Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-04 / 79. szám

fejjfcartök, 1957. április 4. __ __________..................................................................................— -- S

8ШВД ISTVÁN:

Jövőnkre vésett dátum

Minit forróságtól nyaranta a táj, a gazdag talaj körben repedez, teremne bár, de gyilkoló aszály lehelletétől fásult, cserepes;

így haldokolt a gazdag Duna-vilgy tízezer úrnak féltett otthona.

Hiába gyűlt az eső odafönt, vihogó szelek hajtották tova,

S a nép, a nép várt századokon át, reménykedve a terhes ég alatt, várta a zengő villámos kaszát, a szabadító forradalmakat.

Grófi kastélyok, hercegi tivornyák helyén, hogy egyiszer szebb lesz a jövé, ezt várták, kik néztek az igazság börtönben tartott nap-arca felé.

És 45 tavaszán végre jött a diadalmas, győzelmes sereg, dörrenések és villámok között a szabadság, mint zápor megeredt.

A Vörös Hadsereg nyomán a táj májusba szökkent gyorsan — és akit »■három millió koldus telke« várt, ma hozzád küldi boldog szavait

az új ország, a fényes arcú nép, míg házhelyén építi otthonát, s gyárak zümmögnek fenséges zenét, hogy megköszönjék nektek: katonák.

Nemcsak márványba, ami elenyész, jövőnfcre véssük ezt a dátumot: a szabadulást! — a hősök nevét, s az idők végtelenjén ott ragyog.

LEONID PEltVOMAJSZKIJ:

Pefőfi Sándorhoz

Kunszehtmárton. Nem jő álom szememre. Ö élt és énekelt e földön, ő!

Akadtam rútabb tájra s ennél szebbre:

Van sok város, falu, folyó, mező.

Szétlőtt sötét házak. Nem én akartam. - És nem te dúltad fel nálunk a kertet; De háború van. Toliam mellett kardom, így jöttem országodba. Jönnöm kellett.

Ez hát a zápor, mely téged vert régen Ma én vagyok, kit bőrig áztatott.

Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen, Csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog.

És épp e fák lesték egykor (ki tudja!), Mi fájt, mi ébredt, zengett szíveden; Merről eredt s hová vitt sorsod útja E fáktól végre megkérdezhetem.

Te is tollal s karddal mentél csatába, Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán! S itt ez az éjszemű lány unokája Annak, kit még te csókoltál — talán.

Találkoztunk, bár száz év választ széjjel, Köztünk nincs per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel; Amott már halvány pírt öltött a part.

A nap közeleg. Felszáll a páratenger. Lelkemben ős-reménység ébredez.

Eggyé olvasztott bennünket november: Egyforma vér — s esőcsepp permetez

Tizenkét év kis idő. Szinte semminek tűnik egy-egy emberöltő útján, ha nincs minduntalan az ember szeme előtt valami emlékeztető. A szülőföld, a barátok, vagy akár egy fa. De ami a mostari? tizenkét évre legjobban emlékeztet bennünket, az’az ifjúság. Különösen azok, akik együtt születtek és együtt nőttek a szabadsággal.

Nagybajomban, ahol tizenkét évvel ezelőtt ilyenkortájt alig mozdult az élet a harcok után, harmincegynéhány gyerek képviseli a tizenkétéveseket. Semmiben nem különböznek a többitől, vidámak, mint akármelyik másik iskola tizenkétévesei. A nehéz napokról ők nem tudnak, hiszen sokan közülük még nem is éltek. Csak a szülők szava után él némelyik fantáziájában a kép a .négyhónapos harc szenvedéseiről. Szalai Margit például nem tudja, hogy amikor ő született — március

végén — a németeknek már végleg kifelé állt a rúdjuk a faluból.

— Mit tudtok a háborúról? Majdnem mind beszélni kezdett.

Az egyiknek odaveszett az apja, a másik meg arra emlékezik, hogy a front alatt kifosztották a házukat. Borbós Ferenc apjára emlékezik, aki azon az áprilison hagyta itt családját. Széttépte az akna, Lőrincz Piroska előtt is csak nagyanyja szavai után él a kép nagyapjáról, akit szintén akna pusztított el. Tóth Zolit pedig a házuk emlékezteti azokra az időkre, amikor ember és érték egyik percről a másikra semmivé vált. Azt mondja:

— Édesapám mesélte, hogy légiakna vágta szét a házunkat. Az egész összedőlt... — Kicsit vár, aztán sietve hozzáteszi: — De már van új házunk. Három éve csináltuk, a régi helyére.

»Csináltuk.« ö is csinálta, ha nagyon keveset is, de segített, mert ez már benne van a tizenkét évében. Mint ahogy benne van a tizenkét évben az új tizenhat tanerős iskola és benne van az, hogy a falu, melyből több mint kétszázan meghaltak a harcok alatt — magáratalált. Mert közel négyszáz ház épült negyvenöt óta ...

Itt minden a frontra emlékeztet. A házak, melyeknek falát himlőhelyesre verte a golyó, s a teljesen új épületek, melyek kiabáló újdonságukkal elütnek a befoltozott falú lakásoktól. A fák, melyeknek oldalát megszabdalta a szilánk és a templom, mely csonka tornyával olyan, mint a levágott ujjú kéz.

De más is megfogja az ápriliseleji látogatókat: a tavasz, mely újra bebokrosítja a néhol még meglévő bombatölcséreket mintegy függönyül a tizenkétévesek, az élet elől.

— Király -FÖLDOSZTÁS AZ ORSZÁGÚTON

(Részelt Illyés Gyula: 04: év távlatából című, a Szabad Nép 1950. március 30-i számában megjelent cikkéből.)

... Még csak egyet mondok el, befejezésképpen. Csupán a helyszínt és a szereplőket ismerem; maga a történet nem velem esett meg, hanem egy jóbarátommaJ.

Üitött-kopott gépkocsiján a Dunántúlnak ő is arról a részéről sietett visszafelé, ahol akkor még nagyon is meleg volt a háború nyoma. Oly ádázok voltak a harcok, főképp a tüzérségiek s oly kemény harcokra lehetett még számítani, hogy a szovjet hadvezetőség néhány községet kiüríttetett, a lakosságot messze, a front mögé, Belső-Somogyba irányítva. Az óvatosság nem volt hiábavaló, a falvak egynémelyikében egyetlen lakható ház sem maradt Barátom ezeken is áthaladt, Kaposvár felé való igyekezetében.

A különben még elég néptelein országúton egyszerre különös menet közeledett irányában. Gyerekkel, öreggel, dunyhával, bútorral megrakott szekerek hosszú sora. A szekerek nagy részét azonban nem lovak húzták, hanem férfiak; sőt asszonyok, már közülük a keményebb kötésűek.

Az egyik kiürített falu türelmetlen és még ilyen helyzetben is világravaló népe, megtudva, hogy a harcok végetértek, megszerezte a rendkívüli engedélyt a visszatérésre.

Minden szembejövőt megállítottak. Barátom volt az első, aki mondhatott volna valamit falujukról. Döntötték rá a kérdést mindenfelől.

— És a mi házunk? És a mienk? Az, amelyik ott a templom mellett van! A templommal szemben! A nagykocsmánál! A falu legszélén! Itt és ott és amott!

A visszavonuló németek magát a templomtornyot is lerobbantották a kövesútra, tankakadálynak. A kérdésekre barátom csak olyat mondhatott, amit — képtelen volt hirtelemében kimondani.

, Látszott, hogy az a körötte tolongó, aggodalmaskodó nép szegény; nincstelen a háborútól függetlenül is. Az igazság az volt, hogy még azoknak a szekereknek és kordéknak a nagy részét is útközben szerezték.

Vagyis annál jobban fog »fájni nekik az otthoni kevés elvesztése. Barátom ötölt-'hatolt; maga is ilyen rétegből eredt. »Nem lesz nagy baj« — mondta —, illetve »valahogy csak lesz«. »El iéhet viselni«. Illetve: »el kell viselni«. És: »nem szabad kétségbeesni, mert hiszen ...«

Hirtelen eszébe jutott az, ami miatt most azt a vidéket járta; a földreform.

Arról kezdett beszélni. Azért nem lesz nagy baj, mert hisz föld most már lesz, azért kell a szenvedést elviselni, mert most már lesz miért

elvisel*i: -vége a nincstelenség*ek, a szolgaságnak; jön az emberi óiét.

Valóságos szónoklatot tartett; olyat, amivel a földigénylőbizottságok megválasztását szokta bevezetni.

Még egy gondolata támadt.

Annak a távoli kis falunak majdnem egész lakossága ott volt a kocsija körül.

Megválaszttatta azonhelyt a földigénylőbizottságot.

De elszalaszthatta1 vajon azt a »szerencsét«, hogy a bizottság tagjai mögött ott voltak egyúttal az igénylők is? Hogy nem kellett azok öszszehívásával külön Vesződnie?

Hogy egy faluban kinek mennyi földje van, azt minden valamirevaló paraszt emlékezetből meg tudja mondani; főképp pedig azt, hogy egyegy uraságnak mekkora a birtoka.

Mi akadálya lehetett, hogy ezek után ne kezdjék meg tüstént magát a földosztást is, ott az isten szabad ege alatt, az autóút közepén, az áprilisi széliben, másfél napi járóföldre a kiosztandó földektől?

Hogy milyen hangulatban folyhatott az a földosztás, arról barátom arckifejezésével is megéreztetett egyet-mást. El-elkacajgta magát s közben könnyeit pillogtatta.

A jelentkezési íveket a sima betonútra terítették; az emberek nekitérdelve írták alá. Mire sötétedni kezdett, mindenki megkapta a juttatási céduláját.

— Mondtam egy kis beszédet az elváláskor is. Abban már nem igen titkoltam a valóságot; hogy mi várja őket otthon. Tekingettek riadtan egymásra, de képükről, teglejtésükből nem ment le a vidámság, az a bizalom, amit az osztás vitái közben, meg főképp a juttatási cédula zsebrerakása közben szedtek magukba. A hír, mely különben leverte volna, láthatóan tettre sarkallta őket. Még a beszédein alatt a felnőttek felrakták a gyerekeket a kocsikra. Amikorra befejeztem, befogták magukat a hámba; a menet elején és farkán meggyújtottak egyegy lámpát és máris nekiindultak a még veszélyes úton, a szeles, hűvös éjszakába, a romok felé, meg hát a lehetőségek, a megnyílt jövő felé.

Jelképeként az egész országnak.

— Lesz tűsarkú szandál Kaposvárott is. A napokban megkezdik a kaposvári boltok a piros, drapp, fehér és kék színű tűsarkú szandálok árusítását. A szandálok 150 és 200 forint között vásárolhatók. Kapni az igen olcsó és tetszetős bordó, zöld, fehér és drapp színben gyártott ballonvászon szandálokat is, áruk mindössze 59 forint. Újdonság lesz a zöld, drapp és szürke színben készült úgynevezett kaliforniai zárt félcipő, melynek poróz-gumitalpa van. Ennek 209— 230 forint között lesz az ára.

A május 1-i irodalmi pályázatunkra beküldött írásmü.

NAGY, FÜLLEDT nyárutáni esteken, amikor az alkony helyébe már imbolygó fekete árnyak lopakodtak, barátommal gyakran látogattunk egy kis szórakozóhelyet, ott Somogy túlsó oldalán. Ne gondolj rosszra, tisztelt olvasó, mert igen rendes helyecske volt az kezdetben.

Szóval oda jártunk.

Nem mintha túlzott mulatási szándékunk lett volna. Nem. Egyáltalán nem. Csak egy kicsit széjjelnézni, ücsörögni, muzsikát hallgatni, úgy munka után, alkonyat tájt. Mert azok voltak ám csak igazi magyar nóták... ejh, a fülembe duruzsolnak két nehéz év távlatából is ...

Elbeszélgettünk, vitatkoztunk, bólogattunk sűrűn Egymásnak, aztán csak hallgattunk nagyokat, míg ki nem ürült a pohár nedűje. Akkor csendben fizettünk és távoztunk. Ahogy most visszaemlékezem ezekre a vízszagú, vibráló esték tarkaságára, apró örömeire, miko.r kíváncsi kamasz képzelődéssel néztük az embereket, mint cseppjét a víztelen tengernek, furcsa történetek jutnak eszembe, melyek ott, a tompafényű, narancsszínnel égő lampionok alatt játszódtak le. Különösképp bennem él egy szomorú, kegyetlen esemény, amelyet egy augusztus végi vasárnap láttunk.

Az előzményeket és tragikus befejezést csak később tudtam meg.

S most megpróbálom röviden elmondani Gara Dénes esetét.

Az idősebb Gara Dénes viláaéletében szegény ember volt. Dolgozott látástól vakulásig, szorgalmas, dolgos embernek tartották a faluban is, de a meggazdagodás csak messziről kerülgette, a szerencse meg ... haj, a szerencse? Az ritkábbnál is ritkább vendég volt portáján.

Termését egyszer a szárazság, máskor az árvíz vitte el. Ilyenkor kölcsönt vett fel, aztán véresre hajtotta magát, míg vissza tudta fillé-ILKEi CS. ISTVÁN:

Gara Dénes esefe

venként fizetni. Ha baromfivész ütötte fel fejét a környéken, az biztos rajta kezdte. Volt olyan év, amikor 73 tyúk, kacsa, liba pusztult el óljából egyik napról a másikra. Betársult a daráló mellé. Három nap múlva egy pajtatűz az utolsó szeget is elolvasztotta.

— Hát akinek meg van írva mondogatták róla —, az mit tehet...

A hatvanadikat taposta negyvenkilencben, és egyetlen reménye már csak a fia volt. Volt öröm, amikor a szép szál Dénes gyerek, miután kitűnően végezte az általánost, elkerült egy távoli városba, valami gépipari technikumba. Megmondta a tanító, hogy eszes kölyök, viheti valamire, csak be kell fogni...

Ragyogott is az öreg arca, mint még talán soha, ahogy az egész falu láttára kemény léptekkel kikísérte fiát. az állomásra. Jól felpakolták hazai elemózsiával, kapott egy sósízű anyai csókot, meg egy jókora apai hátbavágást és elment.

Az öreg meg csak várta türelmetlenül a leveleket. Reménykedett szüntelen, hogy nagy ember lesz az 5 fia.

Ám egy sovány, esőreálló októberi napon csodálkozva látták a járókelők, hogy a félkettes motorral nem más jött meg, mint Dénes, úgy, ahogy öt héttel ezelőtt elment, csak valamivel soványabb csomaggal.

Bizonyítványában ez állt: »fegyelmi úton kizárva...« Ennél többet máig sem tudtak meg az emberek. De minek is. Elég volt ennyi is, hogy levonják a nagyapjukat, dédapjukat meg minden ősüket igazoló tanulságot: suszter, maradj a kaptafánál ... mert ha nem, hát úgy jársz, mint a fiatal Gara, aki mindjárt miniszterekkel akart parolázni.

Eltelt öt év.

Az öreg Gara mintha belátta volna, hogy kár próbálkozni. Ha egyszer az istenek úgy rendelték, hogy szegény maradjon, akkor annak bizonyára úgy is kell lennie. Lassan beletörődött a megváltozhatatlanba, elfeledte, hogy egykor gazdagságot akart, és kutyagolt, verejtékezett tovább a hajnali kakasszótól esthajnal csillagig. Fiát, aki hallgatagabb lett, mint valaha, maga mellé vette és közösen húzták-vonták ezentúl a család mindennapi gondjait. Az embereket pedig mindketten igyekeztek elkerülni.

AZ IDŐ SZALADT, még csak el nem érte az ötvenhatos esztendő augusztusi havának első vasárnapját. Mert akkor nem kisebb hír futott szét a Gara-por tár ól, mint hogy Dénes megnősül.

Ez önmagában — bár mindennaposnak nem mondható hír volt — nem is volt oly különös. Inkább az fúrta a jó szomszédok és suttogó vénasszonyok oldalát, hogy az öreg Gara nem nyugszik]: • mindenáron ki próbálja fogni a szerencséjét. Mert hát hogyne arra gondolnának, amikor a negyedik faluba küld kérőt. De ez még semmi. Tudja, hol csörög a mogyoró ... egyenesen a falu egyik vezetőjének lányához vitte őket. Hát nem szégyene ez a falu szépnemének! Szór is a fehérnép tiicsköt-bogarat »vén trotylijára«.

Hanem a kérők jó hírrel jönnek vissza. Nemsokára kézfogó lesz. A barna, sudártermetű ara igent mondott.

De súgják-búgják itt is, ott is, hogy ez egyedül a délceg, jóképű (mert ezt meg kell hagyni) Dénesnek szól, nem pedig a »kapar jkurta« vén kapaszkodónak. Mert annak nadrágszíjföldje, vályogháza, rossz gebéje nem kecsegteti biztató reményekkel a leány szüleit sem. Dehát, ha a

fiatalok akarják ... legyen. Ézzel kitűzik a kézfogó, esküvő, lakodalom. idejét és megkezdődik a készülődés.

Sürgölődik, forgolódik az öreg Gara folyvást, minden legyen, minden készüljön, érzi, vagy sikerül most, nagyapa korára megérhetni, hogy bottal verje ki a gyalázatos szegénységet házából, vagy összedől végső erőfeszítése is.

KÖZELEDETT a kézfogó napja.

Előtte két nappal azonban, azon a forró augusztus végi estén formás kis hintó áll meg egy balatonparti csárda előtt.

A lovak még patkóikat csattogtatják, fújtatnak, miközben fiatal pár lép ki az ülésről. Megindulnak befelé. Nehezen találnak utat a ma különösen zajos, pityókás kiáltások_ kai tarkított, cigarettafüstös teremben. Tíz perc telik el, míg eljutnak az egyetlen üres asztalhoz.

Pontosan velünk szembe. Szükségesnek vélem megjegyezni, hogy ifjú Gara Dénes és jövendőbelijéről van szó, akik a nagy hőség miatt szomjukat enyhíteni tértek be egypár percre. Egyébként N.-re, a leány szüleihez készülnek, és nem is akarnak sok időt vesztegetni, mert vacsorára haza várják őket.

Pincért egyelőre nem is látnak, így kénytelenek türelmesen várni. Ebben a pillanatban megszólal a zenekar, gyorsütemű, régi, elfelejtett nótát húz. Párok szállingóznak a terem közepe felé, majd egymáshoz simulva, a ritmustól teljesen elütve, vad lábcsavargatásba kezdenek. Szokatlan látvány ez itt. Sokan felfigyelnek.

A sarokban összetett asztalok felől durva, részeg szavak röpködnek szerte. Egy idős néni és egy öreg úr sietve fizet.

Ekkor két himlőhelyes arcú alak

hirtelen feláll és ingatag, dülöngő járással, karjukkal hadonászva megindulnak irányunkba.

Mit akarhatnak? — gondoljuk egyszerre. — Piszkoskodni... Hát egykönnyen nem kötnek belénk, és lassú mozdulattal kiveszem kezem a zsebből.

De nem. Tántorogva elmennek mellettünk. Már csak egy lehetőség

van. Szemben érezzük a veszélyt. Nem tévedünk. Megállnak Dénesék asztala előtt. Az egyikJ kinek zavarosabb, vörösebb, kidülledt a szeme, messzeérezhető bűzös, \borgőztől átitatott leheletével a lány arcába hajol.

Sz.. .szabad kizs ... kizsaszszony а к ... kar .. .karját? — Nem folytathatja, mert a másik félrelöki (úgy, hogy az asztal mögé támolyog) és már kezdené ő az aljas ajánlatát, mikor Dénes egyszerre kirúgja maga alól <i széket, elébe áll a tolakodónak. Hallom, amint foga közt préseli a szavakat.

— Kotródjon el, de azonnal!

Ekkor hátulról egy kéz ragadja meg vállát, megfordítja. A másodperc töredéke alatt észreveszem a levegőn átsuhanó bosszú villanását ... Dénes a szeméhez kap ... velőtrázó ordítás futásnak eredt nők sikolyába tép ... aztán eszméletlenül földre rogy ..,

Befejezem már.

Nem zavarom békés fantáziádat, tisztelt olvasó.

Csak röviden még a következményeket.

A FÉLSZEMÉRE megvakult Dénes házasságából nem lett semmi, s a szerelem attól a naptól kezdve eltűnt, mintha sohse left volna.

Az öreg Garáért télvíz idején jött el a kaszás. Csendben, szén halállal balt meg. Életében nem tudta elűzni portájáról a szegénységet, sem a szerencsét magához csalogatni. Ezért mielőtt örökre lecsukta volna szemeviláqát, úgy határozott, hogy ott, a nagy vadászterületen többé már nem próbálkozik...