Somogyország, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-01 / 100. szám
ищ1 ntáfíu ebejz eltolja elnyűtt szemüvegét, nagy köténye elöl egészen elfedi a mar gtört, görnyedt kis alakját. Kitekint Cukorgyár cipészműhelyének abla- i és a villanó kalapács félúton gáll a kezében . . . Látom, hogy a *désem kissé felkavarta. Az öreg ‘■váíh Imrében hullámzanak, hol bukkannak, hol újra eltűnnek az ékek ...- ... Hogy hogyan volt akkor us 1-én?... Várjon csak...- ... Várjon itt — mondtam Sós :a bácsinak — én elsurranok a mellett. Ha a rendőr átbaktatott utca túlsó felére, jöjjön utánam...! yon ismerős a képem és nem lemutatkozni. Nagyot dördült az ég szakadt a májusi eső ... A fél feelázott már a szűk kapualjban, i Sós bácsi odáig tipegett. — Hát, rekem — mondta zihálva az öreg mit akartok meqint... mondd, mit irtok? . .. ! Nem látjátok ezt a terdek fegyverest?... Te, Imre, en- i az egésznek nem lesz jó vége .. . Szavait elnyomta az ég zengése ... lám lőtt és a rendőr beszaladt egy )u alá “ * • • Nem lesz semmi. Sós bácsi, arunk mi ezek eszén. Gyüjjön к el holnap, elsején reggel 9-kor Iisznópiachoz, tűzzön egy kis piros gfűt ide a gomblyukába, mert aki| ilyen lesz a kabátján, attól nem I tartani. Szóljon be a Cukorgyára Molnárnak is, minél többen, so, sokan jöjjenek, bátyám ...! gy darabig futottam még a szao esőben, aztán megálltam: — Nem, nem lesz semmi baj ... — attam magam. Május van, az egész gon május... Hm, aztán ha baj is . . . elkapnak ... megvernek . .. ite,lenne tesznek ... Nem, az asznynak nem szabad tudni róla, hogy gél kint eleszek... Ráérek utána elmondani, vagy ha nem ... — megújságolja majd a rendőrség... itthon különös csend ülte meg az ^Ifrhef, vo,t a ,evedő, félénken ogott a lámpa ... A feleségem a krumpli héját kapkodta le a vá■.Ü!£ská.va l a ,ány°TM aludni pacsolta Jucit, a hajasbabát. »Tente, ^a, tente... Holnap kisüt a nap... Ä"kafÄemt Nawíokira ‘ I®’ •!ГПГ®' hányadika van ma...? " _^Pr.,*ls 30 — mondtam. Hosszain ézett rám, aztán meqint csend, “ • V . Amikor lefekvéskor ma.srzaólaltZtaT1asaszonavTrÓt’ metJint moT,üd1r-,h^k^|yonhÄi-e, nagyon vigyázz . . 4y ’ ■z ablakon zörögtek.- Ki az?! Feri ittTkik?PHánySáqÍÓ‘ ■ ■ ■ Mis' Чет’^.ду diával arrébb... Jó • ' V T. Klní biegzörrent a línr éc-VSzeaén ar a.b,akpárkánynak. ^Szegény Fen _ mondta a fele- Ne féltsd. Meglógott. Őt vádola holnapi felvonulás megszervezel. Alapos munkát végeznek a k... Hutya százados kijelentette, у kinyírja a kommunistákat . .. em nem tetszik, hogy a munkásónban a legtitkosabb szervezési . ls ?,yan nyiltan elkotyog- Láttam en ott olyan embereket, < . . . rossz rájuk nézni ... — Fent $?,e"F%rás után bukkantak ki >illagok. Messze vonat fütyült. agyogó május 1-e köszöntött k. Hét óra felé olyan volt a vámint a boly. Itt-ott feltűnt egypirosszekfűs . . . de egyre keveset lehetett látni belőlük ... dszalálkoztam Major Gyurkával, keí kenyeret evett akkor a legény... munkában dolgozott, de hol ide, oda űzték, neki mindegy volt. I félt a rendőrségtől ... De hádnek... : arcával, amint kissé görbült :sal ül székén, összehúzva kéirke szemét, nekifeszül a iáinak. Szalmás Piroska előbb tudtam, mint megláttam zavalókórusának számait mi is ■Igattuk, de azt az előadó tócsák ők, a régi gárda tudták kálni. Egyszer eljött ő is kö- Még most is látom: fehér an, kis piros szalaggal, kék yában érkezik. Arca tiszta és >dt, szinte ünnepélyes, mintha lépne a színpadra, vagy mintég most is egy mű hatása alatt Kedves és egyszerű, körülötte nberek bizalma úgy nyílik, kertben a virágok. Keveset bele mondanivalójának súlya van, a lényeges dolgok érdeklik, a lizmus győzelme és semmi nem is látom többé. Csak egynég, a háború vége felé, a kójy titkos előadásán. Amíg a sö'.remben az »Óra«-legenda előfolyik, az óra a színpadon tittőt mutat, szól a kórus és a zető szólama, kinn német kasizmák dübörögnek, felvonul- i »tigrisek«. óska nem érte meg a tizenkét a magyar kapitalisták bukásáóráit. ) mondták el először a Közág téri pártház elleni támadást г. Mikor a három embert em■k, akik fehér zászlóval kiek a puskák elé, magamban m, hogy az egyiknek nyan voltak ilyenek, mint Gyurka. Se hazájuk, se kenyerük. Vártak valami jobbat, várták a nagy munkásösszefogás napját, amely beteljesülést hoz a reménykedésre. A disznópiaci munkásotthonnál, amikor odaértünk, ijesztően nagy volt a nyugalom. Valahonnan előbukkantak a nyomdászok, vagy öten. Ott volt Molnár Andris is a Cukorgyárból, és ami legjobban meghatott, Sós bácsi, a tipegő kis öreg. Molnár Andris elmondta, hogy tegnap közölték vele a Cukorgyárban, ha elmegy a felvonulásra, akkor 2-án csak maradjon otthon, a gyár nélkülözni fogja ... öszszenéztünk. Vajon hányunkkal közlik ugyanezt holnap ... Nyolcán tartottunk a töröcskei erdő fele, amikor körülfogott bennünkét a i endőrség . . . — Na csak menjenek...! Mi is magukkal megyünk. Nem is örülnek annak, hogy vigyázunk magukra? tér í'nfíi-f ^thatatlan karmeshT,Jnie-tt-,VOlna be' egyszerre vágtunk bele mindannyian a vörös indulóba... "e.111, lehet! Megőrültek!? — «ГЙ.*°Иак ránk korusban. A nyomdáfz<?k, ,neTM engedtek. Harsant a dal hetykén futott fel a hegyekre és visszhangozta az erdő. Egyszerre ke^ mnn* e£ fájdalmat ereztem a veséután volt- Ah°4V a többiek után tántorogtam, a kislányom járt aLnootefmKen- FÍ|ií3 öntudatlanul is -.-ongott bennem a dal: »Tente baba, tente kirándulunk .. .« Egész nap sem lehetett kiölni belőlünk a mun-iasindulót. Hányat elénekeltünk odabentVSZar' a.zok helyett is, akikre 6'rsén Ll városban lesett a rendvoitek wír y- ,s’ akik gyávák vujiaK... Mi igazan tudtuk hányán énekelnék velünk tele torokkal a munkások indulóját... torokka‘ fan Iе,’ a,mik?r hazaértem és fáradgam,aZodea^tU“a — Api, engem is megvernek, ha kirándulok a Töröcskei erdőbe ...? Levettem a piros szekfűt ós a a meliere tűztem. Tudtam, hogy nem értik, amit mondok, de kimondtam, ami a szívemen feküdt: — Ha a munkát ünnepeled, csillagom, ha az ő dala cseng az ajkadon, ha ilyen virágot viselsz, akkor... de minek mondjam. Egyszer majd mindent megértesz ... Aznap így szólt a rendőrségi jeentes: A kaposvári szervezett munkások a tilalom ellenőre is megtartották a május 1-i felvonulást.« Hat meg, mégha nyolcán is voltunk csak ... A szemüveg az orrára csúszik. Utolsót koppan a kalapács. Felugrik, magasra tartja a befejezett munkát. Ugye, remek ez a csizma ... ? tiszta újat fabrikáltam belőle. Aztán nehogy megírja, amit itt hallott. Kár lenne a rossz emlékeket újra felidézni. Mint, aki a fagyott hóviharból meleg szobába toppan, boldogan felenged. Gyerekesen élvezi az új helyzetet. — Haj, holnap ragyogó májusunk lesz. Olyan maqasra tartom a vörös zászlót, hej, de olyan magasra . .. amilyenre csak én akarom. Nem tilthatja meg senki. Élő tanuk szavai nyomán így elevenedett meg egy régi május 1-e. Ünneprontás? — Nem . . . igaz, hogy most ezer plakát hirdeti a gazdaq május 1-i műsort szerte a városban, országban, igaz, hogy már lenqenek az ünnepi zászlók, igaz, hogy nagy a boldogság. De a zászlók, a táblák, a vidámság sem feledtetheti el egészen a múltat. Magunkban, örömünk közepette sem homálypsodhatik el, hogy volt szomorú, megtépázott, üldöztetéssel teli május 1-e is, valamikor a harmincas évek derekán. SZEGEDI NÁNDOR. Mező Imrének kellett lenni. Honnan ez a bizonyosságom? Láttam őt munka közben a szakszervezeti központban, bárcsak rövid időre is. Akkor ide helyezte a párt, talán okkal, talán ok nélkül. Megmutatta, mit és hogyan kell új körülmények között tenni. Felülvizsgálta, átdolgoztatta, megjavíttatta az újításokat, a munkaverseny egész rendszerét. De nem egyedül. Értett hozzá, hogy sok embert, sok agyat mozgásba hozzon, másokat is gondolkodtasson. Ö maga tudta, mit mikor kell tenni. Röviden beszélt, mindig a logikus feltevésekből, a reális helyzetből indult ki. Felszólalásai, tanácsai ugyanilyenek voltak, rendszerezettek, rövidek, tömörek. Nagy, világos homloka alatt szigorú, szinte tárgyilagos szemek figyeltek a dolgodra és аг emberekre. Nem könnyen hajolt érzelmei felé, inkább értelme vezette, de következetes volt az emberek megítélésében. Olyan volt, mint a vas, erős és megdönthetetlen. Ilyen lehetett, amikor szenvedély nélkül indult a biztos halálba zászlótartó társaival, hogy megmentse a többit talán. Igen; ők járnak most gondolataimban, a történelmi méretekben vívott közösségi harc elesettjei. Nincsenek egyedül, holt társaik, a nagy ismerősök és ismeretlenek, az egész világ munkásainak szívében élnek, az egész világ temetőiben megtalálhatók. Május elsején, amikor az élők megindulnak, felemelkednek a vörös zászlók, megszólalnak a dobok, a zenekarok, vagy máshol, ahol rendőrcsapatok zavarják szét. a menetet, az embererdő élén ott áll a nagy Lenin, az olasz Gramsci, a német Thalman, a francia Pegvy, a magyar 3Ó ÖREG CIMBORÁK Í71 harangozták a delet a balatonboglári toronyban. A két öreg cimbora, mintha összebeszélt volna, az udvaron találkozott. Kezükben kenyeresruhába takart, kis csomag volt. A szokott helyen leheveredtek a fűre, szalonnázni. Fejük fölé egy terebélyes almafa vetett árnyékot, amelynek rózsaszínbokréta szerű virágos ágain méhecskék döngícséltek. Tönki János, a deres üstökű bádogos költötte el elsőnek az ebédet. Egy marék fűvel gondosan megtörölgette bicskáját és zsebredugta. Komótosan cigarettára gyújtott, s hanyatt fordulva elnyűjtozott a kövér pázsiton. Színehagyott siltessapkáját mélyen a szemére húzta, s hallgatagon nézte, hogy az öreg nap micsoda fiatalos hévvel mosolyog le a türkiszkék égről. Igazi szép, verőfényes, tavaszi nap — Holnap május elseje... — jegyezte meg elgondolkodva Tönki. — Úgy bizony, jó öreg cimborám, — kapta el a szó végét Bálint Lajos, a hajtotthátú bognár, fakószőke bajuszát törölgetve. — Holnap már harmincnyolc esztendeje lesz, amikor felesküdtünk vörösőmek a Tanácsköztársaságra. Hogy eljárt az idő ... — Hát már régen volt, de igaz volt... és szép volt — vette viszsza a szót Tönki. — Az volt az első szabad május elsejénk. Hogy örültünk, amikor sapkánkon piros szegfűvel, vállunkon fegyverrel mondtuk az esküt a lengyeltóti nagyvendéglő udvarán. Akkor még az Istennek sem hittük volna el, hogy az jön utána, ami bekövetkezett... — De azért mi álltuk a sarat — gombolyítja a beszélgetés fonalát Bálint. — Biztos emlékszel rá, hogy 1919. május 4-én micsoda összetűzésünk volt a letűnt urakkal. Mintha tegnap történt volna: Szalma István elvtárs volt kint Kaposvárról nagygyűlést tartani. Szalma elvtárs a proletárdiktatúra feladatáról és jelentőségéről beszélt. Egyszer csak odaállított egy részeg társaság, s elkezdték ordítozni, hogy le a kommunistákkal, meg le a zsidókkal... Hátranéztem a szónoki emelvény mellől, s mindjárt felismertem a díszes társaságban Gulyást, a községi bírót, aztán Kiss János járásbírót, Viczli járásbírósági elnököt, meg Peyert, az uradalom főkertészét. Részegek' voltak, mint a tök. Alig álltak a lábukon... De köztük volt Bárány is, az uraság intézője — vágott közbe Tönki — emlékszel rá, ő, meg aztán Gulyás, a községi bíró fogott botot Szalma elvtársra. Bezzeg megremegett az inuk, amikor József Attila és a névtelen costaricai, a maláji, a perui, a becsuánföldi hősök seregei. Milliók és milliók vonulnak iPekingben, Párizsban, Moszkvában és Budapesten. Ti azt nem érthetitek, félszívűek és gúnyolódók, miért énekel, örül ez a tömeg, miért homályo-: sül el néha a szem, miért szorul; össze az ököl? Kegyetlen dolog; hogy] ebben a nagy kékségben, a pompa-] zó tavaszban éppen ők nem lehetnek velünk, csak térben, időben és testi valójuk nélkül járhatnak előttünk, nem szoríthatjuk meg kezüket,' nem őrülhetünk velük. De nézzetek szemünkbe, ott van a lángjuk, nézzetek szívünkbe, ott van gyűlöletük és szeretetük, lássátok ökleinket, ] benne van az ő erejük is. : Itt jártok előttünk visszahozható-t-: lanok. így maradtok meg emléke-: zetünkben, ahogy egy pillantásunk' egyszer megörökített, egy szavatok megérintett, példátok megintett bennünket. így maradtok örökké fiatalon, töretlenül, elhivatottan. Benne vagytok mosolyainkban, napi küzdelmeinkben, a munkások pörölycsapásaiban, a parasztok verejtékcseppjében és abban a szomorúságban, amely titeket illet. Most előttetek állunk, és azt mondjuk: a seregünk egy* pillanatra megtorpant, de segítettek a testvérek, harci csapataik, szavaik és cselekedeteik. Már újra égre merednek ökölbeszorított kezeink, lengenek a vörös zászlók, parkjaink megtelnek az ünneplő emberekkel és gyermekekkel, este pedig kigyúlnak a vörös csillagok az ég alján, mert az ember keze újra odaszegeztte őket a gyár homlokaira. Most már semmi erő le nem veszi onnan. CSAKVÁRI JANOS tett egyet pisztolyából. Micsoda tülekedés, kavargás támadt a tömegben. Néhányat én is helybenhagytam a puskatussal a hőbölgők közül. Szegény Óvári Józsit úgy a sarokba szorították, hogy mozdulni sem tudott. Ki akarták csavarni kezéből a puskát. Erre én odaugrottam, és »adj nekik«, hátulról... Egy-kettőre ott hagyták Övárit... Nagyon rendes legény volt, igazi kommunista... Kár, hogy nem érte meg ezt a világot. Valahol a koncentrációs táborban pusztult el. — Azért csak rendet termtettünk a községben — vetette közbe Bálint —, mert mire a pécsi bányászok megjöttek a páncélvonattal, már nem volt szükségünk a segítségükre. Akkorra már öszszeszedtük a jómadarákat a faluban. Ezután meg, ügye, Zalába mentünk? — Dehogyis. Előbb még a déli határon, Vízvár és Bolhó környékén segítettünk leverni az ellenforradalmi zendüléseket. Ezután mentünk Zala-szántódra. Ott igen, parázs volt a helyzet, emlékszel? — Az a nyavalyás plébános ott a rezidencián, az bőszítette ellenünk a cselédséget. Micsoda rafíinált, vén ördög volt... Ö maga kedveskedett, enni adott nekünk, s azokat a szerencsétlen embereket meg ránkuszította alattomban. Tudod, az az öreg sánta suszter súgta meg nekünk, hogy a plébános miként készítette fel előző nap a cselédséget... De azért, mikor elmondtuk a kaszával, kapával felfegyverzett cselédeknek, hogy mit akarunk mi, vörösök, akkor közülük sokan elszégyellték magukat, amiért bedőltek a lelki atyának. így azután simán ment minden ... — Igen, — sóhajtott nagyot Tönki János — de másnap már végünk volt... Még rágondolni sem jó, milyen rosszul esett hallani, hogy megbukott a Tanácsköztársaság. Micsoda búsan bandukoltunk egymás mellett az országúton hazafelé. Hazafelé? .;: Azt sem tudtuk hová menjünk, csak mentünk. — Ugye, akkor találkoztunk fehérekkel először? — Akkor hát, ott Keszthely mellett valami pusztán, éppen vizet ittunk egy gémeskútnál, amikor lóháton galoppíroztak felénk. — De nem vártuk őket készületlenül. Emlékszem: mindjárt csőre töltöttük a puskánkat és kézigránátot készítettünk elő a fogadtatásukra. — Szerencsére nem vettek észre bennünket. — Ha észrevesznek, biztos, hogy már eddig humusszá váltak volna csontjaink. Mert el voltunk szánva, hogy az utolsó töltényig kitartunk. — Utána mégis csak közéjük keveredtünk a keszthelyi tűzérlaktanyában. — Dehogy utána ... Hát nem emlékszel, hogy ekkor már onnan szöktünk a kaszárnya pincéjéből? — Igaz, valóban ... Pedig de papolt az az őrnagy, hogy álljunk be fehérnek, a vörösök ellen. De azért mi hamar kiismertük a rókaleikét ... Tőrbe akart csalni bennünket. — Csakhogy mi nem hittünk nekik, mi továbbra is vörösök maradtunk. Méghozzá veszélyes vörösök... — Hogy féltek tőlünk a gyáva bitangok. Még haza sem értünk Lengyeltótiba, már kerestek bennünket ... — Kár is volt akkor nekünk hazamenni. — Jókor mondod ezt most már... De tudod, akkor nem gondoltuk, hogy az ellenforradalom győzhet. Amikor már bujkálnunk kellett, még akkor is szentül hittük, hogy visszaáll a munkáshatalom. — Neked azért csak sikerült jóidéig kicsúsznod a kezük alól, de engem elkaptak a vasútállomáson, amikor szökni akartam Szerbiába. — Hát engem még akkor sem kapnak el, ha nem mutatkozom Kaposvárott. Míg három hónapig a komlói bányában dolgoztam, a kutya sem keresett ott. Csak tudod, úgy voltam, hogy húzott a vágy erre hazafelé. Kíváncsi voltam a szüléimre. Azért jöttem1 Kaposvárra,, hogy majd onnan! könnyebben hazaruccanok egy éjszaka, látogatóba. Beálltam a kórház eimeosztáíyára ápolónak. Nem vált valami rózsás sarom,,- -.rrz napokon, heteken át állandóan az elmebetegéle között. Egyszer aztán elszántam magam, hogy este kimegyek a városba Ez lett a vesztem. A kapuban megismert egy lengyeltóti ember. No, — gondoltam — véged van Lajcsi. Reggel ott is voltak értem a fehérek. — És hová is kerültél azután? Mert én akkor már a kapbsvári börtönben voltam. — Voltam ott én is, csak nem találkoztunk. Aztán vittek egyik börtönből a másikba. Bejártam az ország valamennyi »érdemes« börtönét, míg végül a szegedi Csillagban kötöttem ki. Itt csúfja politikai elítéltek voltak. Nekem igen jó cellatársaim akadtak. Az egyik Magyar Lajos nevű újságíró volt, a másik egy Fábos Oszkár nevezetű katolikus esperes, a harmadik pedig egy katolikus plébános, akit Horváth Károlynak hívtak. Ez a plébános nagyszerű ember volt. Amikor először szóbaelegyedtem vele, azt mondta: »Ne szólítson engem plébánosnak, édes fiam. Hívjon engem csak Karcsi bácsinak. Én is épp olyan rab vagyok, mint maga.« Egyszer aztán megkérdeztem tőle, hogy őt miért csukták be. Erre így felelt: »Nézze fiam, én az urak akaratára harminc évig hazudtam, butítottam a népet. Amikor eljött az ideje, hogy végre igazat mondháttam, igazat szóltam. Hát ezért csücsülök. .. De inkább a börtönben ülök halálomig, minthogy^ mégegyszer hazúg szavakkal ámítsam a népet.« Én nagyon megkedveltem az öreget, sokat tanultam tőle. S ekkor tanultam meg azt is, hogy a papokat sem lehet egy kalap alá venni. Azok között is akadnak igaz szavú, néphez hű emberek. Ilyen társaságban' még a börtön is elviselhetőbb volt. — De ugye, te egyszer, ha jól emlékszem, amnesztiát kaptál? — Szép kis amnesztia volt az... 1920» őszén az »ófőméltósága« nevenapjára szabadon engedtek, azzal a feltétellel, ha a községi képviselőtestület felelősséget vállal értem. Haza is mentem. De harmadnapra már ott voltak értem a csendőrök, mert a képviselőtestület veszélyes vörösnek tartott, s nem vállalta értem a felelősséget, így aztán kitöltöttem a börtönben mind a 27 hónapot, amit rám szabtak. Te mennyit is ültél, cimbora? ... — Engem is kiengedtek nyolc hónap után, de aztán ismét el akartak vinni. No, — gondoltam, — az anyátok haramia mindenét, hát engem mégegyszer nem kaszniztok be. Hosszút léptem, Szerbia felé. Zentán voltam aztán három évig emigrációban. — Hát jól van öreg cimborám, de azért kibírtuk és nem bántuk meg, amit csináltunk... — Én ezután sem csinálnék másként. — Én sem, soha. Pedig minden május elsejére összeszedtek bennünket a csendőrök. No, de mostmár... Mind a ketten cigarettára gyújtottak. Bálint talpra szökkent és nagyot nyújtózott. Szinte hallhatóan ropogtak öreg csontjai. Tönki pedig fektében masszírozgatta karjainak ernyedő izmait. Elmenőben Bálint odaszólt Tönkinek: — Akkor holnap reggel találkozunk az ünnepségen... Piros szekiűvel a gomblyukban ... — Ott leszek... — bólintott Tönki és egyetértőén mosolygott társára. Hányszor, meg hányszor felelevenítették már ugyanazt a múltat, amelyben közös sorsuk, közös érzésük és akaratuk eggyé kovácsolta őket, eltéphetetlenné barátságukat ... De mindannyiszor megkönnyebülten fogtak ismét munkához. T7”alahogy fiatalabbnak, erő’ sebbnek érezték magukat, ha beszélgetésükben visszatértek a régmúlt időkre ... Külsőre, nem tagadhatná le egyikük sem a korát. Tönkin a 73, Bálinton pedig a 64 esztendő, s az ezzel járó küzdelmes élet nyomot hagyott, De lélekben fiatalok maradtak, s kommunistákhoz méltóan dolgoznak ma is a Balatonboglári Állami Gazdaságban. Munkájukért megbecsülés és szeretet övezi a jó öreg cimborákat. Szűcs Ferenc.
