Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-04 / 181. szám

• SOMOGYI %'íl’l.AF Vasárnap, 1957. augusztus 4. Ifjúságunk nevelésének alapvető feltételei Pedagógiai szaklapjainkban és na­pilapjainkban is számos cikk foglal­kozik ifjúságunk iskolai, de főleg is- kolánkívüli nevelésének problémái­val. Tervek, elképzelések, tanácsok, itt-ott kissé nagyképünek látszó eredményekről való beszámolók ker­getik egymást. A nevelés problémája nem mellőz­hető, nem másodrendű, nemcsak pe­dagógus ügy, hanem az egész társada­lom legfontosabb, legalapvetőbb, leg­égetőbb megoldandó ügye, mindnyá­junk feladata, hiszen egységes, szo­cialista erkölcsű, egységes világné­zetű nemzedék felneveléséről van szó. Mindnyájunk előtt közismertek azok a hibák, amelyek az iskolából kikerült ifjúság nevelésében domi­náltak a múltban. Ezeket nem kívá­nom itt részletezni, de sok pedagó­gus véleményének akarok hangot ad­ni, hogy bátran hozzájárulhassunk a hibák gyökerének felszámolásához, s új, vidámabb, aktívabb életet te­remthessünk ifjúságunk számára. A nevelőtestületek megszilárdítása Pártunk helyi és tanügyi igazga­tási apparátusának vezetői részéről többször elhangzottak azok a taná­csok felénk — úgy dolgozzunk, úgy viselkedjünk, hogy a falu lakossága, apraja és nagyja bizonyos büszke­ségtől áthatva mondhassa: ez a mi tanítónk. Nem mindegy, hogy az if­júság, a felnőttek magukénak ér- zik-e, vezetőnek tartják-e azokat, akik nevelésükre, oktatásukra hiva­tottak. Nem mindegy az sem, hogy a nevelő magáénak érzi-e, szereti-e azt a falut, azt az ifjúságot, azt a fel­nőtt társadalmat! Nem lehet mind­egy, hogy a nevelőt életcélja ahhoz a helyhez, ahhoz a működési terület­hez köti-e, amelyben éppen ebben a pillanatban él. A fluktuáció pedig még mindig igen nagymérvű. Van olyan község, amelynek osztott is­kolájánál az elmúlt kilenc esztendő alatt — az iskolák államosítása óta — 14 igazgató és kb. 60 nevelő for­dult meg. Ilyen helyeken nem ala­kulhatott ki egységes nevelőtestület sem nevelési, sem oktatási tekintet­ben. Ezek a nevelők nem ismerhetik meg a falut, a falu lakosságát, nem szerethették meg a fiatalságot és viszont. A feltételek tehát az isko- lánkívüli ifjúság neveléséhez elégte­lenek voltak. Kézenfekvő tehát, hogy a nevelőtestületeket meg kell szilár­dítani falun. Módszerbeli kérdés csu­pán, hogy áthelyezésekkel, vagy a hírek szerint esetleges választási módszerek bevezetésével oldjuk-e meg ezt a fontos és nehéz problémát. Csak így vallhatja magáénak a falu a nevelőt és a nevelő a falut. A bizalom Az októberi események utáni hó­napokban napilapjaink sokszor fel­vetették a pedagógusok felelősségét az eseményekkel kapcsolatban. S nem is kétséges, hogy az ellenforra­dalom előtti bizalom is súlyos csor­bát szenvedett. Kétségtelen, hogy voltak közöttünk, akik erősen expo­nálták magukat. Ezen a tényen ma már változtatni nem tudunk. De meg kell már egyszer azt is monda­nunk, hogy ezen pedagógus exponen­sek arányszáma semmivel sem volt nagyobb, mint bármely más népgaz­dasági területen dolgozó értelmiségi rétegé, vagy a félrevezetett nem ér­telmiségi rétegeknél. Igen sok eset bizonyítja viszont azt a tényt, hogy amely helyeken pedagógusokat kér­tek fel beszédek tartására, vagy megkérdezésük nélkül választottak be különböző elnevezésű bizottsá­gokba, ott nem történtek atrocitások, az események csupán formális jelleg­gel zajlottak le. A Népszabadság vetett aztán véget a vitának olyan formában, hogy a pedagógus-kar az ellenforradalom idején, a kevés ki­vételtől eltekintve, nagy általános­ságban helytállt. Ha pedig ez így áll, akkor mi tel­jes bizalmat kérünk, s így senki előtt nem lehet kétséges, hogy a bizalom birtokában munkalendületünk, mun­kakedvünk és így munkánk minősé­ge is meghatványozódik. Nem én va­gyok az első, aki a cél érdekében ezt a bizalmat sürgeti, de meg kell azt is jegyezni, hogy mi már nem előle­get kérünk, mint egy kapitalista csődbe jutott kisegzisztencia, amely­nek a hitelért súlyosan meg kell fizetnie, hanem igenis sürgetjük a közös munkafront és felelősség meg­teremtését, azon a helyen, ahol az összefogás szükségessége a legége­tőbb követelmény. Ennek a munka­frontnak a megteremtése az egyedüli alapja a kölcsönös bizalomnak is. A közös felelősség Mi a munka élére fogunk állni. Ezt kívánja tőlünk a társadalom. Ott történhetnek hibák, ahol munka fo­lyik. Nem félünk a kritikától sem. A kritikák azonban konkrét segítési szándékkal történjenek, úgy, hogy azokban a kritizálok önkritikája is benne legyen. Alapvető lelki tulaj­donság az, hogy a dicséret, a biza­lom a munkalendületet, a munka- szeretetet és a viszontbizalmat fo­kozza. Vegyük tehát észre az ered­ményeket is. Metafizikus megfogása lenne a kritikának az a már sokszor alkalmazott módszere, ha csak az egy­szeri észrevétel alapián alkalmaz­nánk azt. Gondolok itt a párt-, tö- mePS7ervezetek, tanácsok vezetőinek és aktivistáinak szerepére. Nem ele­gendő ezek részéről, hogy például egy színdarab rendezésénél csak a legvégső előadáson, vagy a tanfo­lyam záróünnepélyén vegyenek részt, hanem kezdettől végig, a vezetővel egyetemben tartsanak szoros kap­csolatot az ifjúsággal, tartsák kezü­ket a mozgalom ütőerén, adjanak meg minden támogatást a sikerhez, aztán így a felelősség is közös, vi­lágos lesz. A legelső feladat talán az lenne, hogy tanácsaink a perspektí- vátlanságban, programtalanságban és tétlenségben megfeneklett oktatá­si állandó bizottságok tagjainak he­lyét töltsék be olyanokkal, akik a tömegnevelés, az ifjúságnevelés problémáját megértik, szívügyüknek i tekintik, fizikai és erkölcsi erejük teljességével valóban segítségünkre j lesznek ezen nagyhorderejű problé­ma megoldásában. Gaál László ált. isk. igazgató, Csokor.yavisonta. „AZ ÉNEK nem melléktantárgy többé“ Ismét csendesek a Kaposvári Tanítóképző Intézet termei, ahol nem­rég egy héten keresztül zengett a dal, négy vármegye: Tolna, Bara­nya, Somogy, Zala huszonnégy dalszerető pedagógusának ajkán. A ma­gyar népdalkultúrával ismerkedtek. Gyermekek módjára, padokban ülve jegyzeteltek szorgalmasan a zenétörténeti, módszertani előadások során, vitatkoztak a népzenéről, a népművelés időszerű kérdéseiről. A napi hatórás foglalkozások után még arra is jutott bőven idő, hogy részt vegye­nek hangszeres képzésen is. Jó kollektív szellem, baráti légkör alakult ki a tanfolyam hallgatói között, ami még jobban elmélyül az új tanév folyamán, amikor össze­összejönnek tapasztalatcserére. Ez érdeme a kiváló előadó-gárdának is, akik közül — Henkey Zoltán, Gadányi György, Harsányi József, Meré­nyi György és Marshall Lajos — a munkaterv szerinti órabeosztáson kí­vül is szívesen álltak a hallgatók rendelkezésére szakmai jellegű prob­lémák megoldásában. A tanfolyam részvevői a gyorsan elröppent tíz nap alatt is sokat tanultak és biztos alapot kaptak további önképzésükhöz, valamint gyakorlati munkájukhoz. Mint ezt a búcsú-ünnepélyen Kosaras Tibor énektanár mondotta: »Mindannyian megelégedéssel térünk haza a tanfolyamról, melynek megrendezése újabb bizonyítéka volt annak, hogy az ének nem mellék­tantárgy többé, egyenrangú a többi tárggyal, szükség van rá, mert a szocialista társadalom esztétikai nevelésének fontos eszköze.« A BENDERATHI ESET A mozielőadás után megkerestem a film plakátját. Szíven ütötte hogy a kiváló német filmnek milyen kevés nézője volt, s okot keres­tem az érdektelenségre, amit sem a film rendezői, sem a szereplők nem érdemeltek. És a plakáton ez a felirat állt: izgalmas epizód egv nyugatnémet gimnázium életéből«. Mindjárt megtaláltam a felnőtt kö­zönség érdektelenségének magyarázatát, bár sem ez esetben, sem más ha­sonló esetben nem helyeslem. Miért? A Benderathi eset című német film szereplői igaz, hogy fiatal, érettségi előtt álló fiúk, ám a film mondanivalója ma is élő problémát tárgyal, egyszerű, szép művészi' eszközökkel, de meggyőzően. Egyszóval, nem avathatja még a felnőtt közönség távolmaradása sem csak ifjúsági filmmé! Ha osztályoznánk a filmeket, a Benderathi eset alkotói, szereplői je­les osztályzatot kapnának, míg a nézők elégtelent. Mert e mély huma­nitást tükrözd film többet nyújt az élménynél —, 18 éves fiúk példá­jával, akik az emberiesség mellett szállnak síkra — tanít is. És nap­jainkban, valljuk meg, sok aktualitása van annak a problémának, amit a film tárgyal: tiltón emel szót az antiszemitizmus ellen az újfasiz­mus születésének színterén, Nyugat-Németországban. Mondják, hogy a serdülőkorban születnek a legigazabb, egész életre’ szóló barátságok. Ilyen barátság fűzte össze azt a hat fiút is, akit a film alkotóinak jóvoltából megismerhettünk, akik az évek múltéval is, az érettségi vizsga előtt pár hónappal maradéktalan barátsággal osztoznak jóban és rosszban. Könnyekig ható a filmnek az a jelene­te, mely kibontja a különös benderathi es"t társadalmi konfliktusát, amikor egyiküket, Lewint, a zsidó fiút durván megsérti az antiszemita Päker tanár, egy emberként követelnek elégtételt, mintha a sértés: személyesen őket érintette volna. Bátran szállnak szembe a mögéjük: lassan felsorakozó szülőkkel, az »esetből« arcát nyíltan is mutogató fa­sizmussal. A fiúkat megelevenítő színészek kivétel nélkül remek alakítást nyújtottak, mindegyikük más-más diáktivust képviselt, játékuk meg­teremtette a diákélet, az ifjúság eszméktől, romantikától fűtött életé­nek sajátos, magával ragadó levegőjét. Magasra kiemelkedik közülük a Jakob Lewint megformáló Uw-Jens, Papé alakítása. Mértéktartóan hangolja össze játékában a felnövekvő kamasz lobbanékonyságát és hasonlókorú barátainál több szenvedést megért ifjú élettavasztaltsá- gát. A fasiszta jellemzőkkel oly bőven ellátott Päker tanár Heinz Schröder tolmácsolásában figyelmeztető emlékeket keltett a nézők szivében. Korlátolt kegyetlensége olyan időket idézett fel, amelyekre csák azt mondhatjuk: soha többet! Kiváló színészeket ismerhettünk meg a hat barát szüleinek alakítói­ban és a diákjaiért — azok nemes barátságtól áthatva — síkraszálló Dr.. Busch — Hatto Hirsch személyében. Végezetül néhány szót a film írójáról és rendezőjéről, aki magyar származású. Curt Corrint német író »Trójaiak« c. színdarabját láttuk a Benderathi eset című filmben. Korábbi művéből, a forgatókönyvet ma­ga az író készítette el a fiatal Janos Veiczi közreműködésével. Sikert érdemlő közös munkájuk szépséghibája, hogy a filmszerűség rovásá­ra sok a hosszú párbeszéd, a hosszadalmas dialógusok lassítják az iz­galmas, az igazságról oly meggyőzően beszélő cselekmény sodrát.-li— Irodalmi pályázat A Szakszervezetek Egressy Gá­bor Műveszeti Klubja irodalmi pá- lvá?r?.tot hirdet, kötetlen témakör­rel, a lírai, epikai műfajcsoportok­ba tartozó művekre. Pályázni lehet eddig nyomtatás­ban meg nem jelent, haladószelle­mű alkotásokkal a következő felté­telek szerint: legfeljebb hát vers­sel. egy elbeszélő költeménnyel, két balladával a lírai műfajból. Egy kisregénnyel — legfeljebb száz ritkán gépelt oldal terjedelemben — vagy három novellával, hat kar­colattal, irodalmi riporttal, tárcával stb. vagy öt mesével, vagy három szatírával (jelenet is lehet): egy essay-vel, a mai magyar irodalom és művészet problémáiról. Nevezési díj műfajonként 20 fo­rint. Díjazás mindhárom műfajnál az első díjas pénzjutalmon kívül el­nyeri az Egressy-Serleget és a mű kiadását is biztosítjuk. A második, harmadik díjas mü­vek a tiszteleid: ron kívül elnyerik az Egrcssy-eml-kplakettet. A ne­gyediktől a tizedik helyezettek ok­levelet cs tiszteletdíjat kapnak. Ezenkívül a pályázat negyven tehetséges részvevője részére az Egressy Klub Irodalmi Akadé­miáján - fejlődéshez minden tá­mogatást megadunk. Beküldési határidő: 1957. okt. 1.. A pálvázat jeligés, a 20.— Ft ne­vezési díj a 232 110 —XXIII. Szak- szervezetek Országos Szövetsége' Művészeti Intézmények Egressy Klub Irodalmi pályázata című csek­ken küldendő be. A díjnyertesekkel személyes kap­csolatokat teremtünk müveik meg­jelenése ügyében. Egyébként kéz­iratot nem küldünk vissza. A pályázaton hivatásos írók nem vehetnek részt! Felvilágosítást, bármiyen kérdés­sel kapcsolatban az Egressy Klub Kulturális Módszertani Tanácsa ad. Budapest, VII., Dohány utca 22 — 24. Telefon: 220 — 852. Ilyenkor nyáron mindig megállók néhány percre egy siófoki fa alatt, ahol lányok és fiúk, középkorúak és vének oly hihetetlenül rövid idő alatt tudják megutálni, vagy leg­alábbis letagadni saját arcvonásu­kat. Ne értsék félre kérem, nem a ►’’kiábrándítót« hibáztatom érte. In­kább azokat, akik sehogy sem akar­ják elhinni, hogy csúnyák, nagy orruk van, kopasz fejük, ráncos homlokuk és így tovább. Legutóbb is, amikor arra jártam, egy középkorú hölgy tiltakozott eré­lyesen. — Kérem, ez nem én vagyok! Le­hetetlen. .. Húszán is bizonygatták, hogy arc­vonásának hű karikatúráját kapta, de a hölgy hitetlenül rázta a fe­jét. Végül megkérdezte valaki: — Miért ült le, ha nem bízik a rajzolóban? — Mert az előbbi férfi oly kitűnő­en sikerült... Ahá, szóval másé tetszik? Itt a bökkenő... Ez csak egy kis epizód volt, de arra jó, hogy ott maradjak. Nem is annyira a közönséget figyeltem, inkább a rajzolót, aki olyan közis­mert már és szívesen látott személy Siófokon, hogy érkezésétől számít­ják a nyár kezdetét. Egy nagyorrú ült a székre. — Tudna kis orrot csinálni az enyémből — kérdezte. — Hogyne, kérem, hármat. De most egy bűbályos mosolyt kérek. Úgy... a bű már meg is van — nagyszerű — csak a báj van vissza. Köszönöm, ez is sikerült. Egy percig tartott az egész, s a karikatúra tö­kéletes. Mindenkinek tetszett, de az ÉDES A HOSSZÍT... Bravúros mutatványok ezek, nagy­sikerük van télen a Varietében. És nyáron — csak úgy szórakozásból — alanynak nem. (Igazán nem csodá­lom, eredeti »uborkája« háromszo­rosára nőtt egy perc alatt.) A másik áldozathoz így szólt a rajzoló: — Jó fej! És milyen dús haja van! Rámegy az egész brikettem. Ha ko­pasz lenne, már rég elkészült vol­na. .. És ne mozgassa a fülét, mert homályos lesz... Az ügyes rajzoló egv-két vonás­sal karikírozta »ellenfeleit«, s közben szórakoztatott. A rakoncát­lan kisfiúnak cukrot, fagyit ígért és kérte: tartsa nyitva a száját, mert most leltározza a fogait... Másokat kedves humorával, közvetlenségével szegez a székhez. Rájöttem, azért te­szi, hogy legalább egy percig ter­mészetes, mozdulatlan arcot lásson. Kollégámhoz — aki nem tudott el­lenállni a kísértésnek — így szólt: — Óh, de nehéz feje van magának! — Összegyűrte az első rajzot. (Pedig ez igazán ritkán fordul elő nála) Eldobta a papírt, felnézett és ujjá- val felém bökött: — Maga üljön le! Kitűnő arca van... kész karikatúra... Meg­rettenve tiltakoztam. Az emberek nevetve biztattak, míg végül is kö­télnek álltam. A rajzoló — Faragó Ákos — ezúttal nem szólt semmit. Sőt, még ő csodálkozott, amikor tet­szésemet fejeztem ki munkája lát­l tán. íme a rajz: I turista volt. Kíváncsiságom kielégí- re téseként öt hosszú ceruza került : elő. Ákos bátyám hosszabbítóval „ ujjaira hú^ta. s öt ujjal öt különbö­ző városnevet írt egyszerre a papír­éi ra. Később két kézzel rajzolt egy- j|| szerre két emberről karikatúrát. fPf Végül kérésemre elővette az éneklő­ig . fűrészt, s ugyanazzal a kézzel — míg I szárnyalt a Schubert szerenád — fel­a siófoki üdülők ismerkedési estjein- Ákos bátyám tehát — a karikatúra után — hangszerével is elfűrészelte a nótámat. És ekjcor született meg az ötlet: azértis visszavágók! Édes a bosszú és nem is sértő. De a kölcsönt vissza kell adnom. Lefényképeztem, őt, és íme, itt az eredmény: Igaz, nem karikatúra, de torzkép­nek megfelel. S hogy ne érje szó a: Tökéletesen olyan, amilyen va­gyok. (Miért ne ismerjem el, gon­doltam, a feleségem úgy sem ha­ragszik érte, legalább nem kell féltenie másoktól.) Dicsértem a rajzot, de ez csak külszín. Beval­lom, belülről bántott egy kicsit. Még nem tudtam, hogyan, de el­határoztam, hogy megbosszúlom a hiúságomat bántó sérelemért. összeismerkedtünk, s a kitűnő rajzolót lakásán is meglátogattam. Elárulta, hogy apjától örökölte a »családi átkot«, aki szintén karika­rajzolta a zeneköltő arcképét is. Bámultam ügyességét, s azt már hinni sem akartam, hogy látatlan arcot is lehet konstruálni 18—29 kér­dés után. Igaz, még nem kész az új szisztéma, de rövidesen bemutatja majd. házam elejét: — Tessék, kedves mes­ter, hármat nyújtok át szeretettel és nagyrabecsüléssel. Bár azt hiszem, egyik sem szebb, bizalomkeltőbb a rólam elkövetett karikatúránál... Jávori Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom