Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)
1957-06-01 / 126. szám
?zotnbat, 1957. június 1. SOMOGTORSZÄQ 3 NAGY KÁROLY: (Sőfiűm — ншижик Irodalmi pályázatunkon elismerő oklevéllel kitüntetett írásmű He tegnap este nem lett volna olyan nagyszerű hangulat, ha nem láttam volna a sok kedves, boldog arcot, most nem beszélnék. Meséim — különösen saját életükről — sokan szeretnek. Nem dicsekedni akarok, de este én is boldog voltam. S jöttek a képek, mesélnem kell. Nem vagyok író, csak érző ember, aki mindig becsületes akart lenni, s most is őszinte leszek. NEM ÍGY GONDOLTAM A szegény ember élete mindig regény és izgalmas. Csak ott kezdem, hegy ballagásra indultunk a tanítóképzőben 21 évvel ezelőtt, egy napsugaras május reggelen. Hanminchatan búcsúztunk az iskolától. Mindegyik külön egyéniség: az egyik félénk, szerény, a másik edzett, dacos, bátor tekintetű ifjú. A búcsú perceiben az arcok egyformák voltak: a szemek nedvesek és messzire nézők. A falitáblára krétarajzot adtak búcsúzóul az alsósok: a barázdák között ballag egy paraszt, veteget. »Ti vagytok a magyar szívek magvetői« — olvashattuk a feliraton, útravaló biztatásul. Ha én azt le tudnám írni, mekkora erő, akarat feszült bennünk! Tanítani, nevelni, szeretni a népet, segíteni a szebb életre! Az izgalmas vizsgák elmúltak. Bankettre készültünk. Ma sem tudom, honnan vette édesapám a 20 pengőt, de megjött időben. Az ilyen est leírhatatlan, a rossz emlékek csak kísértenek már, de nem fájnak annyira ... Bíztunk hittel és akartunk vasakarattal. Búcsúztunk, daloltunk, de félszívvel már hazafelé utaztunk. Másnap az első vonat már hazavitt. Vártak. Nem szégyellem, sírtam, sírtunk mindnyájan. Én csak annyit tudtam mondani: »Drága jó szüleim, én mindent meghálálok, én minden fáradságukat visszafizetem«. Megtört édesapám csak ennyit szólt: »Jól van, fiam, jól van«. És ő is könnyezett. Nehéz napok jöttek. Állástalanság, &> egész élet sötét, göröngyös kálvária lett. Pór hónap múlva édesanyám, 13 gyermek anyja, így búcsúzott tőlem: »Csak azt élhettem volna meg, hogy legalább egy gyermekemet láthattam volna boldognak«. Többet nem beszélt, meghalt csendesen, húsz évi kínos szenvedés után, ötven éves korában. Édesanyám, ne haragudj rám! Nem tudtam visszahálálni semmit! Amiket feledni kezdtem a búcsúzáékor, azok újra fájni kezdtek: az elmaradt reggelik, vacsorák, ócska ruhák, a nélkülözés. Ez minő csak folytatás volt, de nagyon fájt. Kétségbeejtő élni! Végre évek múltán egy kis somogyi faluba kerültem tanítónak, állomástól tizenkét kilométerre. Útközben megeredt az eső, az egyik terebélyes fa alá kellett1 húzódnom. Zuhogott, de én a jelmondatra gondoltam ... Szinte észrevétlen, társam akadt, középkorú, rossz ruhájú, szomorú tekintetű férfi. Beszélgettünk, ő keveset. szólt, pedig sókat akartam tudni. »Nem lesz könnyű dolga, tanító úri Sok ám az iskolás, talán száz is van. A legtöbbje cselédgyerek. Okos kis hajtások azok is. ds sokszor nem fogja őket látni. Télen leginkább, mert a pusztától négy kilométer az iskola, lábbeli nélkül. Ugye érti, tanító úr? Hát, ha jobbat tud. forduljon vissza, rúíg nem lesz késő«. Nem fordultam meg, de új barátomnak igaza volt: nehéz kenyeret ettem, de még mindig akartam hinni! Boldog is voltam, mert szerettek azok, akiket én is szerettem, a magamfajta emberek. Uradalmi iskola, a pusztai nép szegény volt, még a falusi is. Velük szót értettem, ismertem a lelkűket, a szí\ ükét. De voltak ott urak is. gróf, intéző, főerdész, meg ami a csokorba kellett. Nem akartam én ujjat húzni velük, gondoltam, így is megy. Bitkán láttuk egymást, megvoltunk, f oglalkoztam nappal a gyerekekkel, este az ifjúsággal. Tanultuk a színdarabokat, gyűlt a pénz. Hétszáz pengőnk volt már együtt. Egy gyerek se maradt bakancs nélkül, télen is tele люк az iskola. Csak az intéző adta ki a parancsot: »Ami az iskolában befolyik, azt a jövőben fizessék be az uradalmi pénztárba!« Nem fizettük be! Gyülekeznek a fellegek. Egyik téli este átmentem az intéző úrhoz. Azt hitték, közeledni akarok, tetszett nékik az ottlétem. Rövidesen bejelentettem, hogy két napra elutazom, az eljegyzésemre. Ennyi kérdő tekintetet azóta se láttam egy társaságban. Megmondtam, hogy a menyasszonyom szülei parasztok, méghozzá nem is gazdagok. Jó magyarsággal csak ennyit szóltak: Ja? Feleségem hűséges segítőtársam lett, őt az első perctől kitagadták az urak s vele együtt most már engem is. Csak egy-két apró esemény, s elég meglátri, hogy milyen művészien értették a dolgukat. Egyik tavaszi napon az intéző úr lóháton megállt a nyitott iskolaablaknál és beszólt: »Tanító úr, holnapra engedjen ki harminc gyereket dolgozni«. »Mennyi napszámot kapnak« — kérdeztem. »Még mit nem talál ki a tanító úr?« »Hát akkor nem lesznek ott a gyerekek!« »Jó, de ezt ne felejtse el a tanító úr!« Nem is felejthettem el. Egyik este sürgősen orvos kellett volna a távoli faluból. Megkértem a szomszédomat, menjen be a majorba és kérjen egy kocsit. (Járandóságom lett volna havonta egy fuvar.) Szomszédom nem jött vissza, gondoltam, elintézte. Később csakugyan jött az orvos, de egy parasztember hozta el a maga fogatjával. A tízezer holdas erdőből nem kaptam pénzért se fát, az erdőben nem volt szabad sétálnom. 1942-ben beлюг.иИат katonának. Nemsokára levelet kaptam a feleségemtől: »Tegnap felszólítottak, hogy vagy takarodjak ki a lakásból, vagy fizessem a helyettest és adjak neki szállást«. Nem ijedtem meg, a tervük nem sikerült ... De akkor megfogadtam, hogy a helyettesemet ugyan nem fizetem, de nekik fizetni fogok, amíg élek! ÚJ ÉLETET ELÜNK A felszabadulás után másik faluba helyeztek át, magasabb állásba. Soha nem felejtem el az első napot. Még ismeretlenül sétáltam a faluban, egyszer csak a kocsma előtt az árokparton megláttam húsz-harminc fiatalembert. Ott szórakoztak, beszélgettek vasárnap délután. Megálltam és bemutatkoztam. Közibük ültem, tisztelettel fogadtak. Elbeszélgettünk, nagyon sajnáltam őket. így búcsúztam el: »Ha összefogunk, fiúk, jövő ilyenkorra fela\^atjuk a kultúrotthont és ott szórakozunk«. Ki bólogatott, ki mosolygott. Nem tudom, mit gondoltak rólam, de én tudtam, hogy így lesz. Fizetni akartam a múltért, harcolni a jövőért. Falum megérezte szeretőiemet, összefogott és félévi késéssel, de felavattuk a kuitúrotthont. Nem ment azért minden simán, csak úgy magától. Nyolc-tíz lelkes fiatallal, s néhány idősebb barátommal kezdtük meg a szervezést. Kerestük, kutattuk községünk elfelejtett értékeit, dalait, játékait, táncait. Gyűlt az anyag, csak a szereplők hiányoztak még. Az egyik fiatal házaspár kitűnő táncos volt és nagyszerűen énekeltek. Bekopogtunk és kértük a segítségüket. A válasz ridegen elutasító volt. »Tudja meg az elvtárs, a kultúra a hegyen kezdődik és a kiskapunál kezdődik.» Nem sértődtünk meg, télen a budapesti fesztiválon együtt voltunk velük és összesen hatvanegy kultúrmunkással a fővárosi színpadon. Győzött a jó szó, győzött falunk akarata, a kultúra utáni sóvárgása. A háború alatt sok tanuló nem fejezhette be iskolai tanulmányait, összegyűjtöttük őket, magánúton levizsgáztak. Meghatódás nélkül nem lehet elmesélni a Gyurka esetét. 17 éves volt, hat osztályt végzett, jött a háború. Sok testvére volt, pénzük igen kevés. Öt is tanítottam, jófejű gyerek volt. Ma jó szakmunkás és boldog. Még akkor egy téli este eljött hozzám az édesapja. Mint mondta, csak beszélgetni jött. Szívesen láttam. Egy üres zsákot dobott le maga mellé a sarokba. Csak akkor vettem ezt észre, amikor az üres zsák egyszercsak megmozdult, sőt beszélni kezdett, vagy inkább motyogni. Csak néztem, nem kérdeztem. De a Gyurka bácsi már feszengett és megszólalt: »A tanító elvtársnak hoztam, ha meg nem sérteném.« Bontogatni kezdte a zsákot és egy aranyos kis fekete malac ugrott ki belőle. »A fáradozásáért szántam, semmit érő, de jó szívvel adnám. Kérem, fogadja el.« Szinte könyörgött, hát kivittem a faházba, mert ólam nem volt. Drága Gyuri bácsi, most is csak azt mondom, amit akkor, hogy nekünk már nem kell ez, a szeretetük kell és semmi más! Furcsa érzést kelt a visszapillantás. Tanteremben el-elnézem a sok szépruhájú, színesarcú, derűs gyereksereget. Hol van már a régi lilásbőrű, mezítelen láb, vékony, agyonfoltozott ruha, sápadt, révedező arc? Ezek a gyerekek ragyogó tanteremben ülnek, okosodnak. Délutánonként nótaszó, játékzaj hallik a hatalmas parkból. Mert már óriássá nőtt a régi iskola Is. Az egytanerősből tíztanerőssé fejlődött. Hét végén vidám, pirosnyakkendős pajtások ismerkednek a kirándulás gyönyöreivel, a természettel. Szorgalmas gyűjtés folyt az egész tanévben, terveztük a nyarat. Egymás után kaptam az üdvözlő lapokat a balatoni, csillebérci, parádi táborokból. Országjárássá nőtt a tanulók, szülők közös szorgalma. Felejthetetlen volt a pécsi utunk. Százan mentünk túrára, végcélunk a bánya volt. Nézegettük, ismerkedtünk, gyönyörködtünk. Az egyik vezetőnk megengedte a leszállást is. Örültünk és kissé szorongtunk is. Nem kis dolog lefelé szállni a mélybe, a föld gyomrába, ahol a kályhák »ennivalóját« termelik. A VIHAR UTÁN így éltem kis családommal békében, s minden, nap dolgoztam, bíztam a jövőben. Három szép gyermekkel sokszor tervezgetünk, melyik mi akar lenni? Tanár, orvos, mechanikus. Kitűnő tanulók. Hányszor mondtam már nekik, hogy minden lehetnek, ha szorgalmasan tanulnak. Amikor az én életemről mesélek nekik, csodálkoznak, hogyan lehetett az úgy? Nem engedem elfelejteni, s kívánom, hogy ne érezzék soha, de tudjanak róla. A nagy vihar szerette volna elsöpörni gyermekörömeiket, vágyaikat. Mily sokszor megkérdezték októberben: ugye, édesapám, én azért lehetek tanár, orvos, mechanikus? Ugye nem úgy lesz, hogy most már mindennek vége? Nem mondhattam mást, csak az igazat: »Gyerekek, higgyétek el, ti nem fogtok annyit szenvedni, mint mi régen. Legyen akármi, de a ti álmotok valóság lesz!« S a vihar elmúlt és mi nem teszünk mást most sem, csak nem felejtünk és dolgozunk. Dolgozom családomért, népemért... Április 3-i estét tervezzük. Nem lesz nagy műsor, de legyen közvetlen hangulat, derűs, vidám jókedv. A mi ünnepünk ez, a becsületes embereké. Én is kaptam meghívást. Minek titkoljam, a járási tanács családias összejöveteléről beszélek. Gyülekeznek a dolgozók s a vendégek. Vidám, forróan izzó hangulat uralkodik. Az egyik szobában nyolcan-tízen beszélgetnek, nótáznak, felszabadultan, otthonosan. Kik vannak itt, nézzünk be kicsit. Hármat ismerek közülük, a tanácsnál dolgoznak. Köztük van az elnök elvtárs is. Ö mutat be a vendégeinek. Idősebb emberek. Most is ott dolgoznak a gyárban. Józsi bácsi mestere volt az elnöknek. Sok szó esik azokról az időkről, de az öreg János bácsi ismételgeti : elmúlt, nem lesz az többet, Elbeszélgetek vele, fiamnak szólít, megkérdi, nem haragszom-e ezért? »Mert nézze fiam, az elnök is fiam volt, most is az. Ezek a barátaim. Húsz-huszonöt éve ismernek. Együtt dolgoztunk, együtt vagyunk most is. Tudja fiam, mi nagyon szeretjük a munkát... Nem azokkal éreztünk ám októberben sem. Látja, fiam, mi rosszban is, jóban is szeretjük egymást és nem hagyjuk el egymást. Ne felejtse el fiam, az a becsületes ember, akinek ilyen tiszta a szíve, mint ezeknek, mint a barátaimnak.« Olyan szép este volt, azt nem lehet elfelejteni. El kellett mesélnem. Igaza volt János bácsinak. Nem dicsekedett, csak azt tette most is, amit egész életében: tanult és tanított. Egyszerűen, becsülettel, tiszta szívvel. Ezt fogadom én is és szívesen fogadom, népemért legyen ez a sorsom, sorsunk! HÍRADÁS A MEGYÉBŐL Nyolcvan mássá aratási szalonna vár elfogyasztásra a Balatonnagybereki Állami Gazdaság raktáraiban. Jöhet a karok izmaiból erőt szívó, forró nyár, s az aratás. Bizony пару szüksége van a testnek ebben az időben a kalóriadús táplálkozásra. A nehéz munka, a forróság próbára teszi a szervezetet. A jó erőben lévő emberi azonban ellenáll a betegségeknek, nehezebben fárad el, s általában vígabban, eredményesebben dolgozik. Mi a magyar paraszt, az arató- és cséplőmunkás hagyományos reggelije? A szalonna. A falusi gazdaemberek is a nyári aratásra tartalékolják a legszebb, legízletesebb szálonnatáblákat. Van, akinél nem tart el aratásig a kevés kis j szalonna. De azoknak sem kell aggódniuk. A Balatonnagybereki Állami Gazdaságnál például S0 mázsányi sózott aratási szalonna áll rendelkezésre, el tudják látni vele a környéket. Lesz tehát kenyér és vöröshagyma mellé való bőségesen. Újdonságok a fonyódi piacon Alig futottak be a vonatok a fonyódi állomásra, máris kosaras, kannás, zsákos asszonyok tömkelegé lepi el a piacteret. E héten a kosarakból, kannákból a szokásos tejtermékeken kívül már az árusító polcra kerül kevéske újburgonya, zöldpaprika, uborka. Igaz, a havi fizetésre dolgozók erszényéhez egy kicsit borsosak ezek az árak, no de hát ez mindig így van, az újdonságot meg kell fizetni.: Az újburgonyát tíz forintért, az Uborkát tizennégyért kínálták, adták, vették. A zöldpaprika ára eléggé paprikás: darabonként két és fél forint. A földieper tizennégyért, a cukorborsó hét forintért fogyott. Árusítottak karfiolt, karalábét, zöldséget is, aztán nem is beszélve a j salátáról és a cseresznyéről. 38 terménybegyűjtő raktár újra a jőIdművesszőretkesetek birtokában öt évvel ezelőtt a földművesszövetkezetek kezelésébe!) lévő terménybegyűjtő helyeket a Terményforgalmi Vállalatok vették át. Megyénkben is 38 ilyen raktár került át a földmű vessző ve ékezeteknél. Ezeknek a raktáraimak a visszaadása már Somogybán is megkezdődött. A MÉSZÖV Megyei Elnöksége az átvételekkel egyidőben azonnali intézkedéseket tett a raktárak rendbehozására, fertőtlenítésére, hogy a felvásárolt termények megfelelő helyre kerüljenek. A földművesezővetkezetek mindenütt nagy szorgalommal készülődnek e feladat legjobb betöltésére, ami a falvakban is megnyugvást keltett. Az az aggodalom kezdett ugyanis lábrakapni, hogy a begyűjtés eltörlése után hogyan oldja meg az állam az ország ellátását. A tajlálgatásolcból aztán több olyan mende-monda született, hogy visszaállítják a begyűjtést. Az új intézkedésekből, — a raktárak visszaadásából kitűnik, hogy a földművesszövetkezetek gabonafelvásárlással segítenek megoldani azt a feladatot, amely korábban az állami begyűjtésre hárult. Megyénkben a 38 terménybegyűjtő raktárból már harmincat át is vettek a helyi földművesszövetkezetek és készülnek a felvásárlások gyors lebonyolítására. Eső után a mezőkön Szerdán virradóra megállt az eső egész Somogybán. Halványan, gyérecskén a nap is kisütött a felhők mögül, a földre bocsátva szárító, langyos sugarait. Ö, hogy áhítozzák a meleget a hidegtől, esőtől sárguló kukoricanövénykék és mondani sem kell, mennyire várják a jó időt az éppen miatta tétlenségre ítélt parasztemberek. Bizony, ne sértődjön meg a Tisztelt Május, de nem valami derék véleménnyel beszéltek róla. Roppant nagy a dolgozniakarás a falusi emberekben. Amerre jártunk, a szikkadó földeken mindenütt láttunk embereket a délutáni órákban. A Balatonboglári Szőlőgazdaság szőlőiben permetezőgépes emberek nyomán kékesfehér színű lett a szőlőlevél. Permeteztek. A gazdaság szőlője mellett lovakkal vontatott fogatos kasza vágja rendre a lucernát. Amott szántanak, a lengyeltóti határban kapálnak. Amerre autóbuszunk elrobog, mindenütt népes a mező. Hiába, nem kell félteni a mi serénykezű, a jövőért, az életért felelősséget érző falusi embereinket. Felhívás, dobolás, utasítgatás nélkül is halad a munka. Sőt, talán jobban, mint valaha. Sampinyon-gomba tenyészetet létesít a közeljövőben a somogyvári Szabadság Termelőszövetkezet. Igaz, a terv már nem teljesen új, mert ha az őszi ellenforradalmi események közbe nem jönnek, akkor már a télen hozzáfogtak volna és ma már hasznot hajthatna a közös pénztárba. Most azonban valóság lesz a korábbi tervekből. Rövidesen berendezik e célra a volt uradalmi pincét, s akkor a 7 holdas szántóföldi kertészetből származó zöldségfélékkel együtt árulhatják a balatonparti üdülők részére a jóízű sampinyon gombát is. Biztosíték erre a szövetkezetbe tömörült hatvan parasztember szorgalma és élniakarása. Majdnem négymillió forint a közös állatállomány beszerzésére A termelőszövetkezetekben súlyos károkat okozott az ellenforradalom. Harminc maradt csak együtt és az újjáalakultak is gondokkal küzdenek a belterjes gazdálkodás kialakításában, mivel nem rendelkeznek megfelelő közös állatállománnyal. A 99 termelőszövetkezet és csoport közül 26 olyan van — például a nagyatádi Szorgalom, a patosfai Búzakalász, a bálványosi Rákóczi, aj tabi Uj Élet —, amelyik egyáltalán nem rendelkezik közös szarvasmarhaállománnyal. Majdnem negyvennek nincsen a közösben sertése. A termelőszövetkezetek felülvizsgálata során megállapítást nyert azonban, hogy mindenütt nagy erőfeszítéseket tesznek a közös állatállomány megteremtésére. Ebben az évben például majdnem négy millió forintot terveztek szarvasmarha és sertés vásárláisra. Erre a célra több mint két millió 300 ezer forintot az államtól kaptak hitelként, ami máris rendelkezésre áll és több termelőszövetkezet megkezdte az állatok felvásárlását. Majdnem másfél millió forintot pedig saját erőből fordítanak a termelőszövetkezetek állatbeszerzésre. A meglévő szövetkezeteknek ez év végére majdnem ezer szarvasmarhával és sertéssel lesz már több a közösben, ami nagyban elősegíti majd a belterjes gazdálkodás kialakítását. Itt a tenyészüsző szerződéskötési akció Két hónapja indult, s egyre növekszik iránta az érdeklődés a gazdák körében. Helyes dolog, hogy az állam a tenyészbika szerződtetésen kívül törődik a tenyészüszők előnyös, biztos értékesítésével is. Ki szerződtethet és hogyan, milyen anyagi előnyökkel jár ez az akció? Néhány soros felvilágosítás azoknak, akiket ez érdekel. Az üszőtenyésztési akcióban 8—12 hónapos korú növendékmarhára lehet leszerződni. Általában 18— 20 hónapos tartás után, legalább héthónapos vemhes állapotban kerül átvételre a tenyészüsző. A Tenyészállatforgalmi Vállalat , szakemberei közben többször ellenőrzik a leszerződött állatot, s tanácsot adnak a gazdáknak. Előlegként ,600 forintot kap a tenyésztő, nyolc hónap múlva pedig újabb 400 forintot. A kilónkénti átvételi ár 10—12 forint között váltakozik. A vételáron felül minden tenyészüsző után ezer forint vemhességi prémiumot kap a gazda.
