalmi közelmúltját, az elinduláshoz szükséges tárgyi és személyi feltételeket Tiszta vizet kell önteni a pohárba, különben újra a megelőző évek kudarca vár a jószándékú, kétségtelenül kívánatos és lelkes próbálkozásra. Az időpont — amelyben ez a kérdés újra felvetődik — eléggé kritikus. Nem -múlt el egy év sem az ellenforradalom óta, a kulturális élet éppen hogy csak a kibontakozás útjára lépett. Megyei viszonylatbin az irodalmárnak számító emberek közül néhányan — akarva-akaratlan — belesodródtak az eseményekbe. Az idő azonban ma bizonyos szempontból mégis kedvező: aki most megszólal, aki hajlandó a népfront-mozgalom keretében alakulandó írócsoportban tevékenykedni, az bizonyos értelemben állást is foglal, hajlandóságot mutat esetleges tévedései hallgatólagos feledtetésére, együttműködni kíván azokkal, akikről tudja, hogy a népi rendszer legodaadóbb harcosai kívánnak lenni a kultúra terén. S ezért kritikus is a helyzet: gondolom, esetleg nem mindenki ért egyet a népfront minden célkitűzésével, -talán lesz, aki — ha nem is nyíltan —, de fenntartásokkal fog élni, fanyalogva fogadja el egyes harcostársait, a csoportban nem -harcolni, csupán megbújni, sütkérezni vagy szóhoz jutná akar mindenáron. Márpedig egy bizonyos platform nélkül -— a szocializmus igenlésének platformja nélkül ■— létrejöhet valami, de az nem lehet tartós, nem lehet egyirányú, hanem a széthúzás, a klikkek és érdekszövetségek nagyon is kétes értékű társulása. Természetesen ezek a problémák csak akkor válnak azokká, ha az alakulás elvtelen lesz; ha a régi ellentétek újra előtérbe kerülnek; ha a csoport elveszíti szeme elől a perspektívát s öncélúvá válik; ha tagjai csak saját érvényesülésükkel törődnek (aminek a veszélye igen nagy, tekintve, hogy jórészt ismeretlen nevekből tevődik majd össze), s nem a megye kultúrájával és egymás baráti támogatásával. Az idő azonban mégis kedvező: helyes a párt és a népfront politikája, mindenki levonhatta már az ellen— Hozzászólás — forradalom tanulságait — s a megyei probléma oly régi, oly akut, hogy maga az élet, a fejlődő, rohanó élet, a felbukkanni és tenni kívánó emberek, az érdeklődő és sokasodó olvasóközönség tűzi napirendre. Mielőtt azonban távolabbra néznénk, tekintsünk vissza is. A közelmúlt Somogybán van régmúltja a szer-' vezett polgári irodalmi közéletnek, csoportosulásnak, de a szocialistának közelmúltja is alig. Csupán próbálkozások voltak, kezdeti nekilendülések, amelyek mindig magukon viselték a provinciális jelenségeket, annak tartós objektív és szubjektív akadályaival együtt. Ezek az akadályok — bár nagyok voltak és ma is azok — mégsem voltak leküzdhetet- lenek, hiányzott azonban hozzá a szívós küzdenitudás, a lelkiismeretes odaadás, a megfelelő vezető egyéniségek — s ezért súlyos a felelőssége minden illetékes szervnek és személynek, amiért 12 év után ily mélyről kell elindulni ebben a megyében, amiért esetleg számos tehetség elvesztette érdeklődését, ily módon az ország vagy a megye egy-egy tehetséges emberét. S most nézzük közelebbről az akadályokat. 1. Az objektív gátak Az állami és társadalmi szervek nem voltak képesek, de hivatottak sem, irodalmi társasággal bajlódni. A Megyei Tanács illetékes osztályának amúgyis kevés dolgozóját eléggé lekötötte a tömegkultúra elterjesztése. Az elnökség mellett működő Művészeti Tanács valóban csak tanácsadó szerv lehetett, mesterségbeli összetétele folytán nem is volt alkalmas a feladatra, másrészt egyes tagjai beállítottsága folytán oly magas és megvalósíthatatlan célokat állított fel, amelyek eleve meghiúsítottak minden ilyen irányú kezdeményezést. (Közbevetőleg, ez a törekvés is a provincializmus egyik jele: csak aranyas lépcsőkön képzeli el, hogy észreveszik működését.) Ennek ellenére mégis a népművelési osztályt kell elmarasztalni, mert a már bon- takozóban lévő csoportok működésének anyagi feltételeit soha nem tudta megteremteni. A TTIT-en belül lévő irodalmi szakosztálynak, éppen sajátossága folytán, csupán az előadások szervezése és az irodalmár értelmiségiekkel való foglalkozás jutott osztályrészül, ennélfogva számon kívül kellett maradnia a népi tehetségek felkarolásának. Ily módon a Somogyi Néplap, e politikai napilap kultúrrovatára hárult minden feladat, amelynek becsületesen igyekezett is eleget tenni. Sok pályázatot hirdetett, ezeken fel iá tűnt egy-egy tehetség, igyekezett helyet adni sok írásműnek, lassan-lassan ki is alakult körülötte Rnisz György: Halászbárkák a fonyódi kikötőben című műve egy kis csoportocska — ez azonban! mégsem volt igazi feladata, a tehet-J Ségek nevelésével nem tudott foglalkozni, terjedelmének korlátozottsága! útját állta igényesebb művek megjelenésének. 2. A szubjektív gátak A provinciákban mindenki pá- pább a pápánál, ily módon senki sem ismeri el a másikat annak. Somogybán ennek következtében az írói csoportosulást az előbbieknél sokkal jobban gátolta az a felfogás, hogy senki sem ismerte el a másikat írónak, magát viszont annak tartotta. Mivel »-hivatásos« író az egy Takáts Gyulán kívül nem volt, így senkit sem ismertek el írónak. Itt elfelejtkeztek arról a tényről, hogy nagy író, mint Petőfi és Móricz Zsigmond, nem lesz, hanem születik, hogy nagy írókkal ma még Budapesten sem igen találkozni, hát még vidéken. Nagy rőffel mértek — s közben minden kallódott, minden maradt a régiben. Csak az egy Takáts Gyula jutott szóhoz. Senki, Takáts Gyula se értsen félre, nem tehetségét és országos hírét Vitatom tőle. Csupán azt a vétket, hogy közben és mellette senki sem nevelődött ki annak, aminek szeretett volna. Egyébként sajátos dolog volt ez: amíg a polgári-városi írók polarizációja élt, addig volt valami irodalmi élet itt, mióta ez nincs, a szocialista népi írók polarizációja nem fejlődött, nem fejlődhetett ki. Mesterségesen útját állták ilyesminek? ... Ne tagadjuk: a szocialista ' népi íróknak nem volt kiemelkedő egyéniségük. Aki lehetett volna, az elment innere látva ezt a kilátástalan- ságot, ezt a provinciát. Takáts Gyula viszont nem lehetett, nem lehet az... Az ő költészete és magatartása megállt valahol az időben, az örök-emberire, és örök mozdulatlanságra tekint, nincs sok szava a mához, holott nem bizonyos, hogy ez az út vezet a halhatatlansághoz és az emberek, a nép szívéhez. Takáts Gyula mindenesetre ezt az utat választotta, ezért nem tud a népi tehetségek mintaképe lenni, szakmai tekintetben azonban igen, s csatlakozását is örömmel fogadnák, egyébként azonban ők az új életet élik, az életet akarják ábrázolni a maga bonyolultságában, ellentéteiben, harcot vívnak érte, s nemcsak a maguk nevének halhatatlanságáért, hanem annak győzelméért. A helyzet ez tehát: s így meg kell találni az »egyenlők az egyenlők között« hangot, a kollektív munkát és felelősséget, a somogyi írótehetségek felkutatását, nevelését — mert állítom és vallom, sokan vannak, csak fel kell ismerni és karolná őket. De hogyan? • •• El kell indulni a mélypontról, akár onnan is, hogy feltételezzük: e pillanatban kevés íróember van a megyében. E kevés embernek azonban minél gyorsabban központosító hatásúnak kell lennie, s a cél érdekében félre tenni a már fentebb említett felfogásokat. E kezdeményezés élére a Hazafias Népfrontnak kell állnia, mint olyan fórumnak, amely céljainál és eszközeinél, valamint tömegeinél fogva alkalmas a különböző felfogású és 'ízlésű emberek, írók és olvasók tömörítésére, amely azonban nem semleges alapokon, hanem a szocialista fejlődés alapjain tudja majd vezetni a sokasodó és fejlődő csoportot. A Hazafias Népfrontnak is támogatásra van szüksége, a pártbizottságok, tanács, a TTIT, a Somogyi Néplap részéről. Véleményem szerint feltétlenül szüksége van anyagi eszközökre, melyek révén fórumot lehet teremteni a helyi irodalomnak: negyedévenként megjelenő, kisebb terjedelmű folyóiratot kellene kiadni. A csoport tagjainak és vezetőségének lehetőséget kellene teremteni felolvasásokra, irodalmi délutánokra, tapasztalatcserékre, találkozásokra, levelezésre, lektorálásra, tanácsadásra stb. Nagyon nagy a feladat, de el kell indulni már itt .is az úton: ne elmaradott provincia legyünk, hanem kicsi, de hűséges őrhelye a szocialista irodalomnak. Csákvári János Ojetnutaí^iik színházunk új művészeit Tallós Endre: Jól érzem magam Kaposváron Elhangzik a végszó, s új szereplő lép a színpadra: Tallós Endre, vagy ahogy Csiky Gergely Mákrvirágok című színművében nevezik: Darvas Károly. A nézőteret még nem tölti meg a közönség, mégis otthonosan mozog Darvas Károly alakítója ezeken a deszkákon, éppúgy, mint többi társa, akik közül sokan már egy-két esztendeje játszanak itt. Otthon érzi magát Tallós Endre a Csiky Gergely Színházban, éppúgy, mint nemrég a fővárosi József Attila Színház berkeiben, a rádió, a televízió, s a szinkron filmgyár stúdióiban, műtermeiben. — Bemutatkozásként a Csiky Gergely vígjátékban játszom — mondja —, de máris hozzákezdtem a másik feladathoz, Pirandello: IV. Henrik című színműve címszerepének tanulásához. Érdekességként — a színház új művésze erről ugyan csak szűkszavúan hajlandó szólni — mégis megemlítjük, hogy a IV. Henrik díszleteit is Tallós Endre tervezi. Vj, egyéni megoldásokon gondolkodik, s mint egyik legkedvesebb elfoglaltságára, szívesen áldozza rá szabad perceit. Egyik legkedvesebb elfoglaltság — írtuk, s ha már ezt megemlítettük, nem szabad elhallgatni a többit sem. Nevezetesen a kísérletezést, örökké új megoldások kereséséi, a szavalást, s a pantomimet. — Jól érzem magam Kaposváron, — mondja, mikor erre kerül a szó. —, de itt sem szeretném abbahagyni a kísérletezést. A kollégák közül biztosan sokan szívesen kivennék részüket ebből a munkából, s a közönségnek is tudnánk stúdió előadáson, vagy a később megszervezésre kerülő irodalmi színpad rendezvényein valami újat, eddig nem látottat adni. Igen, az irodalmi színpad. Ezt is életre akarják végre kelteni a városban. Ha a színészek összefognak, biztosan sikerül is. Es a pantomim? — Azzal egyelőre még nehézségek vannak — mondja Tallós Endre. — Egy esztendeje próbáltunk három számot, ebből egy tízperces kis jelenet már csaknem készen volt, mikor lejöttem Kaposvárra. Eddigi partnerem- viszont fennmaradt, s így itt elsőként társat kellett keresnem. Találtam is, s mihelyt összepróbáltam a számot, bemutatjuk a városban. Őszintén szólva, nagyon kíváncsi vagyok, milyen véleményt mond majd a közönség erről a műfajról ... Szépek a tervek, elképzelések, s ha mind meg akarja valósítani a művész, sok és fárasztó munkát jelentene. A közönség azonban biztosan meg fogja szeretni Tallós Endrét, s a szeretet mindenkinek — különösen a színészembernek — új erőt, lendületet ad ahhoz, hogy az elképzelésekből valóság, Darvas Káralyból, IV. Henrikből, s a Peer- ből a néző számára élményt adó, élő, jól alakított ember legyen. Mert még ez is hátra van az új évadban: Ibsen Peer Gynt-je, amelynek főszerepét szintén Tallós Endre, színházunk új művésze játssza ... Látogatás a színház festő-műtermében A MÚLÓ NAPOK egyre közelebb hozzák szeptember 20-át, mely nap ugyan fekete betűkkel díszeleg naptárainkban, mégis ünnepnapnak számít, mert a Csiky Gergely Színház elekor nyitja meg kapuit a közönség előtt és mutatja be névadójának Mákvirágok című vígjátékát. A bemutatót megelőző próbák, főpróbák idején — érthetően — senki nem szívesen látott vendég a színházban, de hogy mégis kóstolót adjunk olvasóinknak a bemutatót megelőző felkészülésből, elmegyünk a színház díszletfestő műtermébe, ahol most dolgoznak az előadásra kerülő darab külső világán. Sajnos, más helyiség hiányában, a Városi Tanács egyik földszinti termében találjuk a festőket. Bures Jenő, a színház diszlet tervezője ugyan nincs idehaza, munkatársa, Tarr Béla festő szívesen szakítja meg a munkát, hellvel is kínál a szűköcske helyiségben, aminek közepét teljesen elfoglalja a Mákvirágok harmadik felvonásán ak egyik dtszletfala. — Csak a falak mentén, óvatosan lehet közlekedni — mondja kicsit szomorkás nevetéssel. — Nem férünk, sehogy sem férünk, és nincs is remény, hogy a két év óta szüntelenül hangzó panaszkodásunk meghallgatást nyer és kapunk jobb elhelyezést. így pedig nagyon nehéz a munka. — Úgy hallottuk, elkészültek már a nyitó darab díszletei. — Részben... Itt ez — mutat a földön heverő díszletfal egy részére — a harmadik felvonás díszlete. A negyedik felvonásé már a színházban van. — Mikor kezdték a munkát? — Hát bizony hamarabb, mint a színészek, még tartott a nyári szünet, amikor megszülettek a tervek és azután mindjárt a kivitelezéshez kezdtünk. — Hányán dolgoznak a műteremben? (Kicsit komikus ez a szó erre a levegőtlen és fény nélküli helyiségre, de ha az illetékeseknek nem tűnik fel, mi nem leszünk ünneprontók most, az első bemutató előtt.) — Négyen. Bures Jenő tervező, két asszony, akik festéket törnek, díszletvásznakat varrnak össze, és én. De — teszi hozzá nevetve — nem is nagyon férnének el itt többen. — Mikorra készülnek el teljesen a díszletek? — Kedden és szerdán már díszlet és világosító próba lesz — ad választ egy most jött vendég, azaz nem is vendég, Papp György színpadmester, aki diszletezőivel az elkészült falakért jött, hogy tudjon dolgozni a műterem. — Igen szívesen látjuk, jöjjön el. A közönség a mi munkánkról úgysem tud semmit, csak a ragyogást, a fényt látja. — De azt is meg lehetne írni, hogy... — összenevet Papp György és Tarr Béla, mint akik bizonyosak abban, hogy egyet akarnak mondani, egy a panasz. Egy is, mint kiderül később. — Tessék oda nézni, arra a háttér-göngyölegre. A Csongor és Tünde hátterei.. Ott romlanak az ablak alatt, a fal mentén, mert nincs hova tennünk. Sok ezer, sőt nem túlzók, ha azt mondom, sok százezer forint kárt okoz, hogy nincs díszletraktár. Minden nem fér a színpadra, mert nem tudunk akkor mo zogni. — Itt a műteremben még dolgozni is alig tudunk, itt sem fér semmi. — Szóval meg .lehet írni, hogy nem vezet jóra ez a helyiségsze- génység. Nemcsak elguruló forintokról van szó, de a beléjük fektetett munka értékéről is. — Nem igaz, hogy nem tudna adni a tanács megfelelőbb helyet. Ha nincs itt a városban, jó a város szélén is. — Itt van például az Ady kollégium nagyterme. Még akkor is kihasználatlan, ha minden szombaton este bált, rendeznek a diákoknak. De lenne más megoldás is. Csak komolyan, több szeretettel kellene kezelni a díszlettár és a festő »műterem« ügyét. Ideje lenne már, ha tényle« termo a szó legszorosabb értelmében. A díszletezők ezzel már mennek is. Király néni most szólt be, hogy a színházban képváltozás van, ott van szükség a díszletezökre. Pár perc alatt kiürül a műterem, tiszta vásznak kertinek a földre, várva a mester kezétől vezetett ecsetre. Mi sem tartóztatjuk tovább Tarr Bélát. Elmenőben még megcsodáljuk a következő darab, a Dohányon vett kapitány díszletterveit. MIT KÍVÁNUNK BŰCSÜZÓUL? Természetesen - már csak önzésből is — sikert és azt, hogy a közeljövőben! jobb helyiséget kapjon a műterem és megoldást nyerjen a díszletek raktározása. Reméljük, e kívánságunkat osztja a Városi Tanács is. —Li —
