Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)
1957-04-07 / 81. szám
ygaaa ж ми. ч. _____________ -j£”ss”B“°________________________________________________________________________l A 306-OS SZÁMÚ ÚGY SZOVJET BŰNÜGYI FILM Egy veszettül száguldó Pobjeda autó elütött egy ismeretlen öregasszonyt, keresztülgázolt a rendőrőrszemen és eltűnt... Minden arra mutat, hogy csupán közlekedési baleset történt, s csak a gyorshajtónak a személyét kell majd megállapítani.- így kezdett a nyomozáshoz Mozarin százados, de az ügy egyre bonyolódik és a nehezen összegyűjtött nyomok is bűntényre vallanak. Különösen kétségtelenné válik a szándékos gyilkosság, amikor kiderül, hogy azt lopott autóval hajtották végre. A film cselekménye végig izgalmas és leköti a nézőt. Az egyre jobban bogozódó szálak és a bűnös keresése alkalmat ad, hogy bepillanthassunk egy nyomozó munkájába és megismerkedhessünk azokkal, akiknek valami köze van a 306-os számú ügyhöz: rendőrségi szakértőkkel és tanúkkal egyaránt. Különösen az utóbbiak ábrázolása sikeres, mert a pillanatképek aéha igen jellemző oldalról mutatják be az egyes embertípusokat. Például a kis öregasszonyt, aki mindenképpen segíteni akar a rendőrség munkáján, de fecsegő természete miatt mindig eltér a tárgytól. Találó a szomszédja kibírhatatlanságát bizonygató társbérlő alakja is. Iróilag és színészileg is jólsikerült figurák ezek, melyek éppen a valósághoz való hűség miatt ütnek el némely esetben a főszereplő, Mozarin nyomozó néha naív epizódjától. Nehezen hihető például, hogy a magányos nyomozó, miután megtalálta a bűnösnek vélt Grunyin házát, elfogadja a férfi meghívását és egyedül belép az ismeretlen villába, noha tudja, hogy ott Grunyinon kívül más is tartózkodik. Legfőbb hibája azonban a filmnek az, hogy érdekes és izgalmas témából, a végig életszerű történetből a végső jelenetekben, a befejezésben kémfilmet csináltak — a gyengén sikerült kémfilmek sémája szerint. A történet végén «gyanis kiderül, hogy a gázolást kémek és diverzánsok egy csoportja készítette elő, mert az áldozat a csoport egyik tagját le akarta leplezni. Ezektől eltekintve azonban a film érdekes és izgalmas témája, a jó színészi alakítások, a rendezés és ae operatőri munka összehangoltsága biztosítják, hogy a néző nemcsak szórakozik a filmen, hanem bepillantást nyer az egyszerű szovjet emberek életébe is. Mivel a plakátokon külön nem jelölik, de együtt vetítik A 306-os számú üggyel, szólni kell az Yves Montand budapesti szerepléséről készített rövidfilmről is. A »Csupa napfény a szívem« című, több mint rí portfilm elkészítésének helyességét semmiféle kritika nem dicsérhetné úgy, mint a taps, mely önkéntelenül kirobban a nagy művész éneke folytán a moziiá togalékból. ZENEI MOZAIKOK Liszt Ferenc magyarsága KÖZLI: NYAKAS JÖZSEF Már életében hárqm nemzet követelte magának. Halála után sem szűnt meg a. versengés, s hol német, hol francia részről hangzik el a vád: Liszt nem volt magyar. Nem használta nyelvünket, gondolatait franciául és németül közölte a világgal és fiatalságától kezdve élete végéig majdnem szakadatlanul külföldön tartózkodott. Liszt élete, munkássága, harca a magyar zenekultúráért és a modern magyar műzene megteremtéséért önmagában elegendő érv e felületes vádemelés ellen. Kézzelfoghatóbb bizonyíték azonban az a levele, amely 1839. szeptember 2-án jelent meg a Gasette Musicaleban, melynek érdemes néhány részletét megjegyeznünk: »Idestova tizenöt éve hagyta el békés hajlékát apám, hogy velem a nagyvilág forgatagába vesse magát, s felcserélve a falusi élet névtelen szabadságát a művészélet dicső szolgaságával, letelepedett Franciaországban. Azóta megszoktam, hogy Franciaországot tekintsem második hazámnak. Rendkívüli körülmény ébresztette fel bennem hirtelen azt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt, hogy másik hazám is van: az igazi'! Egy reggel Velencében egy német újságban olvastam a pesti árvíz részletes leírását. Szokatlan részvétet éreztem és ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi bajbajutott emberen segítsek, akik honfitársaim ...« »Ezek az izgalmak, ezek a föllángolások fedezték fel számomra a haza szó jelentését.. Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt: a jól ismert erdő volt ez, mely a vadászok kurjongatásától visszhangzik. A Duna volt, mely sziklákon rohan keresztül. A hatalmas rétek, ahol békés nyájak legelésznek szabadon. Magyarország volt, az erős és bőkezű föld, mely olyan talpig embereket hordoz a hátán. Egyszóval: az én hazám voltj Én is ehhez az ősi és erős fajhoz tartozom. ~ Magyar költők Linxt Ferenchez: Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanára, Melyet a nép millió ajakkal Zeng utánad bátor hangokon! Állj közénk és mondják: Hála égnek! VÖRÖSMARTY MIHÁLY Kit hord örök hír s diadal, Kiben szívünk ver, s zeng a dal, Honod, mely büszke rád, s szeret, A Hunyadiak, Zrínyiek Hazája üdvözöl. Mag?' várakozással tekintettünk a már jó előre beharangozott bemutatkozó hangversehy elé. Még nem játszottak a zenészek, csak felgördült a függöny április 4-e előestéjén, s már zúgott a taps. A közönség forró hangulatban köszöntötte Sánta Feri népi zenekarát. Nena, nem a meglepetésként ható egyöntetű magyar ruha okozta a sikert. A kezdeményezés, s az a szokatlan teljesítméhy váltotta ki az elismerést, melynek nyomán — rö-SIKER vid öt hét után — színpadra léphetett ez a kitűnő képességű, 25 tagú együttes. A zenekarvezető hegedűjének húrjaira fektette a vonót, s elcsitult a nézőtér. A bemutatott számok szinte tökéletes tolmácsolásban jutottak el a hallgatóhoz. A muzsikusok minden mozdulatán, a hanghatásokon, a dinamika finom kidolgozásán, a zenekar hangzásbeli tömörségén, s az egész előadáson érződött a szakavatott kéz munkája, az aprólékos csiszolás idegölő, de célravezető folyamata. Bár a román szám — úgy éreztük — a vártnál halványabban hatott, de ezért is kárpótolt a befejező mű: Liszt: II. magyar rapszódiájának előadása. Vidéki együttestől — igaz, ritkán vállalkoznak rá — még nem hallottuk ilyen nagyszerű előadásban Liszt művét. Mit is mondhat-VAJDA JÁNOS nánk ennél többet? Az együttes szereplése megfelelt a várakozásnak és sikert, tomboló sikert aratott. Dicséretreméltót nyújtottak a szólisták is. Kár, hogy nem élvezhettük a jelzett csellók szereplését. Örömmel köszöntjük a zenekar tagjait, Bálint Kálmán művészeti vezetőt, Sánta Ferit és együttesük minden tagját bemutatkozásuk alkalmából. És további sikereket kívánunk míndanynyiuknak. AZ IGAZI KARNEVAL -brazil karnevál Mindannyiunkban több-kevesebb mértékig él a vágy a világ megismerése után, no meg azután, hogy egyszer életünkben legalább kedvünkre kimulassuk magunkat. Kevés embernek sikerül ez, hiába szeretné egy életen keresztül. Jiri Hanzelka és Miroslav Zikmund, e két neves csehszlovák mérnök mindkettőben részesülhetett. A csodálatos Afrika után Dél-Amerika tájai és emberei közé vezették el Tátra autójukat, s Brazíliában éppenséggel betoppantak a karnevál kellős közepébe. Az egész világon nem mulatnak úgy, mint ott, Brazíliában: ezernyi ötlettel, szenemességgel, egész szívvel, s bizony legtöbbször a sovány pénztárca teljes kimerüléséig. Négy nap és négy éjszaka Eddig tart a vad karnevál, mely afrikai ritmusú, gátlástalan ünnep, elkeverve az őslakos indiánok mágiáival, a bevándorolt latinok — spanyolok, portugálok — régi hagyományaival, s a modern élet robogó sebességével. Nincs nagyobb ünnep ebben az országban a karneválnál. Már hetekkel előtte készülnek rá. Sőt nem túlzás azt állítani, hogy az egész év a készületben telik el. Mert a szegény nép bizony kész végigtakarékoskodni az esztendőt, csak azért, hogy négy nap és négy éjszaka eszeveszett tombolással feje tetejére állítsa az egész országot. Hosszú napokkal hamarabb pedig mindenki és mindenhol — néger sofőr, munkás, diákgyerek és gyáros, parkokban és szórakozóhelyeken, kapuk alatt és várótermekben gyakorolják a szambát, a brazil karnevál hagyományos táncát. S amikor már minden-minden készen áll, van pénz, megy a tánc, készen vannak a jelmezek, akkor kezdődik a nagy ünnepség. A nép ellepi az utcákat, a belső városrészekből a külsőkbe igyekeznek s megfordítva. A gazdag embereken szegényes ruházat van, a négerek fehérre maszkírozzák magukat, a fehér feketére maszatolja képét, a csoportok saját zenekarokkal vonulnak fel. Tobzódnak a színek, a hangok, az illatok, s kígyózó szerpentínszalagokkal átszőtt konfettiözönben gázol egyre előre a tömeg. Rikoltoznak a hangszerek, őrületbe kerget a szamba vad ritmusa, lehull az emberekről az álarc, mindenki csak önmagát adja, igazán önmagát négy nap és négy éjszakára. Ehhez a határokat nem ismerő mulatozáshoz képest a mi farsangunk nagyböjtnek is gyászos, a híres nizzai karnevál szomorújáték, s a jugoszláv Belgrad újévi ünnepélye csupán kis csínytevés. A többi háromszázhatvanegy nap és éjszaka Bizony hosszabb az, egész esztendő ezután a nagy kilengés után. Nehezen megy újra a r'pbotba való visszahelyezkedés. így aztán az is előfordul, hogy a kiel'égiiletlen dalnokok még hetekig búcsúztatják a karnevált valahol a külvárosban. Amikor a szamba már végképp elhallgatott, működésbe \ép a rendőrség is. Az általános zűrzavart ugyanis a bűnözök alaposan kihasználják. Halottak, sebesültek nagy száma jelzi, hogy nem tétlenkednek a maguk kis karneválja alatt. A négynapos nagy dáridp ellen azonban senki sem emel szót. Sokkal kívánatosabb, hogy a kedélyek enynyi időre és önmaguktól szabaduljanak fel, mintsem az,, hogy esetleg nem várt időben és nem várt módokon szabaduljon fel a tömeg energiája... A brazil szenátus is ezen a véleményen van, s bár mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy a kizsákmányolást fokozhassák a kapitalisták, arra nem gondolt még véletlenül sem, hogy a karnevált megszüntessék. Inkább a többi 35 ünnepnapot! Az igazi karnevál — brazil karnevál. Mákony a szegényeknek, 'kuriózum a gazdagok számára. De mindannyiuk számára mégis ünnep ez, nemzeti örömünnep. Hanzelkának és Zikmundnak sikerült részt venni benne, távol Brazíliában és továbbadják számunkra, is A folyón túl van Argentína című könyvükben. Legalább egy kicsit mi is világot jártunk és kimulattuk magún* kát, úgy istenigazából. f-fe-T AVA SZÍ TÁJKÉP Kertünk alatt hallgatom a patak csobogó csevegését. Illan a hős zöldes víz, ezüstösen, fürgén, akár a gyík a tölgy-gyökér hajlatában. A fa derekán víg hangyahad táborozik a napsütésben. Fönn a virágdús barackfán mókus hajszolja a párját, szerelemszomjasan. A föld örömre bizsergető, mámoros illatát arcomba lebbenti a szellő. Mint színes szalagok a szélben, dalíoszlányok szállnak szerte, rigófütty is csendül, tavasz van. Távolabb a kanyargó, sárgás-szürke dűlőút felől, túl a jegenyéken kapák villannak, boldog munkazaj hallatszik. Az ég derűs, mint a fiatalok álma. A nap csókja áldott hevületbe ejti az embert, földet, füvet, fát, a végtelen mindenséget. SOMOGYI PÁL falaitól, nem is olyan messze, ■ egy vidéki kisváros lakói békésen élték nyugodt, egyhangú, munkás hétköznapjaikat. Éppen elvan emberek voltak, mint a többiek, szorgalmasak, igyekvők, becsületesek és szépre vágyók. Pihenőidejükben szívesen nyújtóztak el a kert árnyas fái alatt lévő nyugágyakon, sétáltak a parkban, a korzón és néha megnéztek egy jó filmet a moziban. S ez az egyhangúság tőbbé-kevésbé ki is elégítette őket. De az évek óramutatója szédületes gyorsasággal száguldott. Fejlődött a világ, s vele együtt nőttek az igények. Itt is, ott is hallottam elejtett szavakat; kísérletekről, óhajokról sugdoióztak az emberek, s olyan vágyakról, melyek akkoriban sokak szemében még fényűzésként számítottak. Felnőtt a nép, gazdagodott ismereteinek tárháza, s a kisváros lakói muzsikára áhítoztak. Igaz művészetre, szívet-lelket gyönyörködtető zenére... Öh, de a művészet élvezete nem adatik mindenki számára! Kiváltképp egy ilyen kisvárosban, távol a zenei centrumoktól; a nemssmerés és egyoldalúság keserűen bántó, fojtó levegőjében. Itt nincs alkalom arra, hogy mindenki megismerje, s hódolójává váljék az igaz művészetnek... Szórakoztak az emberek ebben a városban is, mint másutt. Csakhogy a néhány hangszerből összetevődő kicsi, s nem mindig jólképzett zenekarok csak talpalávalót húztak, a hangulatébresztő bormelléki dalokat. A zeneértő közönség pedig elhagyottan, kielégítetlenül senyvedett. Hiába, az az idő elmúlt, amikor még Mozart divertimentót játszottak ez estélyeken, amikor Beethoven menüettjeivel szórakoztatták a colaritszdát: zenére éhes vendégeit. cA. к/ШаШ] Bachot, Haydnt, Beethovent s a többieket csak akkor hallhatta a szőbanforgó kisváros lakossága, ha csavart egyet a rádió gombján, vagy ha nagyritkán megjelent valami zenei nagyság a kisváros porondján... Voltak ennek a városnak kitűnő muzsikusai. Emlékszem, egyszer egy derék zenészember szóbahozta, hogy legalább egy hatalmas orgonával gazdagítsál: a várost. Hadd halljon zenét az igényes közönség, s a hozzáértők hadd hintsék el a muzsika apró morzsáit a szépet, nemeset óhajtó emberi szívekbe... A gondolat nem volt rossz. S amikor híre kelt a városban, sok-sok híve, támogatója akadt. Gyűlt a pénz, munkálkodtál: a lelkes emberek, s egy szép, tavaszi vasárnap délutánján felzúgott a pompás, hatalmas orgona... Sokan ültek a teremben. Élmény, gyönyörűség volt hallgatni a hatalmas, nagyzenekarral felérő hangszerek királyát. S a szemekben könny csillant, az öröm könnye. Mindenki, aki ott ült a nézőtéren, saját hangszerét és szívét, lelkesedését vélte előbukkanni, felfedezni az orgona sípjaiból áradó, szárnyaló dallamokban. Ujjongó mámorban élvezte mindenki a kisváros kincsét, a Bach-fugákat, oratóriumokat, a zeneirodalom remekeit tolmácsoló hangszerkolosszust... Egyszeriben gazdag lett a vl- J j déki kisváros. Akkor még nem tudták, nem is gondolták az emberek, hogy mennyi csalódás éri őket. Nem is álmodták volna, hogy unott hozzá nem értés, a lekicsinylés bajnokai fogják időről időre elnémítani a gyönyörű hangszert, maró rozsdával Itatni át a fény lő sípokat, s vastag porral hintem elefántcsont billentyűit... A hegedűt puha gyolcsba takarja a hegedűművész, »orvoshoz« viszi, ha felenged a fedőlap enyvezése, a zongorista javíttatja a kalapácsokat, a csellóművész húrokat vesz, a klarinétos maga faragja, idomítja a nádakat, párnázza a billentyűket, s féltőn hóna alá szorítva siet a próbákra. Szívükhö; nő a hangszer, melyből oly csodálatos muzsikát lehet előcsalogatni, ápolják, gondozzák, tisztán tartják, s szeretik, mint anya a gyermekét... Csak az orgona maradt árván, a város orgonája ... Egyi ideig még szólt a zene, a muzsika bejárta a termet és szíveket, de aztán váratlanul, vigasztalanul elnémult, s az orgonista hiába törölgette le a port kedvelt hangszerének manuáléjáról. A kisvárosba visszaköltözött a régi, unalmas élet. Az értékes hangszer sípjai szerte a városban, ott lapultak a muzsikusok tanyáján. A sok regiszter fénylő gombja elsárgult, elnémult a »vox humana«, s a fújtató levegője már nem szólaltatta meg a sokszínű hangsípokat. Azt mondták, a város orgonája ez. De nem volt senkié. Óh, nemcsak a pénz hiányzott a javításhoz, a megértés, lelkesedés is. Abban az időben ugyanis divattá vált a citera. Kisebb hangszer ez, olcsóbb is és divatosabb. Igaz, a citerán csak akkoriban tanultak játszani, nehezen ment, fel kellett karolni őket. Nem, nem volt kifogás ez ellen. Talán senki sem emelte fel szavát, pedig ezreket, hatalmas öszszegeket költöttek e divatos hangszerekre. De miért nem maradt egy kis jóindulat, egy kis segítség a komoly zene, az orgona kedvelőinek is? Miért akarták kiirtani ezt a magasrendű műélvezetet az emberek szívéből? D eszélgettem az emberekkel, de senki sem. tudott választ adni erre... A kisváros lakói nem adták fel a reményt. Küzdöttek, mint régen, a derék muzsikus javaslata idején. És lám, nem lehetett elfeledtetni az emberekkel, hogy többre érdemesek. Ismét felzúgott az orgona, s a művész fürge lábakkal, boldogan tapodta meg a pedál billentyűit. De nem soká. Ezúttal, már a hangverseny vége felé elcsukló hangon fulladozott az orgona, mintha csak érezte volna: nincs többé élet a számára, el kell pusztulnia véleg, rnagárahagyottan... Egyszer hír érkezett a fővárosból. Volt ott egy »magasabb fórum«. Oda fordultak szívetfájdító bajukkal a kisváros zenekedvelői. Hallották, hogy másutt is van kisváros az országban, s ott oly gyönyörűen zeng az orgona, ott van ki törődjön vele, gondját viselje. Megjött a hír. de elkeserítőn. Igen, a »magasabb fórum« segít, de csak akkor, ha produkálnak valamit a kisvárosban, ha megmutatják, hogv érdemes .. . Micsoda szívtelenség, micsoda kerülő utakon eliuttatott mellőzés volt ez! Szinte gyötörte az embereket. Felzenghet a Tavaszi szonáta húrnélküli hegedűről? Dúdolhat a klarinét szívbernarkolóan. gyönyörűn, ha fúvókájából hiányzik a hangok szülője, a nád? Játszhatna lágy dallamokat Pablo Casals szőrnélküli Vonójával? Ugyan ki tudja ezt elképzelni? S az orgona ott állt szétroncsoltap, árván. Pedig, de megmutatnák ezek a muzsikusok, hogy mit tudnak produkálni! Nem tehették... Ismét egy csalódás, fájó, elkeserítő. És hány jön még ezután ... Hosszú idő telt el tétlenségben, némán. S egy szép napon ismét felcsillant a reménysugár. Volt egy »alacsonyabb fórum« ott a kisvárosban. Vezetői azt mondták, majd ők, majd ők felkarolják a muzsikát, ápoljál: a város orgonáját, s minden úgy lesz, mint régen, a szárnyaló dallamok idején ... Ez is csak néhány hétig tartott, mint minden próbálkozás. S ha néha-néha akadt vállalkozó, aki ígéretével és némi segítséggel a muzsikusok oldalára állt, az is csak időleges, átmeneti megnyugvást varázsolt a szívekbe. S a pénz ömlött feltartóztathatatlanul, de csak a citerák zengték a boldogság, felszabadult érzések dalát A kisváros orgonája türelmetlenül várt. Négy manuálé megsárgult, elefántcsont billentyűi vádoltak tiltakozva az egyoldalúság bűzhödt levegőjében; sok-sok szanaszét heverő orgonasíp várta a tiszta levegőt, hegy megszólalhassanak végre és hirdethessék a muzsika szépségeit. Voltai: próbálkozások, szépek, nemesek. Ma is ott ül egy orgonista művész a pádon, s remegő ujjaival dédelgeti a billentyűket. De a remény kezd szertefoszlani ТИПког lesz már, mikor jön el az idő, hegy a kisváros orgenasípjai — ezek a csupaszív, lelkesedéssel teli muzsikusok hangszerükkel zenghetik világgá: újra él és muzsikál az. orgona — ez az elhagyatott, soká nélkülözött szimfonikus аенекаг. Jávort Béla