Somogyi Néplap, 1957. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)

1957-09-15 / 216. szám

2 SOMOGYI NfPLAF Vasárnap, 1957. szeptember 15. NEMZETI KINCSÜNK Hőforrásaink nyomában • • A toronymagasságú gépfúrók re­csegve hatolnak a mélybe. Felszab­ják az évezredes föld gyomrát, ahol nagyon mélyen ég és sustorog az ős­láva. A már lehűlt földrétegek kin­cset rejtenek. A fúrók nyomán fel- feibukkan a meglelt arany: az olaj. De van úgy, hogy a mélyből susto- rogva, hatalmas lökésektől kísérve 40—50, sőt 100 fokos meleg víz tör napvilágra. Azt mondják, ez is kincs. És ma egyre inkább nemzeti kincs­esé válik. Mert Hajdúszoboszló, Har- kányfürdő, Hévíz nemcsak az ország határain belül ismert nevek. Nem árulunk el titkot, ha azt mondjuk, hogy ezek a hőforrások Somogy -lankáin szaporodnak a leggyorsab­ban. Eredjünk hát nyomukba. Hová lett a láz? Babócsa sűrűn benőtt, óriás bota­nikus kertjében a fürdőmedence meleg kövén állva öten beszélge­tünk. Latolgatjuk a lehetőségeket. Mert igaz, eredmény már az is, hogy a nyolc-tíz különböző helyről feltö­rő meleg forrás egyikét feltárták, és mintegy ötször nyolc méteres me­dencét építettek a közelében, hogy felfogják minden cseppjét. De -na­gyon messze áll még ez a fürdő at­tól, hogy komolyabb idegenforgalom lebonyolítására is alkalmas lehetne. Elkelne még egyikét medence, va­sárnap több is. De elkéstünk a ta­nácsadással, mert a község vezetői máris sorolják a terveket: itt majd szálloda lesz, emitt parkosítunk, ott kabinokat építünk ... stb. Lassan- lassan kibontakozik egy fürdőváros terve, amelyet, mint ők mondják, sa­ját erejükből akarnak megvalósítani. Hogy a lakosság mennyire szívén vi­seli ezt a tervet, arra egyetlen pél­dát csak: Babócsa az előző években egyszer sem teljesítette adótervét. Mióta a fürdőépítkezés megindult, mintha eltűntek volna a lemaradók a faluból. A vízcsobogás egyszerre elhallgat. A fürdözők helyükön maradnak. A medence falát lassan, előrekapasz­kodva egy asszony közelíti meg. Horpadt -melle, keskeny, meggör­nyedt háta, vékony karjai hol eltűn­nek, hol felbukkannak a kékes színű vízben. Arcából csak a csontok ma­radnak meg az ember emlékezeté­ben. Felemeli karját, csendre int, szólni akar. Nem tudja, kik vá­gniuk, csak egyet tud, valamit kö­zölnie kell. A mondatok rövidek, gyengék, de a hangok megrázzák az ember szívét és végigborsózik a há­tam. — Tudják, én évek óta nem tud­tam megfésül-ködni, nem mozdultak a kezeim. — A vízbe bámul, amelyen elpattan egv buborék, lassan hullá­mokat verve. - Elfogytam, mint a gyertya. A lázam nem szűnt meg so­ha. Csokonyavisontára is hiába jár­tam. Nem használt. Mióta a babócsai fürdőbe jöttem, azóta tudok dolgoz­ni. Nézze — emeli fel karját —, már nem látszik a daganat. A pécsi és pesti tudományegyetem munkatársai gyakran ellátogattak ide, Babócsára, kutattak, elemeztek, de mindig azzal távoztak, hogy ez a víz kincs. Hasznosítani kell. De mi­előtt ők ezt mondták volna, a -nép már megtalálta. A majdnem -ruhás­tól fürdő Lukács Jánosné arcán dia­dalmas a mosoly, amikor felénk kiáltja: ~ Tudják, én még a teámat is eb­ből főzöm! Szegett szárnyak Nesztelen délelőtti csend. A nap­ra. de galom ellenére is sokat áldozott Egy medence kész. Fedett. Igaz, hogy csak deszkafallal, készül a másik is ... A földművesszövetkezet ugyan­csak fabódéban árulja a sört. A fürdő egyik szélén valamelyik ál­lami gazdaság fedett hálókocsija te­szi a szállodát. Nyakában nagy bőr- táskájával lépeget fel-alá a jegysze- dő. Két forintot gyűjt fejenként, hogy egyszer kitehessék a telepről a fahálókocsit és a betegek majd szé­pen megépített szálloda ablakán hallgathassák a csokonyavisontai csendet. De hát mire lesz ez meg, ha naponta csak huszonötször két forint kerül a bőrtáskába? A forrás sisteregve lövelli, kínálja gyógyító vizét, erejét. Kellene tenni valamit, hogy ne csak huszonöt em­bernek ... Lucaszéke vagy vádlottak padja ? Ügy készül, mint a lucaszéke. Ez­zel jellemeztük nemrég a Nagyatádi Gyógyfürdő építkezését. Cikkünk után nekiindult a munka. Felébredtek a pécsi tervezőiroda szakemberei. És a kivitelező So­mogy megyei Építőipari Vállalat úgy nyilatkozott, -hogy a fürdőt még 1957. augusztusában átadják a for­galomnak. Szeptember derekán já­runk, amikor most újra felkerestük. A fürdőt nem adták át sem augusz­tusra, sem szeptemberre, úgy mond­ják, hogy novemberre, vagy decem­berre, de az is lehet, hogy ... A pécsi iroda munkatársai időnként ellátogatnak, bejegyeznek az építési naplóba, de a lényeg mindig az, hogy majd levélben megválaszolnak a problémákra. Nem a mi dolgunk megállapítani kit terhel a felelősség a hanyagságért! Egy azonban bizo­nyos, a nagyatádi fürdőépítkezés ma már nem lucaszéke, hanem vádlot­tak padja, amelyen a pécsi tervezők és a Somogy megyei kivitelezők -ül­nek, mert pocsékolják az építkezésre fordított pénzt. Ez a fürdőépítkezés megyénk szégyene és aligha állíthat­juk példaképül a többi fürdőnek a nemzeti kincs hasznosításában. Ez a fürdő egyet tehet: vádolhat. Somogyi Hévíz? Szemerkél az eső. A berki dűlő- úton egymás után kerülnek el ben­nünket á szekerek, amelyek Fonyód­ról a Buzsákhoz tartozó Csiszta- pusztára tartanak. Fújhat, eshet, Csisztapusztán a víz meleg és ha esernyőben is, ha sapkában is, de fürödnek azok, akiknek sajog a lá­buk, kezük és csak sziszegés közt for­dul a forgójuk. Csisztapuszta az ed­dig meglátogatott és feltárt hőforrá­saink közül a legrendezettebb. Szí­nében legtisztább és legkellemesebb. A községi tanács gondosan rendezeti irattárában itt találjuk a legalapo­sabban kidolgozott feltárási és víz­elemzési tudományos adatokat, ame­lyek többek között ezt mondják: »A csisztapusztai forrás a kénesvízek csoportjába tartozó alkálihidrogén- carbonátos és kloridos termális víz amelynek klórtartalma jelentékeny. A víz sem kémiai, sem bakteriológiai szempontból nem esik kifogás alá — állapítja meg dr. Papp Szilárd és Ser Áron vegyvizsgáló. Buzsákon vasárnaponként az alig néhány méter széles medencében több mint ezer ember fürdik meg. Nyolcvanezer forintjában van eddig a községnek a fürdő, de hatvanezret már -beszedtek pusztán belépődíjak­ból, noha az csak két forint. A Fo- njmdtól 8—10 kilométerre lévő csisz­tapusztai vizet második Hévízzé le­hetne igen rövid időn -belül kiépí­teni és a rövid! útszakasz felkövezé­sével a Buzsákon át most meginduló autóbuszjárattal minden nehézség nélkül megközelíthetnék a betegek. A községi tanácsnak és Buzsák népé­nek az az eltökélt szándéka; min­den lebecsülés és háttérbeszorítás el­lenére is neves fürdővé akarják fej­leszteni Csisztapusztát. Furcsa tlplog, hogy a Megyei Tanács nem igen akar tudni létezéséről, csak azért, mert Fonyódon százezrekért fúrásokat vé­geztet hőforrás után ami, feltehetően, a csisztapusztai rétegekben van. Buzsákon második Hévíz lehetne, vagy ha úgy tetszik Kaposváron (itt is találtak ugyanis hőforrást). Nem hisszük, hogy a Balaton -mellett fek­vő Fonyódnak nagyobb szüksége len­ne melegforrásra, gyógyfürdőre, mint a 40—50 ezer lakosú, fürdőben ugyancsak kétségbeejtő viszonyok között lévő Kaposvárnak. Nem törődünk Babócsa tíz kútjá­val, elhanyagoljuk Somogyszentpál, Görgeteg, Igái, Inke melegvízét, de Fonyódon forrás után kutatunk, vagyis vizet öntünk a Balatonba. Nagy társadalmi összefogás kell ahhoz, hogy hőforrásainkat gyógyí­tásra használhassuk. Az állam, saj­nos, jelenleg nem tud erre a célra nagyobb összeget fordítani. A lakos­ságnak, a községeknek, a városoknak kell megtalálni a társadalmi össze­fogás módját. A Megyei Tanács és az illetékes szervek pedig találjanak módot arra, hogy elhárítsák azokat az akadályokat, amelyek a falvak népének összefogását gátolják. Utunkon meggyőződtünk arról, hogy ez az összefogás nem hiányzik a lakosságból. A társadalmi segítség megható példája megtalálható Ba- bócsán, Csokonyavisontán, Buzsákon és másutt. Ha továhb tart, minden bizonnyal fürdő lesz valamennyi életrevaló és hasznosítható hőforrá­sunkból. Szegedi Nándor 1/ÜakL cJbike Lakául kér Kompa Sándor, az Útfenntartó Vállalat gépkocsivezetője és felesé­ge: ők a nagyszülők. Fiúk, Kompa János, a Honvéd utcai fűszerbolt elárusítója, felesége és kilenc hó­napos kislánya, valamint Wohl Ist­ván vízvezetékszerelő, aki jelenleg Pécsen dolgozik, felesége és két ap­ró gyermeke, Ibiké és Istvánka: ők a gyermekek és unokák. Ez a ki­lenc ember lakik a Kanizsai utca 12. szám alatt az udvarban, egy félig-meddig düledező ház apró kis szobácskájábán. A szoba tenyérnyi ablakán alig jön be fény, a búto­rok túlzsúfoltságától alig lehet mo­zogni. A nagyszülők a földön fek­szenek, s kint a konyhácskában, mely szimpla üvegajtóval néz az udvarra, szintén van fekvőhely. Egyetlen egy, ami dicsérhető itt: a ragyogó tisztaság. Ez pedig egye­dül csak a háziak érdeme! Lehet, nem lehet, ez most így van. Hosszú sora volna elmesélni, hogy miként került össze a kilenc ember, jobb nem volt nekik azelőtt sem. Június 26-ig idős Kompáék és Wohlék, tehát hatan, a Pázmány Péter utca 12-ben laktak, egy mo­sókonyhában, melyről dr. Cságoly Sándor gyermekorvos azt írta, hogy egészségtelen, csak * a betegséget terjesztheti, emberi lakásra nem alkalmas. Valóban az egész család beteg volt abban az időben. De az idén februárban megcsillant előttük a remény. A felettük lévő lakásból disszidáltak, s a lakáshivatal át­adta a kulcsot. Fel is költözköd­tek. A kiutalót is megmutatták ne­kik a lakáshivatalban, s megígér­ték, hogy majd postán megkapják. De a házba a házigazda veje köl­tözött. Még bíróságra is került a dolog, persze nekik tovább kellett állni. így kerültek át, jobb híján, a Kanizsai utcába. Próbálkoztak sok mindennel. Rendre nem sikerült. Az Április 4 utca 28-ból nem költözött ki az előző lakó, a Dimitrov utca 8-ba más költözött be, a Május 1 utca 1-be hárman kaptak egyszerre beutalót. Persze ők csúsztak le ró­la. Wohl Istvánná kislányával járja a lakáshivatalt és vadássza a lakáso­kat hónapok óta. A pöttömnyi, há­roméves Ibiké már egész lakásszak­értővé lett ezalatt az idő alatt. Odahaza is »lakáshivatalost« ját­szik: kérelemmel fordul a hivatal­hoz lakásért, aztán elutasítja ön­magát, hiszen azt látja már hosz- szú hónapokon keresztül, hogy min­den hiába, az ő kis ágyacskáját nem akarják szép lakásba vinni. Az ágyacska, szekrény, s egyéb bú­torok, ruhaneműk azóta a Pázmány Péter utca 29. udvarán egy faházi­kóban vannak, melyet ver az eső, de úgy, hogy belül is átázik min­den. Nemsokára már tényleg nem lehet szép lakásba bevinni egy da­rabot sem onnan, mert egészen szétrothad. A lakáshivatal legújabb ígérete az, hogy a Szántó Imre utcában épülő új házak egyikében kapnak majd lakást. Hiszen ők is elismerik, hogyha valaki igen, akkor Wohlék valóban jogosultak lakásra. 1 Ibiké még csak kéri a lakást, mi már követeljük! — fehér — IDEGENNYELVŰ TANFOLYAMOK KAPOSVÁROTT A TTÍT az elmúlt oktatási évben, 1957 tavaszán sikeres idegen nyelvű tanfolyamokat rendezett Kaposvárott a dolgozók számára. Kulturális szín­vonalunk egyenletes emelkedésért mu­tatja, hogy mind több és több dolgozó érdeklődik most ezeknek a nyelvtan­folyamoknak a folytatása iránt. A TTIT egyik szép feladata, hogy eze­ket a nyelvtanfolyamokat folytatva a dolgozók műveltségét ezáltal is emel­je, életüket tartalmasabbá, népi álla­munk, hazánk számára még haszno­sabbá tegye. Az Ismeretterjesztő' Társulat most német, horvát, angol, orosz, latin, olasz, francia nyelvtanfolyamra hir­det jelentkezést. Az orosz nyelvű tan­folyamot a Magyar — Szovjet Baráti Társasággal közösen rendezi meg a Társulat. A tanfolyamok szeptember második felében indulnak és három­hónaposak, vagyis karácsonyig tar­tanak. 1953 januárjában újabb három­hónapos tanfolyamokat indít a TTIT az előbbiek folytatásaképpen, hogy a részvevők egyre tovább bővíthessék tudásukat. Ezek a tanfolyamok ápri­lisban érnek majd véget. Hetenként két óra lesz, a hallgatókkal közösen megállapított időben ós helyen. Az órák természetesen munkaidő után, a késő délutáni és esti órákban lesz­nek. A tanfolyamokat a legkiválóbb szaktanárok vezetik. A tanfolyamokon — biztos nyelv­tani alap megadása mellett — főkép­cAz iirexp pxuztőv fényben feltűnnek Csokonyavisonta 4 re> nyakuk köré csavart karikás os- háztetői, majd egy jelzőtábla: »A rml ** kezükben a szinte elmarad- fürdőhöz« felírással, öt perccel ké-p!l sőfcb a földművesszövetkezet irodá­jában Makk Lajos üzemágvezető a sajtó segítségéit kéri. — A háromezer lakosú falu min­denre kész — mondotta —, hogy a megyeszerte hír szárnyára kelt gyógyfürdőjét kiépítse. A tavalyi 150 fürdőző helyett azonban csak 25—50 fürdőző léphet a medencébe naponta, mivel a betegek nem kapnak be­utazási engedélyt, ha megkapják is az orvosi javaslatot, csak ritkán jö­hetnek ide vele. Három kérvényt küldtünk a belügyminisztériumba, hogy tegyék lehetővé (mint Har­A pásztorkodást mindig szép és ^ különlegesen nehéz »mester­ségnek« tartottam, valóságos szak­mának. A régi pásztorembereket — az állatokról, a természet jelenségei­ről szerzett széleskörű megfigyelé­seik alapián — még most is külön­leges »szakemberként« tisztelem. Gyermekkoromban kinn a pusztán a nagykalapos, szélesgatyás, gurci- gornbos. dolmányos pásztoremberek­ugy néztem, mintha ők teljesen kü­lön világot éltek volna, nem is kö­zülünk, a cselédek közül valók len­nének. A számadókat és azokat, akik szamárháton jártak, valóságos urak­nak, a puszta királyának képzeltem. Ez a vélemény, ami a pásztorko­dásról ós a pásztorokról idők folya­mán kialakult bennem, még csak erő­södött azóta, amióta megismerked­tem az öreg, pörgebajszú, ékesjárású, 82 éves, de még mindig jó egészség­nek örvendő Varga Pista bácsival, a volt kohányi uradalom egykori ka­nász számadójával. Az öregről mindig igen sok érde­kán> fürdő e.vetében) a falu határsá Íveset hallottam, főképpen kalandjai- vi övezetből való kiemelését. Idáig r nem történt intézkedés. A tanács elnöke is a határsávra hivatkozik, aztán szinte kiDirul az örömtől, amikor Csokonyavisonta- fürdőt Hajdúszoboszlóval hasonlít­ja össze. — Nemrég a tanács a fürdőt átad­ta a szövetkezetnek húsz évi bér­letre — mondja. — Nem panaszkodhatunk, a szo­lról. A kíváncsiságom nőttön nőtt. El­határoztam magamban, hogy egyszer (felkeresem kint az erdőn, őrzés köz­iben — mivel még most is »szolgála­tot« teljesít. Fiadd halljam saját fű- eleimmel mindazt, amit felőle, dolgai­éról harmad- vagy negyedszájból hal- ilottam. így is történt. Délután két óra lehetett, amikor (hosszas keresgélés után az öreg töl­vetkezet a határsáv miatti gyér for-A gyesben, a gémeskút mellett rátalál­tam. Éppen deleltetett. Az öreg Pista bátyánk egy terebélyes tölgyfa ár­nyékában üldögélt az elmaradhatat­lan, hosszúszárú csigapipájával a szá­jában. Jóízűen pöfékelt, látszott raj­ta, hogy istenien élvezi. Feltúrt, ma­gastetejű, fekete, zsírosszélű kalapja alól vékonykás hajfürt lógott ráncos homlokára. Pörge bajusza — ami az életben igen sokat lehetett pödörve — teljesen ősz. A vége olyan hegyes, hogy akár egy tű fokába is be lehet­ne fűzni. Régies pásztormentét vi­selt, hiányos, de még mindig fényes gurcigombokkal. A lábán elnyűtt ba­kancs, lábszárán levágott csizmaszár, amelybe ceig-pantallóját tűrte bele, mintha szabályos csizmanadrág len­ne. A kút körül tíz-tizenkét év kö­rüli unokája faragcsált, ő a nyári szünetben a bojtári teendőiket látta el nagyapja mellett. Amikor odaértem, pásztorosan, nagy hangon köszöntöttem az öre­get: — Adj’ isten szerencsés jónapot, kedves Pista bátyám. — Az öreg fel­kapta fejét és nyomban válaszolt: — Neked is adjon, édes fiam, az a Názáretből származó és magassá- gos mennyekben lakozó, mindenható nagy úristen azt, amit nekem kíván­tál. A kutyája már nem volt ilyen barátságos, morogni kezdett és fogait vicsorgatta rám. — Fleki! Nyughass! — szólt rá az öreg, mire az meghunyászkodott, de továbbra is gyanakodva pislogott felém. — Kü­lönben nem kell félni tőle, fiam — szólt viccelődve az öreg —, mert csont van a szájában, nem harap. — S közben jó nagyot nevetett, csak úgy harsogott belé áz erdő, hogy az alig két-három napja kijáró mala­cok ijedten szaladtak össze. — Aztán mi szél hordoz erre az öreg, madárfüttyös tölösbe? — szólt rekedtes hangján, amikor a kutya csitításán túlestünk. — Hát csak eljöttem meglátogatni Pista bátyámat — mondtam ugyan­olyan nyájasan, mint ahogy ő kér­dezett. — Jól tetted, öcsém — fűzte to­vább a szót. — Nem rossz az ilyen fiatal bikficeknek néha elbeszélget­ni az öregekkel, meghallgatni taná­csaikat, mert tudod, édes fiam, az öregeknek minden szavuk, jó taná­csuk arany az utódok számára. Ne felejtsd el, hogy tőlünk többet ta­nulhatsz, mintha hatszor átolvasod a jó öreg ótestamentumot, pedig ab­ban is van egy csomó dolog. Ebben teljesen egyetértettem az öreggel. Mondott is olyanokat, amit bíz nem én, de még egy nagy gya­korlattal rendelkező sem tudna ki­olvasni az ótestamentumból. — Ülj le! — szólt, s közben udvaria­san alám dobta elvénült, prémgallé­ros nagykabátját. Le is telepedtem. Ugyanúgy akar­tam ülni, mint az öreg, kanászosan, de nem sokáig bírtam, mert a lá­baim elsenyvedtek. Hiába, keresztbe- tett lábakkal órák hosszat csak a ka­nászok tudnak ülni. Elkezdtünk beszélgetni: — Jó dolog lehet ez a kanászélet — kezdtem. — Kanászélet? — szólt hunyorog­va. — Ez ám csak az igazi élet. A legszebb foglalkozás a világon. Füty- tyentek egyet, és máris egy csomón vannak a disznók. pen a nyelv gyakorlati elsajátítására törekszenek a tanárok, a mindennapi élet témáiból véve a szókincset, a be­szédgyakorlatokat. A meginduláskor a szaktanárok közük a hallgatókkal, hogy milyen könyvek, szöveggyűjte­mények vagy füzetek alapján tanul­nak majd. A tanfolyamok három cso­portban fognak megindulni: kezdő fo­kon azok számára, akik az illető nyel­vet még nem tanulták, középfokon tanulnak azok, akik a TTIT nyelvi tanfolyamain a tavasszal részt vettek, vagy máshol már folytattak nyelvi ta­nulmányokat, haladó fokon pedig azok, akik az illető nyelven már tár­salogni tudnak, illetve ezt a tudásu­kat kívánják tökéletesíteni. A tanfolyamokon való részvételi díj rendkívül kedvezményes, mert az egész háromhónapos tanfolyamon való részvétel csak annyiba kerül, mintha valaki három órát venne ma­gánúton, A tanfolyam díja három hó­napra 60 forint, amely a jelentkezés­kor egyszerre lefizetendő. A tanfolya­mon semmilyen más fizetnivaló nincs. A tanfolyamot elvégző hallgatók er­ről írásbeli igazolást kapnak. Jelentkezni lehet minden hétköz­nap délután 4 és 6 óra között a Ta­nítóképző (Bajcsy-Zs. u. 10.) első emeleti tanári szobájában Török Le­hel tanárnál, a TTIT megyei titkárár nál. Telefon: 21-61. TTIT MEGYEI TITKÁRSÁGA így ni. S ezzel a nyelvére biggyesz­tette mindkét kezén lévő középső és mutatóujját és akkorát füttyentett, hogy az éles hangot háromszor ver­te vissza az erdő. És a disznók már­is szaladtak csomóra. Hogy miért? Mert a füttyszóra az eddig mellette heverésző Fleki kutyája is akcióba lépett. Füttyszó, egy-két kutyavak- kantás és máris rend volt a portán. — Ennyi értelmetlen állatnak pa­rancsolni bizony nem kis dolog — nyilatkoztam elismerően az öregnek, nagyratartott mesterségéről. — De még mennyire ngm. A ka- nászság áz nagy dolog, fiam. Hara­gosaink is csak egy dolgot tudnak felhozni ellenünk, történetesen azt, hogy naponta a disznók után több­ször is eldobjuk a furkósbotunkat és amikor jól elhajítottuk, elballagunk érte és visszahozzuk. Erre azt mond­ják, hogy milyen ember az, aki va­lamit eldob és utána elmegy érte. De én csak azt mondom, amit meg­boldogult szegény apám is mondott — pedig az volt ám az igazi kanász —, fiam, ne törődj azzal, hogy mit mondanák rólunk, szívd a jó levegőt, durrants egy nagyot az ostoroddal, s fütyülj az egészre. így is teszek. A minap is az egyik falusi kő- művessegéd hajtás közben utánam szólt, amikor a legtöbben jártak az utcán, hogy más is hallja: »öreg, ne ám, hogy eldobja a bot­ját, mert én nem megyek el érte«. Én meg csak azt mondtam neki: »öcsém, te ne szólj semmit, te vagy a legbutább mesterember a világon, elviszed a kalapácsodat a kovácshoz kiélezhetni, azután meg naphosszat belevered a téglába«. Ez sem szólt azóta a köszönésen kívül semmit, azt is csak úgy dünnyögi el az orra alatt kényszerűségből, mert azért mégis csak illik köszönni egy idő­sebbnek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom