Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)
1957-07-12 / 161. szám
‘éntek, 1957. július 12. SOMOGYI NÉPLAP 5 A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL A tanács intézkedését várjuk Mint régi olvasójuk, a szerkesztő- íghez fordulok. Lengyeltóti keleti ígelőjében, a hácsi országút mellett an egy bővizű forráskút, vascsövein alyik a víz a hegyoldalból. Évtize- ek óta cementvályúba folyik a víz s ott az állatok ittak. Két éve már, hogy a cementvályút sszetörték és azóta az állatok nem udnak friss vizet inni. Más közsé- ;ek ezreket adnának, ha ilyen vizük volna a legelőjükön. Falunkban ezzel a hibával bizony senki sem törődik. Már számtalanszor kértem a legeltetési bizottság vezetőit, meg a községi tanács vezetőit, hogy intézkedjenek, de ezideig még nem történt semmi. Folyik a drága víz és az állatok tovább szomjaznak. Özv. Túli Zoltánné tanácstag, Lengyeltóti. ia tetszik van, ha tetszik nincs!? Boldog az az ember, akit az anya- természet tetszetős külsővel ajándékozott meg. Hasonlóképpen boldog, akit tekintéllyel, jó kapcsolatokkal és széles ismeretségi körrel áldott meg az élet. Hogy miért? Röviden, magyarán: a szódavíz miatt! Mi összefüggés van a délceg termet, jóifésült haj, a jól kiépített ismeretség és a szódavíz között? Elmondhatom . . . Az elmúlt napokban, lévén pokoli hőség, számtalanszor súgtam, harsogtam, Dadogtam: — Kérek egy pohár szódavizet. Az elmúlt napokban óh hányszor mért végig kutató szem és hányszor kellett hallanom a szigorú végzést: — A szóda elfogyott. El? El! Fuldokolsz a hőségtől. Bármily híven is ragaszkodsz a józan élethez, be kell térned a Corsó cukrászdába egy kis fagylaltra, szűkösebb napokban egy szörpre, hónap vége táján egy pohár szódavízre. Betérsz — mint én is — jóhiszeműen, abban a tudatban, hogy eme intézmények azért vannak, hogy remetei igényeidet (többet, nagyobbat ne kívánj) kielcgíthesd, mint vendég. Hiszed tehát velem együtt, hogy ide valóban vendéglátóhoz térsz be. Szíves, udvarias, szóval magyaros vendéglátókhoz. Aztán jön bizalomtól Izzó lel- kedre a hideg zuhany: — Fagylalt nincs! — Málnaszörp nincs! — Szóda nincs! isten, és még nem tudom ki a megmondhatója, hogy nem ezt hallani jöttél. A »lelkieken« kívül inkább valami anyagi természetű hűsítőt vártál. De azzal vendégelnek meg, ami neked is van, a nincs-csel. Elfogyott. Minden elfogyott. A vendégeknek csak rá kellett gondolniuk a fagylaltra, és már nincs, gondolni kellett a szörpre, szódavízre és az sincs. Állsz, állsz egy darabig, egyrészt azért, mert nehéz kilépned a dantei poklot idéző utcára, ahol semmi árnyék nem vár, másrészt idegeidet el- zsongítja a munkálkodó fagyasztógép muzsikája. S egy néma jelenet is lebilincsel. Mert... A kiszolgáló kisasszony, aki az imént oly határozottan tájékoztatott a szódavíz fogyó mi- neműségéről, belenyúl a fagylaltpult egyik csészéjébe és rosszul takarva ténykedését, előhúz egy szódásüveget. Öh, nem üreset! S milyen annak az üvegnek az oldala! Mintha harmat- cseppek ezrei gyöngyöznének rajta! Már-már érzed a torkodon a kor- tyocskák frissítő hűvösét, de a szódásüveg visszatűnik rejtekére, a pohár pedig a buborékos itallal egy tálcán besiet a belső terembe. Átéltem, megértem izgatottságodat. Szinte ide hallik a kortyogás. Szinte látod a különleges vendég különleges méz-mosolyát, ami a különleges kiszolgálót ragyogja be. — Szóda nincs ... — motyogod. A visszatérő kiszolgáló üres tálcájára bámulva ismét kérsz — egy pohár szódát. Magadra vess, szüntelenül reménykedő, mert most sem hallasz egyebet, mint a nincs-et. De most dühösebb hangszerelésben fuvolázva: — Tessék végignézni az üvegeket, ha tetszik bennük találni... Nahát, nem »tetszem« végig nyomkodni az üvegeket, mint ahogy nem tetszett látnom sem az »illegalitásba« kenyszerített szódásüveget, ami csak a jobb »kuncsaftok« megjelenésére jön elől És nem »tetszem« dobostortát enni, amikor az a veszély fenyeget, hogy összeszárad a torkom, amikor azt szeretném meg a szomjhalál előtt elmondani, hogy nemcsak nekem, de senkinek (a »jobb kuncsaftokon« kívül) nem tetszik a cukrászdákban divatozó — ha tetszik van, ha nem tetszik nincs — metódus!!! Felelőtlen pénzpocsékolás! A NAPOKBAN egy kissé megsárgult papírlap került a kezembe. A Megyei Tanács VB egyik határozata. 295/1955 (X. 25.) VB szám alatt ez áll benne: »Megyénk történelem- könyvének a népművelési osztály által történő részbeni finanszírozására: 10 000 forint.« Ez igazán nagyszerű, nemes gondolat volt. Végre van egy népszerű könyvünk, amiből helyiek és idegenek egyaránt megismerhetik szőkébb hazánk históriáját. Szándékosan írtam jelenidőben, hogy van történelemkönyv, hisz a terv 1955 októberében született. A naív érdeklődő azt hiszi: már kapható is a boltokban e hasznos, okos kiadvány. Sajnos, téved. A könyv ugyanis nem íródott meg, a nyomda sem tudhat róla, az elárusítók és olvasók még kevésbé. A pénz azért elfogyott, sőt úgy hírlik: nem is fizették meg vele túlságosan a szerzőt... — Kellemetlen szituáció — mondják egyesek. De általában mindenki hallgat e kritikán aluli eseményről, s azok különösen, akik illetékesek és többé kevésbé ludasak a dologban. A megbízást Szabó Gyula kapta, az Óvónőképző igazgatója. Kitől? A végrehajtó Bizottságtól. Csak úgy, szóban. A pénzt viszont — jó- szívűen és előlegezett bizalomként — papíron és természetben. Nem az egészet, »csak« kilenc ezret a tízből. Ki volt az ügy elindítója? Nehéz lenne kibogozni. Annyi azonban bizonyos: a népművelési osztály — mely kétségkívül a legilletékesebb — csak a pénz átutalása után értesült a dologról. (Érthetetlen, vagy talán nagyon is érthető, hogy a VB az ő tudomásuk és javaslatuk nélkül tárgyalt és döntött e kulturális ügyben.) Hogy aztán a VB-on belül ki volt a jóakaratú maecénás, ez nem derült ki. Tény, hogy határozat született — bár szerződés nem — és Szabó Gyula 1955. november 10-én felvette a kilenc ezer forintot. NEM TUDNI BIZTOSAN, hogy ez előtt, vagy után, de újabb kétezer forintot kapott a szerző a Hazafias Népfront Megyei Irodájiától ugyanennek a műnek honoráriumaként. Egyesek szerint nem tűztek ki határidőt, mások azt mondják: rég lejárt. De könyv nincs, s ez azt jelenti: 1955-től napjainkig Szabó Gyula használta az állam pénzét minden ellenszolgáltatás, s a legkisebb lelki isméire tf u rd alás nélkül. És tegyük hozzá: megyei szerveink hallgatólagos beleegyezésével... Bosszantó tények ezek. Persze kifogás van. Azt mondják a jóbarátok: »Szabó Gyula most is dolgozik művén«. Ö maga így nyilatkozik: »Nem igaz, hogy a megye monográfiáját írom, csak rövid történetét. Ez nem mindegy, kérem...« — s ebben igaza van. De ilyen érvekkel semmi szín alatt sem lehet megmagyarázni vétkes mulasztását. Szabó Gyula dolgozik rendszeresen, kutat a Levéltárban és mindenütt. Ám megnéztük a Levéltár naplóját. Sza^~ Gyula nevét 1955 áprilisában jegyezték fel két alkalommal négy órás kutatás bizonyítójaként. Tehát a megbízás előtt hat hónappal! (Vagy az ilyen kutatásokban is van némi »belső manőver«?) A dehogy, csak az anyag nagy részét az Országos Levéltárban és különböző helyeken gyűjti. És higgyék el kedves olvasóim, a tizenegyezer forint nagyobbik felét erre fordította... Ó, hogy tudnak mentegetőzni az embrek. milyen képtelen és átAátsaó kifogásokat^ találnak! A NÉPMŰVELÉSI OSZTÁLY vezetője hiába reklamált. S a nagy összeg, melyet olv sok hasznos célra lehetett volna fordítani, holt pénzaé vált. Csak egy-két példát: A falusi tanítók monográfiái ott porosodnak a múzeumban. jLgyik-másik kiváló, elmélyült kutatás eredménye. Igaz, a legjoöo szerzők körülbelül ezer forint jutalmat kaptak. (Talán csak azért ennyit, hogy mások húzzanak belőle kilencezret.) Miért nem adjuk ki ezeket? Miért nem adtuk ki múlt évben a szakielügvelők részletes tananyag beosztását? Ezért nem kértek honoráriumot a szerzők, sőt a tanítók kifizették a nyomdaicoitsé- get is ... Felsorakoztathatnánk anyagi gondjainkat a falusi népművelés, a város kulturális életének apró és nagyabb pénzügyi visszásságait, melyekről nem egyszer cikk jelent meg lapunkban. De írhatunk, szónokolhatunk végsőkig, ha megyei szerveink a meglévőt is meggondolatlanul, felelőtlenül szórják szét és hosszú évekre kölcsönzik »lkamat« nélkül. FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK! A történelemkönyvre szükség van! Dicsérendő kezdeményezés ez és nagyon hasznos. De olyan embert kell megbízni, aki becsületesen állja a szavát! S ha nem ezt teszi, felelősségre kell vonni mulasztásáért. Úgy érezzük, jelen esetben is ez az egyetle* okos és sürgető megoldás... Jávori Bála — Talált tárgyak. Férfi kerékpárvázat, kézitáskát és egy pár gyermekcipőt találtak. A tárgyakat igazolt tulajdonosaik átvehetik a kaposvári városi és járási rendőrkapitányságon. Írjon egy jó cikket...! A napokban telefonon »meghívást« aptunk a Cserebogár Tenyésztők legyei Egyesülésétől. Közölték veink, hogy a cserebogártenyésztés épgazdasági jelentőségéről és helyes tódszereiről tartanak egésznapos ktívát. A vita közben ebéd is lesz, lajd ezt követően az egyesülés köz- onti mambó népi táncegyüttese múltja be legújabb műsorát. Elmon- ották még, hogy szerkesztőségünk észére négy darab jegyet félretetek és helyesnek tartanák, ha egyet újságírót (fotóriportert) kikülde- énk, aki kanyarltana egy jó kis ikket a cserebogártenyésztés népgaz- asági jelentőségéről, s a táncegyüt- 2s legújabb műsoráról. Közölték, ogy meghívták a rádiót, a filmhír- dót, a televíziót, tehát vigyázzunk, ogy a megyei újság le ne maradjon nagyjelentőségű aktíváról. A. cserebogártenyésztés népgazda- ígi jelentőségével szerkesztőségünk alamennyi tagja tisztában van. E agyfontosságú aktíváról akkor is ötelességünknek éreztük volna írni, a erre az egyesülés vezetői külön em hívják fel figyelmünket, hanem sak a meghívót küldik el. Ezekkel a meghívásokkal elég sol< ajunk és kellemetlenségünk van. | legutóbb az ebtenyésztők műkedve-l "nnek énekhangversenyén vettünk t észt. Persze, a meghívást a hang-í erseny előtt szintén megkaptuk, j - Jöjjenek el, hallgassák meg, írja-t ak róla egy jó cikket. — Érdekes-| égnek ígérték az ebtenyésztők veze-l ói, hogy a hangversenyen részt | 'esznek az ebtenyésztők kutyái is. j A hangverseny előtt aggodalmamat j ejeztem ki a rendezőségnek, hog.; ♦ némelyik »hangversenyző« eb nem a ; 2gbarátságosabban viselkedik. A fő- j enúezö megnyugtatott, nem kell fél-; ti, ő ismeri kutyáit, azok jólneveltek, i larátságosak. X A hangverseny pocsék volt. Ének-* zámaikat rosszul válogatták meg. s j 'Zt egv bírálatban kifejezésre is jut-} attam. Sőt, azt is, hogy az ebte- x lyésztők vezetői nem ismerik eléggé t zutyáik jellemét. Lehet, hogy befő-| yásolt a bírálatban az is, hogy hang-1 tersepiy közben az egyik barátságo-1 an viselkedő kutya félig letépte ♦ tadrágomat. Ez azonban mitsem vál- 5 oztat a tényen. A bírálat meg jelené- } te óta az ebtenyésztők vezetői nemi oaadják köszönésemet, s amerre iá- | •ok, minden kutya megugat. Azt 1 izonban nem tudom, elhinni, hogy a\ 'rálát megjelenése óta csökkent azt btenyésztés, s az ebtenyésztőknek ♦ 'ment a k 'dve a műkedveléstől, mi-j el sok vállalatvezető mentiltotta be-i sztottjainak az ebtenyésztést, ki-. áltkévpen pedig az ebtenyésztők | nűkedvelő énekkarában való sze-| eplést. | — KARCOLAT — Igen sok meghívás érkezik szerkesztőségünkbe. Megyénk egyik legnagyobb jelentőségű üzeme, a Pióca- tenyésztő Vállalat vezetői is telefonon kérték egy újságíró kikii\lését, mert mint mondották, egy sikeres újítás bevezetésével megkétszereződött a piócatenyésztés, s ez lehetővé teszi, hogy a hazai szükségletek kielégítése mellett jelentős mennyiséget szállíthassunk külföldre is. — Jöjjön ki egy újságíró — mondotta a vállalat vezetője —, s írjon meg minden jót, amit csak lát, amit csak hall. Jogosnak tartjuk az Éjjeli Pillangófogó Társulat bírálatát, amiért nem vettünk részt legutóbbi nagyjelentőségű megmozdulásukon, bár meghívásukat időben megkaptuk. Jogosan kifogásolják, hogy a Ilal- kukactenyésztő Vállalat munkája — amelyről legutóbb írtunk — nem olyan nagyjelentőségű a népgazdaság szempontjából, mint az övék. Csak azt hozzuk fel mentségünkre, hogy szerkesztőségünk munkatársai nem képesek minden jelentősebb vállalat, társulat, üzem valamennyi rendezvényén részt venni. ígérjük, hogy a fontossági sorrendet betartva, ezután is megjelenünk minden nagyobb jelentőségű rendezvényen. Igyekezni fogunk eleget tenni minden meghívásnak, s megírni mindazt a »jót«, amit látunk, amit tapasztalunk. Igen, mert valamennyien ezt kérik. Menjünk ki, írjunk egy jó cikket az ott látottakról. Némelyik meghívó nyíltan — aztán nehogy rosszat írjon, mert legközelebb szóba se állunk magával —, némelyik pedig burkoltan, a hibákat eltakargatva, csak a jó dolgokra hívja fel az újságíró figyelmét. Szívesen elmegyünk minden vállalathoz, üzemhez meghívásra és anélkül is, azt azonban kérjük, ne ragaszkodjanak ahhoz, hogy csak jót írjunk. Engedjék meg nekünk, hogy azt írjuk, amit látunk, amit tapasztalunk, legyen az jó, vagy rossz. Ha így várnak bennünket, s nem arra számítanak, hogy az újságíró csak jót fog írni — hanem a valóságot --, akkor a cikk megjelenése után ugyanolyan jóbarátok leszünk, mint előtte. sz—l AJÁNLJUK a seprű, a szemeteskosár és a víz használatát! Kerekre nyírott lomibú platánoktól szegélyezett utcában van a megyei kórház. Az út, ami oda vezet, tiszta, virágos. S mert ilyen, szép. A kora délelőtti óráikban sok ember fordul meg a kórházban. Még többen várakoznak, nézelődnek a kapu előtt. Részben érdeklődők, részben felvételre várók, vagy gyógyultan távozók. Nem túlozunk, ha azt mondjuk, a nap bizonyos időszakaiban ez az utca a legforgalmasabb. Jönnek-mennek a betegek, hozzátartozók és időnként szinte zajtalanul gördül ki a nyitott kapun a mentőautó. Csendesek a repkénnyel sűrűn befuttatott épületek. Ez az idő a délelőtti vizitek ideje, no, meg a felvételé és elbocsátásé. Lépjünk csak beljebb a kapun! Szemünket először a díszül szolgáló vízmedence vonzza magához. A piszkos, egyre kevesebb víztükör szemrehányóan, sötéten tükrözi az eget. Az utak szegélyén szomjas virágok, őszire sápadt füvek égnek a napsütésben. Régen ihattak, mert eg\ ik-másik már inkább kóró, n.int virág. Kár, hogy nincs esivarázslo hatalmunk. Pedig másként sem a füvek, sem a virágok nem ihatnak. De nézzük az utat, melyen haladunk. Poros és gondatlan kezek »kidekorálták« papírhulladékkal, cigarettavéggel. Már kívül, az utcaré♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ ¥ >♦♦♦■# >9* „izükké” auzaciyvéL Azt mondják, nincs szürke, meg nem szürke ember. Ha valaki mégis próbálna különbséget tenni, szürkének nevezve embercsoportokat, rendszerint kész a felzúdulás és a tiltakozás. Igaz is, nincs szürke, meg nem szürke, hétköznapi, meg ünnepi ember. Ezért csodálkoztam hát, amikor nemrég egy asszonnyal találkoztam, aki meglepetésemre minden eddigi tiltakozás és »szürke« ellenszenv ellenére is »szürkének« vetyotta magát. Találkozásunk oka eléggé ritka bejelentés volt: nemrég egy idegen kereste fel szerkesztőségünket, s azt kérte, hogy a 201-es csemegében látogassunk meg egy eladónőt. — Miért? — kérdeztük. — ... Hát kérem, ez az asszony... — mondta az idegen. — ... Szóval nézze, ez az-esernyő, ami itt a kezemben van, nem új... De már a szívemhez nőtt. Meg hát nem is volt éppen olcsó... Egyedül vagyok, elhagyatottan élek ... Tudja, ilyenkor egy esernyő is sokat tesz, na... ! Egyszer aztán elhagytam, és amikor három nappal később csöpörgős időben vásárolni mentem a 201- es csemegeboltba, valaki a pult mögül rám- mosolygott és odakiáltott: — Mihály néni, megázik az istenért! — Egy esernyőt vett ki a pult alól és fel is húzta mindjárt. Kopott tetejű esernyőt. Az enyém volt. Az asszony pedig ... ... így találkoztam hát Rozsnyói Imrénével. az eladóval, a makrancos esernyők és elveszett tárgyak megtalálójával, és becsületes visszaszolgáltatójával. Egy tanítónő anyja. 43 életév van mögötte, és hat esztendői kereskedői munka. Sok tapasztalat. Országjárás. De mint mondja, Debrecenben is olyan szürke egyéniség volt, az maradt Kaposváron is. A cukor-részleg vezetője lett. Nem dicsérték és nem szidták meg soha. »Sem panasszal, sem kérelemmel nem élt.« 43 éve ellenére is üde, kedves. Október előtt éveken át dolgozott az MNDSZ-ben. Nem, nem tört meg azóta sem és most is bekapcsolódna szívesen a nőtanács munkájába, de nem tudja, hogyan induljon el. kihez is forduljon. Társai sem. — Igaz — javítja ki az előbbi gondolatot —, az MNDSZ-ben is névtelen maradt. Kisebb társadalmi megbízatásokat végzett el. Békét követelt szerényen, aggodalommal. mint a többi milliók. Ebben sincs szerinte semmi különös. A lelke igaz húrjai rezdül- tek ilyenkor, ö csak kifejezést adott nekik. Lehet, hogy ezek a szerény megnyilvánulások egyszer majd erősebbek lesznek, mint a diplomaták. A talált tárgyak viszszaadásában sem talál rendkívülit... — A minap is 500 forintot hagyott itt valaki... Másnap jött. Rendben volt minden. Hát ilyen Rozsnyómé. Nem az én dolgom megköszönni neki az eladói becsületét, az udvariasságot, a visszaadott pénzt. Megtették ezt azok, akiknek megtalálta. Most, ismeretségünk után azonban valamit hadd mondjak meg ne ki: Rozsnyóiné nem szürke ember. A munka, a becsületesség, társadalmunk őszinte megbecsülésének ünnepi reflektorfényében áll az eseménytelennek tűnő hétköznapokon is. Ebben a minden szürkeséget el - oszlató fényben láttam őt. amikor megismer» tem és így maradt meg az emlékezetemben, amikor már hazafelé lépkedtem a kockaköveken. És tudom, így látják 5t mások is. Szegedi Nándor szén megfogott bennünket egy különös, hajdan fehér, de most szürke, kígyószerű valami. Szem ügyre vettük: kötözőgéz. A fű között. Néma árulója annak, hogy csak kevéssé fontos a kórház külső rendje. Gondolatban vissza kell kanyarodnunk a kapuhoz. A belépéskor itt azt tapasztaltuk: rendnek muszáj lenni! — A portás, akit körülállták az érdeklődők, zordonan állított elénk: — Kérem a beutalót! Ha nem is tudtunk beutalót felmutatni, jóleső érzéssel léptünk be, megállapítva, hogy így van rendjén. Ne lépjen be a kórházba akárki és akármiért ne zavarja a gyógyítás csendjét, nyugalmát. De később, a szervezeti rend szigorúságának éles ellentéte a »külcsinnal«, rossz kedvre hangolt. Mi lehet az ok? Seprő nincsen, vagy az nincs, aki forgassa? És vajon mennyire szegényedne el a kórház, ha az utak mellett elhelyezne néhány szemétgyűjtő alkalmatosságot? Ami arra hivatott városszerte, hogy a szemetelőket magához csábítgassa és elnyelje a szemetet? Itt, a papírhulladékot, a vatta- és gézdarabokat. Már-már ősrégi panasza a városnak a rossz vízellátás. Találkoztunk vízért — hónuk alatt üvegekkel — poroszkáló, vagy siető betegekkel. X Ivóvízért mentek. Ilyen körűlmé- $ nyék között nehéz kívánság az, l hogy locsolják az udvart. De mégis Í * kívánjuk! Van a városnak locsoló- autója. A kórház nemcsak a városé, az egész megyéé. Mi lenne, ha ezek a locsolóautók, amikor éppen a | Bajcsy-Zsilinszky utcában locsol- x nak, be-befordulnánaik a kórház ud- I varára is? A kórház belső területién | lévő utak locsolásához szükséges ♦ víz már igazán nem teszi még sze- I gényebbé csapjainkat! Nem is ke- | resztülvihetetlen, de annál fonto- I sabb dolog, hogy ezekben a fullasz- | tó hőségű és porhalmozó napokban X legalább néha porlalanítsák az utaI kát. ♦ ♦ Tömörítő, szép magyar nyelvünk ♦ régóta őrzi egy népi bölcsesség szül- I te mondást: — a tisztaság fél egész- I ség! Egész. Mi az egész? Amiből X semmi nem hiányzik. Az egészség i hiánya beteg embert jelent. De mert ; a kórház, az orvostudomány az ép- ♦ séget, az egész-séget akarja rissza- * adni az arra szorulóknak, minden- í nél nagyobb fontosságú a rend, a tisztaság, a nyugalom. Észrevétlen látogatásunk tapasz- ♦ talatai alapján ajánljuk a seprők | megvételét, ha nincsenek, ha van- 5 nak, használatukat a kórház külte- X rületének tisztántartására. Javas- | lünk szemétgyűjtő ládákat és egy J egészséges egyezségkötést a köztisztaságiakkal, (ha már nem oldható meg kórházon belül a locsolás prob- t lémája) locsoljanak! : — H — I
