Somogyi Néplap, 1957. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)

1957-09-29 / 228. szám

Vasárnap, 1957. szeptember 29. SOMOGYI NÍPUr 7 Óvakodjunk a dilettánsoktól, „vadzseniktől" — Hozzászólás — Somogyi irodalmi élet kérdése az ország szempontjából K’ ' ÖLTŐ NÉP A MAGYAR, mindig is az volt, de az elmúlt években még inkább az lett. Enyhe iróniával szoktuk emlegetni, hogy nálunk min­den harmadik ember költő — no, nem a szó anyagi ér- • leimében —, verseket ír és a verseknek kritikával, vagy kritikátlanul nyilvánosságot keres. Úgymond: a tehetség eget kér. Szerkesztőségünk címére naponta sok levelet' kéz- ' besít a posta és a naponkénti küldeményeknek felét, negyedét versek teszik ki. Küldőik azért jelentkeznek, ami a betűnyomtatás óta az írogató ember fejlődését biztosítani tudta és tudja: közöljük írásaikat. Bőven akad a versek küldői között olyan, aki ha nem is tel­jes egészében, de megnyeri tetszésünket, fésületlen, itt- ott gyenge versével tehetséget árul el. De a túlnyomó többség a legsötétebb dilettant izmustól bel ázásodva, ön­nagyságától me^részegülve, valósággal bombázza a szerkesztőséget »zsenialitásának« termékeivel. Ezekről úgy gondoljuk, helyénvaló szólani most, amikor — igen helyesen — vita tárgyát képezi Somogybán egy írócso­port létrehozása, ahol kezdőink közelebb jutnak az írás mesterségének, a mesterség formai titkainak megisme­réséhez. Helyénvaló szólani azért, mert a megalakuló írócsoport nem futhat ki kulturális életünk vizeire a dilettantizmus — legtöbbször »könnyű« pénzszerzésre irányuló kalóz-lobogója alatt. Humorista tolla alá kívánkozó jeleneteknek va­gyunk naponta kénytelen szereplői. A még nem jó, de nem is elvetnivaló rosszal jelentkező fiatal író, vagy költő jellemzője a szerénység; szívesen veszi bírálatain­kat, nem törekszik minden áron a nyilvánosságra, — tisztában van ugyan képességével. A tehetségre jellem­ző alázattal elfogadja, hogy érnie kell, tanulnia. Nem úgy a »vadzseni«. Ez a fajta szeret személyesen jönni, s úgy jön, mintha egyenesen az Olympusról ereszkedett volna alá, megköveteli, hogy komolyan vedd bármi zöldséget tálal elébed, mint az egyedül tápláló »szellemi táplálékot«. S ha meglátja ráncbafutni homlokod, kivételes szemé­lyének kivételes tehetségeinek dicséretébe kezd, mint tud az írás mellett még; énekelni, festeni — de álcád olyan is, aki levegővel hajtott turbinájának műszaki rajzát teregeti ki, mondván: — »csak azért akarok pénzt a verseimért, hogy meg tudjam csinálni a talál­mányomat.« És a »találmány« műszaki rajza úgy néz ki, mint két nyelével összefordított bontófésű. Van olyan is, aki még el sem. tetted kéziratát, már a »lóvé« utón érdeklődik, s igazságtalan gyakorlatnak tartja, hogy nem fizetik meg azonnal zsenialitását. — Nem tudni, ezek az emberek mind bolondok-e, vagy csak nagyon buták ... P. K. például »vezércikkben« méltatja talentumát és így köszön az olvasóra: »Én, mint a Magyar Népköz- társaság, Somogy vármegye szülötte, hazám és az egész világ fiatal lángelméjű költője...« Ennek az embernek testi épségünk kockáztatása nélkül nem lehet elmonda­ni, hogy kezeltetnie kellene magát ideggyógyásszal. Miért? íme ezért: »Készülő műve 78 szakaszos (Világ népeihez) Helynye mi az istennyila Hát e soroltat ki írta. Ki szereti szülőföldjét és népét Bemutassa nektek a világ képét.« Ezer szerencse, hogy jó értelemben adósunk marad a világ képének bemutatásával, ugyanis öt szakasz után, a további 73 szakasz helyett ez a (talán egész költészetünket forradalmasító szócska) áll: stb. Kell eh­hez kommentár? V. D. Irodalom című versében így sóhajt: »Nem tu­dom én aztat előre, Mit hoz a holnap, milyen lesz jö- vőm.« Egy többgyermekes családanya arról vall, hogy: »Most jöttem én Vácról, kérem, Gyalog jöttem, nem szekéren«. Majd így folytatja: »Voltam én fasiszta, vol­tam én náci, Voltam mindenféle kisgazdapárti«. Toponárról haragos a levél, arr,olyan igazi szikla­hasogató: »Bárhogy is gúnyolnak megvetően cáfoló vo­nalon, mert én nagyravágyó vagyok a 6 elemimmel... én írtam sok verset, nótákat, soha egy fillért nem kap­tam«. Azt kérdi, hogyan akarjuk képviselni a: »Minden­féle vegyes Gazdasági Virágzó Népjólét Védését és a Nemzet közi Kulturális Szín művészeti. Bel és Külke­reskedelmi Békét és Barátságot?« És miért teszi fel e nagy kérdést S. G.? Csak azért, mert az ő díjazását a versekért és. Nótákért elszabotálták az »irigység vo­nalai«. Sorolhatnánk vég nélkül a rettenetesebbnél iszo­nyatosabb példákat. Nem tesszük, mert még a jóból is megárt a sok. Hát. még abból, amire a rossz jelző is halovány. A/ftVEL SZÍVÜGYÜNK az írócsoport mielőbbi megszületése, kicsit figyelmeztetésnek szán­tuk a példák felsorolását. Vigyázni kell, hogy az alap­talanul titánkodók, dilettánsok be ne szivároghassanak az írócsoportba. Képzelt Olympusukról közös erővel kényszerítsük le őket. Ha továbbra is nyüzsögni hagy­juk ezt a hadat, előbb vagy utóbb veszélybe dönte­nék a leendő írók szakma: fejlődését szolgáló leendő írócsoportunikat. László Ibolya. EQY KATONA PORTRÉJA Neve: Micl Ottó. Polqári foglalkozása: esztergályos a Győri Wilhelm Pieck Vagon- cs Gépgyárban. Katonai rendfokozata: nonvéd, mégpedig első­éves. Tehát 1957 áprilisá­ban vonult be a néphad­seregbe. Y'ózna, sovány gyerek, nem sok sikert jó­soltak neki bevonulásakor, hiszen gyenge erejével Tiinduntalan lemaradt a többiek mellett. Pál Ferenc tizedes kivé­tő rajparancsnok rajába <erült az újonc. Pá! tize­des szeret :.z embereivel foglalkozni. Minden vágya az, hogy jó katonák válja­nak beosztottaiból. Bízik a .katonáiban. S ez «a bizalom Mic! honvéd esetében sem volt felesleges. Alig né­hány hónap telt el és Micl elvtárs az egység egyik legjobb tornászává lett. Kettejük öröme ez a dia­dal. Furcsák az őszi napok. Reggel megvacoqíatja a fogat a hűvös levegő és délben izzadság csurog a katonaing alatt. De a har­cászati gyakorlaton mind­ezt nem szabad észreven­ni. Nem is igen veszi ész­re. aki jó katona, Micl Ottó honvéd sem vett ész­re mást, csak azt, ami a kötelessége volt. Köteles­sége pedig terepkutató- ként társával együtt fe­dezni a lesállést végrehaj­tó rajt. Ha iön az ellen­ség, á terepkutatónak azt észre kel! vennie, az egy­ségnek jelezni kell. Ha bármit is elmulaszt, a vál­lalkozás sikere, társai éle­te forog kockán. Mic! elv­társ beleélte magát a harc- szerű körülményekbe. Az egyik útbaeső házat oly lelkiismeretesen vizsgálta át, mintha ott valóban el­lenség rejtőzne. Lelkiis­meretességével, komolysá­gával az egész rajt fellen­dítette, s nem csoda, ha Pál tizedes minden beosz­tottja kiválóan végezte el a gyakorlaton feladatát. Ez a kötelességét telje­sítő katona. De ő a köte­lességen túl még többet is vállal magára. Szenvedé­lyes újságolvasó volt a polgári életben is, és er­ről a szenvedélyéről nem mondott le bevonulása után sem. Esténként vé­gigböngészi a megtalálha­tó összes hírlapot, s aztán beszámol a= olvasottakról elvtársainak is. Ez Micl elvtárs KiCZ megbízatása. Legutóbb például az inter­kontinentális rakétáról tartott kiselőadást az esti '<u I túr á I is fog la I kozáso k ideje alatt. Mindannyian nagy figyelemmel hallgat­ták ezt a témát, hiszen a modern technika minden fiatalember fantáziáját foglalkoztatja. Ilyen ember Micl Ottó honvéd. Portréját nem le­het élénk színekkel meg­festeni, hiszen semmi ki­emelkedő, nagyszerű, hő­sies nincs benne. Hacsak az nem, hogy munkáját mindenkor és minden kö­rülmények között becsü­lettel teljesíti. A derékhad­hoz tartozik, mely nélkül nincs ütőképes hadsereg. — fehér — FEJLŐDŐ KÓRUSKULTVRA, SZAKMAI TOVÁBBKÉPZÉS, PEDAQÓQl/S ÉNEKKAR a ny^ri tanfolyam gyümölcse — Hozzászólás — A szokásos nyári népművelési tanfolyamokat az idén is megren­dezték a Balaton-parton. Az eddi­giektől eltérően ez évben — Meré­nyi György ifjú karnagyunk kezde­ményezésére1 — kórusvezetői szak is működött. Ahhoz azonban, hogy beszámol­junk a sikeres ianfolyam-szülte gondolatokról, tervekről, amelyek eddig egyedülállóak az országban, rövid visszapillantás szükséges. Tizenhárom ember, tizenhárom zenét kedvelő, szerető pedagógus odaadó, lelkes munkájáról emléke­zünk, akik ha mással nem is, lel­kesedésükkel, szorgalmukkal bi­zonygat, ák, hogy évekig hiányolták a zenei-szakmai irányítást. Az első következtetés, amit le­vonhatunk a tanfolyamból: kitű­nően érezték magukat a pedagógu­sok, s minden kényszer nélkül, jó­szántukból tanultak, ismerkedtek a zene belső rejtelmeivel. Rendkívül figyelemreméltó, hogy a rövid idő alatt tizennégy kórus- művet tanultak meg, s ezeli^'nem tartoznak a kórusirodalom »köny- nyű« alkotásai közé. Tanulmánya­ikban szerepelt Marenzio: Alkony, Kodály: Iiuszt, Mozart: Varázsfu­vola iercett, Liszt: Magyar ünnepi dal, Kodály: Marseilles és több más igényes mű. Módszerében is követendő, élve­zetes volt a tanfolyam. Egy-egy művet három hallgató Icapott meg, s a kargyakorlati órákon nekik kellett tanítani, tisztázni a mű el­méleti, formai és egyéb problémáit. Aki legjobban oldotta meg felada­tát az órákon, az dirigálta az adott müvet a záróhangversenyen, A tizenhárom ember önálló kó­rust alkotott. És nem is rossz kó­rust. Minden parancsszó nélkül énekeltek a mólón a hajósoknak, énekelve tanultak az órák szüneté­ben, s énekeltek csoportba verőd­ve a Balaton sekély, hűsítő vizé­ben, ha szabadidejükben épven er­re támadt kedvük. A próbákon, kargyakorlatokon kívül szolfézst, zeneelméletet, formatant, prozó- diát, népzenét is tanultak, s mind­ezt oly nagy kedvvel, akarattal, hogy Merényi György, s a kívül­állók n m győzték csodálni őket. Nos, az elhatározás e jólsikerült nanok után született meg. Először csak úgy, hogy kérték: ezután fo­lyamatos legyen a továbbképzés, tartsanak megbeszéléseket év köz­ben is, legalább kéthavonként. A bankett utáni lelkes hangulatban már ilyen kéréssel fordultak kar­nagyukhoz: — VáValná-e egy me­gyei pedagógus kórus vezetését? Az igenlő válaszra megkezdődött a tervezgetés. És most jönnek a le­velek, jönnek egymás után. A ti­zenhárom ember javaslatokat küld. Mindenki »szerez« még négy-öt em­bert a kóruskultúra ügyének, s ok­tóber közepén megkezdődik — most már havonként egyszer, a hónap első szombatján — a továbbképzés. A havi összejöveteleken kórus­próba és továbbképzés egybeforr. Zenei kévzést kap majd az 50—60 pedagógus. A száraz zen-tudo­mányt azokon a m.űveken keresztül csepegtetik beléjük, melyeket ta­nul a kórus, s melyet talán otthon, falujában tanít a karvezető. A hall­gatók, s egyszemélyben kórustagok valamennyien rendelkeznek zenei alapműveltséggel. Egyszerű hát a tanulás. Előre megkapják a kottát (természetesen partitúrát), otthon megtanulják a szólamot, s az össz- próbán már könnyebben megy a munlca. Óriási jelentősége van eyg ilyen megyére kiterjedő énekkarnak. Nemcsak azért, mert állandó szak­mai irányítást kapnak tagjai, de a kórus vendégszereplésével taníthat­ja a saját tagjai által vezetett fa­lusi együtteseket, s megerősítheti vezetőjük tekintélyét. De ezen túl is: megismerik, terjesztik a zene- irodalom, kórusirodalom remekeit. A vezetők még gondokkal küzde­nek. Jó lenne, ha az összejövete­leket egész naposra tervezhetnék. Több idő jutna az elméletre, kórus­próbákra egyaránt. És nem ártana, ha a Pedagógus Szakszervezet is felkarolná e nagyjelentőségű kez­deményezést. A pedagógus énekkarnak nyáron szereplési lehetőséget kell biztosí­tani. Körutat ad ország egyik, vagy másik részében, tapasztalatgyűjtés, de »kedvcsinálás« szempontjából is. Biztosítani kellene a pedagógu­sok beutazását Kaposvárra. És nyáron — ahogy ők is akarják — tovább kell folytatni a tanfolya­mokat alap-, közép- és felső fokon, hogy egyre több ismerője, képvise­lője- legyen megyénkben a kórus­irodalomnak. A tanfolyam nyomán énekkarok alakulnak a falvakban, zenét ked­velő emberek nyertek indítékot a nyár folyamán, s oly lelkesen, oda- adóan csinálják, mint kisgyermek a homokvárost. De az a vár, amit ők építenek, nem omlik össze, a ze­nei műveltség bástyája lesz, mely oly nagyon hiányzott már falvaink- ból... — ri — Kétségtelenül Somogyi Pálé az ér­dem, hogy a somogyi irodalmi élet kérdését vita tárgyává tette e lap hasábjain. Figyelemre méltó szem­pontokat vetett fel mind Csákvári János, mind pedig Fehér Kálmán hozzászólása. Legyen-e írócs< pori megyénkben és legyen-e valamilyen irodalmi fó­rum akár a Somogyi Néplap rend­szeresen megjelenő irodalmi mellék­leteként, akár évente egyszer, vagy a szükséglet mértéke szerint több­ször kiadandó vidéki folyóirat for­májában? — erre a kérdésre nagyon egyszerűen azt felelhetjük, hogy al­kalom szüli a tolvajt. Ha valahol, akkor az irodalmi élet berkeiben nagyon igaz ez a közmondás. Senki sem mondhatja csak úgy látatlanba, hogy Somogybán nincsenek olyan tollforgató emberek, akik, teszem azt, a kecskeméti, vagy a soproni írócsoporttal ne vehetnék fel a ver­senyt, ha megadatik nekik a mód írásaik szakszerű lektorálására és esetleges megjelenésére. Azt ajánlom, tegye mindenki a szívére a kezét, aki ehhez a vitá-, hoz írásban, vagy szóban hozzászól és monefja meg, vajon az ország töb-'i bi írócsoportjainak kiadványaiban csak úgy hemzsegnek-e az országo« san elismert, »befutott« tehetségek? Az igazság az, hogy e kiadványok munkatársai között alig akad egy­két országosan ismert név. Mert ha ilyen író. vagy költő valahol élne vi­déken, hát annak a dolgok logikájá­ból következően nincsen szüksége vidéki írócsoport támogatására, meg hasonlókra. A nagy társadalmi átalakulásokat részben megelőzik (előkészítik), részben követik (megerősítik) a mű­vészi élet fejlődési fokozatai. Pél­dának okáért Shakespeare művei a renaissance több évszázados fejlő­désének a következményei és egy­ben előhangjai a társadalom nnteá- ri átalakulásának a feudalizmus bomlása idején. Petőfi és Arany köl­tészete elképzelhetetlen a Besse­nyei—Csokonai—Kazinczy—K ölesey— Vörösmarty láncolat talajelőkészítő munkája nélkül. Áz a tíz s egyné-. hány esztendő, ami a felszabadulás/ óta eltelt, nem biztos, hogy elegen-! dő volt az új társadalmi helyzetnek] megfelelő irodalmi élet és főképpen nagy irodalmi alkotások megérteié-j sére. Sőt, a jelek szerint még na­gyon is az elején tartunk ennek a' folyamatnak. Ha pedig ez az orszá­gos helyzet, akkor csak természetes, hogy a vidéki irodalmi életre még inkább ránvomia bélyegét a társa­dalmi fejlődés átmeneti helyzete. Ebből az is következik, hogy új szocialista életünk újhangú irodal­ma még úgyszólván az előkészület állapotában van. Lehet, hogy a ré-\ gebbi nemzedék tagjai is megütik' az új hangokat, de az is lehet, hogy csak a felszabadulás óta felnőtt if-1 júság tesz képes az új irodalom meg­teremtésére. És a vidéki irodalmit élei pangásának itt van a lagna-1 gyohb veszedelme! Mert ma az a’ helvzet — talán azért, mert sokkal inkább, mint régen, nem csak a hi­vatottak. hanem boldog-boldogtalan megpróbálkozik az írásművészettel —, hogy a fővárosi szerkesztőségek­be naponta százával érkeznek a kéz­iratok az ország minden részéből. Ilven nagy anyag lelkiismeretes fel­dolgozása lehetetlenség és így a leg­több kézirat válasz nélkül marad. De az is evakran megtörtént, hogy például megyénk nem egy ifjú. vagy idősebb toliforgatói.''nak az írását agyon dicsérték további mun- kára ösztönözték, azonban »hely hTányábán« nem tudták a beküldött, .anyag közlését biztosítani. Márpe-' dig. ha egy kezdő, vagy akár gya­korlott író műve nem esik át az ol­vasóközönség sokoldalú bírálatának a kereszttüzén, akkor el van zárva előle a további fejlődés lehetősége. I Az új szocialista irodalom további útjának egyenleteséhez, vé­leményem szerint, feltétlenül hoz­zátartozik a vidéki írócsoportok szűrő és egyúttal ösztönző szerepe is. Kihez forduljon például a somo­gyi fiatalság, amely tehetséget, el­hivatottságot érez magában — a kö­rülötte tornyosuló élet örömeit és jajszavait akarja hallatni —, ha nincs rá mód, hogy az »írástudók« vél ményt mondjanak szárnypróbálga­tásairól és további irányt szabjanak fejlődésének? Ha nincs rá mód, hogy művei, ha kezdetben megyei keretben is, napvilágot lássanak? Azt sem lehet elvitatni, hogy szí­nesen, jól megírt irodalmi riportok, dokumentum-elbeszélések — melyek a mi szűkebb hazánk sokszor egé­szen különleges ízeit érzékeltetnék — a szocializmus építésének helyi, somogyi fogós kérdéseit a ..művészét meggyőző erejével segítenék meg­vitatni, megvilágítani és a megoldás irányába lendíteni. Ezeknek a fel­adatoknak a megoldását nem vár­hatjuk a fővárosi irodalmi közpon­tokban élő íróktól! Ámde ugyan-1 akkor, amikor hangsúlyozzuk az új- arcú szocialista irodalom kialak Ítá-í sának fontosságát, melyet a mi új életünk termel ki és mely viszont a\ mi új életünket igyekszik erősíteni, 1 talpra állítani, ugyanakkor vigyázni . kell, hogy ki ne öntsük a—'VíZzel &gyütt~a gyerekét is. Gondolok itt arra, hogy minden irodalmi mű első­rangú értékmérője a minőség, a mű­vészi tökéletesség. Csakis a jó mű- vek között lehet politikai szempóftt- ~5oÍ válogatni, ha nem akarunk az irodalmi dilettantizmus veszélyes te- ’ rületére lépni. Még két szempontot nem szabad elfelejteni! Az egyik az. hogy a ma élő polgá- /. ri író műve is lehet hasznosítható a szocializmus építésének korszaká­ban, ha haladó jellegű ésjba nem vergődik az öncélú művészeit háló- iabán. Gondolok itt arra, hogy ná­lunk Magyarországon nem volt kö­vetkezetesen véghezvitt polgári for­radalom, a mi értelmiségünk nem esett át a polgári felvilágosodás nagy élményén, másrészt éppen a közelmúlt eseményei mutatják, hogy ifjúságunknak milyen kevés élmény- szerű ismerete, milyen kevés iro­dalmi élménye van a felszabadulás előtti Magyarországról. Nem is be­szélve az irodalmi hagyományok folytonosságának szükségességéről, ezek a körülmények szabják meg azt az álláspontot, amit az ügy jól felfogott érdekében vidéken is al­kalmaznunk kell az ú. n. »útitárs« írókkal szemben. A másik szempont — talán min­dennél fontosabb! -, hogy a vidéki irodalmi élet nem merülhet ki szóp- írőí tehetségek és ú. n. »nagy mű­vek« erőszakolt felkutatásában és kolportázsában'. Az esetleges író- csoport munkájában és kiadványai­ban legalább olyan fontos szerepet kell kapnia az irodalomelméleti kérdések tisztázásának — a szakmai önképzésnek — és a tudományos is- meretterjssztésriek, mint a szépiro­dalmi alkotó munkának. A kiadvá­nyokban pedig különös hangsúlyt kell kapnia az irodalomkritikai, he­lyi irodalomtörténeti és általában helytörténeti tudományos jellegű kutatások közlésének. Ez az a vonal, mélyen égy vidéki kiadványnak a legkönnyebb bekapcsolódni az or­szág irodalmi vérkeringésébe! Összegezésül még annyit, hogy bármilyen szervezet is veszi a kezébe a somogyi irodalmi élet újjá­élesztésének ügyét, a TTIT irodalmi szakosztálya készséggel vállalja a ráeső feladatot. Hajlandók vagyunk megrendezni a helyi szerzők klub­estjét (nagyobb érdeklődés esetén klubestjeit), először szerény keretek között, majd esetleg nyilvános iro­dalmi est keretében. De figyelmez­tetünk mindenkit, akit illet, ne es­sünk a múlt hibáiba! Az illetékesek adják meg a helyi irodalmi élet fej­lődésének a lehetőséget (az anyagi lehetőségét is), mert ezen múlik minden. Akik pedig cselekvő része­sei lesznek ennek a folyamatnak, ne a személyi ellentéteket keressék (ahogy az a múltban gyakran tör­tént), hanem az elvi kérdések tisz­tázásáért, a vonalvezetés elvi töret- lenségéért küzdjenek! Az egyszerű szervezeti alakulás tényén túl a kezdet ne legyen hangos, inkább szerény. A porondra lépést belső munka (néhány zártkörű felolvasó ülés, munkaértekezlet stb.) előzze meg. Véleményem szerint az írócso­port kiadványainak megjelenése — a Somogyi Néplap hasábjain, vagy külön, önállóan — jelzi majd a to­vábbi fejlődés lehetőségeit. Dr. Bellyei László, a TTIT irodalmi szakosztályának elnöke.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom