Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)

1957-06-14 / 137. szám

Péntek, 1957. június 14. »OMOGTOStSIÄG 3 Régi könyvek között A POEODOTT LEVEGŐJŰ, fanyar szagú két szoba. Ez a Csur­gói Csokonai Gimnázium könyvtára, amelyben a padlótól a mennyezetig érő hatalmas polcokon sorakozó könyvek az elmúlt szá­zadok küzdelmeit idézik, levegőjét árasztják, A bőr-, vászon-, perga­men-borítású könyvek egyben a nyomdatechnika, a könyvkötészet fejlődését is mutatják, s csak ha egymás mellé teszünk egy XVII. szá­zadbeli, meg egy 1957-bon előállított könyvet, láthatjuk meg igazán a különbséget. Milyen furcsa könyvék, milyen hatalmas értékek vannak ebben a könyvtárban! Igaz, nagy becsben is tarthatják mindegyiket, s szá­­momtartják a legkisebb füzetet is, hiszen értékességére való tekintettel az Országos Széchenyi Könyvtár zárolta az összes itt megtalálható régi művet. Az első, ami kezünkbe akad, Bessenyei Holmi című művének ré­gi kiadása. A második még inkább ritkaságszámba megy. Ez egy Biblia, amelynek nyomdai előállítási és kiadási éve 1685. Még koráb­bi dátummal van ellátva egy másik kötet, amely magyar diákok ér­tekezéseit tartalmazza. Ez a könyv két esztendő múlva tölti be a 300-ik évét, ugyanis 1659-ben adták ki. Két polccal odébb, érdekes, piros kötésű könyvecske tűnik elő. Az első pillanatban kicsi liliputi füzetnek látszik, de a belső borító­lap bizonyítja, hogy ez is megért már jónéhány esztendőt. A kicsit már megsárgult lapokról Balassi Bálint versei olvashatók, régimódi, fur­csa nyomtatásban. Ez egyébként a könyvtár legkisebb könyve. TCJ EMSOKÄRA ELŐKERÜL a legnagyobb is. 1627-ben nyomták 1 ” ezt a többkilós, rendkívül vastag kötetet, amely Calepinus ti­zenegy nyelvű szótára. A tizenegy nyelv között ott van a magyar is, s lapozgatás közben könnyen megállapítható, hogy több mint üáromszáz esztendővel ezelőtt élő elődeinknek sok esetben bővebb, vá­lasztékosabb volt- szókincsük, mint nekünk, utódaiknak. ¥ T'T SZERÉNYKEDIK két vékony énekfüzet is a polcokon. Az egyik 1622-ben készült, s a »Csurgói gradual« nevet viseli, a másik Kálmáncsáról származik. E két könyvre már több esetben szük­sége volt a Magyar Tudományos Akadémiának is, s értékük nagysá­gát jellemzően mutatja, hogy amikor felkérik Budapestre, sohasem postán szállítják, hanem külön ember viszi-hozza féltő gonddal. Hatalmas bőrborítású, több csattal ellátott könyv vaskos háta látszik ki egy sor másik közül. Még nagy nehézséggel leolvasható a szerző neve és a mű címe. Calvin Institutio-ja ez, magyarul. Az 1624- ben kiadott művet Szenczi Molnár Albert fordította igen nagy mű­gonddal magyar nyelvre.-Fiatalabb, későbbi művek is találhatók itt szép számmal. 1794-ben adták ki például Mikes Kelemen törökországi leveleit, s ennek is egy példányát a könyvtárban őrzik. Szintén a XVIII. századból maradt itt Istvánffy Magyar történelme, Faludi: Nemes ember című műve, s mind-mind néhány pillanatra felébreszti szépapáink sokszor keserves életének emlékeit. Van a könyvtárnak egy nagyon érdekes könyve, amit a vakok is tudnak olvasni. Ez egy Angliában, német nyelven, vakírással ki­adott Biblia, amelynek szövegét tapintással olvashatják a világtala­nok. Egy szekrényben album pihen. Lapjain gondosan felragasztott, sár­ga papírú, színehagyott tintájú levelek olvashatók. Az egyik levél Deák Ferenc kezevonását őrzi, másikon Berzsenyi Dániel: Fényűzés és pénztelenség című írása olvasható. Arany János sorai találhatók meg az egyik lapon, s itt van Mikszáth Kálmán egy levele is. SZÉP, S NAGYON ÉRTÉKES ez a könyvgyűjtemény. Nemcsak Csurgót, a Csokonai Gimnáziumot, hanem az egész Somogy megyét gazdagabbá teszi 16 000 kötetével. CSER PÄL: ger -­III. /"’sak éjjel mehettek — szólt a ^ férfi, mert nappal leállítják a csónakot, s megvan a baj. Persze, 1:;- valaki ismeri a délen lakó népek : yelvét, csak kivágja majd valahogy magát. Biztosan felkészültetek erre av. útra. Tudtok szerbül, románul, bolgárul? Hát persze, minek is kér­nem. — Nem tudunk, kérem — felelt kérdezetlenül a kisebbik. Erre mi nem is gondoltunk... — Menj a fenébe! Ez csak olyan beijesztés! — kontrázott a nagyob­bik. — Október után -hányán men­tek ki az országból, nyugatra is, meg erre délre is. A mi házunkból kiment a Kovács Lajos is, pedig az még magyarul sem tudott tisz­tességesen. Lett baja? Kint minden magyart örömmel várnak, s küldik őket Amerikába, meg Kanadába. — A gyerekeket is? — Azokat is. A mi osztályunkból még novemberben disszidált a Pec­­kó Béla. Most Angliában van. Irt is az osztálynak levelet, hogy minden nap csokoládét eszik és vettek neki egy új ruhát... — Itt is van csoki, gyerekek. Akár­melyik boltban annyit vehettek, mennyit akartok. Azért a vacak • -.okoládéért, meg valami ócska ru­háért kár megkockáztatni ezt a hosz­­ezú utat. Még most kár. Tanulnotok kell sokat, nyelveket, földrajzot, n'prajzot és egyéb tudományokat, a'után ha majd nagyok lesztek, a »kor kell belevágni egy ilyen uta­zásba. A híres, nagy utazók sem az óvodából indultak el ismeretlen földeket és népeket felfedezni. Kö­rösi Csorna Sándor nyolc nyelvet tanult meg, mielőtt a magyar ősha­za felkutatására elindult. — Ah, az még a fatengelyes vi­lágban volt —, replikázott dacosan Gyura gyerek. — Az igaz, de talán most még ne­hezebb a dolog. — Különben is, mi nem akarunk semmit felfedezni, így nem szük­séges hozzá semmi cécó. Fent a levegőben egy gólyapár vitorlázott, s lassan libbenő szár­nyuk fekete árnyéka átsuhant a szi­geten, a Férfi és a gyerekek arcán. A Férfi a repülő madarak felé te­kintett, s közben azon törte a fe­jét, hogy milyen módon vegye ki a két fiúból az igazságot és szándé­kuk okait. — Hát akkor miért akartok az or­szágból kiszökni? — Mi köze hozzá? — csukódtak a felnyílás előtt álló szívek. — Igaz, semmi. Csend szakadt közéjük. — Éhes vagyok, megkínálhatná­tok valamivel. Persze, nem ingyen kérem, megfizetem —_ indította el megint a -beszélgetést, de csupán csak a szó kedvéért, a konok moz­dulatlanság feltöréséért a Férfi. A kisebbik bemászott a kalyibába. Sapkájában főtt krumplit hozott ki, talán négyet-ötöt, meg egy darabka pikkelyesre száradt kenyeret. — Tessék. A Férfi előhúzta a háta mögül a kezét. A két fiú most csodálkozott fel, hogy nincs rajta kötél. — Az előbb esett le. Nem jól kötötted meg. Illetve jól kötötted, csak valami elkerülte a figyelme­det. Amikor kötöztél, megfeszítet­tem izmaimat, te-hát a drót a daga­dó kézre és karokra szorult. Amikor elernyesztettem, bizony meglazult a kötés és a többi már csak gyerek­játék volt. Ezt Winettoutól tanul­tam, még gyermekkoromban. A fiúk csodálkozva hallgatták. A kisebbik száján kiszaladt a kérdés: — Ki az a Winettou? A Férfi magában elmosolyodott. — Az apacs indián törzs főnöke volt Amikor Amerika földjére meg­„MEQIDÉZLEK Király Pali bátyám“ Elnézést, hogy hivatalos eljá­rással zavarom a mai nap ünnepi hangulatát. De a Pedagógusok Szakszervezete Somogy megyei Területi Bizottságának döntését hirdetem ki Király Pál kartár­sunk ügyében, akit a Tekintetes Királyi Fötanfelügyelő úr meg­bízásából a körzeti lélekpásztor egy iskolalátogatás alkalmával, 1849-ben kenyérvesztésre ítélt.' Az érdekelt feleket megidéztem. Megállapítom, hogy a Tekintetes Királyi Főtanfelügyelő úr és a lel­kek pásztora nem jelent meg. Igazságod tudatában azonban síri ágyadból felkeltél Te, Király Pali bátyám, s most itt állsz előttem, roskatag alakoddal. Ismertetem■ Veled a vádat: »Értetlen vagy, mint tanító, a gyermekeket goromba velek való bánásod által elidegeníted. A gyer­mekek sem énekelni, sem szám­vetni nem tudnak, sőt, Te magad sem tudsz énekelni. Egy magán­­vizsgálatkor a csávát és a malaco­kat az iskoládban találták. Most tisztátalan ismét, nincs kimeszel­ve. A gyermekek tisztátlanok, szennyesek, látszik, hogy nincs ta­nítói gond rajok, A tanító nem ta­nít, nem tud tanítani. És Téged — Király Pali bátyám — ezekért a bűneidért a tanítói kenyérre méltatlannak ítéltek. Szakszervezetünk Területi Bizott­sága 1945-től vizsgálta, figyelem­mel kísérte ügyedet, s a mai na­pon kihirdetjük döntésünket. Téged, kedves Pali bátyám, az ellened hozott vádak alól felmen­tünk. Te nem tehetsz arrról, hogy akkori körülményeid között nép­tanítói szíved túláradó szeretetével nem tudtad népedet olyan magas­ra emelni, ahogy szeretted volna. A tanítói kenyérre érdemesnek je­lentünk ki. Amikor ezt a döntésünket Előt­ted kihirdetem, arra kérlek: mi­előtt visszatérsz vadvirágos síri ágyadba, nézz körül. Nézz körül és mondd meg a Tekintetes Ki­rályi Főtanfelügyelő úrnak, meg a lélekpásztornak, hogy a magyar gyermekek évről évre gazdagodnak a tudományban. Mondd meg, hogy a magyar néptanítók előre tartják a tudomány fáklyáját, s a munkás­egység piros zászlóját soha el nem engedve, bizton diadalra viszik a nép ügyét. (Elmondta Simon József, a kuta­­si iskola fennállásának 300-ik év­fordulóján.) „^Jllíwhztk“ Jliapealihati A múlt hét elején öles plakátok jelentek meg a marcali házak falain: »Bemutatásra kerül a Májusi szerenád« — virított mesz­­sziről. (De hogy ki mutatja be, ar­ról előrelátóan hallgattak). Aztán a szereplők nevei sorakoztak leg­felül, -valamivel nagyobb betűkkel szedve. A rádióból ismerj köz­kedvelt táncdalénekes, Putnoki Gá­bor nevét olvashatta a könnyű mű­fajt kedvelő, nevetésre, dalra, ze­nére vágyó nézőjelölt. Alatta a nagyközönség előtt ismeretes ne­vek, kettes és hármas szereposz­tásban. Ámor, szerelmes fiú, sze­relmes lány, operett, balett, vidám­ság —, vajon kit nem vonzottak volna ezek a szavak. Megvallom, rám is olyan nagy hatással voltak, hogy még a hét elején biztosítot­tam két darab 10 forintos jegyet.­Már vasárnap délután alig^ vár­tam, hogy a heti munkától íáradt agyamat megfürösszem a vidámság rózsavizében. Az első csalódás hét órakor ért, amikor odaérkezve megtudtam, hogy a műsort időköz­ben nyolc órára halasztották. Kis­sé bosszankodtunk, de aztán eltelt az egy óra és mi feszült figyelem­mel meredtünk a függönyre. Még eltelt fél óra, de a »művészek«-nek még hírmondóját sem láttuk. A közönség sétált, beszélgetett, elég türelmesen várt; hiába, kiadott pénzéért mindenki kíván bizonyos ellenértéket is! Végre háromnegyed kilenckor be­robogott egy zárt, kék TEFU-ko-csi, -meghozván »Tháláa papjait«. Ki­lenckor meg is kezdődhetett volna az előadás, de a közbejött áram­szünet miatt még vártunk csekély másfél órácskát. Végül kerítettek egy maxim-lámpát és a legtürel­­mesebbéfcnek, (ti. akik még nem mentek haza), megkezdődhetett a művészi produkciók sorozata. Ebben aztán minden volt, csak olyan nem, amire a művészi jelző valóban rá­­illett volna. A műsorközlő viccei, ötletei, ma­gánszámai talán már a kőkorszak­­beli teátrumban hangzottak el először. És amikor Kálmán Imre örökszép melódiáit kezdték énekel­ni az átlagnál sokkal gyengébb hangon — ahogy délután az elő­adás kezdetét, most úgy vártam a végét. Ok azonban — becsületükre legyen mondva — kitartottak. Gon­dolták, van még operettrészlet a világon, amit már úgyis elcsépel­tek, most már mindegy: ők is üt­nek rajta egyet. És jöttek és bájo­­logtak és arcot fagyasztva komé­­diáztak és rikácsoltak. Mindig ugyanazok és mindig ízléstelenül, a tehetség szikrája nélkül. Nem hiányzott a műsorból a vidéki ka­baré egyik főszáma, a magyar nóta sem. X. Y. előadóművésznő követ­kezik: erre megjelenik egy műma­gyar ruhába, piros csizmába öltö­zött testes »előadóművésznő«, fe­jén pártával, (bőven csüngtek róla a különböző színű pántlikák) és énekelni kezdett. Hangja inkább visszataszítóan érdes, mint kelle­mes. Kiejtése pedig pösze. Igen, nem Sajtóhiba, hanem valóság: énekesnő súlyos beszédhibával. Nem tudta rendesen képezni az »s«-et és a »z«-t, mindkettőt »sz«­­nek ejtette ki. És így ment to­vább. Azután úgylátsz-ik, ők is megun­ták az egészet, mert egyszer csak a Hajmási Péter dallamaival be­fejezték a ripacskodást... (Sajnos, csak így tudom nevezni.) A közön­ség pedig zúgolódva, a pénzét saj­nálva igyekezett haza az éjfélbe nyúló előadásról. Nem tudom, kit kell mindezért okozni. A »művészeket« semmieset­re sem, hisz ők csak »jót« akartak: művészetükkel gyönyörködtetni a közönséget. Hogy ez sikerült nekik, azoknak az illetékeseknek köszön­hetik, akik az ilyen társulatnak működési engedélyt adtak. Vagy úgy gondolják, hogy a népszerű operettrészletek és a piros csiz­ma, meg a pántlikák egymagukban is elérik a kívánt hatást? A mar­cali közönség szereti a művészetet: bizonyítják ezt a telj,, házak mind a műkedvelő, mind a hivatásos mű­vészeli előadásain. A vasárnapi mű­sor azonban egyidóre elvette a kedvünket az ilyenféle műélveze­tektől. .. Paál László Sikerrel szerepel a Kaposvári Bábszínház í Mint már beszámoltunk róla, az [Állami Kaposvári Bábszínház szom­szédos megyéinkben szerepel nálunk »már ismert műsorával. A Baranya [megyei körút után jelenleg Zalában [vendégszerepei a kitűnő képességű •együttes. Eddig huszonöt-harminc [községben tartottak előadást, s g gyermekműsorok éppúgy, mint a fel­nőtt előadások, átütő sikert arattak. Megyénk bábszínháza június 23. után visszatér állomáshelyére, s a nyári idényben a Balaion-parton tart előadásokat. Műsorukkal elláto­gatnak a gyermeküdülőkbe és a SZOT-üdülőkbe is. indul az európai kivándorlók hada, Winettou féltékenyen őrzi törzse va­dászmezőit. Elindul a mese. A Férfi kezdetben zavarban van, mert a régi könyvnek csak töredékei élnek benne. De azért folyamatosan mondja a törté­netet, kicsit össze-vissza, talán Cooper Bőrharisnyájából és Utolsó Mohikánjából is kever bele, Old Shatterhandja inkább olyan Be­­nyovszky-féle figura lesz, de a két fiú érdeklődéssel, csillogó szemmel hallgatja. Szinte észrevétlenül dob­ják le magukról az előbbi pózt) hasonfekve figyelik a beszélőt. A géppisztoly, mint egy élet- és ha­szonnélküli tárgy hevert mellettük. A két gyerek szemén látszik, hogy tetovált testű, díszes tollkoronájú indiánokkal telik meg képzeletük, s itt a bokrok között szaladnak az erdők végtelen sűrűjébe a harciös­vények, s a vízparton ellenfeleik skalpjait lengetve, diadalmas tán­cot járnak az apacsok. — Csoda klassz történet volt —, ocsúdik fel a mese végén Gyurka. — Ha én ott lehettem volna, Winet­­touval és Old Shatterhanddal együtt küzdöttem volna. — Én is —, felelt rá lelkesedve a UJJA.. Te mégcsak ötödikes vagy, nem vettek volna be magúik közé az apacsok. A Férfi mosolyogva, kissé elér­­zékenyülve nézte a két kipirult ar­cot. Már-már azon volt, hogy ki­használja a helyzetet, a gyerekek ábrándozását és megkísérli ismét felnyitni a két bűvösszekrényt, mely­nek géppisztolyra csukódó lakatja volt. De azután mást gondolt. — Igen vékony koszton vagytok. Az embernek felkopik az álla et­től a kotlott krumplitól. Bizony ezzel nem lehet az előttetek álló hosszú utat áthetelni. A gyerekek majdnem röstelkedve nézték a sapkában levő ványadt krumplikat. — Volt egy rúd szalámink is, de azt már tegnapelőtt megettük. — Meg három doboz májpástéto­­mos konzervünk is. Mind elfogyott. — Van még nyolcvan forintunk, de nem mertünk bemenni a város­ba vásárolni, mert féltünk, hogy nyakftnesípnek bennünket. A Férfi aggodalmas arcot vágott. — Bizony baj. Nem vagytok ti koplalóművészek, igaz? De azért nem kell kétségbeesni. Fogunk mi még ma pecsenyézni... A zu tán elkezdődött a Rinya pa­­rányi szigetén egy fura, játé­kos, kalandos, izgalmas délután. Kecskebékára vadásztak a parton, a nád és a sás között. Diadalmas üvöl­téssel vagdalták, nyúzták az arasz­nyi békacombokat, s fűzték őket egy fűzágból készített nyársra, mint a falusi asszonyok a piros­paprikát. Húsz-harminc békacomb kezdte meg körforgását a kiszélesí­tett parázs felett. A gyerekeknek csurgóit a nyála, a Férfi pedig viduló szemmel, de mélységes ag­godalommal figyelte, mert gyerek­korában csinált utoljára ilyent, s bizony a módját sem tudta valami jelesen, s arra sem emlékezett, hogy milyen ízük is volt valaha a megpi­rított comboknak. A horgokat is kivetették időközben a vízre. Még szerencséjük is akadt, mert egy két­kilónyi pontyot fogtak. Ez megint külön örömet jelentett, mert a kor­mosfalú fazékban tűzrekerült a hal­leves. Majdnem este volt már, mikor a főtt is, meg a sült is úgy körül­belül készre sikerült. Megkezdődött a nagy lakoma. A Férfi eléggé ízet­lennek és iszapszagúnak érezte a hallevest, a kormosra sült békacom­bokat undorodva, de hősiesen gyűr­te le a torkán, de a két gyerek se látva, se hallva lakmározott, s vál­tig hangoztatták, hogy ilyen kitűnő dolgot soha életükben nem ettek. Amikor a gesztenyéből és nádból eszkabált pipákat megtömték ciga­rettadohánnyal és a tűz körül he­­verészve a vacsorakészítés kaland­jairól emlékeztek, a tájra rászakadt az este, megnyúltak az árnyékok, s hűvös leheletként! szállt fel a folyó­ról a víz nyirka. A délutáni lelkese­dés csendes tűnődésbe fonnyadt, ki nem mondott gondolatok cikáztak a tábortűz körül. A sötét estében nemcsak a fák, bokrok körvonala alakul át, az ember is változik, a világosság magabiztossága megtor­pan, esetlenebb lesz a test és társta­­lanabb a lélek. A Férfi érdeklődéssel szemlélte a tűz parázsétól piros fényben és fe­kete árnyékban forgó gyermekarco­kat, a délutáni, geppisztolyos kéz té­tova tapogatózását, a parancsoló gyerekhang eltompulását. Megindí­totta a beszélgetést. — Hát most velem mi lesz? Mert ha most már mégis úgy gondoljátok, hogy nem lőttök agyon, bizony el­mennék haza. A gyerekek meghökkenve néz­tek rá. — Ne tessék elmenni mondta a kisebbik. A nagyobbik nem szólt, csak ki­aludt alkalmi pipáját forgatta ujjai között. — Maradnék én, de nem lehet. Van nekem egy öreg édesanyám, olyan apróka kis öregasszony, aki minden este aggódva vár rám. Bi­zony. Pedig én már nem vagyok gyerek. A harmincadik évemet is átléptem tavalyelőtt, dehát az em­bert az édesanyja még ilyen felnőtt korában is hazavárja. Akkor boldog, ha egy-egy ilyen kirándulás után otthon vagyok. Istenem, így van ez jól... A szándékkal válogatott szavak lassan koppantak bele az esti csendbe. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom