Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)

1957-06-16 / 139. szám

'«О Ги ч <; У О R S Z Л G ^ ........................... Vasárnap. 1957. június 16. APRÓ ÉLETEK EGÉSZSÉGÉRE VIGYÁZNAK A VÖRSRE vezető úton két fiatal nő kerékpáro­zik a déli hőségben. Két védőnő végzi napi mun­káját; látogatja a kis­gyermekes családokat. A falu egyik házához be­térnek. — Jónapot kívánunk. Eljöttünk meglátogatni az újszülöttet. A kis Simon Marikát a hűvös, félhomályos szobában találjuk bepó­lyázva, édesanyja kar­jaiban. A kismama mindjárt panasszal kez­di: Marika nem akar szopni. — Majd mindjárt meg­nézzük, mi a baj —, mondja az egyik védő­néni. Kézmosó vizet kér, utána pedig kicsomagol­ja a csipkés párnából a kis testet. Megnézi, rend­ben van-e minden, az­tán Marika visszakerül édesanyjához. KÖZBEN tanácsokat ad a kismamának. Fi­gyelmezteti, hogy a nagy melegben nem kell bekötni a gyereket a kü­lönben is izzasztó toll­­pólyába, vigyázni kell a gumipelenkával is, ne­hogy hozzáérjen a kis­lány bőréhez és felcsipje azt. Most néhány percig keserves sírás követke­zik. Mármint Marika ré­széről. A védő néni pró­bálkozik, hátha mégis meg lehetne tanítani szopásra az alig 36 órás csöppséget, s ez bizony nem tetszik a kis mé­regzsáknak. A mama is kétségbe esik: — Én már igen saj­nálom szegénykét, nem kell bántani, nagyon saj­nálom. A védőnő türelmesen, szót értően újra megma­gyarázza, hogy mit kell tenni ilyenkor. Búcsúznak a látogatók azzal az ígérettel, hogy két nap múlva ismét megnézik, szopik-e már a kicsi. Míg a kerékpár a falu másik vége felé gurul, Tóth Erzsébet védőnő munkájukról beszél. Ba­­latonszentgyörgy, Vörs, Hollád, Tikos, Battyán­­puszta — ez a nagy kör­zet mind hozzájuk tar­tozik. Helyesebben csak hozzá, mert a másik vé­dőnő, Hollanda Mária csak hat hétig lesz itt. Gyakorló idejét tölti itt a körzetben. A két év alatt megtanult anyagot most alkalmazza először az életben. Tóth »védő­­néni-« viszont már két esztendeje járja ezeket a községeket, s minde­nütt ismerik, szeretik. De sok helyen még nem hallgatnak kellőképpen a szavára, nem fogadják meg tanácsait. Ezt bizonyítja Szabó Erzsiké esete is. A két és fél hónapos csecsemő testét nemrégen sikerült nehéz küzdelem, injekci­ók, gyógyszerek alkalma­zása révén megtisztíta­nia a rengeteg furunku­­lustól. Hányszor mond­ták ők is, az orvos is, vigyázzanak, nehogy mégegyszer előforduljon ez a baj! A kislány alszik, ami­kor belépnek a tiszta szobába. Tóth Erzsébet szeme mindjárt meg­akad valamin, s már kérdez is: — Minek ez a tollpár­­na a gyerek alatt? Eb­ben a melegben nagyon megizzad, s újra tele lesz kiütésekkel. — Ó, már hogyan gon­dolja védő néni, szabad­kozik az anya —, csak nem hagyom azon a ke­ményen feküdni a ki­csit! De aztán, mintha meg­rettenne, s belátná, hogy igazuk van a tudományt képviselő védőnőknek, s elszólja magát: hát igen, tengnap is háromszor kellett tiszta ingecskét adnom rá, annyira iz­zadt. Na végre! A párna így hát kikerül Erzsiké alól, s az álmából néhány percre felriasztott kis­lány nem sír a kemé­nyebb fekhelyen, hanem sokkal kényelmesebben, mint eddig tehette, újra elalszik. Indulnának már, mi­kor a (kismama megszó­lal: — Azért mire az anyó­som hazajön, csak visz­­szateszem ám a párnát...- Miért? — Hát azért, mert ha nem találná ott, én meg nem állhatnék előtte. Újra kezdhetik elölről az egész magyarázatot, de most már nem érnek el semmit. A mama ma­kacs. Tóth védőnő gon­dol egyet, s így búcsúz­­kodik: — Két nap múlva újra eljövünk. De akkor, ha lehet, legyen itthon az anyósa is. VÉGEZTEK Vörsön. Most hazafelé kerekez­nék. Arról beszélgetnek, hogy milyen nehéz le­küzdeni az emberek ma­­radiságát, s elfogadtatni a fejlettebb, már szám­talanszor kipróbált tudo­mányt. De azért szép munka ez. Szép dolog apró életek egészségére vigyázni. Tóth védőnő siet. Még el szeretné érni a legkö­zelebbi vonatot, hogy egész napi munka után ne kelljen későn haza­­mennie. Keszthelyről jár be minden nap. Szeren­cséje van. A szerelvény még benn áll az állomá­son. Búcsúzáskor még meg­súgja társnőjéről: — Jó védőnő lesz be­lőle. Szereti a gyereke­ket, s ez azt jelenti, hogy munkáját szívesen végzi majd. Amikor a vonat el­megy, Hollanda Mária kezd beszélni. Elmondja, hogy valóban megszerette ezt a munkát. Gyakorló idejéből hat hetet tölt Balatonszentgyörgyön, a többit még nem tudja, hol. Aztán körülbelül egy hónapra visszamegy az iskolába, míg minden vizsgáját leteszi, s meg­kapja az oklevelét. De addig még sokat kell tanulnia, így munka után, a szabad időben. Vizsgák után szeretne visszakerülni a megyé­be. Édesanyja itt lakik, egyedül van, nem akar nagyon távol lenni tőle. Ezek a tervei. Remény­kedik, hogy megvalósul­nak. A beszéd fonala visz­­szatér jelenlegi munká­jára. Már csak néhány napig szerepel »hallga­tódként Tóth védőnő mellett. Utána már ő beszél, rendelkezik, ad tanácsot, s társa hallgat­ja, helyes-e, amit tesz. Ha igen, akkor rövide­sen »szárnyra kelhet«. Egyedül járja majd a fa­lukat, önállóan dolgozik néhány hétig. SZÜKSÉGES is. Hi­szen a vizsgák után már úgy is állandóan ezt kell tennie, s jó előre tudni, hogyan kell dol­gozni, hogy minél több egészséges, erős, vidám kisgyermek mosolyog­hasson szüleire —, no meg a védő nénire... ger $0CfJjací Csakhogy itt v^n vüqre. Laci. No> gyorsan kivele, hol, s merre járt a hé­ten ebben a naqy átigazolási kampány-Kan7 Hogy mondtuk gyerekkorunkban, szerkesztő sporttárs? Hja, már emlék­szem. Valahogy ilyeténképp: Ameriká­ból jöttem, mesterségem címere; U. D Mézzé, Lzci, beszéljen világosabban Mi az, hogy U. D.? — Hát még ezt sem tudják? Egy NE I-es sportkör rövidítése. Olyan, mint az FTC. Ugye. most már kitalálják, hogy az Újpesti Dózsáról van szó. ahol a héten próbajátékos volt a Kinizsi Mó­­zsija. Ne mondja. Hiszen a múltkor maga arról suttogott, hogy a pécsiekkel tár­gyalt. — Való igaz. Akkor a Pécs-Baranya képviselőivel találkozott a fiú. s nyíl­ván ennek a hatására jelentette ki még kaposvári lakását is, s cserélte fel azt nlagykanizsalvai. A hét végére aztán mégis úgy tűnt, hogy talán nem is tá­vozik el Kaposvárról. Kanizsán például nagy kedvvel játszott a zöld-lehérek színeiben. Elárulom azonban, hogy szerdán már az újpesti stadionban ker­gette a kerek bőrlabdát és nem is eredménytelenül. Erre vall legalább is az a kék átigazoló lap, melyet az új­pestiek küldtek azért, hogy záradékol­ják a Kinizsiinél. Illetve járuljanak hozzá az átigazoláshoz. Nos. akkor Mózsi az Újpesti Dózsá­hoz távozik? — Még mindig nem biztos, mert a Kinizsi elnöksége kimondotta, hogy egyelőre senkit nem adnak ki. Lacikám, ez tévedés. Mi láttuk, hogy máris tört-ént kiadatás. A legnehezebb kaposvári középcsatár pl. maga vitte át a záradékolást a zöld-fehérektől a kaposvári lila-fehérekhez. — Hát ez pontosan így van. De ázért van ennél nagyobb szenzáció is. Tudják-e, hogy a héten a változatos­ság kedvéért a kapus Molnár is »fel­mondott«. Bár nem hivatalosan, de be­jelentette, hogy nem kíván többet a cukohgyáriíaknál játszani, ugyanis »nem megfelelő« az állása, s inkább felmegy a lila-fehérek csapatához és ott akar védeni. No, ez aztán meglepetés, Laci. — Azt mindjük, nem meglepetés ez. A kis Molnár már a tavasszal távozni akart. Akkor kanizsai tervei voltak, csakhogy amikor kitűnt, hogy nincs átigazolás a szezon befejezéséig, ak­kor maradt. Hogy mennyire távozni készült, azt bizonyítja, hogy a válla­latnál elraciztatita magát, s már zsebre Is vágta a hatheti felmondási bért, s nem is nagyon akart elhelyezkedni. Laci, mi viszont azt hallottuk, hogy Molnár I!. állandóan állásért sírt. — Nem olyan fiú az, szerkesztő sporttárs. Inkább a pénzért sir. Mert lám, elhelyezték őt a Hütőháznál. csak­hogy az nem tetszik neki. Az igazat megvallva nem is veszik komolyan а Kinizsinél Molnár bejelentését, mert az bizonyos, hogy ű egy évig nem fog focizni. Azt mondják a Kinizsink hogy aki annyit kapott a sportkörnt mint a kapus, az várja ki az egy éve Persze, lehet, hogy a Dózsánál is kell óvatossággal fogadják majd Mólnál mert vannak olyan hírek is, hogy kapus csak a kivárás! időt szeretné lila-fehéreknél tölteni, ugyanis nem legfőbb álma, hogy az NB Ill-ban Г cizzon. Hajaj, Lacikám, baj van ezekkel vándormadarakkal. — Baj bizony, szerkesztő sporttár Aztán tudja, azért a legtöbb hamorc san rájön, hogy nem is olyan egyszer dolog ez a klubcsere. Lám-lám Molná Sanyi sem olyan nagy fiú már Győi ben, mint amilyennek képzelte magé pkkor. amikor beült a győri Pobjedáb és hátatfordftott Kaposvárnak. Két na múlva megérkezett Győrből az ex pressz-levél. amelyben bejelentette középhátvéd, hogy nem kíván többet * KRAC színeiben játszani. Úgy látszil azonban, hogy Győrben hamar »meg úrte« magát. Avagy pedig a szombat helyiek többet igének talán? Mer újabb két nap múlva másik Pobjedí jött, de most Szombathelyről és kér­ték Molnár Sanyi kiadatását, a Szom­bathelyi Haladáshoz. .Mondanom sen kell, hogy ők is üres kézzel távoztak Ha pedig akkor tudták volna, hogy milyen lesz az átigazolási szabály, ak­kor talán el sem indultak volna. Higy­­gye el, hogy a hetesbizoftság döntés* lehűtötte egy kissé a kedélyeket. D* nem is ártott, mert mint a múlt héten is mondottam, szinte már nem ismeri határt a játékos börze. No, de Laci, ha a vége jó, akkor minden jó. — Való igaz, hogy ez így van. Pél­dául a Márkus esetében is. Addig ve­szekedett ugyanis az MTE. meg a Ki­nizsi, amíg végül is nyugvópontra ju­tott a kérdés. Úgy mondják, nem kell félni már Márkusnak az eltiltástól, mert az MTE-vezetők visszaadták a kompromittáló papírokat a Kinizsinek. Tehát ezek szerint a fedezet a Kini­zsié lesz. Viszont az MTE is jól jár ez­zel az üggyel kapcsolatban, mert a bé­kesség kedvéért most a Rákóczi is ki­adja Zsoldost, sőt Jutásit is, aki még­sem a Székesfehérvári Vasast, hanem a KMTE-t fogja erősíteni. Vidékről nincs-e hir, Lacikám? — Volra, de mosit már kevés a hely. Ezért tartsunk csők NB II-es napot s mondjuk el befejezésül, hogy mégsem vegyészmérnök, hanem műszerész lesz a Janika. Ezek szerint tehát Szabó sem távo­zik? Szabó megy. Már meg is van a felvétele az egyetemre. Szentgrótit azonban Jobb belátásra bírták a Kinizsi­vezetők, mondván, tanuljon először ipart, s ha kedve tartja, azután menjen az egyetemre. így aztán igaza lett a­­közmondásnak, a kecske is jóllakik, meg a káposzta is megmarad. Azaz ma­gyarul a Janika marad. Én pedig ismét távozom, a viszontlátásra, egy hét múl­va... Piri anyává Diroska soha nem volt barát­­kozó természetű leány. Itt a városban, valahogyan egészen új világ tárult elé, a megszokott falu­si élet után nem tudott olyan könnyen és hamar városivá oldód­ni, mint társnői, akikkel együtt se­­gédmunkáskodott az építkezésen. Csendessége, visszavonuló termé­szete miatt, csak »szentfazéknak« csiífolták a lakótársak a munkás­­szálláson. Mert milyen lány az, akinek még »fiúja« sincs?! — G. Piroska valóban nem kereste a fiúk társaságát, mert azt látta, hogy itt mások a fiúk is, meg a lá­nyok is, mint otthon a faluban. Egy napsugaras tavaszi vasárna­pon mégis megismerkedett H. Sa­nyival a munkásszállóhoz közeli parkban, ahol rendszerint vasárnap délutánjait töltötte. Ismeretsé­gük mulatságos-furcsán kezdődött, megvert egy szeplős, szemtelen ka­maszt, aki mindig elvette a kiseb­bek labdáját, egyszóval, réme volt a szökőkút körül játszó kisgyere­keknek. Igen restellette, de ko­moly verekedéssé fajult az igazság­szolgáltatás és a fiú bátyja men­tette meg a lányt a végső vereség­től. A ruháját zavartan porolgató gyereket pedig hazakergette. Piri aznap nem egyedül sétált a szálló kapujáig. Elkísérte Sanyi, akire azzal a boldog és büszke borzongással gondolt később, hogy ez pedig az ő »fiúja«. Rendes, ud­varias, nem olyan, mint az itteni fiúk. Igaz, azok közül egynek sem verte meg az öccsét. Kettesével ugrált fel a lépcsőn és jókedvét a lányok csipkelődései sem tudták megrontani. — Nini! A szentfazék megjött a litániáról! — fogadták. — Az ám, a litániáról! — libbent elébe cinkos szemhunyorítással a kövér Magda. — A tisztelendő a kapuig kísérte, igen csinos! — Hát aztán! — vont vállat Piri. е-i Nem vagyok óvodás! A nyár szinte észrevétlenül ^ repült el. Sokat találkoztak, mindenhova együtt jártak, moziba, táncolni és ha a fiú tréningezett, a lány ott várta a futballpálya kapu­jában. Régóta tegezték már egy­mást, boldog lelkesültséggel tervez­ték, hogy két év múlva, amikor eltelik a katonaidő, összeházasod­nak. — Feleségem leszel, te verekedős! — karolta át a lány vállát Sanyi,— de aztán engem meg ne verj! — Hát ha rossz leszel, bizony ki­kapsz — kötődött vele Piri. — Sodrófával? — Nem, hanem ezzel ni! — és a fiú orra elé dugta mész- és nap­égette kezét. Maguk sem tudták talán határo­zottan miért, de egymás testi kö­zelségétől szemükre ködfátyol ereszkedett, zavartan rebbentek szét. Mintha veszekedtek volna az imént. Ilyenkor Pirinek eszébe ju­tott, hogy mit mondott az anyja, amikor látogatóban jártak a falun Sanyival. »Becsüld meg lányom, hallgass rá, mert ennek a fiúnak feleség kell, nem arravaló fehér­­cseléd.* Azóta valahogy megnőtt a szemében a fiú. Kettőjük között Sanyi képviseli az okosságot, meg­­gondoltságot, felelősséget, a lány a játékosságot, kedves szeretetremél­­tóságot. Ha azt monű.aná Sanyi: »Itt most én leugrom, Piriké, mert nekünk ott jobb lesz« — utána menne akárhová. Olyan szép, olyan jó tud lenni az élet szerelmes szív­vel élve, szerelmes szemmel látva. A z idő lassan őszbe fordult. Piri egy szeptemberi estén másfél órája ült már a padjukon a parkban. Sanyi késett. Amikor jnajdnem futva megérkezett, cso­dálkozva kapta fel a fejét a lány. — Sanyikám, ittál? — Ittam. Mi közöd hozzá! Nem vagyok én se beteg, se hülye. Egy hét múlva be kell vonulnom, ér­ted? — s erőszakosan vonta magá­hoz a lányt. — És csak udvarosa­tok, udvarolgatok, de sehol semmi. A haverok mind engem röhögnek. Piri megütközve nézte a feldúlt fiút. Szívében szeretet, megbántott­­ság és tanácstalanság hullámzott; hiszen eddig azért szeretett, mert nem voltam olyan neki, mint a többi lány! Hamar mentséget talált a durva viselkedésre. — Ivott, ivott egy kicsit. Istenem, hát bevonul. Régóta várja, hogy erre sor kerül, de most mégis váratlanul érte. Anyáskodó mozdulattal kezdte si­mogatni Sanyi homlokát, aki egyre vadabbul ölelte. — Sanyi! Sanyikám, ne bánts, ne így... De azt még a kétségbeesett, a sebbzett madár sikolyára emlékez­tető hang sem tudta feltartóztatni. Később, amikor kiléptek a vil­lanyfényes utcára, a fiú megmere­vedett, eltorzult arccal sziszegte: — Te sem vagy más, mint a töb­bi lány. Érted, te sem. Meg sem mozdult, amikor a szégyentől és megalázástól zokogó lány elfutott mellőle. IVSúltak a napok, a hónapok, a park fáit, meghitt padjait régen hótakaró fedte már. Piri hiába írta a kétségbeesett leveleket. H. Sándor honvéd nem válaszolt, egyszer írt, akkor is gorombán, el­utasítón. A munkásszállóban meg­változott a hangulat. A szoba meg­csappant létszámú lakói nem bán­tották Pirit, mióta tudták, hogyan járt. Elcsendesedtek, ha jött és vi­gasztaló szavakat is találtak. — Ne sírj már annyit, te szamár! — hajolt föléje egy este a kövér Magda. — Keserves anyának ke­serves lesz a gyermeke! Ne búsulj, majd lesz valahogy! Valahogy! Gyenge vigasztalás an­nak, akit az idő sürget. öt hónap múlva, amikor tétován, hunyorogva a fénytől, kilépett a kórház kapuján, Magda jött vele, a pályással a karján. Jóidéig ődöng­­tek céltalanul a júliusi naptól fü­tött utcákon. — Lány, ez is csak lány, — du­ruzsolta Magda. — Ne bőgj már, gyere, leülünk oda a parkba. Oda ni, szembe a szökőkúttal! Piri keserűen ingatta fejét: — Ne, nem oda, inkább a virágok­hoz! Letelepedtek. — Nahát, idefigyelj. Sokat beszél­gettünk rólad a lányokkal és az Erzsi, tudod, az a magas, vörösha­jú, azt tanácsolta, hogy ... Magda elfojtott hangon magyará­zott, érvelt. — Nem teheted maga­dat tönkre! Az Erzsiről sem tudja senki, hogy két gyereke van! Piri könnytelen sírással ejtette fejét a pólya fodraira. — Anyám... Anyámhoz nem mehetek soha, mert mindig intett, nehogy szé­gyent hozzak a fejére ... — Bolond vagy! Senki sem tudja meg, na, induljunk! /ócskán beesteledett, amikor metgcfyltak a Csecsemővédő Otthon előtt. Piri kővémeredten tartotta a gyermeket, Magda csen­getett. — Jó estét kívánok! — lépett be elsőnek a kinyíló ajtón. — Ezt a gyereket a vonatban találtuk, az állomáson. Idehoztuk, nem tudtunk vele mit kezdeni. Az otthon vezetőnője végignézett a nem várt látogatókon és szeme megpihent a minden ízében resz­kető Pirin. Kétkedőn húzta fel a szemöldökét és előbb még barátsá­gos hangját felemelte: — Kedveseim, itt nem szokás a hazudozás! Ez a gyermek itt, ezé az asszonyé — szólt Pirire mutat­va. — Vagy lány?! Magda hallgatott, csak ránézett Pirire erősen: Beszélj, te nyava­lyás, mert bajba jutunk! — paran­csolták a szúrós szemek. — Kérem szépen én lány vagyok, de tanúsítom, hogy... — dadogta krétafehéren a lány, akinek egész valóján ott árulkodott, hogy a gyer­mek, akit tart, az övé. — Úgy ta­láltuk a vonatban. Isten bizony. Az igazgatónő ajkán megfagyott a mosoly. Betessékelte őket az iro­dába és a telefonhoz lépett. — Hát akkor jó. Ha még esküdözik is. Foglaljanak helyet, majd a rendőrség elvégzi a többit. Megke­resi a szívtelen anyát és apát. — Az apját is? — kapott a szó­hoz Piri, mint vízbefúló a szalma­szálhoz. És szeméből kövér könny­cseppek eredtek. — Azt is — bólintott megenyhiil­­ten a vezetőnő. — Nem tudja, ki az apja? — De ... de tudom! Magda felszisszent a sarokban. Felugrott volna, hogy itthagyja ezt a hülyét, aki elárulta mindkettőjü­ket. — Hát akkor nincs is baj, fiam. Itt marad a gyermekkel együtt. Maga meg szedje a sátorfáját, míg jókedvem van! — intett a kövér lánynak, aki ijedten húzódozott az ajtó felé és villámgyorsan kinn ter­mett rajta. A vezetőnő ránézett Pirire: — Megérdemelné, hogy fel­jelentsem magukat, de a gyerek miatt nem teszem meg. »Isten bi­zony«, a gyerek miatt! és megsi­mogatta a leány-anya könnyáztatta arcát. 'Diri úgy érezte, hogy itt min­­dent őszintén el kell mon­dania, özvegy édesanyját, városba, pénzkeresésre kényszerült fiatal életét, a tavaszt, az őszt és itt ezt a nyarat, a lányok tanácsát, hogy mihez kezdjen a gyerekkel. Mikor befejezte, olyan könnyűnek és tisz­tának, bizakodónak tűnt a szíve, mint régen, kislány Jcorában, ami­kor valami rossz-tevését bevallotta édesanyjának. A kanapén felsírt a gyerek. Gyöngéden ölelte fel és kibontotta a blúzát, nézte az élet első nagy feladatával, a táplálko­zással hadakozó csecsemőt, és sze­mei lecsukódtak. Futó álmából gyöngéd érintés ébresztette fel, a vezetőnő ott ült mellette. — Nézze kedves, holnap írunk Sanyinak. Ha nem vállalja az apa­ságot, akkor a gyermek itt marad. Csak az a szomorú, hogy felelőtlen­ségük gyümölcse sínyli meg a tör­ténteket. — Aztán felállt és az aj­tón kiszólt: — Márta nővér, ké­szítse el a kismama helyét, meg a kicsiét is! — Kismama! Kismama! — bugy­­gyant ki Piri ajkán az édes szó. — Nővérke, én, én holnav haza­megyek anyámhoz. Akárhogy lesz is, nem hagyom itt a kislányomat. Tudok én dolgozni, ha a Sanyi a Sanyi... — Na, ne sírjon kedves, pihennie kell most. Nézze, Márta nővér vár­ja magát! Valóban ott állt az ajtóban egy nővér és mosolyogva karolta át a lány-anya vállát. D 'csukódott utánuk az ajtó Nehéz hivatalának ebbe ч késő esti órájában a vezetőnő mély sóhajtással vette elő az otthon navlóját. Szívében örömmel és ag­godalommal gondolt arra, hogy egy gyermek a sok itthagyott és ittfe-* lejiett gyermek közül már bizonyo-< san szülőanvjánál marad, még ak­kor is, ha H. Sándor nem vállalja az apaságot. Az a felelősség, ami Mányozott a fiúból, meakétszere­­ződött a leány-anya szívében, aki erre a napra emlékezve, soha nem dobja el magától gyermekét. Nem teheti meg, mert anyává érett. László Ibolya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom