Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)
1957-07-07 / 157. szám
t SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1957. július 7. Nehéz éjszaka a Gorkij utcában A múlt év őszén a dombok közé futó Gorkij utcánál, ott, ahol a Róma-hegy nyúlványa eléri a Kapos árterületét, harminc—negyven főből álló csoport telepedett meg. Hidászok voltak. Erdős Zoltán mérnök építésvezető irányításával lebontották a régi Kaposhidat és nyom.- ban hozzáláttak egy új híd felépítéséhez. A cél az volt, hogy a régi híd alatt a túlságosan szűk hullámteret kiszélesítsék és áradáskor a víz könnyen lefolyhasson. Érdekessége ennek az építkezésnek, hogy Magyarországon először alkalmazott utófeszítésű módszerrel készül csehszlovák tapasztalatok alapján, de mégis egy kicsit magyaros kiadásban. Kísérlet is hát. Az utófeszített híd különös jellegzetessége az, hogy a betonfőtarlóban kábeleket, a kábelekben nyaláb-acélhuzalokat vezetnek keresztül. Az acélhuzalokat a főtartó két végén Freiszini puskával megfeszítik, miközben acélmegnyúlást érnek el. A megfeszített acélhuzalokat a főtartó végénél »lehorgonyozzák«. A megnyújtott acél igyekszik visszahúzódni és nyomást gyakorol a főtartó két végére. Ha ilyen állapotban terhelést kap a főtartó, a súlyt lényegében nem a beton, hamm az acélhuzalok taniák. Végeredményben az utófeszíiett híd erényei röviden így foglalhatók össze: Kisebb szerkezeti magassággal lehet kivitelezni, biztosítható a főtartó alsó övének is a repedésmentessége és az eddigi munkálatokból úgy látszik, hogy számottevőbb vasmegtakarítást is lehet elérni. A Kapos-híd nyolc főtartóból fog állni. A főtartó betonozását különös módon, vibrálással végzik. A főtartó vasszerkezete készen áll a betonozásra. A kis hidászcsoport a hosszú tél után, megküzdve az anyagnqhézsé- gekkel,' végre néhány nappal ezelőtt elérkezett az első főtartó betonozásához. Tikkadt nap. Az esti órákban a Kapósban ájulton sodródik az alig- alig megmaradt sekély víz. Az esti fényben még egyszer megcsillant a főtartó zsalujára kapaszkodó vibrátor-rengeteg, amelyek messziről egyenként apró kis hordócskáknak tűnnek. A hidászok ott állnak a megtépett partokon, ki lapátot, ki csákányt szorongatva. Valami különös nyugtalanság ül a levegőben. És a í Róma-hegy felől nem jön friss szellő. X Érthető ez a szorongás, hiszen elő- |ször csinálnak hidat ezzel a módiszerrel és azt is tudják a hidászok, Jha egyszer bekapcsolták már az ára♦ mot a vibrátorokba, nem lehet meg- ;állni a munka befejeztéig. ^ Mintha repülő ezred emelkedne a magasba, — a híd fölött megindulnak a vibrátorok. 150 motor, 2800 másod- percenkénti fordulatszámmal erőlködik és rázza a főtartó deszka zsaluját. A kép egyszerre megelevenedik, ♦ mozgalmassá válik, egymás után léptnek akcióba a munkások. A lapátok ♦ belemélyednek a cementhalmazba és |úgy tűnik, mintha nem is építkezés, ♦ hanem valami nagy ostrom dühön- |gene a Kapos fölött — életre halálra. $ Erdős mérnök emberei méltók akarónak lenni a bizalomra, megbecsülés♦ íe. Tudják azt, hogy milliókba kerül ez a híd az államnak, s a nehéz gazdasági helyzetben is folytatja ezt a munkát a lakosság anyagi biztonságának, az árvízveszély elhárításának érdekében. Nincs közöttük olyan, aki ne tudná, és szívvel-lélekkel erejét latba vetve ne küzdéne a sikerért. Siker, vagv kudarc. Ez itt a két lehetőség. A zúgás már szinte elviselhetetlen. Egyszerre csak tisztán hallani a lapát sercenését, ahogy belesüllyed a kavicsba. Az első pillanatban szinte jó ez a csend. Két másodperce tart mindössze, de felér a végtelennel. Még nem jutott el a tudatig a csend oka. amikor kiáltás tölti be az űrt:; — Állnak a vibrátorok! Mint a gutaütést kapott ember markának szorítása, úgy ernvednek el egymásután a vibrátorok, úgy szűnik meg a főtartó- rázás a deszkazsaluk oldalán. Pillanatok műve csak,, hogy megállapítsák: rosszak a vibrátorok, kiégnek, zárlatosak. Ami ezután következik, az egy éjszaka feledhetetlen története. Egy éjszakáé, amelyben mindenki erejének háromszorosával küzd' a célért, még akkor is, amikor már érzi, hogy amit csinál, jóval több, mint amit az emberi erő. megszokott. Mindegy, hogy ki hogVan csinálja ezt. Szédületesen gyors eementlapátoilással, a vibrátorok élesztgetésével, vagy bravúros villanyszereléssel. Mindegy. Semmi sem csökkentheti a kollektíva hősi éjszakáján a nép vagyonának megmentéséért s a százezer forintok megmentéséért vívott harcát. Nem szabad megállniok! Ez az egyetlen gondolat vert gyökeret mindannyiokban és zokszó nélkül, később már csak a reflexek ösztönszerű rugalmasságával biztosították a szükséges mozgást, de egyhuzamban ledolgozták a 18 órát. Mire a Róma-hegy felett szürkülni kezdett, már látták, hogy megnyerték a csatát. Vibrátorok a főtartó deszkazsaluján. Erdős mérnök homlokán felenged a ránc. Három nappal a történtek után kicsit visszaréved, miközben neveket mond, amelyeknek viselői ezen az éjszakán kitörölhetetlenül maradtak meg emlékezetében. — Hajmást Lajos főgépész, Bán Gábor villanyszerelő, László Miklós asztalos, Szilvási Lajos művezető.... — és még mondhatnám tovább — teszi hozzá a mérnök — egészen az utolsó emberig. A vibrátorokat most kicseréljük, visszaküldjük az Egyedi Kismotor- és Gépgyárnak, ahonnan kaptuk, és leérjük őket, ne tegyek munkánkat kockára olyan gépekkel, amelyeknek nem győződtek^ meg még a tökéletességéről. Reméljük, hogy c második, harmadik főtartó elkészítésénél már hasznosíthatjuk az elsőnél szerzett tapasztalatokat, és a hídépíikezést ebben az évben befelezhetjük. Egyébként köszönettel tartozunk a somogyiaknak, ki Ionosképpen a MÁV f űtőháznak és a Vaskombinátnak, melyeknek de gozói készségesen kisegítettek bennünket, ha valamivel megszorult: nk. A Gorkij utcai hídépítők nehéz éjszakája nem mondhatjuk, hogy tipikus eset. Ez bizonyos. Rendkívüli körülmények hozták őket rendkívüli helyzetbe. A gépek csődöt m-ondtak igaz, de az ember, akinek cselekedeteit, az országa rendje és népe iránti szeretet hatja át — nem mondhat csődöt soha. SZEGEDI NÁNDOR Fehérre meszelt, egyszerűen berendezett szoba. A kis kerék asztalnál beszélgetünk dr. Viczián Antallal, a marcali járás kórházi i-gazgató-főor- vasavál. A szofcaelőtti folyosón orvosok, ápolónők járna,k-kelnek, végzik napi teendőiket, dolgoznak azért, hogy a betegek közül minél több térhessen haza hamarosan családja szerető köriéibe, végezhesse ismét munkáját. Az igazgatói szobában csend van. Csak dr. Viczián Antal szava hallatszik. Olaszországi útjáról beszél. Nemrég tért vissza a pálmafák, lagúnák, a tengerparti luxu.sfürdö- helvek. a külvárosi' nyomor országából, amelynek egyik városában, Torinóban, a magyar egészségügyi dolgozók küldötteként résztvett és előadási tartott a Nemzetközi Orvos- kongresszuson. Most azzal a céllal kerestem fel, hogy mondja el, milyen élményekben volt része feiimtartózkodásának ideje alatt. Szívesen enged az óhajnak, s mesélni kezd arról az egy hétről, ami a különleges, szép országban töltőit. Indulás... Talán legelején, az indulással, s az ezt megelőző izgalommal kezdem utam elmondását. Néhányszor utaztam már életemben, do így, ilyen lázas idegességgel azt hiszem még egyszer .sem. Az történt ugyanis, hogy különböző okok miatt lekéstem a május 31,-i nemzetközi vonatot, amelyhez közvetlen Velencébe irányított kocsit is kapcsolnák minden esetben. A legközelebbi ilyen vonat utána csak június 3-án indult s a kongresszus már 1-én megkezdte munkáját. Igaz, hogy az én előadásomra 7-én ikerült sor, s addig még scik idő volt, de jobb lett volna hamarabb kiérni. így több napot szentelhet tóm volna mind a szakmai problémák vizsgálatára, mind pedig az ország megtekintésére. Amint később kiderült, azért minden rossznak van jó oldala is. Ez esetben ez a néhány napos késés azt jelentette,' hogy bőségesnek éppen nem mondható líra-készletemet így jobban beoszthattam, pénzemből többre futotta, A sok idegeskedés után végre elérkezett az Indulás napja. Nem utaztam fel Pestre azért, mert nem Ausztria, hanem Jugoszlávia felé akartam menni, s így ez nem is volt feltétlenül szükséges, meg aztán jobb érzés is volt szőkébb hazámból So- mogyból, Marcali közeléből indulni. Bálatcnszentgyörgyön ültem hát fel a vonatra, a velencei kocsiba, és bár tudtam, hogy néhány nap múlva ismét viszontlátom, mégis hosz- szassan néztem vissza a virágos, szép szürke állomásra. Amikor már semmi sem látszott az ismerős környékből, kezdtem körülnézni a kocsiban. Ahogy a jeleik mutatták, nem túlságosan sokan igyekeztünk külföldre. Ez be is bizonyosodott a határállomásnál. A mi kocsinkból mindössze négyen mentünk át Jugoszláviába. Maga az útlevélellenőrzés és a vám- vizsgálat rövid ideig tartott. Nálam nem is igen volt mit vizsgálni, hiszen csak a legszükségesebb felszerelést — no meg a várható érdekességek megörökítésére egy fényképezőgépet vittem magammal. Annál rosszabb volt viszont a kétórás határszéli várakozás. Nálunk ugyanis Sikkor már bevezették a nyári időszámítást, Jugoszláviában viszont ilyen nincs, így ott a szokásos időben pöfögött át értünk egy mozdony, hogy az egy fiumei és egy velencei kocsiból álló szerelvényünket átvontassa a Mura hídján. Jugoszláviában A hosszú várakozás után már gyorsan haladtunk déli szomszédaink országán keresztül. Jómagam állandóan az ablak mellett tartózkodtam, s figyeltem, — már ameny- nyire így menetközben egy-egy állomáson való néhány perces tartózkodás alapján lehet ilyent tenni —, hogyan élhetnek, mint dolgozhatnak Jugoszlávia népei. Az első megállapításom Csáktornyára vonatkozik. Örömmel láttam, hogy az utóbbi időben sok új épülettel gazdagodott ez a helység, s ma is mindenütt számos építkezés folyik. Ez azonban nemcsak erre a 'helyiségre, hanem az egész országra jellemző. Ahány vidéken csak áthalad vonatunk, mindenütt sok a friss vakolásé, vagy félig kész ház. Egy-egy állomáson való tartózkodás során vettem észre azt is, hogy az itt lakók ruházata nem olyan jó, mint például a miénk. Lehet, hogy nem is törődnek annyira az eleganciával, a legújabb divatszerinti öltözködéssel, mint a mi asszonyaink, férfiaink. Meglepő, s számomra egészen szokatlan látványt nyújtott több esetben az is, hogy a falvakban, mezőkön sűrűn tűnnek fel olyan szekerek, amelyek rúdjához egy ökröt — az is lehet, hogy tehenet —, és ecy lovat fogtak be. Hosszú ideig azonban nem csodálkozhattam ezen a furcsaságon, mert vonatunk közben Ljubljana felé közeledett, s erre már egyre magasabb hegyek váltották fel a sík mezőséget. Gyönyörű látványt nyújtott az osztrák Síeier Alpokhoz hasonló vidék érdekes vonulataival, erdőségeivel. Ljubljana után Horvátországba érve, kopár, sziklás kőrengeteggé változott a táj. A vonat ablakából jól látható az erre lalkó népek minden talpalatnyi termőföld megmentésére, megőrzésére irányuló igyekezete. A legkisebb zöld helyet, a fák közelében található talajt kővel rakják körül, amely sajnos nemcsak a di- . szítás céljait szolgálja, hanem szinte védőbástyát képez a termőföldet élhordó szél, a követ is kimosó eső ellen. A vonat ismét határállomáshoz ért. Ezúttal azonban a vámvizsgálat alkalmával nem a fényképezőgépem érdekelte a hatóságokat, hanem aziránt kérdezősködtek az olaszok, hogy van-e nálam cigaretta. Bevallom, minden eshetőségre felkészültem itthon. Még arra is, hogy nem ízlik majd az clasz cigaretta, így vittem magammal tizenhárom doboz jóféle magyar Kossuthot. Most kicsit szorongva válaszoltam a kérdésre: van. — Mennyi? — kérdezte az olasz. — Sók? — Sók — válaszoltam, de amikor meglátta, mit értettem én nagyobb mennyiség alatt, elnevette magát, s megnyugtatott. — Ez nem sok. A rövid kis epizód után tovább indult velünk a vonat, s nemsokára megérkeztünk Triesztbe. Találkozás kivándorolt magyarokkal Egy pillanatban hirtelen megdobbant a szívem. Valahogy olyan formán, mint azé az emberé, aki hosz- szú ideig vagy még egyáltalán nem látta a Balatont, s végre elévillantot- ta kék tükrét, szelíd hullámait. Ez a szívdobbanás azonban még a szokásosnál nagyobb sóhaj kíséretével iárt, s mindkét megnyilvánulás az előtűnő Adriai tengernek szólt. A nagy víz látása, s vele kapcsolatos gondolataim úgy lefoglaltak, hogy szinte észre sem vettem Triestbe való megérkezésünket. Amikor végre egy kicsit magamhoz tértem, s elmélkedésem fonalát el tudtam szakítani a tengertől, újabb meglepetés várt rám. A mellettünk lévő síneken három személyszállító vagont pillantottam mag, amelyek oldalán ott virított a sárga betűsor: MÁV Hungária. A kocsikból élénk zsivaj, magyar mondatfoszlányok szűrődtek ki. A bennük ülők scikan voltak, megtöltöttek minden helyet. Kíváncsiságom nem hagyott nyugton. Meg kellett tudnom, kik ezek a honfitársak, hova igyekeznek. Meg is tudtam. Mindannyian kivándorlók voltak s arra vártak, hogy egy mozdony tovább vigye őket Genovái«, ahol hajóra szálltak Izrael felé. Jugoszlávián keresztül vezető útjukon egy társaság gondoskodott ellátásukról, élelmezésükről, de a nyilvánvalóan áldozatkész segítség ellenére, nem voltak túlságosan elragadtatva jelenlegi helyzetüktől. Természetesen ők is elárasztottak érdeklődő kérdéseikkel. Ki vagyok, honnan jövök, s a kérdések mögött érzésem szerint ott bujkált a ki nem mondott szó: nem disszidáltam-e? Én magam egy kis büszkeséget éreztem arra gondolva, hogy ezek az emberek soha nem látják meg újra Magyarországot, az én zsebemben viszont ott lapult az útlevél, mely biztosította azt, hogy rövid idő múl va ismét megláthassam hazámat. Ezeken töprengve nem is bántar. hogy vonatunk tovább indult, s a k vándorlók arcát a szép üde mező. tarka képei váltották fel. Az itt-o* felbukkanó fák közé rejtett, gon dozott stílusos lakóházak, a földeken dolgozó sok apró mezőgazdasági gép, az egészen kicsi traktorok szorgos, fürge tevékenykedése új, szép benyomást keltett. Mindenütt rikító színű pullóvereket viselő emberek munkálkodtak, fejükön szinte kivétel nélkül, széleskarimájú szalmakalapokat hordtak a tűző nap elleni védekezésképpen. Itt a földeken sűrűn láthatók voltak ezek a kalapok, a városban azonban senki sem jár ilyenben. Jugoszlávián való átutazásom során már örömmel állapátottam meg, hogy sok az építkezés, de Olaszországban mint észrevettem, még több ház készül. Utunkon sorban váltották egymást az új, korszerű épületek, s Velencébe érkezésemkor is még a vonatból megpillanthattam, hogy a Mestre, a lagúnák honának valamikor kis elővároskája gyönyörű épületekkel teli, komoly, nagy helységgé fejlődött az utóbbi esztendők során. (Folytatjuk.)
