Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-14 / 189. szám

Szerda, 1957. augusztus 14. SOMOGYI NÉPLAP 3 LABDAJÁTÉK EGY GYÓGYTŰZHELY KÖRÜL • -ir^.nnnrfninTiinfwnn'tirnTmveiiirTniirwrmurT“«— ...................... F ELSZÓLALÁS Kint a küszöbön még egyszer meg­szorítottam a szikár, őszhajú firfi olajos kezét, amely az imént törölte le felesége könnyét. Kiléptem Ko­vács G. József iparművész Április 4 utcai lakásának kapuján és valami- kegyetlenül marcangolta a szívemet. Emlékezetemben újra és újra meg­jelent Kovács szikár alakja. Ezt az embert mi soha nem bántottuk meg és mégis megsértődött. Maga sem tudja, kire haragszik. Neheztel. Meri igaz, hogy nem bántottuk, de ott a baj, hogy nem is segítettünk. Előttem van beszélgetésünk min­den mozzanata. A szegényes »műte­rem«, amelyet az egykori cselédem­ber majd bádogos szorgalmával fej­lesztett odáig, hogy rá lehet fogni: »műterem«, mígnem a bádogos szak­ma mellé most már odaírhatja, hogy iparművész. Hozzáteszem: önképzés­ből. Az egyik sarokban roppant ma­gányosan, egymásba kapaszkodva gunnyaszt egy félig kész veretes őslény-csoport, amelyet alkotója a brüsszeli világkiállításra szánt (megbámulhatnák), de mert mint mondja, egyik napról a másikra ke­res: hát elmarad minden, majd ta­lán az ötödik Brüsszeli Világkiállí­táson, ha addig le nem hunyja má­sik pilláját is a félszemű mester. Alakulhatott volna mindez másként? Minden bizonnyal: egy tekintet a másik sarokba és ... No, de .. i A másik sarok az ősz ember re­ménye. Közelebbről az a kis sze­rény külsejű, szokatlan kiképzésű tűzhely: a szabadalmazott találmány. Mellette egy begyújtásnyi tűzifával, amelyet nagy lelkesedéssel gyújtoga­tott meg Kovács G. József, vala­hányszor csak látogató tévedt a mű­terembe és ilyenkor úgy lobogott benne a remény is, hogy munkája célhoz ért. A tűz elhamvadt és hányszor hamvadt el vele a remény­ség is. Mert látogatókból nem volt hiány. Mindenki elismerte, hogy az új tűzhely remek találmány és egyúttal gyógytűzhely is, mert a sü­tő körül elvezetett égési termékek egy szabályozható járatban, a földtől alig tíz centiméter magasságban lé­vő térbe is benyomulnak, miközben negyven százalékkal jobb tüzelőki­használást eredményez az elmés szerkezet. A reumáslábú emberek az alsó térre rakva, vígan melengethe­tik beteg végtagjaikat. Persze, a me­legedésen kívül tüzelőszárítást is le­het végezni, no és megfelelő szabá­lyozással akár vízforralást is Elké­szítéséhez az eddigi felületes állítá­sok ellenére is kevesebb anyagra van szükség, mint a forgalomban lévő kortársaiéhoz. Kétségtelen, hogy elmaradott tűzhelytechnikánk úttörő és örvendetes eredménye bontakozott ki Kovács Gy. József keze alatt. A küzdelem tehát akkor kezdődött, amikor Kovács elhatározta, felhasz­nálja tehetségét és ötletes, újszerű tűzhellyel ajándékozza meg a háziasszonyokat. Azonban tévedett. Nem, nem a tűz­helynél számította el magát. Mert, aki csak meglátta, csodálta. Az ipar- vállalatok vezetői is jöttek, gratulál­tak, tanácsokat osztogattak, kedvező véleményt adott az Energia Kutató Intézet. Egyszóval minden megvolt ahhoz, hogy a tűzhely-újdonság gyártásra kerüljön. De mi történt? Salgótarján, amely először elfogadta később kisebb üzemeknek javasolta. Ekkor hozzálátott a Somogy megyei Finommechanikai Vállalat. Aztán temondta. Elhallgatott vele később a Kohó- és Gépipari Minisztérium. A kereskedelem kérte, sürgette, de lát­ni akarta a prototípust. A Vaskom­binát nem vállalta a prototípus el­készítését, mert »megrendelésre dol­gozik«. Kovács végső elkeseredésé­ben az ötvenedik pesti útja után szabadalmaztatta _a saját nevére, miközben közel tízezer forintot ál­dozott újszerű találmányára. Most fizeti az oltalomdíjat és bízik! Bí­zik, bízik!... Újra. mindennap! Ragadt benne elég a feltalálók konok kitartásából, amely annyi sok szépet mentett meg nekünk az év­századok folyamán. No, de örökké ez sem tarthat. Hiszi, hogy a Vasivari KTSZ, amely nemrég megígérte, hogy felkeresi és tárgyal gyártásá­ról, majd elsősorban nem azt nézi, hogy mennyi jut a nyereséoből Ko­vácsnak és mennyi másaknak. És ez remélhetőleg meghozza a várt si­kert. Mert Kovács addig nem nyug­szik. Él-hal a találmányáért, meg­győződése: újat, tökéleteset alkotott és ez a meggyőződés nemcsak az, ő sajátja. Amikor elindultam hozzá, az új­ságíró kíváncsiságával készültem. Nemrég kormányrendelet jelent meg a volt déli határsáv létesítése során hatósági intézkedés folytán la­kóhelyükről eltávozni kényszerült személyek kártalanításáról. A föld­művelésügyi miniszter most utasí­tást adott ki a rendelet alapján ad­ható földkártalanítás megállapításá­ról. Eszerint földkártalanítás illeti azokat a földtulajdonosokat, vagy öz­vegyeiket, akik a volt déli határsáv létesítése során ingatlanukat elhagy­ni kényszerültek. Azokban a iközsé­Hírt adni a mester keze minden munkájáról. De ezt láttam helyette. És a sikertelenség láttán nem tud­tam tisztán tudósító maradni. Miért mindez? Miért ez az észbontó lab­en játék, huza-vona? Meddig szegjük kedvét újítóinknak és feltalá- lí" ’ ~-ak? Mert vigyázat! Illetéke­sek, akik könnyelmű ígérgetéseikkel, félrevezetik, elmarasztalják ezeket az ötletes gyártmányokat, higgyék el, több, nagyobb baj ez egy tűzhely­nél, vagy egy találmány elmaradásá­nál. Mögötte emberek vannak, felta­lálók! Akik sokszor elkeseredésük­ben a szocializmust hibáztatják. De miért azt? Hát ki a felelős ezért? Nem a népi hatalomban van a hiba. Bennem, benned, a salgótar­jáni lelketlen gyártásvezetőben, a Finommechanikai Vállalat felelősé­nek könnyelmű és érdekhajhászó ígérgetésében, a Vaskombinát visz- szahúzódásában és még sorolhatnám: egyes emberekben a hiba. Hiányzik a vállalkozószellem, a kezdeménye­zés lendítő ereje. Egyeseknél, mert elzárkóznak az újtól, félnek tőle, so­kaknál csak azért, mert egyszerűen könnyebb, problémamentesebb így az élet. Kovács Gy. József szeren­csére azok közé az újítók és felta­lálók közé tartozik, akinek hite nem ingott meg ezért a népi hatalomban, amelynek annyi jót köszönhet. Nem, ő nevén tudja nevezni azokat, akik felelősséggel tartoznak. Szemükbe mondja, összeszorított foggal, hogy végülis neki kell győznie, mert iga­za van. Igaza lássék meg mielőbb a gya­korlatban is, hogy hamarosan hírt adhassunk arról, hogy Kovács Gy. József új gyógytűzhelyének prototí- vusa elindult a futószalagon. És ak­kor talán Kovács Gy. József Brüsz- szelbe mehet majd, a világkiállí­tásra, ahol egy színfolttal gazdagabb lesz a magyar pavilon. Szegedi Nándor gekben (városokban), ahöl a vitás föld tulaj doni és használati (Viszo­nyok rendezése folyamatban van, vagy erre ezután kerül sor, a föld­kártalanításokat ezzel az eljárással egyidejűleg kell végrehajtani. A ren­dezés során előbb a dolgozó parasz­tok és dolgozó kisemberek kérelmét kell elbírálni. A megállapított kár­talanítások kiadása megelőzi a fel­ajánlott, vagy elhagyott földek visz- szaadását. A volt déli hal ársáv elhagyásából eredő földhártalanításokról Megöregedett plakátok, söt-ét" hirdefőoszlopok ... Ha körkérdést intéznénk váro-tőoszlopainkon. A városképet való­sunk lakóihoz, hogy mi a plakát, a hirdetőoszlop, csekély kivételével egyöntetű válaszokat kapnánk. Ami a hirdetés két fenti eszközét illeti, a házfelügyelő és háztulajdo­nos így felelnének: A plakát az a közérdekű szöveget — ízléses, vagy kevésbé sikerült rajzzal — magán viselő papírdarab, melyet ragasztói mindig a »plakát viselésre« felállított hirdetőtábla mellé ragasztanak, tehát inkább a házak falára, kerítésekre. Mintha e munkát végzőknek halvány fogal­muk sem lenne arról, hogy azért vannak a hirdetőtáblák és oszlopok, hogy a plakátok, hirdetmények eze­ken foglaljanak helyet. A járókelő: — Tudja csoda, miért van annyi elöregedett plakát a hirdetőoszlopo­kon és táblákon. Már véget ért a Világ Ifjúsági Találkozó, de még mindig arra szólít fel egy a sok, régen elolvasott plakátok közül, hogy vegyek VIT sorsjegyet. Egy másik azt közli velem, hogy jön, jön a Budapesti Nagycirkusz, s majd az Állami Népi Együttes. Sok helyen a ma érvénybenlévő moziműsor alatt, felett, vagy oldalán ott virítanak por- és esőverten a hajdan volt mo­ziműsorok plakátjai, júniusig visz- szamenően. Szerintem rossz helye van a hirdetőtáblákon a moziműsor- archivumoknak. A közönséget soha nem az érdekli, ami volt, hanem az, ami lesz. A háziasszony: — A hirdetőoszlopok olyanok, mint az elhanyagolt salátáskertek. Leszakadozott plakátfoszlányokat li- begtet a szél. Mi már — elég hely­telenül — megszoktuk ezt a jelensé­get, de mit szólnak hirdetőeszköze­ink elhanyagoltságához az idegenek? Az újságíró: Igazuk van az előttem szóltaknak. Gondatlanság jeleit láthatjuk hirde­ban rontják, A plakátokkal való hirdetés gaz­dája az Állami Hirdető Vállalat. Üd­vös lenne, ha kiterjesztené funkció­ját a plakátragasztók munkájára is. Megvalljuk, ez utóbbiban, nem a bu­dapesti plakátragasztók szellemessé­gét hiányoljuk, csak a rendes, kö­rültekintőbb, gondosabb munkát. Ahol elöregedett hirdetmény szöve­gek dacolnak az idővel, ott ne a falra ragasszák az új plakátokat, hanem ragasszák nyugodtan arra a plakátra, ami már nem »aktuális«. De ha már itt tartunk, fel kell hívnunk az Állami Hirdető figyelmét arra, hogy a villanyfényes hirdető­oszlopai nem fénylenek éjszakán­ként. Egyúttal kérdést is teszünk fel: kinek a jóvoltából nem? Miért fizetnek külön — tehát magasabb — hirdetési díjat azok a vállalatok, amelyek a hirdetésnek ezt az állan­dóbb eszközét választották, ha nem topják meg forintjaikért, amit kí­vánnak? Mert bizony az üvegfalak­ra festett reklám-szövegek nem bo­rulnak fénybe esténként, sőt nappal is nehezen olvashatóak, mert néme­lyik szövegből kikoptak a betűk. Márpedig napjainkban bármily ked­velt játék a rejtvényfejtés, azt a fajta fejtörést nem szeretjük, amit az üveg hirdetőoszlopok nyújtanak. Végezetül szeretnénk kérni az Álla­mi Hirdetőtől, ne vegye »háklisko- dásnak« munkájára vonatkozó kör­kérdéseinket és feleleteinket. Inkább ellenőrizze néhanapján dolgozóit, hogy rend legyen a város házatáján; a hirdetőtáblákon, a vasból és üveg­ből való hirdetőoszlopckon. Az Állami Hirdető hasznos mun­kája mellett elmondhatja azt is, amit nem mindenki, ti., hogy szeb­bé tudja tenni, városiasabbá a vá­rost! Csak ezért tartottuk fontosnak e felszólalásunkat! — Li — Miről tárgyal as amerikai képmnelőhás? Az a tény, hogy a dohányzás nö­veli a rákos megbetegedéseket, oly nagy érdeklődést keltett az Egyesült Államokban, hogy a képvisélőház külön bizottságot alakított a kérdés tanulmányozására. E a bizottság meghallgatott több neves amerikai rákkutatót. Ezek'lé­nyegében egyetértenek abban, hogy a füstszűrös cigaretta jelentékenyen csökkentené a nikotin ártalmas kö­vetkezményeit. Az ankét annyira le­kötötte az amerikai közvélemény ér­deklődését, hogy Wallace Benne! szenátor törvénytervezetet terjesztett elő, amelyben indítványozta, hogy a cigarettagyárosok a következő felira­tot nyomtassák a cigarettára: »Fi­gyelem, e termék huzamosabb élve­zete rákbetegséggel vagy tüdő-, il­letve szívbajjal jár!« (A »Vjesnik«-ből.) LŐRINC LÁSZLÓ Bedang halála I. Cedang formózai volt. Formó­^ za szigetéről származott, itt élte gyermekéveit, eregette a sár­kányokat a levegőbe és hébe-hóba koldult is a templomok.kapujában, apját sohasem látta, ugyanis szü­letése előtt áthajózott a kontinens­re, hogy valami tisztességes foglal­kozást keressen magának. Hogy voltaképpen apja mit értett tisztes­séges foglalkozás alatt, azt Sedang soha nem tudhatta meg, annyit azonban megtudott, hogy az öreg valami ópiumháború .következmé­nyeként áthajózása után hamarosan megtért Buddhához. Sedangék buddhisták voltak, ha­bár nagyapja, akiben maláji ősök vére csörgedezett, néha térdére ül­tette a kis Sedangot és Shiváról, meg Visnuról, a vérszomjas iste­nekről mesélt neki. A fiatal Se- daogra azonban jobban hatott az imamalmok monoton kattogása és nem utolsósorban a szombaton osz­togatott alamizsna, mint a maláji szigeteken a fehérek elől bujkáló istenek. Naponta eljárt a templom­ba, hallgatta a lémák tanításait, forgatta az imamalmot, tartotta a füstölőt, mormogta az imádságokat, szóval mindent megcsinált, amit hí­vő buddhistának csinálnia kellett. Megélhetésével nem sok baja volt. Lejárt a tengerpartra kagy­lókért, tengeri sünért, s vagy ott­hon megette, vagy becserélte a lá­máknál fénylő yenekre. A kapott pénzen a völgyben a kereskedőtől vett egy marék hántolt rizsát, vagy sózott tengeri rákot és jól teletömte vele a gyomrát. Viszonylag boldog volt. Gyakran leszaladt a tenger­partra, megleste a fürdő lányokat, köveket dobált a vízbe és nagyokat nevetett ijedtségükön. Elgondolta, hogy talán nemsokára harmadik templomszolga lesz és akkor meg­nősül. Elveszi az öreg kereskedő, Vong lányát, vagy Mao-ét, az első templomszolgáét... Nem tudhatta még akkor, hogy Buddha másként Úgy napon füstös, fekete gőz- hajó kötött ki az öbölben. Aranyos ruhájú, fehér meg maláj tengerészek szálltak ki belőle és mindenki fülehallatára azt beszél­ték, hogy túl a tengereken pompás élet vár mindenkire, aki beszáll a hajóra — s, hogy nyomatéket adja­nak szavuknak, bőven osztogatták a csillogó yeneket. Nem kell semmit csinálnotok — mondogatták a tengerészek a fér­fiaknak — csak egy kis ideig tea­leveleket, meg kávét szedtek, az­tán gazdagon hazajöhettek és min­dennap rizst ehettek hússal és ópi­umot szívhattok ebéd után. Ti pedig — fordultak a nőkhöz — elegáns teaházakba kerültök, lesz szép ruhátok és a vendégeket fog­játok szórakoztatni. Nos, ki akar jönni? Sokan mentek, köztük Sedang is. Már a hajón másként alakult minden, mint ahogy ígérték. Tiszta kabinok helyett a hajófenékbe zsú­folták őket és ha valódi, vagy .kép­zelt engedetlenséget tapasztaltak a tengerészek, gyakran csattant hátu­kon a korbács. Sedang elhatározta, hogy csendben és óvatosan fog vi­selkedni, hogy az ígéret földjére juthasson és főleg a korbács hara­pását elkerülje. Nagyritkán felme­hettek a fedélzetre friss levegőt szívni a hajófenék pokoli bűze és forrósága után. Az egyik ilyen séta alkalmával az öreg Vang fia a ha­jó korlátjáról beleesett a tengerbe. A tragédia Sedang szeme előtt ját­szódott le, kinek a borzalmas lát­ványtól minden szál haja az égnek meredt, s torkából artikulátian han­gok röppentek ki. A tengerészek közül többen tanúi voltak az eset­nek, s szótlanul pipázva szemlélték a történteket. Sedang nem tudta türtőztetni magát, odarohant az egyikhez, megragadta a karját és vonszolni kezdte a korlát felé. »Oh Uram! Húzd ki uram, hisz megful­lad ... Állítsd meg a hajót uram!« dang szorításából és öklével az ar­cába vágott. Sedang megingott és végigcsúszott a fedélzeten, arcát el­öntötte a vér. Félájuítan hallotta a tengerész .káromkodását: »Én húz­zam ki, te sárga barom? ... Vi­gyázz, mert ha hozzám érsz, legkö­zelebb széttaposlak ...!« * * * TTosszú, hosszú, a végtelenbe- hajló út után megérkeztek az áhított szigetre. A tengerészek a kikötőben összeterelték őket, vo­natra rakták és megkezdődött egy még a hajóútnál is borzalmasabb utazás. Rekkenő melegben lerete­szelt vagonokban utaztak napokon keresztül összezsúfolva, mint a bar­mok, vizet alig kaptak, s amit kap­tak, az is meleg volt és piszkos. Ezen az úton már világossá vált Sedan előtt, hogy becsapták. Gon­dolkodott azon is, hogy jó lenne megszökni valahova, talán, haza, jó lenne újra látni Formóza partjait. A szökésről azonban, az ültetvényre való megérkezés miatt, kénytelen volt egyelőre lemondani. A megér­kezés után pár nappal már nemcsak Sedang, hanem mindenki látta, hogy becsapták őket. Dolgozni kel­lett, minden erejüket megfeszítve, hajnaltól éjjelig, hajladozni a tűző napon a tea- és kávébokrok között. A beígért álmok helyett keserű csa­lódásokat, korbácsot, pálinkát, szú­nyogokat és halált kaptak. Sokan már az első időkben meghaltak, köztük Sedang barátja, Ming is. Volt, aki megszökött, de elfogták és az összeterelt munkások előtt meg­korbácsolták. — Itt holland gyarmaton vagy­tok, ti kutyák — ordította minheer Vorbeek, a főnök — senki sem kéri számon, ha agyonverlek benneteket, A kötelességetek az, hogy dolgozza­tok sárga állatok, nem az, hogy szökdössetek... Ha még egyszer előfordul ilyesmi, a kutyákkal té- petlek szét benneteket!... Megér­Sedang megértette. Igyekezett dolgozni, hogy. panasz ne legyen rá, azonban magéiban szilárdan elhatá­rozta, hogy az első adandó alkalom­mal megszökik. Nem is kellett sokáig várni az al­kalomra. Jó megfigyelőkészségével észrevette, hogy valami nincs rend­ben a fehérek között. A minheerek bungalowjaiban napok óta fejvesz­tett csomagolás, lótás-íutás váltotta fel az előző lusta tétlenséget. Vala­mi rejtett energiával, félelemmel telítődött a levegő, a munka csak immel-ámmál folyt, s a büntetések, korbácsolások is elmaradtak. Se­dang valami ismeretlen, állati ösz­tönnel azt is megérezte, hogy ugyan itt az alkalom a szökésre, azonban most jobb, ha együtt ma­rad a többiekkel. Napközben néha a minheerek bungalowjai között sündörgött és sikerült is egy-két, számára isme­retlen szót elkapni. Minheer Vorbeek csomagjait hosszú teherautó karaván vitte a tengerpartra, s ismeretlen szavak foszlányaival szaladt tova a szél: Warr ... jappok ... repülőgépek ... Sedang éppen a kávéhajtásokat tördelte, amikor valami sohasem halldtt ismeretlen hang vibrált fe­léje a levegőóceánon keresztül. Fel­nézett és szája tátva maradt a ré­mülettől: az ég tengerében lassan méltóságteljesen, hatalmas, furcsa hangot adó madarak úsztak a szi­get felé. Arca elszürkült a rémület­től és ajkából kibuggyant az ősi buddhista fohász: OM MANI PAD- ME HUM! Nemsokára megtörtént, ami már régóta várható volt: Minheer Vor­beek és a többi fehér hirtelen, bú­csú nélkül elmenekült. A menekü­lés éjjel történt, nesztelenül, hogy mire a barakkok lakói felébredtek, már nem volt senki az egész kör­nyéken. Nem tudták 'hirtelen, hogy mitévők legyenek. Mint a pásztor nélkül maradt csorda, megzavarod­va az eseményektől, vacogva a ré­mülettől, sündöT-pgtek a cserjék és barakkok között. Végre egy na­indul gyalog a tengerpart felé. Eh­hez a csoporthoz csatlakozott Se­dang is. Kevéske élelemmel, majdnem víz nélkül a trópusi hőségben istenkí- sértő útra vállalkoztak. Másfél hó­nap múlva azonban megfogyva, el­gyöngülve, csontig soványodva mé­gis megérkeztek egy tengerparti vá­rosba. Sedang nem szívesen emlékezett vissza erre az útra. Dzsungeleken, mocsarakon, ezernyi halálon ke­resztül jöttek a tengerig. Sedang legszömyűbb élményei közé tarto­zik, amikor Csángót megmarta a kí­gyó. Pedig nem is volt nagy kígyó, zöldes volt és nem is sziszegett, csak hirtelen beleharapott Csang lábába. Pillanatokkal később Csang már halott volt. De addig rettene­tesen kiáltozott, s körmével véres gödröket vájt tenyerébe. Szája hab­zott és úgy mozgatta kezét-lábát, mint a csirke, minek levágták a fe­jét. Aztán a mocsár és rovarok s a büdösség. Olyan büdös volt a mo­csár mellett, mint otthon Formózán, amikor a tengerparton eső után rothadnak a kagylók. A szúnyogok majd felfaltak bennünket, s akkora csípésük volt, mint otthon a dara­zsaknak .. . Mi pedig csak menetel­tünk, meneteltünk... Aztán elfogyott az élelmünk és kénytelenek voltunk a bokrok 'bo­gyóit és utálatos rovarokat enni. Sokan meg is haltak valami mérges gombától... Nem tudtunk védekez­ni a hűvös éjszakai szél és a zuhogó zápor ellen. Éjjelente összebr ""i' mint a megriadt nyáj és " fürkésztünk ki a bőkre'- között, a titokz-i -vs éj; tünk köhöf kuncogott éreztük, h hogyan m ha talajai testünket tudott, az De most í be gondol

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom